Szóval van ez a furcsa világ, ami még akkor is képes csavarni az életemnek nevezett szörnyűségen, amikor azt hinném, ennél nagyobb katyvaszt már a homokozó kisgyerekek sem tudnának kavarni...Tudtam előre, hogy az októberem nem az a simén lazulós, pihenős hónapom lesz, mint amilyennek egy részem továbbra is szeretné, hogy legyen. Akármennyire szükségem van a szociálódásra és a kortársaim között eltöltött időre, valami itt belül még mindig azután a nyugalom után ácsíngózik, amit akkor érez az ember, amikor péntek esténként bekuporodik az ágyába egy jó könyv vagy egy izgalmas film és egy bögre tea társaságában, és egyszerűen élvezi a pillanatot. Na, ilyen nyugalomban nem igazán volt részem az elmúlt hónapban, úgyhogy ez az őszi szünet kb a megváltás szintjén érkezett el hozzám végre. 
Igen, teljesen tisztában vagyok azzal is, hogy a blogot hagytam itt az állóvízben posvadni, amíg én a folyókon hajókáztam. De, akármennyire furcsa tőlem ezt hallani, igazából annyira hiányzott a megfelelő mennyiségű hétvégenti lustulás, hogy teljesen le voltam eresztve agyilag is az elmúlt napokban, és egyszerűen  képtelen voltam írni. Az is nehezemre esett, hogy az iskolában ne aludjak el minden órán, és hogy legalább egy minimális mennyiségű anyagot felfogjon az agyam a tanárok magyarázatából. Arról meg aztán ne is beszéljünk, hogy a suliban mennyit kell beszélni, hallgatni, kombinálni, szervezkedni, köszönni, mosolyogni.... október utolsó két hetében annyi kávét ittam, mint szerintem egy évben szoktam. Túlzásnak hangozhat, de tényleg rettenetesen kimerültem. De most van egy hetem arra, hogy összeszedjem magam, feltankoljak energiabombákból, és novemberben emberibb fejjel és gondolatokkal kezdhessek neki az év legjobb időszakának. Mert, akárhogy is nézzük, közeledik a tél, ami számomra nagyon sok mindent. Eltekintve a tipikus dolgoktól, mint a hó, a hideg, a karácsony, és még a rénszarvasokat is leszámítva, ott virít előttem, hatalmas betűkkel a síugrás is. Mostanában kicsit másféle vizekre eveztem, a zene és a zene elirányított a síugrás mellől, úgyhogy éppen ideje lenne visszatérni a hülyeségeimhez, hiszen azok nélkül nem is lennék már fanni. Meg aztán ,telente sokkal több embert kell felvidítani. Mostanában, ha nagy ritkán elfelejtem a fáradtságomat, egészen jó kedvem van, és szinte kötelességemnek érzem ezt másokkal is megosztani. Nem tudom, miért van ez, és hogy hova tünedezett el a depressziós és magamba fordulós énem, mindenesetre ijesztően sokat mosolygok, és próbálok másoknak is mosolyt csalni az arcára. A sikerek változóak, vannak, akikkel könnyű a dolgom, de komolyan mondom, igazi kihívásokkal is találkoztam már a közvetlen környezetemben. 
Na jó, talán még most abba kellene hagynom ezt a semmiről írást, mielőtt valami olyanról kezdek el beszélni, ami még engem sem érdekel. Higgyétek el, jelenlegi állapotomban képes lennék rá. Inkább alszom egyet erre az egészre, és ígérem, holnap pötyögök valami értékelhetőt is.