Drága Triceratops!

Nem is tudom, mivel kezdjem. Valamiért úgy érzem, hogy akármennyire próbáltuk megtalálni a közös hangot, nem sikerült...mintha egészen más korból jöttünk volna. Nem is tudom, mivel kezdjem. Megbántani semmiképp sem szeretnélek, mert valószínűleg én húznám a rövidebbet, és nemsokára a szarvadon pihennék, és hulla jól érezném magam. Ha érted mire gondolok... Úgyhogy inkább megpróbálok a szép emlékekről mesélni egy kicsit, hátha megmosolyogtatnak. 
Mit szólnál mondjuk ahhoz, amikor először találkoztunk? Talán három éves lehettem, a te korodat pedig tartsuk inkább titokban...a biztonság kedvéért. Lényeg a lényeg, miniatürizált változatban egyszer csak megjelentél a szobámban. Műanyag voltál, egy játékhoz képest olyan közepesen magas, és az arcodon valamilyen rejtélyes félmosoly ült már akkor is, amit nem lehetett nem szeretni. Az öcsém összes barátja közül te voltál az egyetlen, aki egyáltalán felkeltette  az érdeklődésemet. Délutánonként gyakran odaosontam a szekrényéhez, amin tartott, és amíg ő traktorozott vagy aludt, én néztelek téged. Nem nagyon tudtam veled mit kezdeni, eszembe sem jutott, hogy hozzád szóljak, vagy megérintselek... tudod, pont az volt a legjobb az egészben, hogy csak messziről néztelek... Már akkor is olyan távolinak tűntél. Talán pont ezért nem is lett köztünk szorosabb a kapcsolat. Tudtam, hogy felesleges lenne közelednem, hiszen te a saját világodban élsz. Talán...talán ha egy picivel többet koncentráltál volna a jelenre, másképp alakul minden. De ezt már sosem tudjuk meg. Mindenesetre, még mindig ott pihensz valahol a padlásomon, egy jojó, és egy összefilctollazottt játékbaba között. Megtisztelő pozíció.