Nem tudom, milyen elvetemültségnek a jele, hogy majdnem angolul kezdtem el írni ide, mindenesetre sürgősen le kell állítanom az idegennyelv receptoraimat, mert állandóan angolul vagy németül jutnak eszembe a szavak, és kezdem magam kényelmetlenül érezni magam emiatt. Most, hogy egy többsoros mondatot elszórtam itt nektek, ami tulajdonképpen semmiről sem szólt, talán valami olyanról is beszélhetnék, amiről érdemes is. Két napig rágtam magam, hogy miről írjak, mert vagy csak nagyon banális témák jutottak eszembe, vagy túlzottan elvont dolgok, amiket nem tudnék rendesen megfogalmazni és elmagyarázni. 
És, hogy őszinte legyek, még most is ugyanolyan tanácstalan vagyok, mint azt elmúlt másfél napban voltam. És ez elkeserít. Elkeserít, mert én nagyon fontosnak tartom, hogy kiírjam magamból a gondolataim, és amikor úgy érzem, hogy nincs semmi a fejemben, mindig megijedek, hogy valamit félrekapcsoltak, és már megint olyan állapotba kerültem, ami mindennek nevezhető, csak normálisnak nem. Ezen persze nem segít az sem, hogy egész hétvgén Coldplay-t hallgattam. Chris Martinéknak mostanában hihetetlen tehetségük van ahhoz, hogy teljesen megnyugtassanak, és egyszerűen egy radírral kiradírozzák a problémáimat és a gondolataimat. Ez persze egyrészről hihetetlenül szuper és kellemes érzés, másrészről viszont, ha nem problémázom semmin, akkor esélytelen, hogy ide íródjon valami értelmezhető szösszenet is. 
Aztán ott van az a problémám is, hogy mostanában még a szokottnál is jobban idegesít a saját írási stílusom. Egyszerűen annyira utálom magamban, hogy nem tudom elhagyni a milliárdnyi töltelékszavamat, és össze-visszacsavart mondatszerkezetemet, amiknek az égegyadtavilágon semmi értelmük sincsen és amik nélkül talán még képes is lennék néhanapján visszaolvasni azt, amit leírtam. De nem, az agyam feltétlenül ragaszkodik ezekhez a sajátos hülyeségeimhez, és én meg itt ülök, és írom őket le, mintha nem tehetnék semmit ez ellen, mintha ez így lenne elrendelve. Furcsa érzés, higgyétek el nekem. 
Ha már a Coldplayt említettem, talán a zene az egyetlen olyan téma, amiről most úgy hosszabban tudnék elmélkedni. Itt viszont  beleütközöm a saját magam által épített falba, ugyanis kezdem úgy érezni, hogy a zene túlzottan sok teret foglal el az életemben, és ha még itt is csak erről beszélnék, azt hiszem, megbillenne az egyensúly. Alapjáraton elképzelhetetlenül tudok rajongani mindenért, ami közel áll a szívemhez, legyen szó akár sportokról, emberekről, országokról vagy könyvekről. De amikor még nincs síugrás, a norvégmániám stagnál a megszokott szinten, hónapok óta nem láttam olyan filmet, ami igazán megérintett volna, és a könyvekkel is hadilábon állok valamiért mostanában, nos, olyankor csak a zene marad, ami azt jelenti, hogy a tartalék rajongóadagaimat is erre az egy pontra fordítom, ami viszont ijesztő dolgokat eredményez. Ráadásként a nyár megfordított bennem valamit, egy kicsit a zenei ízlésem megváltozott, mindenki eldöntheti, milyen irányba. És ha valami új, azt nyílván sokkal jobban lehet szeretni, mint a sokéves kedvenceket... Idegesítő, hogy ilyen értelmetlen rébuszokban beszélek, a lényeg inkább csak annyi, hogy napjaimnak nagy részét teszi ki mostanában az, hogy zenét hallgatok, ezekről a zenékről beszélgetek, vagy épp megpróbálom a dalokat megszerettetni másokkal. És emiatt meglehetősen betegesnek érzem magam. mint mindig. ne is törődjetek velem (: