And you're pulling me down so I can't breathe
Sokszor gondolkodtam azon, hogy ha mondjuk a hetedikes énem találkozna a mostanival, mit szólna hozzá. Tetszene-e neki az, akivé mára váltam, elfogadna-e engem, vagy egyáltalán hogy viszonyulna hozzám. Elnézve az akkori képeimet, visszagondolva az akkori időkre, szerintem egyszerre lenne büszke és csalódott, egyszerre félne tőlem és nézne le, mégha ez így eléggé lehetetlennek is hangzik elsőre. Amikor bekerültem a mostani gimimbe, hatalmas elvárásokkal vágtam neki a jövőnek. Azt reméltem, hogy egy csapásra hirtelen megváltozik minden körülöttem, és ez majd arra késztet, hogy én is megváltozzak, és hirtelen a társaság középpontjába kerülve mindenkinek megmutassam milyen fantasztikus egy emberi kreálmány vagyok. De természetesen a dolgok nem ennyire egyszerűek. Visszagondolva a hetedikes énemre, borzalmas voltam, de tényleg. Azt hittem, az egyetlen megoldás arra, hogy barátokat, vagy legalább beszélgetőtársakat szerezzek, az az, ha ráakaszkadok valakire, és megpróbálom őt mindenben követni, na ez valószínűleg életem egyik legnagyobb tévedése volt, és nemhogy barátokat nem szereztem vele, az egyéniségem addig összegyűjtött apróságai is kezdtek lemorzsolódni rólam. Az volt a szerencsém, hogy ez egy idő után már nemcsak másokat idegesített, hanem engem is, ezért megpróbáltam változtatni, máshogy hozzáállni a dolgokhoz, és ez mostanra úgy-ahogy sikerült is, az egyetlen problémám az maradt, hogy mindezzel elkéstem, így most már hiába kapálózom, az örvény elragadott. De végignézve a környezetemen, sokszor ezt nem is sajnálom. Ne értsetek félre, a legtöbb embert imádom körülöttem, és szinte biztosra veszem, hogy sokkal fontosabbak nekem, mint amennyire én fontos vagyok nekik. Viszont rettentően élvezem azt, hogy igazából nem tartozom sehova, és egy kicsit mégis mindenhova belógok. Igen, sokkal jobban szeretek ilyen képekben beszélni, de azért gondolom itt illene hozzátennem, hogy most konkrétan az osztályomra és az iskolára gondoltam, mint környezetre.
A családom az a családom, ők szeretnek és elfogadnak, és a konfliktushegyek ellenére szeretem őket én is, meg a nehézségeket is közösen vészeljük át a magunk módján, ezzel nincs is gond. A kolesz is egy külön univerzum, igazából ott a barátságnak egy egészen más formája alakul ki, egyáltalán nem ougyanolyan viszony, mint mondjuk két osztálytárs között, és én ezt nagyon élvezem. A koleszban sokkal több időm és lehetőségem volt kinyílni, és most már sikerült megtalálnom a számításaimat ott, és mindennél jobban élvezem, el sem tudnám képzelni máshogy a délutánjaimat és az estéimet.
De egy osztályközösség mindig más tészta, és annyi mindentől függ az, hogy milyen osztályba kerülsz és ott milyen szereped lesz. Nekem például a mostani osztályomban egész más szerepkör jutott, mint az elsőben. Hogy melyik jobb vagy melyik rosszabb azt nehéz eldönteni, és ha megkérdeznék, melyiket szeretem jobban, nem biztos, hogy tudnék választani. Mindkettőnek van egyfajta varázsa, másrészről viszont néha a mostani osztályom is kenyába kívánom legszívesebben. De hogy anno öt éve gondoltam-e volna arra, hogy erre a szintre jutok, azt nem hiszem. Az akkori énem biztosan örülne annak, ahogyan mostanra elfogadtam, hogy vannak ilyen különleges kis dolgaim, amiket soha senki nem fog megérteni, és nem is kényszeríthetem őket arra, hogy megértsék. Ahogy belenyugodtam abba, hogy fura vagyok, kész, ez van. Ahogy már nem próbálok meg minden elvárásnak megfelelni és így barátokat szerezni, és ha néha rámjönne az ilyen, akkor azt megpróbálom figyelmen kívül hagyni. Másrészről viszont tudom nagyon jól, hogy kisebb énem nagyon szerette volna, ha én leszek miss popular, még ha belül tudta is, hogy erre az esély minimális. Remélem azért nem csalódna nagyot, és megértené, hogy ha elmagyaráznám neki, hogy mennyivel jobb nekem így, hogy önmagam lehetek, és egyáltalán nem biztos, hogy jól érezném magam, ha körülöttem forogna a világ. És talán azt is megértené, hogy mennyire fontos az, hogy önmaga legyen. Talán mindennél fontosabb.
|