Hogy gondoltam-e volna, hogy ez az egy hét ennyire meghatározó lesz számomra, és ennyire hiányolni fogom minden egyes pillanatát? Nem, nem hiszem, mindenesetre nagyon örülök, hogy minden úgy alakult, ahogy, és tényleg hálát adok minden létező görög istennek (és akkor most különösen Apollónak), amiért msáfél-két éve hagytam magam rábeszélni, hogy a németszínjátszó társulat tagja legyek. Eddig is rengeteg különleges élménnyel és találkozással ajándékozott meg, de ez a majdnem egy hét Potsdamban aztán tényleg csak a kakaópor volt a tejszínhab tetején. 

Pedig az elején azért nem úgy tűnt, hogy életünk legjobb programjára érkeztünk. A kísérők nélküli utazást Berlinig egészen jól túléltük, egyikünk sem veszett el, és még a csomagjaink is előkerültek a repülőgépből. Egy kicsit aggódtunk ugyan, hogy milyen család fog ránk várni a reptéren (ha vár ránk egyáltalán valaki), de kicsit alábbhagyott az aggódásunk, amikor kiderült, hogy barátnőmmel egy családhoz, egy Lisa nevű lánykához és famíliájához kerültünk. Az este aztán annyira mégsem sikerült überfantasztikusra, nagyon igyekeztünk, hogy szóval tartsuk a német lányt, ő viszont valószínűleg nem tartotta annyira fontosnak, hogy mélyebben belemenjünk bármilyen témába is, így minden feltett kérdésre adott félmondatos válasza után már másféle fogódzokat kellett keresnünk. Azért megmutogatta a nyuszikáit meg a madarát, megnézhettük a posztergyűjteményét a szobájában. (nem mondom, a zenei ízlése meglehetősen érdekes volt. Bruno Mars, Jason Derülo, Rihanna és Katy Perry mellett ott ficánkolt Miranda Cosgrove és Justin Bieber, a kedvenc együttese mégis a Linkin Park volt...a franc aki megérti ezeket a tizenöt éveseket). Vacsorát is kaptunk (lelövöm a poént. ez ritkaságszámba fog menni. nem mintha az egész napi sürgés-forgás után vacsira vágytam volna, úgyhogy ez így pont jó volt.). A pizza mindenesetre eszméletlenül finom volt, és azért bár ha a kommunikáció viszonylagos hiánya miatt kicsit már csalódottan, de azért bizakodva vártam az elkövetkező pár napot.

Ha már a családnál vagyunk, ragadjunk is egy kicsit le náluk. Mint már említettem, a lánykát Lisának hívták, tizenöt éves volt, de sokkal idősebbnek nézett ki, a magassága és a kiélt arca miatt. Rövid, pinkes-lilás haj, szemüveg, egy lazacszínű pulcsi, farmewr rövidnadrág, és fekete harisnya, kb. ennyiben le tudnám írni a csajszit. Eleinte nem volt túl közvetlen, a végére viszont meglepően jóban lettünk. Az apukája nagyon aranyos volt, tesitanárként dolgozik egy szakközépben, de nagyon közvetlen, és ahogy láttam, a lányával is jó a kapcsolata. Az anyuka is tanár, alsósokat tanít, és bár szigorúbbnak tűnt, akkora poénjai voltak, hogy csak néztem. A családhoz tartozott még a 13 éves öcsike is, Lukas, aki egy fejjel magasabb volt az apjánál, és nagyon nem nézte jó szemmel, hogy elfoglaltuk a szobáját, konkrétan alig akart nekünk bemutatkozni, és a héten egy szót nem szólt hozzánk. A házuk egy teljesen átlagos házacska volt, a földszinten konyha, nappali és dolgozószoba (itt mondjuk teljes mértékben megmutatkozott a németek híres precízsége. Az alsós tanítónő olyan rendszert vezetett, hogy csak néztem. el sem tudjátok képzelni). az emeleten pedig a szobák és a fürdőszoba. Feltűnően sok volt a mindenféle elektromos kütyüjük, minden szobában hatalmas plazma tv, és amit el tudtok képzelni. Ez amúgy, ahogy észrevettem, alapjáraton jellemző az olttani emberekre, mindenki iphone-okkal és hasonló tömör gyönyörökkel mászkál. Igazából teljesen otthonos volt a házikó, és nagyon tipikus. Összességében amúgy nagyon jól jártunk a családunkkal, azzal, hogy ketten egy helyre kerültünk, és azzal is, hogy a lánykánknak viszonylag aktív szociális élete volt, így nem kellett azon aggódnunk, hogy minden esti mulatságból kimaradunk. 

