Annyi mindenen gondolkodtam mostanában, és annyiszor jutott eszembe, hogy kellene már ide írni valamit, csak aztán húztam-halasztottam a dolgokat, mint mindent mostanában, és egyszer csak rá kellett döbbennem, hogy rettenetesen elhanyagoltam ezt a blogot. Meg sem tudom igazából indokolni, hogy miért, mert a lelkemnek igenis szüksége lett volna arra az elmúlt pár hónapban, hogy könnyítsen magán...csak, jajj nem úgy jött ki a lépés, szerintem ez senki életében sem ismeretlen.
Csak hogy önmagam maradjak, azzal kezdeném, hogy a viharfelhők, szokásukhoz híven, rendesen összecsapnak a fejem fölött mostanában, én pedig csak próbálom ide-odakapni a tekintetem, hogy semmiről se maradjak le, hogy ne késsem le a megfelelő pillanatot, hogy ne szalasszam el a lehetőségeket, de természetesen mindig kikerül valami fontos a látóteremből. Jajj, ezt olyan rejtélyesen leírtam ebben a költői képben, hogy inkább le sem fordítanám emberi nyelvre, mert illuzióromboló lenne az eredmény, maradjatok csak abban a csodás tévhitben, hogy a világ összes fájdalma az én vállaimon pihen. 
Szóval. Nemsokára visszatérek. Rengeteg tervem van. wuhúú.