Olyan vicces, hogy szinte minden nap eszembe jutott mostanában, hogy írogassak ide, de az iskolának nevezett szörnyedményképző nem igazán engedte, hogy az ilyen kósza ötleteimet meg tudjam valósítani. Gondolom sokatoknak ismerős a történet, ilyenkor május derekán minden tanár hirtelen ráeszmél, hogy a nyakunkon az év vége, és se pénz se posztó, alias, a legtöbb jegyeknek kihagyott rubrika üresen áll, vagy az osztály háromnegyedénél a négyesek száma pontosan megegyezik az ötösével, és sehogy nem lehet eldönteni, merre billenjen a mérleg. Igen, elérkeztünk az év végi hajrának csúfolt holtponthoz, amikor minden egyes tanárnak dolgozatírási és feleltetési mániája lesz, és amikor még annyi időd sincs, hogy komolyabban elkezdj álmodozni a napodról, ugyanis szólít a rengeteg kötelesség. Én ezt az egészet még megfejeltem azzal is, hogy az elmúlt egy hónapban viszonylag keveset dugtam be a fejem a suliba, így a pótolnivalók kupaca is csak nőtt és nőtt. Lényeg a lényeg, hogy maradjunk a legidegesítőbb frázisoknál, ez a hetem, és a következő is, szépen kifejezve is ritka borzalmas. Nem volt olyan délután, amikor nem azt számolgattam, hogy holnap hány dolgozattal fenyegetnek, és amikor nem kellett volna leülnöm tanulni, pedig általában nem szeretek ilyen alantas cselekvéseket végezni (nyilván túlzok. mármint az alantassal. nem akarom senkinek az érzéseit megsérteni. és néha már majdnem nem utálok tanulni. néha). Szenvedtem a francia forradalom és a Napóleon elleni koalíciók felett, próbáltam belevésni az agyamba a szacharidok konfigurációs képleteit, vagy épp Az ember tragédiája elemzését tanulmányoztam hosszú percekig.  Bárki is említette nekem anno, hogy a tizedik nem könnyű falat, igazat kell neki adnom. Nem azt mondom, hogy nem lehet vele megbirkózni és nincsenek érdekes részei, mert nagyon sok anyagrészt imádtam az év során, de így a végére nagyon elegem lett mindenből.

Sokat gondolkodom egyébként ezen az egész oktatási rendszeren, hogy itt mennyire tönkre van téve minden. És hogy mennyire értelmetlen tizenkét évig olyanokkal kínozni az embert, amiket később semmire nem fog használni.  Mert oké, én azzal teljesen és totálisan tisztában vagyok, hogy mondjuk a mérnököknek és mindenféle ilyen gépes-szerelős emberkének szüksége van arra a rengeteg – számomra értelmetlen és összefüggéstelen – dologra, amit fizikán veszünk, de hogy én pár alapvető dolgon kívül – mint hogy ha elejtem az almát, akkor leesik…na nem mondják – én semmit nem fogok hasznosítani ezekből, az ezer százalék. És ez csak egy példa, gondolom, mindenki tudna legalább egy olyan tantárgyat vagy annak egy részét mondani, amit teljesen értelmetlennek tart. Hogy ne csak a szegény fizikát szapuljam, ami mostanában kap tőlem elég sok hideget, ott van a földrajz rengeteg teljesen értelmetlen és random dolga, a kémiai szerkezeti képletek, amik sokszor csak egy ágas-bogas izének tűnnek, aztán a nyelvtanórák csodái az ágrajzokkal, a töri órák, ahol megtanuljuk, hogy Rákóczi naponta hányszor ment pisilni.  És nem is ez a dühítő, hanem az, hogy e helyett egy csomó tényleg fontos dolgot nem tanulunk meg.  Lehet, hogy ez az egész világon csak engem idegesít, de muszáj megemlítenem például, hogy itt állok a tizenhat évemmel, és ha saját magam nem érdeklődnék a szüleimről, semmit, de semmit nem tudnék a magyar politikai helyzetről, vagy épp arról, hogy az Európai Uniót eszik vagy isszák. Aztán annyira vicces, hogy bármikor elmondom a marathóni csata menetét (ha nem hosszú óval írod, levonnak egy pontot az érettségin), de problémákba ütközöm egy hülye hivatalos papír kitöltésénél vagy egy levél feladásánál. Nem viccből mondom, de ha el is mondták nekem iskolai keretek között valaha, hogy mi a különbség az elsőbbségi meg az ajánlott levél között, rohadtul kiment a fejemből. És én még egy jobb eset vagyok, ne tudjátok meg, hány felnőttnek (!) okoz gondot egy szimpla kérdőív kitöltése meg mittudomén, ilyenek…  Persze itt a második esetnél felhozhatjuk érvként, hogy a szülők feladata lenne mindezt megtanítani, és lehet, hogy tényleg ez az igazság, elfogadom. De mi van a fogalmazási készségünkkel és a kiállásunkkal? Sok mindennel lehet vádolni az angolszász iskolarendszert, de azt be kell látnunk, hogy ilyen szempontból sokkal jobban állnak, mint mi. Lehet, hogy irodalomból síkhülyék maradnak, és alig pár könyv tartalmát ismerik tizennyolc éves korukra, de azokról véleményük lesz, és nem az előre megírt elemzéseket magolják be. Szerintem Magyarországon a fogalmazásokkal rettentő hadilábon állunk, sokan azt sem tudják az érettségi előtt, hogyan álljanak neki érveléseket írni, és azért, akárhogy nézzük, ez a későbbiekben sok problémát okoz. Az meg, hogy sokan még felnőtt korukban sem képesek közönség elé kiállni és beszélni, az számomra eléggé meghökkentő. Nem hiszem el, hogy valamilyen módon nem lehetne valami olyan tantárgyat bevezetni, ahol ebből egy pici gyakorlatot kapnánk. Én például nagyon sokáig bizonytalan voltam ilyen téren, bármilyen szóbeli előadásnál rettentően belekeveredtem, megakadtam, és amit el tudtok képzelni. Hogy mi segített? Általánosban a rengeteg szavalóverseny, később pedig a színjátszó kör, aminek tagja lettem. Most már igazából teljesen el tudok lazulni a színpadon, és szerencsére már az sem okoz problémát, ha egy kicsit improvizálni kell (kivéve, ha a németről van szó… az még egy pöppet necces). Viszont annyira látom, hogy ez sok emberből mennyire hiányzik, és most nem nagy dolgokról, vagy tehetségről beszélünk, ez egy tanítható dolog, és minél több tapasztalata van az embernek, annál egyszerűbben megy. Rengeteg olyan tantárgy van, ahol mi, diákok sokkal nagyobb részt vállalhatnánk az órákon ilyen „kiselőadások” keretében, de tapasztalataim szerint ezt viszonylag kevesen és ritkán használják ki. A csapatmunkákról meg ne is beszéljünk… Nem azt mondom persze, hogy négyesével álljunk neki másodfokú egyenleteket oldogatni, de a humán tantárgyakból és a nyelvekből sokkal, de sokkal több csapatmunkát be lehetne vezetni. Szerintem nem kell megemlítenem, hogy mennyire fontos lesz a felnőtt életünkben (legalábbis a legtöbbünknek), hogy jól tudjunk együttműködni. Ehhez pedig elengedhetetlen a gyakorlat. És különben is, szerintem sokkal jobban megmarad egy-egy anyagrész a fejedben, ha azt interaktív módon, a társaiddal dolgozod fel és próbáltok valami különlegeset alkotni. Egyébként ilyen szempontból nálam pozitív a mérleg, legalábbis magyar órákon, ott rengetegszer kapunk ilyen feladatokat, és szerintem ezek mindig nagyon izgalmasak és emlékezetesek. És, mint azt már feljebb egyszer megemlítettem, rengeteg olyan tapasztalattal szolgálnak, amiket később felhasználhatsz a munkád során. És még természetesen egy csomó hasonló hiányrészt felsorolhatnék…

