Nyílt titok, hogy évek óta imádok sportot nézni, ezért természetesen eszméletlenül vártam az Olimpiát. Akkor is vártam volna, ha Kukucsinban rendezik, de az, hogy ráadásul London rendezhette meg a 30. Játékokat, akkora pluszt adott mindenhez, hogy már nem is tudom mióta aktívan vártam az augusztust, hogy négy év után újra részese lehessek ennek a csodának. Valamikor májusban jöttem aztán rá, hogy valószínűleg a két hétből legalább egyet Norvégiában fogok tölteni, emiatt aztán a fél olimpiáról lemaradok, de próbáltam pozitívan hozzáállni, és megígértem saját magamnak, hogy a fennmaradó időben annyit fogok a sportolóinkkal foglalkozni, amennyit csak lehetséges.

Akárhonnan nézzük, akármerre forgatjuk a kockát, magyar szempontból ez a londoni két hét minden elvárást felülmúló, pazar és csodálatos volt. Ahogy olvasgattam a nyilatkozatokat, és hallgattam a saját környezetemet, egyetlen olyan véleményt sem találtam augusztus elejéig, amelyik három-négy aranynál többet várt volna. Persze, akadt pár emberünk, akikre helyeztünk már előre egy jó nagy adad elvárást és nyomást, elég akár a vízilabdacsapatunkra vagy a Kovács-Janics párosra gondolnunk, de az úszóinkat sem úgy ereszetettük ki a brit vizekre, hogy "tulajdonképpen lényegtelen, mit csináltok, már annak örülünk, hogy kikerültetek". Nem, nem, azért a köztudatunkban élő, sikeres sportolóinkra aggattuk rendesen a terheket. Hogy ez mennyire volt hiba, az nézőpont kérdése, de mint az később kiderült, saját magukban is ugyanúgy felbukkantak ezek az elvárások, tehát lehet, hogy mi már csak egy tükörképet mutattunk nekik... Mindegy, ami történt, megtörtént, a magyar delegáció kiutazott Londonba, nekünk pedig csak annyi dolgunk maradt, hogy támogassuk őket. És itt jött az első teljes pofáraesésem, amit a nemzetünkkel kapcsolatban tapasztaltam. Ahhoz képest, amekkora nálunk a széthúzás, amennyire mostanában csak a szelsőségeket látni a "nemzeti öntudattal" meg a magyarsággal kapcsolatban, megdöbbentően egy emberként álltunk oda a sportolóink mögé, hogy támogassuk őket a minél jobb eredmény elérése érdekében. Olyan emberektől hallottam az olimpiával kapcsolatos megjegyzéseket, akikről életemben nem gondoltam volna, hogy sportot néznek, és alig-alig hallottam csak becsmérlő szót a minket képviselő magyarokról. És ez így van rendben. Mögöttük állni akkor is, amikor minden erejüket megfeszítve nyernek, és akkor is, mikor hiába adnak bele mindent, elbuknak. De lehet-e egyáltalán bukásról beszélni egy Olimpián? Nem hiszek ebben. Hiszen nem csak azok a hősök, akik érmekkel a nyakukban érkeztek haza. Ugyanolyan sok, eszméletlenül kemény munka van azok háta mögött, akik "csak" pontszerzők lettek, vagy a futottak még kategóriába estek. Ők is ugyanannyira megérdemelnek minden tiszteletet és elismerést. 