Ugorjunk talán a színjátszás részre. Bocsi, egyszerűen képtelen vagyok mostanában arra, hogy összefüggően írjak, ami eszembe jut, azt inkább egyből leírogatom, nehogy később elfelejtsem. (oké, ez nem százszázalékosan igaz, mert ha így lenne, akkor minden második mondatom az lenne, hogy A NÉMET FIÚK ANNYIRA CUKIK. de próbálom magam tűrtőztetni). Szóval...a színjátszás. A koncepció a következő volt: fogtak egy potsdami iskolából egy kilencedikes évfolyamot, konkrétan 44 főt. Emellé hozzákevertek 5 cseh, 5 lengyel, 5 szlovák, 5 litván és 5 magyar fiatalt, majd az egészet azzal bolondították meg, hogy szerencsétleneket négy csoportba bontották, lehetőleg úgy, hogy a közép-kelet-európaiak rendesen megkeveredjenek. Így történhetett, hogy a 16 fős csoportunkban egyedüli magyarként eleinte meglehetősen foreveralone-nak és szerencsétlennek éreztem magam. Eleinte. Nem is tudtam, mit csináljak, kihez szóljak. Eredetileg úgy lett volna, hogy minden németet ahhoz a gruppéhoz sorolnak, ahol a cserediákja van, de nálunk ugye necces volt a helyzet, így aztán teljesen egyedül maradtam. Az sem segített, hogy a cseh lányok a szlovák csajszival a kezdetektől fogva a hülye szláv nyelvükön beszélgettek, így esélyem sem volt, hogy odacsapódjak, a németek az első nap tökéletesen elvoltak a saaját kis brancsukkal, így a litván lányka maradt az egyetlen reménységem, akivel már anno Csehországban is találkoztunk, és az első reggel egy ilyen kis kevert angol-német nyelven egész jól elbeszélgettünk. Aztán a színjátszós tanárunk (aki az előző darabunkon is dolgozott) pár ismerkedős játékkal próbálta oldani a feszültséget, de ezeknek a germánoknak olyan idióta neveik voltak, hogy kb. senkiét nem tudtam megjegyezni. (csak csemegézek... Jannis, amit az elején konkrétba Jánosnak hallottam, Quentin...alias ifjabb Tarantino, Kenya, és Jurende). Aztán páros feladatok következtek, ahol mindig némettel kellett párban lennünk. Szerencsémre valahogy általában fiúkhoz kerültem (akik köztudottan klasszisokkal jobb színjátszók ilyen korban, mint a lányok), és így viszonylag jól átvészeltem minden feladatot. AMi már ekkor is feltűnt, és később csak erősödött, hogy a németek milyen roppantul segítőkészek, és figyelmesek. Amint látják rajtad, hogy valamit nem értesz, kérdés nélkül átváltanak angolra, tök mindegy, hogy a kisboltban veszel sört, vagy a parlament előtt vizsgálják át a táskád.  Szóval a német srácok a csoportomban tényleg figyelmesek voltak, hússzor megkérdezték, hogy megértek-e mindent. Másrészről pedig, az emberek, akikkel összekerültem, általában véve eszméletlenül kreatívak voltak, és nem ragadtak le minden problémánál órákig. Azt hiszem, talán ez volt a legfontosabb, amit megtanultam az egy hét alatt. Hogy tök mindegy, milyen feladatot kapsz, ne kezdj el hisztizni és problémázni, inkább gondolkozz egy kicsit, keress egy egyszerű megoldást, és vidd végig. Nem tudom, ők ezt honnan tanulták meg ilyen eredményesen, de rászoktathatnák a magyarokat is (: De akkor visszatérve a színjátszásra. AZ első két napban egy teljesen átlagos színjátszós tréningnek tűnt a történet, tele a szokásos feladatokkal és szituációkkal, de ahogy teltek a délelőttök, egyre több érdekes dolog került előtérbe. Minden apróságot nem fogok azért leírni, nyugi, de a fontosabbakat muszáj megemlítenem. Például azokat a "bizalomfeladatokat", amiktől eddig rettegtem. Tudni érdemes rólam, hogy mindennek mondható vagyok, csak modellalkatnak nem, magas is vagyok, meg van is rajtam minden, amit el tudtok képzelni, úgyhogy