Ott van persze az a másik kérdés is, hogy ki miben tehetséges és mihez van érzéke, és meddig kell azzal a tantárggyal szenvednie, ami a legtávolabb áll tőle. Nem egy olyan ismerősöm van, aki kilencvenöt százalék körüli magyar vagy filozófia érettségivel büszkélkedhet, és mellette x évig szenvedett azért, hogy megszerezze matekból a kettest. Ugyanúgy ismerek olyanokat, akik a nyelvekből zseniálisak, de kémiából képtelenek a fejükbe verni az ábrákat. Vannak, akik minden matekversenyen elsők, de a töri témazárókkal rendesen megszenvednek, ahogy mondjuk pár ismerősöm rajong a bioszért, de a halálba kívánja a németet. A kérdés persze az, hogy mit lehet ilyenkor tenni? Röviden semmit. Persze, ha szerencséd van, a föci vagy a kémia lett halálos ellenséged, és akkor tizedik után felszabadulsz minden tehet alól, de ha a pechesebb csoportba kerültél, akkor még érettségizned is kell belőle. Lehet persze mondani, hogy ezek az alapkövetelmények, az általános műveltségnek nevezett valamicsoda részei, és még sorolhatnám. Ez mind szép és jó, és totálisan igaz, a baj csak ott kezdődik, hogy tényleg nem érzem úgy, hogy ezen dolgok egyes részei bármilyen szinten is előresegítenék a jövőmet. Magyarul, nem épp a megfelelő dolgokat tanuljuk, és ahogy haladunk előre az időben, ez egyre inkább zavar.

Anyu persze mindig azzal jön, hogy ha már ennyire okos vagyok, és ennyire tudom, hogy mi hibádzik ebben a rendszerben, akkor gyerünk, találjak ki ennél jobbat. Ha igazán gonosz akarnék lenni, akkor mondanám, hogy ezt ott fenn északon már régen kitalálták, és nem is hazudnék. Elfogultságmentesen, csak a statisztikákra hivatkozva, a skandinávok ott fenn nagyon eltalálhattak valamit, és úgy látszik, a gépezet ott működik is rendesen. Hogy ehhez nálunk csak a pénz hiányzik? Kötve hinném. A legtöbb felsorolt dologhoz nincs szükség arra, hogy megváltsuk a világot, sokszor egy papír és ceruza is elég lenne. Akkor mi a probléma? Miért nem tudunk változtatni? Hiszen próbálkozunk is, és sok hibája ellenére, azért az oktatási reformok között van egy-kettő, amiben látok realitást, csak szerintem az egyik legfontosabb gond, hogy a politikusok nem is látnak bele tisztán ebbe a helyzetbe. Nem is nagyon tudják, mi folyik a mai általános és középiskolákban, vagy teljesen más szemmel látják az egészet, mint mi, akik benne élünk. Ez persze természetes, és ha most megkérdeznénk egy középiskolai tanárt, neki is egy harmadik véleménye lenne a dolgokról, de az a probléma, hogy ezeket a véleményeket nincs lehetőség egyeztetni, nincs lehetőség kompromisszumokat kötni. Lehet, hogy egy utópista álomnak hat az egész, de én igenis fontosnak tartanám, hogy kikérjék a véleményünk. És talán efelé nem nekünk kellene tenni az első lépéseket. (a problémák négyzete mondjuk, hogy a mai magyar fiatal ilyen helyzetben egyrészt lusta, másrészt nem tudja mit és hogyan mondjon. de álmodozni jó. )