Van valami magamban, ami teljesen kikészít, és ez az emberekhez való ragaszkodás. El sem tudjátok képzelni, hogy mennyire neház úgy leélni az életet, hogy sokkal jobban ragaszkodom a barátaimhoz, az ismerőseimhez, a családomhoz, és csak úgy alapvetően az emberekhez, mint amennyire ők ragaszkodnak hozzám. Nem tudom, hogy ez pontosan minek köszönehtő, de a helyzetem egyáltalán nem újkeletű, már elég régóta szenvedek miatta. Hogy hogyan is néz ez ki pontosan? 

Talán minden a meglepően jó arc és névmemóriámmal és a túlzott kíváncsiságommal kezdődött. Kisgyerekkorom óta szeretem tudni, hogy kik között élek, minél több embert elkülöníteni a környezetemben. Hogy ha addig nem is jutottam el, hogy mondjuk mindenkivel legalább egy szót váltsak általánosban, az emberek kilencven százalékának a nevét és az arcát is betéve tudtam. Jó, a helyzetem itt még egyszerű volt, mert összesen kb. kétszázan jártunk oda. A gimiben aztán nyílván sokkal nehezebbé vált a helyzet, meg sem próbálkoztam azzal, hogy mindenkit beazonosítsak, de akinek csak egyszer is hallottam a nevét, vagy találkoztam vele, egyből elraktároztam valahova a fejemben. Hogy miértv volt ez számomra annyira lényeges, azt a mai napig nem tudom megmagyarázni. De ugyanezt eljátszottam minden egyes környezetben, ahová bekerültem. És itt a bloggal is. Szerintem az egykori kommentelőim (tudjátok, blogos pályafutásom csúcsa, úgy bő másfél évvel ezelőtt, mikor naponta többszázan jártak az oldalon. húzós időszak volt, nem élném át még egyszer) kilencven százalékára még most is tisztán emlékszem, és a többségükhöz valamilyen jelzőt, tulajdonságot, vagy érdekességet is fel tudnék sorolni. 

És ez még csak a kezdet, hiszen eddig csak arról írtam, miért szeretem beazonosítgatni az embereket. Néha persze ebből is adódtak már furcsa helyzetek, mikor poéldául bemutattak valakinek, akit én már névről rég ismertem, és egyből úgy reagáltam, hogy "igen, tudom, te vagy xy" amit egyesek nyílván nem fogadnak annyira jól. De mi történik akkor, ha valakivel el kezdek beszélgetni, akár csak egy negyed órára is ? Hát akkor viszonylag gyorsan leszakítanak egy darabot a szívecskémből. Ha csak nem egy utolsó bunkó az illető, akkor nagyon könnyű megkedvetetnie magát velem, egy-két kedves szó, és már teljesen imádom. Ez nálam a szeretet első lépcsője, amikor tényleg kedvelek valakit, amikor elmosolyodom, ha meglátom a folyosón, jókedvem lesz, ha beszélgetünk egy kicsit, vagy, hogy a netes világban is éljünk, néha ír valamit nekem twitteren. A legnagyobb probléma az, hogy ezt nálam TÉNYLEG NAGYON KÖNNYŰ ELÉRNI. Nem túloztam a negyxed órával, nekem már annyi idő után kialakul egy kezdetleges szimpátia, és nagyon, de nagyon sok rosszat kell tenni ahhoz, hogy ez unszimpátiába forduljon. És itt elérkeztünk a probléma kettes számba: már ezeket a laza "szövetségeket" sem tudom normálisan elengedni. Annyira mélyen belém ivódik minden egyes kedves szó és gesztus, el sem tudjátok képzelni. Ha rajtam múlna, a mai napig tartanám a kapcsolatot minden egyes volt osztálytársammal, a fél világnak a nyakán lógnék, és hasonlók. Mert képtelen vagyok felejteni, és mivel viszonylag ritkán kedvesek velek az emberek (mondjuk ez inkább a pár évvel ezelőtti énemre igaz), elképesztő módon bennem marad minden, ami történt, és utána nagyon rosszul tud esni, amikor rájövök, hogy a mésik oldalról ez csak egy semmitmondó, majdhogynem nem létező kapcsolat, hogy a másik félnek ez tényleg alig jelent valamit, és ami nekem mondjuk egy hosszútávú emlék, az neki csak egy random pillanat a hosszú életéből. 

Aztán a közelebbi kapcsolatok...igazából nincs olyan sok különbség a kettő között, hiszen már az első klikkbe tartozókat is annyira szeretem, hogy attól én magam is elképedek. de amint valaki közelebb kerül a szívem középpontjához, na ott már hatalmas problémák vannak. Ami nem változik, az a ragaszkodás, és az, hogy továbbra is sokkal jobban szeretek, mint amennyire engem szeretnek. Illetve a minden apróság elraktározása a merevlemezemen. A lomtáromat már rég elvesztettem, úgyhogy még a kiürítés sem megy. Öö...igazából. ha azon gondolkodnál, hogy ide tartozol-e, akkor a válaszom igen, mert IGEN, az emberek többségét olyan rohadt mértékben imádom, hogy...ahh, és tulajdonképpen az a legnehezebb a történetben, hogy ha nem érzem, hogy visszakapnék bármit is, akkor nagyon gyorsan leszek nagyon depressziós. És nagyon sokszor érzem úgy, hogy hiába szeretek én bárkit is, hiába próbálom mutatni, hogy hééé ember, én rohadtul imádlak, vedd már észre, mintha ez az egész teljesen felesleges lenne, mindenki elsuhan mellettem, ignorál, és mittudomén... Ja, nehéz az élet, meg utálom, ha nem figyelnek rám, és az elmőlt időszak pozitív változásai mellett azért muszáj leszögeznem, hogy sokkal szeretetéhesebb lettem, mint eddig, és ez megijeszt, mert közben meg mintha mindenki eltávolodna mellőlem, mindenkinek megvannak a saját problémái, az enyémekről meg ne is beszéljünk...És ez rossz, és változtatnom kellene, sokkal kevésbé kellene függnöm az emberektől, elvágni ezeket a hülye szálakat, akik mindenkihez, de tényleg mindenkihez kötnek, mert mint mindig, most is én leszek az, aki megsérül, és megint az én pici szívem lesz apró darabokban. De milyen szerencse, hogy elméletben ennyire jól tudom, mit kellene tennem. És micsoda pech, hogy a gyakorlatban úgysem tudom majd megvalósítani...