ja, az olyan feladatok, ahol már csak szóba is kerül a másik megtartása, na azok nálam gyenge pontok. Erre már a második nap reggelén szembesítettek minket ilyesmi problémákkal, csütörtökön pedig már ott tartottunk, hogy hat fiú hordozott körben a magasban, és igazából ijesztő volt elsőre, de a végére tényleg teljesen biztonságban éreztem magam. Aztán emlékezetes marad az a rész is, ahol mindenkinek a saját nyelvén kellett kiabálni...elég érdekes, hogy te tudod, mit mond neked a másik, nekik viszont fogalmuk sincs, mit ordítasz a fejükhöz. Csütörtökön megkaptuk az egyik legtipikusabb színjátszós feladatot is, azaz kiállítottak minket a terem közepébe, és két percet kaptunk, hogy mi legyünk a legfeltűnőbbek. Régebben nem tartozott ez a történet a kedvenceim közé, most viszont mindent beleadtam, sikítoztam, ugráltam és nevettem egyszerre, amivel - életemben talán másodszor - meg is nyertem a feladatot, úgyhogy...azért volt sikerélményem is. Péntekre igazából egy előadás-féleséggel kellett volna ugye előállnunk. Mi ezt nem egy összerakott darabbal oldottuk meg, hanem több kisebb résszel és jelenettel, egy igazi kollázst alkottunk. Először is volt egy táncos-mozgásos jelenetünk az idegenekről klasszikus zenére, itt szerencsére nem volt túl fontos szerepem, mert az egész színpadi létben egyedül a táncos-mozgós részeket utálom. Aztán a csoportunk egyik fele készített egy jelenetet a drogokról és az alkoholokról a stégnél, ami szerintem egészen vállalhatóra sikerült. Amíg ők ezen dolgoztak, mi egy orvosi várószobában készítettünk jelenetet, ahiol különböző furcsa karaktereket jelenítettünk meg. Örültem, hogy ehhez a csoporthoz kerültem, mert nálunk a srácok tényleg rengeteg ötlettel rendelkeztek, és utolsó napra írt nekem a tanár egy szöveget is. Egy monológ volt a rákról, egészen nehéz volt megtanulnom, és furcsa volt komoly és zaklatott szöveget előadni, mivel itthon általában a vicces jelenetekre gyúrtunk. ez az orvosos jelenet amúgy belülről jónak tűnt, kívülről ötletem sincs, milyen lehetett. Aztán készítettünk egy kisfilmet, ahol a németek közül ketten úsztak, valami laza romantikus jelent volt, nekem ehhez közöm sem volt, viszont...most jön az izgalmas rész. Még két kisebb elem maradt hátra...Ha nekem valaki egy héttel ezelőtt azt mondja, hogy én ezeket önként és dalolva végigcsinálom, vagy hogy épp velem ez fog történni, biztosan megmosolyogtam volna. Nem is tudom, melyikkel kezdjem..oké. talán azzal, hogy csütörtök reggel, miközben épp arról beszélgettünk, hogy mit csináljunk pénteken, Jens előállt azzal, hogy írt egy tíz-tizenötmondatos monológot, amit megtanultatna valakivel, és felvenné egy filmre. Majd egy jól irányzott mozdulattal rám mutatott, és a kezembe nyomta a szöveget. Egy viszonylag nagyon durván komoly szöveg volt a bevándorlókról és idegenekről, ami ugye a németeknél örökké aktuális téma. Én meg csak így néztem, hogy ezt meg miért én? mikor tényleg annyi tehetségesnél tehetségesebb ember volt a csoportunkban, egyáltalán nem éreztem indokoltnak a választást. Mindegy, csütörtök éjjel olyan 5 perc alatt benyaltam a szöveget, pénteken pedig Jens beültetett egy besötétített asztal alá, a képembe nyomott egy olvasólámpát, én pedig felmondhattam párszor a szöveget. Azt éreztem, hogy borzalmasan ment, többször is belesültem, meg amúgy is, ennyi idő alatt nem lehet rendesen értelmezni és megtanulni a szöveget...