Ez tulajdonképpen egyáltalán nem igaz, sőt... Az én életem majd csak most kezdődik. Most, hogy végre a digitális hőmérőn úgy áltak be a számok, hogy amikor ránézek, ne az jusson eszembe, hogy el fogok olvadni a napon. Most, amikor mindenki más rosszul van attól, hogy rövidujjúban rohangálok az utcán, és észre sem veszem, hogy hideg lenne. Most, amikor mindenki nagykabátban jár le reggelizni, én meg ugyanúgy leugrok akár még egy topban és egy rövidnaciban is. Most, amikor mindenki más elkezd benti programokat szervezni, nekem pedig állandóan a szabadba kívánkozik a lelkem. El sem tudjátok képzelni, mennyire jól érzem én magam ebben az időben. Ahelyett, hogy eluralkodna rajtam a pesszimizmus és kedvetlen lennék, mint általában szoktam, ilyenkor még a szokásosnál is többet nevetek, szinte állandóan mosoly van az arcomon, és az iskolában sem tudok rendesen koncentrálni. Külön könyvet vezehtetnék lassan a "dolgozathibák, amiket az időjárás miatt vétettem" témakörben. De azt hiszem, a legsúlyosabb probléma mégiscsak a nevetéssel van. Vagyis, nemén hiszem így, hanem tulajdonképpen mindenki más a környezetemben. Érdekes, mert régebben egyáltalán nem voltam az a sokat nevetős fajta. Néha el-elkacagtam valamin, de nagy hahotákat, vagy gyakori felkuncogásokat ritkán láthatottt bárki is. Mostanában viszont... hát ez valami eszméletlen, néha már én magam is kezdem azt gondolni, hogy beteges. Tulajdonképpen bárhol, bármikor el tudom magam nevetni, és a legnagyobb gond ott van, hogy csak nagyon nehezen tudom abbahagyni. Ez még a koleszban és itthon nem is annyira vészes, itt mindenki megérti és tolerálja a hülyeségeimet...na de máshol... voltak már belőle érdekes szituációk. A legutóbb pont színjátszón, ahol egy olyan ötperces nevetőgörcs jött rám, hogy pár perc döbbenet után már mindenki rajtam nevetett, még a tanárok is, és utána mindenkinek sokkal jobb kedve lett. Igazából tényleg van ebben a nevetés dologban valami, engem például eszméletlen módon le tud nyugtatni. Ha ideges vagyok, vagy épp zavarban vagyok, általában nevetgélek. Egyesek szerint viccesen. Mások szerint aranyosan. De a legtöbb ember szerint csak szimplán nagyon furcsa és szokatlan a nevetésem. 
És nem is maga a nevetés idegesíti az embereket leginkább, hanem az a hülyeségem, hogy teljesen véletlenszerű helyzetekben, teljesen váratlanul, látszólag mindenféle ok nélkül képes vagyok nevetésbe kezdeni. A látszólag szót kiemelném, mert mondjuk ha színjátszón elnevetem magam azon, ha valaki benyögi, hogy répa, ott tényleg furcsán jön ki, a koleszban viszont mindenki velem együtt nevet, stb. De egyébként egészen jól kifejlesztettem már magamban azt a képességet, hogy bármikor nevetni tudjak. Ez mondjuk sok helyzetben hasznos lehet. Kicsit olyan az egész történet, mint a patrónus-bűbáj. Megpróbálok valami eszméletlenül vicces dologra gondolni, csak annyira, hogy egy kis kuncogást eleresszek, és  utána már igazából csak saját magamon nevetek, és a többieken, amiért rajtam nevetnek. Nem olyan egyszerű, de nagyon jól tud jönni, ha például olyan feladatot kapsz színjátszón, hogy legyél te a legfeltűnőbb. A nevetés általában beválik. Hiszen nevetni mindenki szeret. Olyankor egy kicsit elfeledkezünk arról, hogy milyen szarba süppedtünk éppen, és elfelejtjük azt is, hogy épp segítséget nyújtó kéz után keresgélünk eszeveszettül. És lássatok csodát, a nevetés felemel, és talán egyedül is képesek leszünk kikecmeregni a gödörből.