szerettem volna már többször is ilyen klassz blogot, ahova két mondatokat írok ki egy-egy posztnak, meg ilyen kis inspriráló képeket biggyesztek melléjük, meg tele van az egész kis háromszögekkel, meg baglyocskákkal, és tökre esztétikus, és jókedvet lesz, ha ránézel, meg még divattipeket is adnak, és a betűtípus meg a css is el van találva, de én ehhez kevés vagyok. Több szempontból is. Az első problémám természetesen a lustaság. Az íráson kívül semmire nem szeretek időt szánni a bloggal kapcsolatban most már. Nincs időm arra, hogy pontosan passzoló képeket keressek, hogy photoshopban olyan efekteket tegyek rá, hogy ne üssön el teljesen az oldaltól. Lusta vagyok ahhoz is, hogy más chatekbe írkáljak, régebben professzionális voltam ebben,, mostanában ha valakit folyamatosan olvasgatok, oda néha odabiggyesztek valamit, de kb. ennyi. És türelmetlen is vagyok. Nem fogok órákig a gép előtt görnyedni a tökéletes css összeállítása miatt, mert igen, nekem ennyi időbe telne, hogy a tökéletes színkombinációkat, betűtípusokat és egyéb finomságokat megtaláljam. Valamiért teljesen átalakult az értékrendem ilyen szempontból, régebben nagyon figyeltem arra, hogy az oldal értelmes formát öltsön. Most meg? rohadt büszke tudok magamra lenni, ha pár havonta lecserélem  a hátteret, meg kicserélek két színt a css-ben. Harmadrészt, nincs szépérzékem, de tényleg. Ezt egyre jobban kezdem érezni. Ezért is nem erőltetem a dolgot. Csak ilyen kis minimalistán, abból van a legkevesebb probléma. Negyedrészt pedig, nem tudok röviden írni. Higgyétek el, többször próbáltam már, hogy a mondanivalóm ilyen kis semmiségekbe tömörítem. Sikerült? Nem. Miért nem? Mert nem nekem találták ki. Mindig is imádtam lehetetlenül és szabálytalanul hosszú mondatokban fogalmazni, olyan szószerkezeteket alkotni, amik még számomra is értelmetlenek, és bekezdéseken keresztül ragozni a semmit. Igazából tényleg ott a gond, hogy ezt sehol, senki nem díjazza. Na jó, talán a magyar érettségin származik majd belőle egy pöppetnyi előnyöm, de körülbelül itt ki is merült a téma. Néha azt szeretném, hogy sokkal világosabban és érthetőbben tudnék fogalmazni, imádnám saját magam, ha a felesleges töltelékszavaimnak legalább a felét ki tudnám dobálni a mondataimból. Meg a közhelyeim... néha már tényleg totálisan cikinek érzem őket, mégis rendre ismétlődnek a posztjaimban. Nem tudom, szerintem az énem egy része azt hiszi, hogy ezek viccesek. Nem is tévedhetne nagyobbat. Rossz szokásom, hogy soha nem olvasom vissza azt, amit írtam, de ha néha csak belepillantok is, és meglátom a világ legnagyobb közhelyeit egymás mellett sorakozni... hihetetlenül mérges tudok lenni magamra. Majd amikor két-három nap múlva nekiállok egy újabb bejegyzésnek, ez a méreg teljesen elszáll belőlem, és ugyanúgy "sziporkázok" Igen, az idézőjelnek itt nagyon fontos szerepe van. Őszintén, ha én valaki más lennék, tuti nem olvasnám ezt a blogot. Vagy csak ilyen nagyon felszínesen. Mert semmi értelme. Beszélek itt hülyeségekről órákig, majd mindenféle passzentos befejezés nélkül abbahagyom, és másnap egy totálisan más témával folytatom. Nem is tudom mit érzek most... Olyan furcsán elégedetlen vagyok magammal, de annyira mégsem, hogy tegyek is valamit ellene. Kicsit paradoxon ez az egész helyzet, nem is tudom, hogy kevertem bele magam, főleg, hogy eredetileg arról terveztem írni, hogy a könyvben, amit olvastam, a főszereplő bátyja székké tudott átváltozni. De ez már a jövő zenéje lesz (csak hogy ne maradjatok gagyiság nélkül)

Most hogy visszaolvastam (életemben kb. először), két megjegyzés, mielőtt még megkérdeznétek őket. 

1. nem, ezzel nem terveztem leszólni az első mondatban leírt blogokat. Eszemben sem volt. Jópár ilyenre szeretek feljárogatni, mert tényleg vannak jók. 

2. hogy miért írok, ha gáznak tartom az egészet? Mert szeretem csinálni. Az írás kikapcsol. Valahova végre kirakhatom azt a sok bolond gondolatot, ami a fejemben mászkál a nap huszonnágy órájában. és így tudom, hogy legalább csinálok velük valamit.