Az elmúlt négy és fél évben rengetegszer megkaptam, direkt vagy indirekt módon, számonkérdően, furcsálkodva vagy érdeklődve a kérdést, hogy ugyan miért szeretem én annyira Norvégiát. A kérdés egyébként teljesen jogos, sokáig én magam sem találtam pontos indokokat arra, hogy miért pont erre a kis északi országra esett a választásom. Úgy két éve írkáltam is már erről, de az eltűnt az internet nagy süllyesztőjében, és különben is, azóta már sok jég lefolyt az Északi-tengeren. (csak hogy érezzétek a stílusosságot).

Kezdjük talán azzal, hogy már egészen kicsiként is rettentően érdeklődtem a külföldi dolgokért. Mivel a hármashatár kellős közepén pottyantott le anno a gólya, már négy-öt évesen is Szlovákiába, illetve később Ausztriába jártunk ki vásárolni, és engem már akkor totálisan elvarázsolt a tudat, hogy olyan dolgokat is megvehettünk, amiket itthon nem lehetett kapni. Ráadásként pont négy- illetve hatévesen utaztam először igazából nyaralni, és azért lássuk be, az olasz tengerpartok rendesen rabul tudnak ejteni egy ennyi idős kislányt. Hát, így gabalyodtam bele aztán a történetbe, és az iskolát már úgy kezdtem el, hogy mindegyik külföldi ország vonzott valamilyen szinten. Innen pedig három oldalról érkezett a hatás. Egyrészt apukám elkezdett sztorizgatni arról az évről, amit Dániában töltött kinn az egyetem alatt. Őszintén? Oda sem nagyon figyeltem, csak foszlányok maradtak meg, történetrészletek, amiket legalább ötször-hatszor elismételt. Másrészt belekeveredtem a Forma-1 világába, vagyis lényegében egyetlen finn emberkébe, aki egy kicsit felkeverte az állóvizemet, és egy jó fél évig minden vágyam volt, hogy Finnországban élhessek. Harmadrészt pedig, ötödikben elkezdődött a történelemóráűk sokasága egy fantasztikus tanárral egyébként, és én teljesen elájultam Egyiptomtól és Görögországtól, és ők kerültek a képzeletbeli toplistám tetejére. De minden csoda csak három napig tart, a hatodikat már úgy kezdtem el, hogy Spanyolország meghódításáról álmodoztam. 

És akkor itt jött a drámai momentum...Nem, igazából szó sem volt drámai momentumról, csak a kezembe akadt egy könyv. A narancsos lány, Jostein Gaardertől. Nem hiszem, hogy sokan ismernétek, mert nem tartozik a mostani slágertémák közé, és mivel az író sem olyan közhelyes, mint mondjuk Coelcho (elnézést minden Coelcho-rajongótól, de én a szájbarágós stílusától legtöbbször a falra tudnék mászni), ezért annyira nem ismert a mai fiatalok körében ez a könyv. Ami egyébként azért hatalmas kár, mert nagyon szépen  vezet be az élet egy csomó fontos dolgába (és most tényleg rossz az, aki rosszra gondol). Megtanítja, legalábbis nekem nagyon sokat segített abban, hogy megtanítsa, hogyan kezeld a hozzátartozóid halálát, megmutat egy-két csodálatos szerelmet, rámutat, hogy milyen szorosak a kötelékek közted és a családod között, mindezt egy roppantul édes történet keretében, rengeteg furcsa gondolattal élettel és halállal kapcsolatban. És ami számomra a pontot feltette az i-re, a habot a kakaóra, az a helyszín: Oslo, Norvégia. Mivel az író maga is norvég, gondolom nem a fellegekből szedte azt a hangulatot, amit megteremtett a sztoriban, hanem Norvégiában. És nálam ez volt az első alkalom, hogy egy könyv atmoszférája és pici, apró részletei magával ragadjanak. Az első alkalom, amikor nem csak átugrottam az utcaneveket vagy a terek leírását, hanem mindent kétszer elolvastam, hogy ne felejtsem el. Aztán persze az író többi könyvét is nagyon hamar felfaltam, a Sophie világa talán több embernek ismert, hiszen konkrétan a filozófia történetét ágyazta a szerző egy ismételten csodálatos történetbe. De hogy elég lett volna egyetlen szerző ahhoz, hogy ennyire kitartóan és határozottan Norvégia mellett maradjak? Nem, biztosan nem. Ehhez még rengeteg mellékszereplő is adott volt. 

a 2009-es év volt az, ami a leginkább megerősítette a rajongásom. Egy sport és egy személy felelős azért, hogy az egész nem csak addig tartott, mint például a Kimi-miatti finn mániám. (ami azóta természetesen újra felerősödött, de ez egy másik kérdés). Melyikkel kezdjem? Szerintem egyik kiszámíthatóbb, mint a másik, de... legyen Alex. Szóval Alexander Rybak remélhetőleg azért úgy mindenkinek dereng. Eurovízió, 2009. Az első olyan dal volt, amire már az elődöntő alatt rátaláltam, és hát tudjátok hogy megy ez...oda meg vissza voltam ettől a tündérmaszattól. Alapjáraton is a norvégoknak szurkoltam volna, de így, hogy pont Alexet pont a Fairytale-lel indították, igazából el sem tudtam volna képzelni más győztest. Az a büszkeséggel vegyes öröm, amit akkor éreztem, amikor rekordponttal megnyerte a versenyt...az olyan leírhatatlan volt. Ezek után pedig szinte magától értetődött, hogy még jobban belemélyedjek Norvégia mindennapjaiba, rengeteg dolgot elolvastam a mindennapjaikról, a történelmükről, és szó szerint minden apró cikkért kapkodtam, amiben a Norvégia szót megláttam. Valahogy így keveredtem aztán kapcsolatba a síugrással is. Vagyis, ez egy hosszabb történet, ezt is meséltem már, hogy eleinte milyen idiótaságnak tartottam, mikor apu nézte, és csak azért tetszett meg, mert sok volt a norvég és jók is. Majd erről hosszabban máskor, a lényeg, hogy a síugrás miatt már az első évben viszonylag sok norvég város nevét megismertem, amikre természetesen rákerestem, elkezdtem kiválogatni a kedvenceimet...és beindult a lavina. 