ő viszont meglepően meg volt velem elégedve, és azt mondta, minden szuper lesz. Délutánra végzett is a vágással, és mindannyian megnézhettük, hogy mit alkottam. Hogy is fogalmazzak? Ijesztő volt. Mintha nem is saját magamat láttam volna. Más volt a hangom, a képet pedig nem is mertem nézni. Még mindig nagyon bénának éreztem, a többiek viszont mondták, hogy ez szuper lett, és nagyon jól sikerült. (nem sikerült meggyőzniük 100 százalékosan). Jajj, akit esetleg érdekelne a szöveg németül, érdeklődjön nyugodtan, megkaptam emailben is :D A másik dolog pedig...ehhez csak annyi előismeret szükséges, hogy én eszméletlenül szeretek énekelni, viszont a szobatársaim, a zuhanyzó meg a családom is mesélhetne róla, hogy ez mennyire nem megy (ezért b variációnak kitaláltam,hogy rapper leszek :D). Na mindegy. Valamelyik nap három csoportra kellett osztódni, és azt hittem, az énekes csoport annyiban ki fog merülni, hogy közösen eléneklünk valami német dalt, ezért hozzájk csapódtam. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. Gondolom mindannyian ismeritek a János bácsi, János bácsi, keljen fel című gyönyört. Eredetileg francia  dal, de mint kiderült, minden nyelven elénekelhető. És pont ez volt a cél... odaálltam a kis hét fős csoporthoz, ők pedig mondták, hogy énekeljem el nekik magyarul, én teljesen gyanútlanul végigdalolásztam a magyar verziót, erre kijelentették, hogy jóó, akkor ezzel indítunk. Én meg csak álltam, mondom mit mikor hova hogyan? Szóval igen, kiálltam egy színpadra, egyedül énekelni. Ez nagyon durva. És a litván lány szerint (aki utánam jött és akinek igen durván jó hangja van), teljesen jó volt, amit csináltam. Aztán persze elénekeltük angolul meg németül is, a végén pedig mindenkinek más nyelven kellett. Istenem, egy élmény volt megtanítanom szegény német lánynak a magyar szöveget. Nagyon édesen tolta. Tehát összességében a színjátszás részét is imádtam az utunknak, nem kellett volna tőle ennyire tartanom, mert mindenki annyira édes volt (: Jens amúgy fenyegetőzött valami olyannal, hogy feltenné youtubera az elkészült filmet, ha ez megtörténne, neeem, akkor sem tudna senki erről a linkről :D
 

De a színjátszást sem lehet örökké csinálni, csak délután kettőig voltunk "tanulni és dolgozni", délután jöhetett a tényleges szórakozás. Mint már említettem, a lánykánk eleinte nem tűnt túlzottan kedvesnek, ezért a hétfői rövid városnézés és mozi kombónál még nyögvenyelős volt a minden. Egy kanadai művészfilmet néztünk amúgy, nem volt vészes, de volt már jobb moziélményem is. Utána visszacaplattunk a városba, hogy a németek baráti körével találkozzunk, viszont eleinte nagyon elhanyagoltak minket, és mi nem is nagyon tudtunk mit kezdeni a helyzettel. Aztán mikor kevesebben lettünk és elsétáltunk a potsdami kastélyhoz, valamint előkerült fejenként egy üveg narancsos sör, kicsit oldottabb lett a hangulat, és már majdnem jól éreztük magunkat. Apropó, a narancsos sör...viszonylag fiatal germánokhoz kerültünk ugye, így bepillantást nyerhettünk a tizenöt éves németek mindennapjaiba. Nem részletezném, hogy nálunk általában mit csinálnak ennyi idősen az emberek, és az is lehet, hogy mi is csak a kivételek kivételébe botlottunk bele, mindenesetre az ottaniak italozási szokásai nekünk nagyon nagyon furcsán hatottak. Először is, imádták az ízesített söröket, tudjátok, ezeket a 2 százalékos izéket. Sokkal szélesebb náluk a kínálat ezekből, a klasszikus citromostól kezdve, a tequiláson át egészen a kólásig...jópárat megkóstoltunk ,de igazából annyira nem hatottak meg..ők viszont szinte ezen élnek, a bort általában nem kultiválják. Egyedül az édes gyümölcsborok azok, amikkel még elvannak. 