De egy kicsit akkor hadd írjak azokról is, akikre a legnagyobb figyelem esett az elmúlt két hétben. Az első napokban, emlékszem, azzal ébresztettek anyuék, hogy Cseh Laci még a döntőbe sem jutott be, jajj mi lesz így velünk, senki nem fog itt nyerni semmit. Apura jellemző leginkább ez az abszolút pesszimizmus, ha a magyar sportolókról van szó, és ilyenkor legszívesebben fejbevágnám egy cukkinivel vagy nem tudom, mert soha nem hisz senkiben, én meg igen. Mindegy. Az első érmünket, teljesen jellemzően egy olyan lánytól kaptuk, aki eddig nem sok szerepet kapott a médiában - mert amíg úszóink vagy kajak-kenusaink, de még a focistáink nevét is betéve tudja szinte minden magyar, addig a judosainkról finoman fogalmazva is keveset hallhatunk. Pedig minden bizonnyal ők sem a semmiből pottyantak az olimpiai közegbe, de ugye ez sem a leginkább preferált sport itthon, ezért viszonylag ritkán jut az ember információkhoz. Remélem, hogy ez legalább most már változni fog egy kicsit. Csernoviczki Éva harmadik helye számomra mindenképp pozitív meglepetés volt, amit a japán nővel művelt a bronzmérkőzésen, az még számomra, a full laikus számára is abszolút meggyőző volt, és öröm visszanézni, mennyire örült Éva az éremnek. Ha Norvégiában vagy, viszonylag nehéz a sportra koncentrálnod, így Szilágyi Áron aranyérméről csak akkor értesültünk, amikor az idegenvezetőnk ezzel üdvözölt minket valamelyik reggel. A sors iróniája, hogy az első aranyérmesünk is meglepetés volt, számomra legalábbis mindenképp, szegény vívóinkról mostanában nagyon elfeledkeztünk... Pedig még én is emlékszem arra az időszakra, amikor a vívás az egyik legéremesélyesebb sportunknak számított, Nagy Timi athéni aranyára, hogy régebbre ne is tekintsünk vissza. Az egyik legkellemesebb meglepetés volt számomra Áron aranya, eszméletlen büszkeséggel töltött el, és sokkal fontosabbnak tartottam/tartom, mint sok más aranyunkat, mert arra tanított meg  (legalábbis kellett volna megtanítania), hogy azoknak a sportoknak és sportolóknak is meg kell adni a támogatást minden szinten, amik nem számítanak épp a legfontosabbnak itthon, hiszen Áronnak is külföldön kellett edzenie. Meg kellene becsülnünk minden sportolói teljesítményt, és lehet, hogy agyonrágott csont, de nem milliókat beleölni a fociba. De ugorjunk eggyel tovább. Ungvári Miklós ezüstérme felett valahogy az egész magyar csoportunk elsiklott Norvégiában, pedig ez is hatalmas teljesítmény, épp most ecseteltem, hogy miért. Mindig mondják, hogy páros sportokban másodiknak lenni sokkal rosszabb, mint harmadiknak, és ez valószínűleg így is van, legalábbis az elején. Én hiszek abban, hogy csak idő kérdése, és az az ezüst is ugyanolyan fényesen tud ragyogni, mint az arany. És jött Dani... Ez is nagyon vicces történet, kitaláltam, hogy késődélután lévén, felmegyek az edzőterembe és tekerek egy kicsit, mert a nyaralás közben ugye jönnek rám rendesen a kilók, így felbattyogtam a hotelszobából a fitness-terembe, és felpattantam a szobabiciklire. Valamilyen überprofi rendszer volt, mert miközben tekertél, tudtad nézni a tv-t. Magyar adó természetesen nem volt, így unalmamban addig kapcsolgattam, amíg rátaláltam a német eurosportra. Már épp leszálltam volna, mondván, bőven ledolgoztam azt a fagyikelyhet, amit megettem előtte, amikor bejelentették csodálatos német kommentátorbarátaim, hogy a 200 mell döntője jön... hát mondom, a francot sem érdekel, ha beleszakadok is tekerek addig, amíg Dani úszik.... Alig kaptam már levegőt, minden bajom volt, de olyan sikítás kiszakadt belőlem, amikor megjelent Dani neve mellett a világcsúcs. Természetesen megkaptam a furcsa pillantásokat, de abban a pillanatban ez egyáltalán nem érdekelt. Nem kötöttem ezt sok ember orrára, de már nyolc éve Dani az abszolút kedvenc magyar sportolóm, nemcsak a sportbéli teljesítménye miatt, hanem a nyilatkozatai, az emberségessége miatt is. Nem szoktam sok emberre ilyet mondani, de ő tényleg példakép számomra, fantasztikus, hogy amellett, hogy ennyire remek sportember, ilyen jó ember is. És ez sikerült ismételten bizonyítania, aranyérme másolatát ugyanis a norvég (ne tulajdonítsatok ennek túl nagy jelentőséget, megteszem helyettetek én) Dale Oen családjának fogja elküldeni. Dale Oen április végén távozott tőlünk huszonhat éves korában, remek sportember volt ő is, ráadásul Dani jó barátja. Azt hiszem, ez mindenképp egy olyan tett, amit értékelni kell, és még egy ok, hogy eszméletlenül büszke legyek Danira. Ha mindenkibe csak egy pici szorulna Dani személyiségéből... Lényeg a lényeg, nekem egyértelműen ő az Olimpia egyik legnagyobb hőse, és akkor is az lett volna, ha nem az első helyen végez. Ezek után már persze sokkal jobban igyekeztem elkapni a német eurosport műsorát, és sikerült is bekapcsolódnom Cseh Laci 200 vegyes döntőjébe...na pontosan itt töltött el teljesen a büszkeség. Tudjátok, egészen más nem a saját hazád szemszögéből nézni a versenyt. Egészen más olyan kommentárokat hallgatni, akiknek semmi közük Cseh Lacihoz, és ezért következetesen László Cééé-nek hívják. És egészen, egészen büszkévé tud tenni az, amikor azok után, hogy minden szépet és jót elmondtak az amerikai nagyágyúkról, Cseh Laciról is csak pozitívan nyilatkoznak, idézeik a nyilatkozatait (!), és a verseny előtt azt mondják, hogy remélik, összejön neki az érem, és bebizonyíthatja saját magának, hogy nem abban a formában van, amit 400 vegyesen mutatott, majd a verseny után, ahol Laci hősiesen becsapott harmadikként, alig-alig beszélnek a második Lochte-ről, Lacit viszont több mondaton keresztül dícsérik. Tudjátok milyen érzés ez? Ezek után nekem Laci bronzérme felért egy arannyal. A következő történet is nagyon érdekes. Hazafelé kicsit idióta volt a szervezésünk, ezért több, mint három órát kellett bóklásznunk a koppenhágai reptéren. Egy idő után már nagyon untam az egy helyben üldögélést, és melegem is volt, ezért elhatároztam, hogy meglátogatom a mosdót, és megfésülködöm, meg valamivel lehűtöm magam... Nagyban keresgéltem, amikor véletlenül betévedtem egy bárba, rápillantottam a képernyőre, ahol épp a dán eurosport ment...és egyszer csak ott virított előttem egy hatalmas magyar zászló...na mondom, megint miről maradtam le... Lecövekeltem a bár közepén, a pincéreknek úgy kellett kerülgetni, de nem érdekelt, mert abban a pillanatban kezdte el Berki Kriszitán a gyakorlatát, én meg kővé dermedtem, annyira gyönyörű volt. Mániám, hogy a torna a világ egyik legszebb és legmutatósabb sportja, és mindekit tisztelek, aki ebbe belevág, mert itt nem elég erősnek lenni, valami olyan eleganciát is tanul az ember, ami lenyűgöz és elképeszt. És amit Krisztián csinált a napokban, az varázslatos volt. És tényleg, annyi dráma volt emögött az arany mögött is, pont ezért tartom nagyon értékesnek. Az, ahogy Krisztián nem jutott ki Pekingbe, az, ahogy hiába nyert VB-t, egyáltalán nem lehetett itt biztos az aranyában, ráadásul a briteknél ott volt a hazai pálya előnye, és az, hogy az a kis hiba a selejtezőben majdnem a döntőbe került... Ezek tudatában ez az aranyérem nem is csilloghatna jobban. És utálom magam ismételgetni, de Krisztián is annyira remek ember, és úgy tudtam örülni a győzelmének... igen, a repülőtér közönsége előtt is bemutatkoztam. Amszterdamban, épp átszálltunk az egyik gépről a másikra, amikor találtunk egy kis wifit, fel is ugrottam gyorsan a hírportálokra, és egyből kiszúrta a szemem Módos Péter bronzérme. Hihetetlen eredménynek tartottam, és gyorsan szét is kürtöltem minden magyarnak a repülőn. Már éjfél környékén lehettünk, amikor a hazaúton megálltunk valahol tankolni, és anyuék ismét örömhírrel tértek vissza az autóba: Parsnak is meglett az arany. Benne nagyon bíztam egyébként, szerintem nagyon fontos, hogy a nálunk mostanában nem túlzottan sikeres atlétikában is legyen valaki, aki ilyen eredményesen képviseli kis országunkat. Az ő teljesítménye mögött is rengeteg munka van, és egy külön történet az a kalamajka is, amin Krisztián az elmúlt években keresztül ment. Nem győzöm elégszer elmondani, mennyire büszke vagyok rá is. Hazaértünk, és az éremeső csak nem akart abbamaradni. Már a négy aranytól teljesen lehidaltam egyébként, és úgy voltam, hogy ha már semmit nem nyerünk is büszkék lehetünk a sportolóinkra. De ők tovább folytatták ezt a "diadalmenetet". Jött Lőrincz Tomi, aki csodálatos bírkózással jutott el a döntőig, az elődöntős szereplése ismételten olyan pillanat, amit érdemes sokszor visszanézni. Szegény nagyon csalódott volt a döntő után, viszont biztos vagyok benne, hogy később csak a szép emlékek maradnak majd meg benne és bennünk is, amikor visszagondolunk a londoni játékokra. és természetesen még rengeteg esélye van Tominak és Petinek, hogy bizonyítsanak, és egy kicsit jobban megkedveltessék velünk a birkózás világát is.Risztov Éva aranya a maratoni úszásban...erre már nem maradtak szavaim. Emberfeletti teljesítmény, és Éva is annyi mindenre megtanította ezt az országot..hogy soha, de soha nem szabad feladni, és ha keményen dolgozol és teszel az álmaidért, előbb vagy utóbb valóra válnak, csak sosem szabad, hogy mások lebeszéljenek ezekről az álmokról. Minden elismerést megérdemel Éva teljesítménye. Ahogy Marosi Ádám öttusa bronza is hatalmas tett, aki ebben a sportágban nagyot alkot, az szerintem mindenképp elismerést érdemel. És, ha az éremtáblázatot nézzük, már csak egy sportág maradt hátra: az a fránya kajak-kenu. A sportág, aminek a képviselői rengeteg csodás eredménnyel kápráztatnak el bennünket évről évre, és épp ezért mindig tőlük várjuk a legtöbbet. A sportág, ami a pekingi olimpiánkat megmentette a teljes csődtől, aki csak a közelmúltban rengeteg többszörös olimpiai bajnokot, egy több, mint harmincszoros világbajnokot, és rengeteg-rengeteg fantasztikus helyezést és érmet adott nekünk. Olyan ikonikus alakok emelkedtek ki az elmúlt nyolc évben, mint Kovács Kati, Janics Natasa, Vajda Attila.. nem véletlenül őket említettem. Ha mélyen magunkba nézünk, leginkább tőlük vártuk a jó szereplést... De, nekem ez az elvem már elég régóta... Egy hős nem lehet mindig hős... Ez a három csodás ember hozta nekünk haza négy éve a kínai aranyakat, ideje volt már, hogy más is részt vállaljon már az aranycipelésben. És ez egy cseppet sem von le Vajda vagy Janics értékéből, én hiszek abban, hogy ők még ugyanúgy a világ legjobbjai közé tartoznak, remek sportolók, és fog még az ő nyakukban aranyérem csillogni. De néha nem árt a változatosság, szerintem így gondolkodott a Dombi-Kökény páros is, akik valami parádés hajrával nyerték meg a számukat. Hihetetlen teljesítmény, amit megcsináltak, és örülök, hogy így ők is jobban bekerültek a köztudatba. Amit pedig a lányok csináltak a négyesbe, na az ismét olyan pillanat volt, amikor közel voltam ahhoz, hogy könnyek szökjenek a szemembe. Az elmúlt húsz évben annyit, de annyit küzködtünk ezzel a négyessel, hiszen azért mindenki tudta, hogy van nálunk elég kajakos lány, akik erősek ahhoz, hogy megverjenek itt mindenkit, de sosem jött ki rendesen a lépés. Egészen mostanáig. Olyan jó volt hallani egy nap kétszer az egyébként még mindig idegesítően szomorú himnuszunkat... és a másnap még több meglepetést tartogatott. A fiú kajak négyesünk ezüstérme volt számomra a legfontosabb az összes kajakérem közül, ugyanis nekem ők jelentették a legnagyobb meglepetést. Az, hogy Kammerer Zoli ezzel a három fiatal fiúval ilyen remek eredményt érjen el... azt hiszem, tanítani való, ahogy megcsinálták. És akkor még Kozák Danutáról nem is beszéltem, akit annyira felspannolt a négyesben szerzett arany, hogy mesteri módon az egyesben is ő futott be elsőként. Én azt mondom, hogy aki Kovács Kati és Janics Natisa mellett fel tudott nőni úgy, hogy két olimpiai arannyal térjen haza az tényleg minden elismerést megérdemel. Szomorú volt látni Kati és Natasa elkeseredettségét a páros után, de tényleg, teljesen őszintén mondom, egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy ez a második hely, ez "csak" második hely. A két hölgyemény már így is messze túlszárnyalt szerintem minden elvárást az eddigi teljesítményükkel, és fantasztikus, amit letettek az asztalra. A nevükre szerintem örökre emlékezni 
fogunk. 

És a csapatainkról ne is beszéljünk... Vajon hány ország tudja azt elmondani magáról, hogy minden kijutott csapata pontszerző helyen végzett? Ráadásul nem is akárhogyan.... Láthattuk, hogy a női vízilabdázó lányaink, akiktól én speciel egyáltalán nem számítottam sokra, végigküzdöttéák magukat a csoportukon, az utolsó pillanatban felállva, a végsőkig küzdve eljutottak a legjobb négyig, ahol ugyan mindkét meccsükön kikaptak, ennek ellenére felejthetetlen gólokat lőttek, emlékezetes pillanatokat hoztak az életünkbe. És láttuk a férfi vízilabdacsapatot is, akiken aztán tényleg extranagy volt a nyomás, és bár ők maguk rettentően csalódottak voltak, hogy kikaptak a nyolc között az olaszoktól, mi azért akkor is ott álltunk mellettük, mert ennek ellenére nekünk ők maradnak a bajnokok. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az utolsó két meccsen előhúzott játékuk, a spanyolok elleni teljesítményt öröm volt nézni. És igen, talán véget ért egy korszak... De mi mást tehetnénk ilyenkor, mint fejet hajtani ezek előtt a hihetetlen hősök előtt, akik életben tartották ezt a sportot itthon, akikre egy egész nemzet büszke, akik örökre itt maradnak a szívünkben, és akik közül sokakra még rengeteg szép eredmény vár, mert én ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy ha ebben a pillanatban még így is tűnik, ennek a történetnek egyáltalán nincs vége. Csak egy fejezet záródott le, itt az ideje, hogy lassan elkezdjük írni az újat. ÉS még egy csoda, számomra talán az Olimpia legszebb csodája... a kézilabdacsapatunk. Ahol már azt is emberfeletti teljesítménynek tartottam, hogy kijutottunk a játékokra, ahol már a nyolc közé jutást is hatalmas eredményként éltük meg, a szerbek elleni játék csodájával, Mocsai és Császár pazar góljaival..Aztán azzal az ominózus Izland elleni negyeddöntővel, amit ha valaki kihagyott, nagyon bánhatja, mert ami ott történt...az elmesélhetetlen. Ahogy ezek a fiúk az utolsó leheletükig küzdöttek, és ha az utolsó pillanatban is, de megszerezték a győzelmet...Leírhatatlanul hatalmas teljesítmény. És ezek után kit érdekelt, hogy a svédektől épphogycsak, de kikaptunk, és a sokkal erősebb horvátok is legyőztek a bronzmeccsen... HATALMAS, ismétlem, hatalmas teljesítmény, hogy a fiúk idáig eljutottak, Nagy Lacival, Fazekas Nándival, és a többi keményen harcoló kézis fiúval. Le a kalappal, fiúk. 

Ezeknek a remek embereknek és teljesítményeinek köszönhetően a magyar delegáltság az éremtáblázat kilencedik helyén végzett, ami hatalmas eredmény. Tudjátok, kik végeztek csak előttünk? Kína, amiről beszélni sem érdekes, mert úgy könnyű rengeteg aranyat nyerni, hogy pár sport kb. csak házi verseny (tollaslabdában és pingpongban minden egyes aranyat elvittek...de legalább a többi sportágban, nagy örömömre tornában és műugrásban is ellenfelükre akadtak már), az Egyesült Államok, ami szintén külön téma, Phelpsestül, mindenestül, a britek, akik szerintem nagyon büszkék lehetnek a hazai rendezésű olimpiára, az oroszok és a koreaiak, két eeekora nagy ország, Németország és Franciaország, a két európai nagyhatalom, Olaszország a maga 60 milliós lakosságával... és ennyi. Ez elképesztő teljesítmény, akárhogyan vizsgáljuk. Megelőztünk egy egész kontinenst, és olyan országokat, mint Japán, Spanyolország, Brazília, Lengyelország, és sorolhatnám még. Hát gondolt erre bárki is pár héttel ezelőtt? Maximum a legvadabb álmainkban jelent meg egy ilyen sikeres két hét. És ezek után nekünk nincs más dolgunk, mint irgalmatlanul büszkének lenni, támogatni minden magyar sportolót és tanulni a történeteikből. Mert, mint mindenből, a sporteseményekből is lehet tanulni, és én épp ezért is tartom fontosnak, hogy kihangsúlyozzam, igenis megéri sportot nézni. Nemcsak jó szórakozás és hihetetlenül hasznos, ha nem akarsz  másnap megszólalni, és azt szeretnéd, hogy elmenjen a hangod, de a sportolók és a történeteik rengeteg mindenre megtanítanak. Attól kezdve, hogy Baji Balázs segítette a kínai futót , és magasba emelte a kezét, azon keresztül, hogy Joó Abigél teljesen összetörve, a fájdalommal küzdve állt ki, hogy megmérkőzzön a bronzéremért, egészen addig, ahogy Kapás Boglárka pontszerző helyre úszta magát... Minden helyezésnek megvan a maga története, és ezekből mindig le lehet vonni valamilyen következtetést. És higgyetek nekem, érdemes is. 

Sok mindenről írhatnék még, a fantasztikus nyitóünnepségről az óriási Voldemorttal és Mr. Bean-nel, és az olimpiák történetének legeszméletlenebb záróünnepségéről is, meg a legjobb pasikról az olimpián, de erről majd később. Maradjon ez meg inkább amolyan, "végre sikerült elérni, hogy büszke legyek a magyarságomra" posztnak, és még egyszer, engedjétek meg, hogy megköszönjek mindent ezeknek a sportolóknak. Háromszoros hurrá minden magyar olimpikonnak.