strawberries taste how lips do
Akármennyire próbálom, sehogy sem tudom felfogni, hogy lett az Egy különc srác feljegyzései-ből ennyire nagy sikerkönyv. Nem tudom megérteni, hogy a mostanában csak Leiner Laura "csodasorozatáért", a Szent Johanna Gimiért rajongó fiatal lányok hogyan jutottak el arra a szintrem hogy elolvassák ezt a könyvet. Ha pedig nem ennek a logikátlan szórakoztató irodalomnak a rajongótábora vásárolta fel a Perks köteteit itthon, akkor hol bújkált eddig az az értelmesen olvasó réteg, aki hirtelen beözönlött a könyvesboltokba? Sehogy sem áll össze a kép.
Persze, egyrészt nagyon sokat segíthetett az Emma Watson - Logan Lerman páros azon, hogy én ma azon bosszankodhassak, hogy milyen tömegtevékenységgé vált az elmúlt pár év egyik legjobb, és rám a legnagyobb hatást gyakorló regényét olvasni. Ez a két húzónév szerintem pont elég ahhoz, hogy az egyébként nem az ilyen karakterek és könyvek felé mozduló emberek is beüljenek a moziba vagy épp kezükbe vegyék a kötetet.
De hogy ennek örülök-e? Nem, nem igazán. Egyrészt természetesen jó érzés, hogy a szerző tényleges elismerést kap, és érzékeltetik vele, milyen zseniálisat alkotott, másrészt viszont, mint egy hároméves kisgyerek, akire ráparancsoltak, hogy ossza meg a többiekkel a színesceruzáit, eszméletlenül önző és féltékeny vagyok. A szívem szakad meg azon, ahogy különböző fórumokon taglalják egyesek, mennyire imádták a könyvet, közben a mélyebb mondanivalóból, a tényleges tartalomból szinte semmit sem fogtak fel. Amikor tizenhárom éves fruskák próbálják kitalálni, mit tett Charlie nagynénije, ami miatt Charlie "annyira szomorú" volt. Ilyenkor legszívesebben megfognám a könyvet, kikapnám a kezükből és elküldeném őket melegebb éghajlatra. Valószínűleg elég gyerekes megoldás lenne, és nem feltétlenül érném el vele a célomat, de néha úgy érzem, hogy amikor valaki nem érti meg Charlie történetét, nem fogja fel egy-egy gondolatát, talán engem sem tud megérteni. És ez ezerszer jobban tud fájni, mint az, hogy tulajdonképpen több ezren tartják még ugyanígy sajátjuknak ezeket a monológokat.
Egy ilyen bevezető után eléggé paradoxonnak tűnhet, hogy olvasásra szeretném ajánlani az Egy különc srác feljegyzéseit. Az előző sorokat vegyétek inkább egy intésnek, azzal kapcsolatban, hogy a könyvet semmiképp se kezeljétek "egy ifjúsági regényként a sok közül". Mert hiába látjátok most mindenkinek a kezében a zöld borítós kötetet, a Perks minden, csak nem tizenkettő egy tucat.
Ha az alaptörténetet még nem ismernétek el, talán csak annyit árulnék el, hogy van egy tizenöt éves srác, Charlie, aki meglehetősen furcsa módot választ arra, hogy az életét megörökítse, hiszen egy ismeretlen barátnak írt leveleiből ismerhetjük meg érzéseit, gondolatait, és a világot, amiben él. És ez a világ, mint azt szerintem minden tinédzser igazolni tudná, egyáltalán nem egyszerű. Charlie ráadásul egyáltalán nem egy átlagos tizenéves, hanem egy nagyon romantikus, érzékeny és furcsa figura, akinek eleinte épp ezért nehézségei akadnak az elkezdődő középiskolával. A párszás oldalon végigkövethetjük azt, hogy Charlie hogy talál barátokat, szerelmet az iskolában, hogy esik túl a fiatalkor fontos lépésein, és közben milyen gondolatok száguldanak a fejében, és hogy próbál ezekkel megküzdeni. A végére pedig egy sokkal komolyabb, mélyebb fordulatot is vesz a történet, de nem leszek olyan kegyetlen, hogy ezt most el is áruljam. Ha eddig a téma nem is fogott meg, el kell árulnom, hogy nem csak ez a Perks varázsereje. Ennél talán még megkapóbbak, még imádnivalóbban Charlie világról alkotott képei, azok az elképzelések, kusza gondolatok, amelyek megjelennek a barátjának írt levelében. Ezek bizonyították be számomra azt, hogy Charlie ténylegesen egy "különc", és azt is tudatosították bennem, hogy ha megpróbálnék, sem tudnék normális lenni, és hogy talán jobb is, hogy belém szorult egy kicsi őrület. És igen, az olvasás közben az is megfogalmazódott bennem, hogy bármit odaadnék azért, ha egyszer egy olyan fiúra akadnék a nagyvilágban, aki képes engem szeretni és elfogadni a magam hülye valóságában, aki érzékeny és figyel arra, hogy mi történik a világban, de egyáltalán nem fekete-fehérben, de még csak nem is színesben látja ezeket az eseményeket, hanem valamilyen egészen különleges perspektívában, amit csak ő érthet meg. Még ha az írónak valószínűleg nem is ez volt a célja, sikerült elérnie, hogy kétségbeesetten várjak a saját Charlie-m megérkezésére.
És hogy milyen extra hozzávalók adják a Perks tényleges különlegességét? Többek között a mellékszereplők. Patrick, aki konkrétan az egyik legjobb és legkülönlegesebb pasi karakter, akiről valaha olvastam, és akinek a naplóját is többször a kezembe kapnám, ha erre lenne lehetőség. Sam, aki azon kevés női szereplő közé tartozik az életemben, akit képtelen voltam megutálni. A szülők, a testvérek, a közöttük megrajzolt viszony, és az, hogy mindezt Charlie rajzolja meg nekünk, még varázslatosabbá tesz mindent.
Nálam egy könyv értékjelzője sosem az, hogy elsírom rajta magam. Ez minden második kezembe kerülő kötettel megtörténik, a legnyálasabb romantikus jeleneteken, egy-egy kedvenc karakterem halálán, de tulajdonképpen bármin tudok sírni. Az egy különc srác feljegyzései utolsó levelei olvasása közben viszont egyetlen könnycsepp sem bújt elő a szemem sarkából. Egyszerre éreztem mérhetetlen szomorúságot, dühöt, csalódottságot, de közben örültem is, legalábbis a szém néha félmosolyra húzódott, a könnyek viszont csak nem jöttek. És számomra pontosan ez bizonyította azt, hogy a Perks of being a wallflower több, mint egy jó könyv.
Elolvastam már nem egyszer, nem kétszer. Abban is biztos vagyok, hogy még rengetegszer a kezemben fog landolni, és sokszor fogom a szerző idézeteit olvasni. És csak arra kérnék mindenkit, hogy ha megteheti, olvassa el ezt a könyvet. És ha megértette, ha úgy érzi, tényleg megérintette ez a könyv, akkor ígérem, nem leszek önző, és nem leszek féltékeny. Inkább örülni fogok, hogy a világ Charliejait egyre többen keresik majd.
|