Második nap aztán elhatároztuk, hogy bevonatozunk Berlinbe. Két német lány jött velünk, amit rettentően értékeltünk, mert én sem szívesen áldoztam volna arra a délutánom, hogy négy idióta magyar lányt kísérgessek Berlinben. Megnéztük a Bradenburgi Kaput, sétálgattunk a főutcán, kaptunk EU-s lufikat, amiket aztán felengedtünk egy hídról, majd bementünk a Reichstagba és felsétáltunk a kilátóba. Gyönyörű volt onnan egész Berlint belátni, igazából a város elbűvölő, bár ha választanom kellene, sokkal inkább Potsdamban élnék, az olyan kis emberi. Berlin pedig hatalmas, és itt már tényleg sok turistával találkoztunk. Estére azért rendesen elfáradtunk, a potsdami vasútállomáson bevágtunk egy pizzát, vettünk a lánykáinknak sört, és megint sétáltunk egy kicsit a városban még, de nem maradtunk sokáig. 
Igazából teljesen tanácstalanok voltunk csütörtök délelőtt, hogy mivel töltsük majd a délutánt, végül ismételten úgy döntöttünk, hogy Berlin felé vesszük az irányt. Most már kicsit nagyobb brancsban indultunk el, a megállíthatatlan négy magyar lányon (alias rajtunk) kívül velünk jött még a magyar srác a németével (aki tudott magyarul), még egy random német srác, illetve egy litván lány és egy litván srác. Leginkább most is csak sétálgattunk a városban, beszélgettünk, a litván sráccal eljátszottuk a szokásos "és ez mi litvánul?" "és ez mi magyarul?" köreinket, aztán vásárolni is szerettünk volna, meg egy Burger Kingbe is betértünk kajálni. Tényleg egész jó volt a hangulat, sört is sikerült vennünk ajándékba a családainknak, és ugyan majdnem lekéstük a vonatunkat, azért kellemes délutánt töltöttünk Berlinben. Visszatérve Potsdamba megint nem hazafelé vettük az irányt, hanem a már megszokott német társasággal bandáztunk, most már viszont sokkal jobb hangulatban, mint első este. 
A legnagyobbat aztán természetesen az utolsó este durranta. A hivatalosan szervezett búcsúbuli azért, ahogy az várható volt, nem számítható az év partijának. A németek jöttek a borzalmas techno/dubstep zenéikkel, de még táncolni sem táncoltak rá, így kénytelenek voltunk mi magyarok megteremteni a hangulatot pár szlovák lánnyal...utánunk már aztán tényleg egyre többen jöttek a parkettre, és tíz, mire a végéhez közeledett a buli, már egész jó volt a hangulat. Innen a központi buszmegállóhoz mentünk, vagy mi volt ez. Itt szépen lassan elfogyott hármunk között egy üveg bor, illetve valami random vodka a szlovák srácról és a ballentines is besegített abban, hogy olyan cefetjó hangulatunk legyen. Onnantól kezdve pedig igazából teljesen mindegy volt, mit csinálunk, már meg sem érintett, a huszonötödször elsütött. "fanni, is everything funny with you?" kérdés, és az sem, hogy villamoson kellett eljutnunk egy német srác házibulijába, ahol ismételten mi lettünk a partifelelősök, mert mindenki punnyaodozott rajtunk kívül. Olyan éjfél körül az akkor még viszonylag józan lánykánk kitalálta, hogy ideje lenne hazaindulnunk, mert soha nem találunk el a házukig.Annyira nem rajongtunk azért az ötletért, de vele, plusz a legjobb barátjával, egy tizenhét éves sráccal elindultunk négyesben haza. Útközben aztán kiderült, hogy a srácnál van még alkohol, úgyhogy...hmmm..lekéstünk egy buszt, és laza két és fél, három órát gyalogolhattunk, mire tényleg hazaértünk. Szóval igen, az utolsó esténk viszonylag jól sikerült, és micsoda jellemző, pont eddigre lettünk úgy-ahogy jóban mindenkivel.

Hogy miért szerettem annyira ezt a hetet? Szerintem ez a beszámoló elegendő magyarázatot adott. Mindenesetre az biztos, hogy azóta is nagyon hiányzik mindenki, ha tehetném, most azonnal felülnék egy gépre, és visszarepülnék. Rengeteg élményt adott ez a majdnem egy hét, örülök, hogy megint ennyire remek embereket ismerhettem meg, és wow, még a német és angoltudásom is fejlődött valamennyivel, annyival legalább biztos, hogy most már bátrabban fogok megszólalni németül. De az élet nem áll meg, egy tömérdeknyi dolgom van még, ezért azt hiszem, tényleg abbahagyom. Még egy csomó apróság eszembe fog jutni később, amiről most nem írtam, de annyi baj legyen. Remélem, nem raboltam el túl sok időtöket ezzel a kisregénnyel (: