I'm flammable
Tudjátok, van a mindenféle tv-csatornáknak ez a nem tudom, honnan vett ötletük, hogy egész évben bombázzák az agyunkat az értelmetlen hülyesékeggel, és konkrétan nézhetetlenek, majd egy-egy napra (általában az ünnepek közelében), fogják magukat, és átalakulnak olyanná, amilyennek egész évben lenniük kellene, és lássatok csodát, egy nap több jó filmet is leadnak. Természetesen egyikről sem szeretnénk lemaradni, ha már egyszer vették a fáradtságot, hogy úgy programozzák, hogy mindegyik más időben legyen, ez viszont azt eredményezi, legalábbis az én esetemben, hogy a házban fellelhető összes zsebkendő az én könnyeimtől lesz nedves.
Bár nálam azért ezen nehezen lehet csodálkozni. Még nem sikerült találkoznom egy hozzám hasonlóan betegesen sérült lelkű emberrel, aki annyit és annyiféle filmen, könyvön, de még sorozaton is képes lenne sírni, mint én. Ez az egyik olyan tulajdonságom, amit néha eszméletlenül tudok gyűlölni, mikor viszont a sírás kellős közepén vagyok, nem jut időm arra se, hogy utáljam magam miatta. SZóval, erőteljesen kutatok most valami olyan film után, amin nem tudom magam elsírni, mert eddig nem nagyon találtam ilyet.**** Ha valamire erősen koncentrálok, és meg szeretném nézni... na akkor annak az esetek kilencvenkilenc százalékában sírás a vége. És mielőtt például ilyenekkel próbálkoznátok, elárulom, hogy a Másnaposokon is sírtam (már nem emlékszem, melyik résznél, és lényegeben csak pityeregtem, de akkor is). De sikerült már megsiratnia Steve Martin vígjátéknak, Family Guy résznek, és Így jártam anyátokkal-epizódoknak is. Nem kellenek nagy dolgok ahhoz, hogy elérzékenyüljek, mert általában ilyenkor nem is az adott szituáció miatt leszek szomorú, feldúlt, akármilyen, hanem valamilyen saját élményt, vagy tulajdonságot vagy gondolatot társítok a történethez, és innentől kezdve eléggé gyorsan eljutok oda, hogy én milyen egy nudli vagyok, ami egyértelmű sírást eredményez.
A másik legrosszabb az egészben, hogy ha én elkezdem, nagyjából csak akkor hagyom abba, ha már nem kapok levegőt. Ezzel ugye nincs addig semmi probléma, amíg itthon vagyok egyedül, de már a családom is teljesen hozzászokott a hülyeségeimhez. A gondok ott kezdődnek, amikor a koleszban kezdünk el filmeket nézni, vagy épp moziba megyünk. Az számomra kész katasztrófa, ugyanis az ember lánya mégsem csinálhat teljes idiótát magából mondjuk egy Malacka, a hős-ön. Szóval ilyenkor kénytelen vagyok visszafogni magam, és maximum egy-két könnycseppet elereszteni. Eszméletlenül nehéz, de egy idő után képes voltam úgy kijönni a moziteremből, hogy nem volt teljesen kisírt a szemem. (a harry potter utolsó része kivétel. de az más tészta). Most mondhatnátok, hogy ha a moziban meg tudom csinálni, hogy ne sírjak, itthon is megtehetném. De tudjátok mit? Nekem eszméletlenül jól esik az, ha kisírhatom magam egy filmen. Kijön belőlem minden feszültség, ami felgyülemlett, és utána teljesen tisztának érzem az agyam, és egy picivel jobban tudok gondolkodni. Ráadásul sokkal jobban megmaradnak bennem a film azon részei, amik sírásra késztettek. És ha ez nem normális? Egye kutya, kibírom.
****Frissítve: A dora, a felfedező. na azon max. kínomban sírok.
|