A cím kivételesen azért csak két pont, és nem valami szép dalszöveg, mert rengeteg szenvedés árán sem sikerült elérnem, hogy a cím ne ezzel a csúnya szürkével jelenjen meg. Úgyhogy kénytelenek leszünk ezzel kibírni, de igen, új lett a design. Kicsit furcsa, nem olyan, amilyet régebben megszokhattatok tőlem, és egy kicsit talán kicsit már a karácsonyra hangolódtam, mikor csináltam. Talán nem árulok el nagy titkot, hogy körülbelül örömmámorban törnék ki, ha a hét srác közül bármelyik feltűnne a karácsonyfám alatt. Nos, miután elájulnék és felélesztenének, és véresre csípkedtem volna magam, és szegény szerencsétlen ajándékom még ezek után sem érezte a helyzetet annyira kínosnak, hogy kiosonjon a hátsó ajtón, akkor ezerrel ugornék bele a nyakába, és az sem érdekelne, hogy kb. kétszer olyan nehéz vagyok, mint ő, vagy hogy erre egyáltalán nincs felkészülve. Még az sem zavarna, hogy az egész családom teljesen kergültnek nézne (az már megvolt előtte is). De igazából fogalmam sincs, mit kérdeznék tőle először vagy egyáltalán mit mondanék neki. Nyílvánvalóan szegénnyel a létező összes dolgomat dedikáltatnám, és minden egyes másodpercről fénykép és videó is készülne, meg azt is tudom, hogy eszembe jutna hihetetlen hülyeségeket kérdezni...de... Na mindegy, elég az álmodozásból, eleget folytatom ezt gondolataimban, nem hiszem, hogy rátok is át kellene ragasztanom az álmaim. Idegesítőek egyébként, és mindig próbálom magam visszahúzni a földre, mert nem találom túlzottan egészségesnek, hogy általában fölötte lebegek jópár  centivel. 
A hétvégén csak ilyen tessék-lássék módon írogattam ide, nem is tudom igazából miért. Furcsa módon ez a három nap most nem abból állt, hogy itt tengettem az időm, néha megnéztem valamit a tévében, ettem, aludtam, meg úgy családoztam. Kicsit felpörögtek az események, ami ugye a lelkem egy részének nagyon jó, de őszintén szólva egy kicsit hiányzott a punnyadós része a dolognak. Tudjátok, egy csöppet azért különleges ez az egész, mert a kollégium miatt én hétköznaponként mindig társaságban vagyok. Ráadásul idén méginkább belecsapódtunk a koleszos közegbe, nincs olyan este, hogy valaki ne jönne be a szobánkba beszlgetni egy kicsit, így tulajdonképpen öt napon keresztül napi huszonnégy órában társaságban vagyok. És ilyenkor, akárhogy is nézzük, kimerülök, és az én társaság-igényemet teljesen kielégítem. Sosem voltam az a típus, aki mindig arra vágyott, hogy emberek vegyék körül, sokszor volt az, hogy mér kifejezetten vágytam az egyedüllét után, és ezek a hétvégék pont jók arra, hogy egy kicsit elmerüljek az antiszocializmusomban, hogy három napig tényleg teljesen önmagam lehessek, hogy kinőtt pizsamaalsókban, meg foltos pólókban járkálhassak zsíros hajjal, hogy ha olyan kedvem van, elsírhassam magam a semmin, és hasonlók. Épp ezért hétvégékre nem szoktam annyi programot szervezni, maximum szerveznek nekem. Persze utólag már mindig úgy érzem, hogy igenis szükségem volt arra, hogy unokatesómmal találkozzam, vagy hogy anyuék elvigyenek pizzázni (oké, az alakomnak ez utóbbira nem volt szüksége). És egy kicsit azok a régi barátok is hiányoznak, akikkel amiatt nem tudok mostanában találkozni, mert ezerfelé sodort minket a szél. Persze, az agyonmagasztalt fészbukon nagyjából értesülünk a másik életének eseményeiről, de semmit nem tudunk megbeszélni úgy igazából. Ezért is határoztam el, hogy a héten mindenkivel megbeszélgetek egy találkozót, akit már régen láttam (: És nem tudom. Talán nem fogom majd bánni, ha a hétvégéimből pár órát elrabolnak :D
Olyan vicces egyébként az is, hogy mostanában leszoktam arról, hogy görcsösen bizonygassam mindenkinek, hogy az én életem aztán tök jó, úgy, ahogy van, én maga vagyok a partiördög és a társasági élet központja. Rájöttem, hogy akik ismernek, úgyis tudják, hogy távol áll tőlem mindenféle parti, egyszerűen nem a világom, és a legjobban körülbelül itthon érzem magam, valamilyen nyugtató zenével, egy bögre tejes teával és egy jó könyvvel. A péntek estéim az esetek többségében ez utóbbival telnek, és persze, egy pici hiányérzetem van, hogy kimaradok valamiből, de ez is inkább csak azért, mert attól félek, hogy emiatt kiesek az osztályközösségből. Az a része, hogy táncoljak, igyak, és csak úgy  holtrészeg fiatalok között tébláboljak, őszintétn szólva, egyáltalán nem kell nekem. Persze én sem vagyok szent, de az ilyen dolgaimat mértékkel, szolidan, egy-két koleszos szülinap vagy színjátszós kiruccanás alkalmával elintézem. De én nem ítélek el senkit, azért mert másmilyen életét él. Amíg megtalálja a mértéket. Mert persze vannak dolgok, amiket már az én gyomrom sem vesz be. De ahelyett, hogy ezt a másik orrára kötném, beszólogatnék vagy csak simán a háta mögött kibeszélném, inkább meghagyom magamnak. Az őszinteség nagyon szép dolog, de amikor direktbe elmondod az őszinte véleményed, kultúrálatlanul, csak hogy megbántsd a másikat...na az nálam az undorító kategória.