Tudjátok, annak ellenére, hogy rengetegen próbálnak meggyőzni arról, hogy hülyeség, hogy ennyire rosszul vagyok a saját országomtól, attól az országtól, amit hazámnak tekinthetek, ami anyanyelvet adott, és még rengeteg mindent, egyre inkább és egyre gyakrabban törnek rám azok az érzések, hogy a lehető leggyorsabban menekülnöm kellene innen, ameddig még nem késő.  Furcsának hangozhat, de fejben már most azon sakkozom, hogy ki tudom-e még itthon bekkelni az egyetemet, vagy nem kellene kockáztatni, és inkább már azt is külföldön kezdeni el. 
Mint azt múltkor valamelyik nagyon filozofikus pillanatomban megfogalmaztam, egyáltalán nem arról van szó, hogy nem tudnék semmit írni a Miért szeretem Magyarországot? listámra. Sőt, valószínűleg azért jópár dolgot fel tudnék sorolni a túró rudin és a lángoson  kívül. Rengeteg emlék köt ide, amit soha semmi nem tudna feledtetni, és természetesen rettentően hálás vagyok minden jóért, amit Magyarországtól kaptam. DE! több minden is zavar. Például , hogy mostanában a dolgok, amiket nem szeretek Magyarországban listám sokkal, de sokkal hosszabb, mint a fent említett párja. Hogy ennek ki vagy mi az oka? Nyílván nem olyan egyszerű a vűlasz, hogy én csak és kizárólag azért vágyakozom el innen, mert kinéztem magamnak Norvégiát, az sokkal szimpatikusabb, és ott szeretném leélni az életemet. Kezdjük ott, hogy ez eszembe sem jutott volna, ha meg lennék elégedve a mostani dolgokkal. Ha úgy érezném, hogy a jövőm biztosítva van, ha úgy érezném, hogy ha kellően szorgalmas vagyok, és nem vagyok lusta a munkához és a tanuláshoz, akkor kényelmesen meg tudok majd élni a jövőben a kis családommal. De őszintén... van olyan ma fiatal, aki ezt érzi? Szerintem nagyítóval kell keresni az ilyen egyedeket. (persze aztán reméljük nekik lesz igazuk, és csak a szokásos pesszimizmus beszél belőlünk. meg az egész világból a drága kormányunkon kívül, akik szerint minden rendben van. én meg csikóhal vagyok, tényleg) Hol is tartottam? Jajj, hogy nem igazán látok esélyt arra, hogy ha csak nincsenek apunak hiperszuper kapcsolatai, vagy milliárdjai, esetleg mindkettő, akkor egyhamar épeszű állást találnék megfelelő fizetéssel. Komolyan... Vagy éhbérérét dolgozom magam halálra, vagy itthon tengődöm anyuéknál...vagy..tényleg csak a protekció maradt, esetleg a hatalmas mázli, de az nálam nem működött még soha. És most nem csak a frissen diplomázottakról beszélünk... Anyuék ismeretségi köre életkorilag elég változatos, és egyre érdekesebb, ahogy különböző emberek fordulnak hozzánk azzal, hogy már megint nem találtak semmilyen munkát... A huszonéves lányok nem kellenek, mert mindjárt gyerekük lesz. A harmincasoknál már van kisgyerek, ő azért nem jó. A negyvenéves már egy rakat helyről azzal van elutasítva, hogy fiatalabbat keresnek... És most kivételesen nem a 70es iq-jú emberekről beszélek, akiknek legmutatósabb példányait a valóságshowkban megtekinthetjük, hanem diplomás, értelmes emberekről. De ez csak egy dolog a sok közül... Tudom, hogy a médiatörvény botrány már nagyon régen elült, és ma már csak nagyon ritkán hozzák fel, de közben felháborító, miket nem hallani ma már a tv-s híradókban. Ha az interneten nem olvas utánna az ember, meg sem tudja, hány helyen és miféleképpen tiltakoznak a rendszer ellen, mert erről nem igazán beszélünk mostanában... És ha már a politikánál tartunk... Eszméletlen, hogy mennyi mindent el kell tűrnünk szótlanul. Az oktatásról már múltkor is írtam, azóta természetesen még milliárdnyi baromságot kitaláltak. De nem is ez a legrosszabb, hanem az itt is jelenlévő folytonos bizonytalanság... hogy oké, hogy most, tizedikes koromban kitalálják, hogy ez meg az kötelező, lehet, hogy mire odaérek, hogy érettségizzek, már egészen másképp áll a téma... És ilyenkor nagyon nehéz azon sakkozgatni, hogy ugyan milyen faktokat vegyek fel, mikor menjek el nyelvvizsgázni, satöbbi. És ha ez így megy, tizenöt évesen, gimnazistaként, el sem tudom képzelni, milyen lehet mondjuk a szüleim élete, a rengeteg új jogszabállyal és törvénnyel és tudomisénmivel. De akkor evezzünk kevésbé hivatalos és komoly ügyekre, aminék nem látszik ennyire, mennyire felületes a tudásom (megjegyzem, még így is sokkal több minden iránt érdeklődök ezzel kapcsolatban,mint a kortársaim. )
