Gyerekkorom óta vágytam arra, hogy részt vehessek egy cserediákprogramban. Ezt az egészet mindig egy hatalmas misztikumnak tartottam, valami olyan különlegességnek, ami semiképp sem hiányozhatott a bakancslistámról. Mióta bekerültem a gimibe, tudtam, hogy a tizenegyedikeseknek lesz egy lehetőségük, hogy kijussanak Németországba egy hétre egy ilyen programmal. Aztán a jelentkezésről lekéstem, mert épp Angliában voltam (tudom, tudom, ez aztán a luxus), de végül mégis visszamondta valaki a helyét, és így az utolsó pillanatban - tényleg az utolsóban - megkaptam a lehetőséget. A nyáron az interneten keresztül kerestek meg minket a német diákok, és így ismerkedtem meg én is Nicivel, a partneremmel, akit legtöbbször csak a "csajomnak" hívtam, ami ugyan elég primitív és kétértelmű, de a célnak tökéletesen megfelelt, ha úgy kellett róluk beszélni a többi magyarral, hogy épp egy társaságban voltunk velük. Azon pár levél alapján, amit váltottunk, kedves csajszinak tűnt, bár az érdeklődési köreink túlzottan nem egyeztek, azért bíztam abban, hogy jól kijövünk majd egymással. Már ekkor tudtuk, hogy mi megyünk majd ki először Németországba, és ők majd csak márciusban jönnek Győrbe. Az elutazás előtti egy hétben én már nem tudtam magammal mit kezdeni, egyrészt nagyon vártam, hogy idén harmadszor visszatérhessek Németországba, másrészről pedig - egyébként rám nem jellemző módon - nagyon megijedtem, féltem ettől az egész "ott lakok majd egy családnál" dologtól. Erre meg is volt mondjuk az okom, mert érdemes rólam tudni, hogy utálok vendégségben lenni, mert nekem ugyan hiába mondják, hogy "érezd magad otthon" meg "nyugodtan csinálj azt, amit akarsz", én soha senkit nem szeretnék megzavarni azzal, hogy mondjuk akkor megyek a fürdőbe, amikor ő szeretne, vagy hogy miattam reggel tea helyett kávét főz. Amikor szombat reggel elindultunk, még mindig hatalmas gombóc volt a nyomromban, és bár a nyolc órás buszút a vártnál sokkal-sokkal jobban alakult (hála a fantasztikus társaságnak), emlékszem, majdnem a buszsofőrnek kezdtünk el könyörögni, hogy tegyünk még pár kört a városban, mielőtt ténylegesen elkezdődne a nagy kaland. Hála a fejem tetején csücsülő szőke bozontnak Nici nagyon könnyen felismert, és pár kínos pillanat után, ami többek között a szülei bemutatából, a hazaútból és a házban történő körbevezetésből állt, már jobban éreztem magam. Estére egy break-verseny programot szerveztek be nekünk, mivel Nici és a barátnője hatalmas hip-hop táncosok voltak. Ugye említettem már, hogy kicsit eltért az érdeklődési körünk? Mindegy, a táncverseny valami fantasztikus volt, engem teljesen lenyűgözött. Tisztára mint valami amerikai filmben, ott a fejükön pörögtek, meg szaltóztak, meg egymás hegyén-hátán ugráltak, teljesen lenyűgöztek. Nem is nagyon tudtam, hogy fogjuk ezt majd itthon  felülmúlni. Amit még mindenképp el szeretnék ezzel kapcsolatban mesélni, az az, amit már Németországban többször is tapasztaltam egyébként: Hogy mennyi kultúra és nemzet él egymás mellett békében és elfogadásban. Elrugaszkodva az extrém példáktól meg attól, amit a hírekben hallunk, én csak pozitív dolgokat tapsztaltam. A lányok baráti társaságában is annyi féle ember volt, hogy öröm volt nézni. Egy barátnőm vietnami családnál lakott, de megsimertem koreaiakat, japánokat, arabokat és törököket is.  És olyan természetesen megvoltak egymás mellett, imádtam. A vasárnaptól tartott az összes magyar a legjobban, ezt ugyanis "családi nap"-nak tartották fent, vagyis mindenki a családjával töltötte a napot. Nici szülei Oroszországból származtak, ezért a német mellett néha oroszul is beszéltek, de tündériek voltak, nagyon megszerettem őket. Volt még egy tizenhárom éves kisöcs is, aki viszont nem zárhatott nagyon a szívébe, mivel ottlétem alatt talán kétszer, ha hozzámszólt. Közös megegyezéssel úgy döntöttünk, hogy Hundertwasser egy a közelben épült házát nézzük meg, a kissrác viszont egyből otthon is maradt, hogy ebédet főzzön. Én teljesen meghökkentem, hogy valaki fiúként, tizenhárom évesen komplett ebédeket tud az asztalra rittyenteni, de hát aki megteheti... A délelőtt kevésbé sikerült kínosra, mint számítottam, viszonylag sok kérdésre tudtam egy szónál többet felelni, úgyhogy jó volt. A család nagyon rendes volt, de muszáj kiemelnem Nicit is: már itt megéreztem, hogy ő a tökéletes cserediák, és jobbat nem is kaphattam volna. Egyszerűen annyira közlékeny és aranyos