Van ez a fura dolog velem, meg az ízlésemmel. Már nem is emlékszem, ki említette meg, de az biztos, hogy elég furcsán érintett a feltételezés, hogy én mindig csak azokat a zenéket, filmeket, könyveket szeretem, amiket azok az emberek szeretnek, akiket én kedvelek. Tehát tulajdonképpen nincsenek is egyedi gondolataim ilyen szinten, és azért ilyen össze-vissza az a rengeteg minden, amit szeretek, mert nem is a saját egyéniségemet fejezik ki, hanem minden körülöttem élő emberét. 

Fanni felemeli a kezét, hogy tiltakozzon. Akármennyire nehéz elhinni, egyáltalán nem erről van szó. Hogy is fogalmazzak... Elég nyitott vagyok azzal kapcsolatban, hogy mit hallgatok és nézek meg, vagy épp olvasok el. Emellett rettentően sokat adok a barátaim és ismerőseim, illetve a családom véleményére, így ha valaki beállít hozzám azzal, hogy ezt vagy azt meg kell néznem, mert neki annyira tetszett, 99 százalékban biztos lehet benne, hogy ezt meg fogom tenni. Mert úgy érzem, ennyivel mindenképp tartozom nekik, ha már voltak olyan fantasztikusan kedvesek, hogy rám gondoltak. És nem csak a tartozásról van itt szó, sokkal inkább arról, hogy engem nagyon is érdekel, mások mivel töltik a szabadidejüket és mi érdekli őket. Ezért is fordulhat elő az, hogy rengeteg olyan zenét meghallgatok, amit mások ajánlottak. De!  - és itt jön a lényeg, úgyhogy figyelni ér - az már teljesen az én döntésem, hogy a meghallgatott zene tetszik-e vagy nem. Tehát mondhatta nekem épp a legjobb barátnőm, hogy XY zenéje mennyire fantasztikus, ha nekem nem tetszik, akkor maximum egyszer végighallgatom, mert semmiről nem ítélkezem, amíg meg nem hallgattam, aztán megy a felejtőbe. Az meg, hogy ezt hogyan csomagolom be az adott illetőnek, az megint más kérdés. Senkit nem szeretek ezzel kapcsolatban megsérteni, mert ha egy valamit megtanultam, az az, hogy rohadtul tud fájni, ha a kedvenceidet szidják. Itt most nem a játékos bosszantásról beszélek, mert az megint más tészta, de ezt meg ugye csak az játszhatja el nálam - és én is csak annál játszhatom el - aki ismer annyira, hogy tudja, min sértődök meg és min nem. Mindegy, a lényeg, hogy ha valami nem tetszik, megpróbálok finoman fogalmazni, de semmiképp sem fogom azt mondani, hogy "jajj mennyire imádtam ezt meg azt a filmet, könyvet, számot". De nem fogok beletiporni senkibe olyanokkal, hogy "jajj ez valami ritkaborzalom, hogy tudsz ilyen szart egyáltalán végignézni" Vagy legalábbis igyekszem. 

Hogy akkor miért vagyok ilyen keszekusza? Én magam sem értem. Néha ránézek a leggyakrabban hallgatott zenéimre, a könyvespolcomra, vagy épp a filmes mappámra, és megkérdezem magamtól, hogy hogy a francba tudom én ezeket összeválogatni? Mert higgyétek el, tényleg, annyi féle és fajta előadó, műfaj, író és mittudoménmi keveredik, hogy az már nekem fáj. A slusszpoén pedig, hogy  - ha már a zenéről írtam főleg - egy-egy előadónál néha eszembe jut, hogy ki volt az a bűbájos lény, aki anno ajánlotta nekem, lés ettől ilyen hülye félmosoly húzódik az arcomra. 

Ó és még valami, hogy ne egy ilyen nyálgombóccal fejezzem be ezt az egészet. Igen, oda szoktam arra is figyelni, hogy a kedvenc sztárjaim mit hallgatnak, de az állításom ugyanúgy itt is fennáll: Ha nekem nem tetszik, amit hallok, nem fogom csak azért erőltetni, mert nekik tetszik. De ha nem figyelnék rájuk... hát, mondjuk sokkal később ütköztem volna bele pl.  Ed Sheeranba (hála nektek, Tom Felton, Luke Pasqualino és Harry Styles), de Aloe Blacc sem lenne a szívem egy apró pici csücske (danke schön, Mr. Schlierenzauer)