Ha már előbb egy kicsit kitértem a médiatörvényre, maradjunk a jóságos televízióknál és a kereskedelmi csatornáknál. Egyszerűen undorítónak találom, ami mostanában ott folyik, akár a hülye valóságshow áradatot nézzük, akár mást. Az, hogy a széf, ami körülbelül az egyetlen valamilyenféle értelmet sugározó műsornak tűnt, nem fér már bele az rtl profiljába, és át kellett telepíteni a coolra? Anno már a legyen ön is milliomosnál is haragudtam, de hogy már ezt sem bírják el? Borzalmas. És mit kapunk helyette? latin-amerikai szappanoperák tömegét... Esküszöm, ennél a tv2 régi bűbájos boszorkák- hetedik mennyország kombója sokkal értelmesebb volt. És ha ennyi jobbnál jobb sorozatot forgatnak ma amerikában, vagy még itt Európában is, fel nem tudom fogni, hogy miért van nekünk huszadszor is szükségünk rozalinda és richardo szerelmi vívódásaira. Lehet, hogy csatornaügyileg is pénzhiányban szenvedünk, de akkor sem látom megoldásnak ezt, ahogy azt sem, hogy huszadszorra adnak le egyes bud spencer fimeket.  Az meg, hogy még a román x-faktorban is értelmesebb sztárfellépők vannak, mint nálunk (alexander Rybak példának okáért. és nem azért, mert norvég. össze sem lehet hasonlítani fluor tomikával), azt meg tényleg már csak viccnek tekintem. 
Eléggé össze-vissza válogatok most a témákból, bocsánat, ne haragudjatok, csak mindig eszembe jut valami, amin felhúzom magam. Mondjuk, hogy egy részről, eszméletlenül szerencsénk van, amiért itt az internet, és sokkal jobban rálátunk a világra, mint mondjuk a szüleink. Sokkal több filmet és könyvet megismerünk, olyan dolgokról hallunk, amikről egyébként nem. Külföldről olyan együtteseket vagy sportolókat ismerhetünk meg, akikről egyébként esélyünk sem lenne tudomást szerezni. (hála a nem is mondom inkább minek). De másrészről, így sokkal nagyobb a vágy arra, hogy ezeket a dolgokat mi is megkaphassuk. Hogy mennyivel jobb lenne, ha Londonban élnék, és azok a koncertek, amik innen magyarországról elérhetetlen álomnak tűnnek, ott, ha nem is mindennaposak, de viszonylag gyakoriak lehetnének. Hogy nem kellene fél éveket várnom arra, hogy egy könyv vagy egy cd egyáltalán megjelenjen nálunk, HA megjelenik. 
Aztán, amit a legkevésbé szeretek, az az, hogy nem látok esélyt arra, hogy a közeljövőben bármi is megváltozzon. Nem tudom, ezt minek köszönhetjük, de egyszerűen hihetetlen, hogy milyen irányba fordult ez az ország és az emberek (tisztelet a kivételnek). Nehéz felelősöket megnevezni, nem is ezen kell rágódni, hanem, hogy hogyan változtathatunk. csak valamiért nem érzem azt, hogy ilyen apróságok változtathatnak, amikkel mostanában próbálkoznak. A milliárdos, aki abból szedte meg magát, hogy nem fizetett adót, a továbbiakban sem fog, a munkásembernek meg már így sincs elég pénze ahhoz, hogy adót fizessen, hát még ha felemeljük. 
Lehet, hogy sokan most úgy gondolják, hogy épp a mi generációnkon lenne a teher, hogy változtasson, hogy mi lehetnénk rá képesek, és rohadt nagy gyávaság elmenekülni. De tudjátok, nálam nem csak szimplán arról van szó, hogy nem szeretem a mai magyar valóságot. Sokkal inkább arról, hogy belülről érzem, hogy nem ide tartozom. mintha a fejemben valami folyton ezt kattogná. és hiszek a megérzéseimben. 
Annyi mindenről szerettem volna még írni, szidni és panaszkodni, de szerintem kezdetnek ennyi is elég lesz. a többség úgyis tudja szerintem, mikre gondolok még.