volt, tényleg érdeklődött mindennel kapcsolatban, amit meséltem neki, és ő is annyit dumált, be nem állt a szája. A családi ebéd után megkaptam egy laptopot, hogy tarthassam a kapcsolatot a külvilággal, de kb. két óra múlva megint ettünk (engem egész héten tömtek, szabályosan), és így kaja közben azért már nagyon vicces kérdések is szóba jöttek, minthogy például mi is van most Magyarországon, még mindig Ladákkal járunk-e, honnan volt pénzünk nyaralásra, és hogy tagjai vagyunk-e az EU-nak, de ezeket a kérdéseket is kivédekeztem. Utána azt hittem, magamra leszek hagyva egészen estig, erre a csajszival órákon keresztül beszélgettünk a szobájában, zenét hallgattunk, körmöt festettünk, teljesen oda meg vissza voltam. Hétfőtől kezdődött az iskola, ami azt jelentette, hogy végre találkozhattunk a többi magyarral is. Reggel egy ilyen városnéző valamin vettünk részt csapatokban, aztán vettünk egy bajor táncórát... na azt ne tudjátok meg, akkorákat szakadtunk, hogy csak na. Délután a városban csatangoltunk így magyarok, aztán fél négytől már a németekkel közösen ültünk be kávézni. Szép volt, jó volt, de szegény Nicole megbetegedett a végére, így egész este otthon kúrálta magát, hogy holnap el tudjon velünk jönni. Így sikerült megismerkednem a németek rengeteg "gyanú árnyékában" szintű sorozatával többek között. Kedden délelőtt az AUDI-ban voltunk gyárlátogatáson, na az mondjuk engem teljesen elképesztett, és mondjuk úgy egy óráig komolyan elgondolkodtam, hogy valami ilyesmivel foglalkozzak később, mert még sosem jártam egy ilyen hatalmas gyár belsejében. ennél többet nem tudok hozzászólni, mert egyébként nem értek a kocsikhoz, de délután az AUDI múzeumába is eljutottunk, sőt, ezek után még a városházán is fogadott minket valami nagyon fontos ember. Fullosan elfáradtunk délutánra, de azért így páran a németekkel kiboszoztunk a város legnagyobb bevásárlóközpontjába, körülnézni. Semmit nem sikerült vennünk, viszont rendesen lejártuk a lábunkat és a végén a mekiben kötöttünk ki, ahol már csak egyik barátnőm és én voltunk, természetesen a németeinkkel. A végére nagyon jó lett a hangulat, tanítottuk őket magyarul, beszélgettünk mindenféléről, szerintem egyikünk sem gondolta, hogy ilyen jól ki fogunk majd jönni. Szerdán egy egész napos kirándulás jött Münchenben, ahol elsőként megnéztük az Allianz Arena-t. Nem vagyok valami hatalmas focirajongó, de azért kicsit rajnak éreztem magam, ahogy Müller, Schweinsteiger és a többiek öltözőjében álltunk, és azokon a lépcsőkön sétáltunk fel, amiken ők szoktak egy-egy Bayern meccs előtt. A belvárosban a kötelező városnézés után szabadidőt is kaptunk , amit nagyrészt egy kfc-ben és különböző boltokban töltöttünk, és mivel majdnem elkéstünk a megbeszélt időpontról, megmutattuk egész Münchennek, mennyire nem tudunk olyan szexin futni az esőben, mint a filmek főhősnői szoktak. Hát az ilyen. Estére nagyon elfáradtunk, úgyhogy egy gyors tipikus orosz vacsi után kb. bedőltünk az ágyba. Csütörtök a projektnapé volt, amellett, hogy beülhettünk egy tanórájukra (ami szerencsénkre pont német volt - vagyis nálunk ilyen nyelvtanszerűség, ahogy figyelgettem), közösen a németekkel egy német-magyar szótárat állítottunk össze, hogy mire idejönnek, tudjanak pár szót magyarul. Délután mi magyarok a városban császkáltunk, megismerkedtünk pár török vendégmunkással és hasonló kalandokba keveredtünk, este pedig egy ilyen bemutatkozó est volt, ahol Nicole-ék táncoltak, voltak versmondók, zenészek, énekesek, satöbbi, a német szülők pedig sütiket sütöttek és rengeteg kaját hoztak. Itt már aztán a hangulat a maximumon volt, csodás fotók készültek, és annyira jól sikerült az este, hogy Nicivel hazaérve még átbeszélgettük az estét, mert pénteken már indulni kellett. Kaptam tőle ajándékot, és annyira jó volt, mert már nemcsak ilyen felszínes témákról beszélgettünk, hanem személyesebb dolgokról is. És bár szombaton még úgy kellett leimádkozni minket a buszról, pénteken még mindenki szívesen maradt volna Németországban. Imádtam ezt az egy hetet, rengeteg új élményt adott, megismertem pár embert, akit örökre a szívembe zártam, és...csak szimplán fantasztikus volt minden. Annyi minden történt még, amit egy blogban elmesélni nehéz, sőt inkább lehetetlen, de ami biztos, hogy én ezt az egész cserediákosdit mindenkinek csak ajánlani fogom, és alig várom, hogy végre eljöjjön a március, és mi fogadhassuk a kis germánokat.