Most várom  a szemrehányó nézéseket, és a felháborodott kérdéseket. Én tényleg csak egy könyv, Alexander Rybak és a síugrás miatt szeretem Norvégiát? A válaszom egyértelmű nem. Csak arra akartam kilyukadni, hogy miattuk kezdtem el foglalkozni Norvégiával, miattuk figyeltem rá fel. Azóta viszont nagyon sok mindent megtudtam erről a kis országról. Az ott élő emberek életmódjáról, a gondolataikról, arról, hogy az ország hogy viselkedik egyes helyzetekben (gondoljatok csak a norvég mészárlás utáni nyilatkozatokra vagy épp Dale Oenre, aki ugyanekkor lett világbajnok...a sors furcsa fintora, hogy azóta már nem szurkolhatunk neki sem), és pár norvég emberrel is megismerkedtem, és nagyon sok érdekes dologról írtak. Elkezdtem norvégul tanulni audodidakta módon, szinte semmire nem jutottam, de pár alapkifejezés már megy, és még mindig rettentő édesnek találom a nyelvet. Sok norvég nyelvű előadót hallgatok... vannak azért arra felfelé olyan csodák, nem is gondolná az ember. Norvég szerzőket olvasok, valahogy az ottani irodalomnak tényleg teljesen más a hangulata, mint akár az itthoni, akár az amerikai könyveknek. Szóval, akármennyire nehéz elhinni, azért nem egy álamvilágba szerettem bele... Higgyétek el, pontosan tudom, hogy ott sem fenékig tejfel az élet. (például oda elmegy Justin Bieber. ) Ugyanúgy megvannak a saját problémáik, amikkel meg kell küzdeniük. Az aljas rágalmat pedig, miszerint tuti csak azért tetszik Norvégia, mert gazdag, még csírájában szeretném elfojtani. Igen, természetesen imponál, hogy milyen anyagi körülmények jellemzőek az országban. De pontosan tudom, hogy bármelyik részén élek a világnak, a pénz nem fog csak úgy az ölembe hullani, és meg kell érte dolgoznom. Másrészt pedig Norvégia természetileg is annyira gyönyörű, hogy tőlem akár jurtákban is élhetnénk ott, nekem megfelelne. Komolyan, láttatok már képeket azokról a fjordokról? érdemes pár percet rájuk szánni, nem fogtok csalódni. Szóval... egyáltalán nem az anyagiasság húz a norvégjaim felé, ennél sokkal többről van szó. 

A következő ellenvetések, a hideg és a sötét szoktak lenni. Az elsőről annyit, hogy sokkal inkább elvagyok a mínuszfokokban, mint a negyvenben, nagyon nem szeretem a kánikulát, viszont rajongok a hóért és a csípős  hidegért, a jégért az úton, mindenért, ami a téllel kapcsolatos. És, korántsem olyan jégkorszak uralkodik ott, mint azt az emberek többsége elképzeli. Mesélték, hogy a tengerparti városkákban azért teljesen kibírható a történet. És hogy a norvégok kedvenc közmondásával éljek: Nincs olyan, hogy rossz idő, csak rossz öltözet. A sötét pedig? Legalább illeszkedik az agyamhoz. Nem, amúgy ez az egyetlen, ami tényleg furcsa egy kicsit, azért az elején biztosan nem rajonganék azért, hogy  délután háromkor alig látnék a szememtől. De ilyen apróságokat aztán tényleg a világ minden táján találunk.

Hogy mindenképp Norvégiában képzelem el az életemet? Nem, nem hiszem. Természetesen annak örülnék a legjobban, ha arra sodorna az élet, de már nem csak a b, c, d terveim vannak kidolgozva, de már arra az esetre is találtam megoldást (nem is egyet), ha valamilyen véletlen folytán Magyarországon maradnék. De ha esetlen tényleg norvég földön kötök ki, akkor legszívesebben Bergenben laknék, valahol a kikötő környékén. Az a város maga a csoda, elképesztően gyönyörű, és már így látatlanban is imádom. 

De szerencsére már nem kell sokáig várnom azzal, hogy a valóság lerombolja az illúziómat, mert, ha minden igaz, akkor a nyáron, valamikor július végén vitorlákat bontok, és meglátogatom álmaim országát. Igen, a nyaralásunk célpontja Norvégia lett, és bár még most is hihetetlen, júliusban tényleg látni fogom Oslot, Bergent, és a többi városkát. El sem tudjátok képzelni, mennyire várom már, és hogy mennyire hálás vagyok a szüleimnek, amiért megteremtették számomra ezt a lehetőséget. Hogy segítenek abban, hogy az álmaimból tényleg legyen valami (: