But I’d rather stay on the sofa with you
Rengeteg olyan történetem lenne, amit bele tudnék foglalni egy pároldalas novellába. Tényleg, számos ötletem volt rá, de valahogy eddig nem sikerült leülnöm, és valósággá változtatnom ezeket a terveket. Sokat gondolkodtam már azon, hogy miért nem írok. Annyi mindent írhatnék. Folyatásos történeteket, novellákat, verseket akármit. De nem, nem és nem. Az ötletek megvannak, jobbnál jobbak, de szerintem soha nem fogom őket megvalósítani. Mert borzalmas vagyok a történetek elkezdésében, és még borzalmasabb a befejezésekben. Még egy ilyen mezei blogbejegyzést sem tudok normálisan befejezni, nemhogy egy hosszabb, értelmes történetet.
Ez nálam már egy nagyon régi sztori. Sokszor gondoltam már arra, hogy leginkább népmeseírónak felelnék meg, akkor legalább minden problémámat megoldaná pár veszedelmes sablon, próbálkozhatnék egy Egyszer volt, hol nem volt... -tal, a végén pedig nagyon frappánsan kivágnám magam egy És boldogan éltek, míg meg nem haltak klasszikussal, mentőövként pedig még mindig ott lenne az... "Itt a vége, fuss el vége, Micimackó felesége!" csoda, amit egyébként még egy volt osztálytársam alkotott valamikor harmadikas korunkban. Egyébként ez volt általános iskolás pályafutásának egyetlen fénypontja, az egyetlen olyan pillanat, amikor komolyan elhittem, hogy a drága gyermek nem teljesen idióta. Na mindegy, ez egy másik történet. Ha már viszont itt tartunk, ez a második legnagyobb problémám... Az elkalandozás. Észre sem veszem, és két mondanton keresztül teljesen más téma felé terelem a történetet, ahonnan már nagyon nehéz és komplikált visszatalálni az eredeti utamra. Az meg mégsem megoldás, hogy egy teljes katyamaszt nyújtok át, mint olvasmányt. Nem minden tehető meg egy tényleges írásnak tervezett írásban. A blog az persze egészen más tészta, ott egyáltalán nem bánom, ha nem ott kötök ki pár bekezdéssel később, mint ahonnan elkezdem.
Meg aztán ,rengeteg mindennel kapcsolatban zavarba kerülök. Biztosan észrevettétek már, de rettentően pontatlanul írok, néha beleesek ilyen szóismétlésekbe, a töltelékszó-mániámról pedig ne is beszéljünk, az az elmúlt években ijesztő méreteket öltött. Nagyon furcsa az is egyébként, hogy míg pár éve teljesen komoly és következetes tudtam maradni, ha a blogról van szó, mostanában egyre komolytalanabb posztok követik egymást, alig tudok témákat választani, és általában csak kényszerből írogatok. Emiatt nagyon haragszom magamra, ami viszont egy kicsit jobbkedvre derít, hogy mostanában újra rátaláltam arra, hogy lehet eszméletlenül hosszú bejegyzéseket létrehozni. Sosem tudtam rövidre ereszteni a dolgaimat, mindig is kétszer olyan hosszúra sikerültek a fogalmazásaim és hasonlóim, mint mindenki másnak. Ha valami, ez nagyon megy, beszélni a semmiről mondathegyeken át.
És tessék, here we are again... Itt egy kis semmiség, valahol a közepén abbahagyva, és hiába próbálnám, nem találom a megfelelő szavakat, amivel normálisan le tudnám zárni az írói válságom részletezését. Maradjunk inkább annyiban, hogy a közeljövőben tervbe vettem, hogy akármennyire szenvedek is, megpróbálom a fejemben lévő ötleteket papírra vetni, és legközelebb komolyabb gondolatokkal jelentkezni.
|