Néha azon gondolkodom, hogy mennyire egy elcseszett világban élünk, de aztán rájövök, hogy  amíg az alexandrában kiemelt ajánlatként szerepel az Új Beatles-Biblia, és amíg lehet túró rudit kapni a boltokban, addig azért még mindig jobban jártunk, mintha ezek sem lennének. Meg aztán tényleg úgy van vele az ember, hogy jobb, ha örül annak, amit kapott, mert két pillanatig nem figyel oda, és máris elveszik tőle, aztán leshet, mint borjú az új kapura. Mert például van egy csomó ilyen apróság, ami nélkül sokkal kevesebbet mosolyognék, és minden ilyen buta fekete-fehér-szürke árnyalatba borulna körülöttem, és nem tudnék nevetni a legidiótább és lényegtelenebb dolgokon. Mármint, csak képzeljünk el egy világot, ahol nem lehet angol nyelvű könyveket venni, csak magyarokat;  ahol nincsen oreo-s és noisette milka, meg barackos-kekszes bocicsoki; ahol nem töltheted le a netről a kedvenc filmjeidet, és csak akkor láthatod őket, ha valamelyik szennycsatorna műsorra tűzi; ahol nincsen halfilé, és minden hal tele van szálkával; ahol a hozzád legközelebbi koncert is valahol Németországban létezik csak; ahol mindenkinek kötelező oroszul vagy németül tanulnia; ahol nem írhatsz rózsaszín tollal matekórán; ahol nincs karácsonykor rénszarvasokkal tele a karácsonyi vásár; ahol mondjuk mindenki egységesen rebecca black friday-ét énekli himnuszként; ahol kötelező csináltatnod egy tetkót, amire azt írják, hogy Béla, az erő veled van; ahol csak elemes fénykardok vannak, és néha harc közben is újra kell töltened; ahol Dóra, a felfedező nem várja meg, hogy felelj a kérdéseire; ahol április elsején nem viselkedhetsz úgy, mint ahogy szíved szerint az év összes többi napján tennéd; ahol már általánosban meg kell tanulnod részletesen a földigiliszták szaporodását; ahol a tini nindzsa teknősök nem művészekről, hanem celebekről vannak elnevezve; ahol készítenek egy rómeó és júlia adaptációt Kristen Stewarttal a főszerepben; ahol még tizenkettedikben is van fizika;  ahol a simednek nem tudsz külön ünneplős ruhát kiválasztani; ahol nem lehet kontaktlencsét hordani, csak olyan jó sztk-keretes szemüveget; ahol trikóban tolod egész nap; ahol egy kilométeres neved van legalább; ahol a mekiben nem ihatod meg a kis dobozos tejszíneket; és ahol egyszerűen nem találod meg a helyed, mert nem érzed otthonodnak. 
De mondjuk, ha ezen különleges helyek egyikére születtél volna, nem pont azt találnád borzasztónak, ami nálunk fordítva van. Nem pont a túróruditól, a facebooktól, a mindennapi fürdéstől, az angoltanulástól, a hétvégi buliktól vagy a táblás csokitól iszonyodnál? És feltétlenül azt kell szeretned, amit a jól megszokott környezeted nyújt neked?
Mi van akkor, ha én mégis kíváncsi vagyok, mi történik ezeken a furcsa helyeken. Ha érdekel, miért döntöttek úgy, hogy halat esznek sült krumplival a hét minden második napján és öt órakor teáznak, hogy lazacokat halásznak a tengerből és hétvégente síugróversenyekre járnak, hogy együltükben több liter sört öntenek le a torkukon és még mindig próbálják feldolgozni a huszadik század legmegrázóbb eseményét, hogy újévkor komolyzenei koncertet rendeznek, hogy más betűket használnak, mint én, hogy miért van ekkora ellentét a két leghíresebb focicsapatuk között, hogy miért hat kilencven éves nénit küldtek az eurovízióra, vagy épp hogy bírnak kengurukkal a tengerparton karácsonyozni. Attól én kevesebb leszek? Ez egyből azt jelenti, hogy én már nem törődök azzal, ami eddig történt, hogy nem becsülöm meg azt, amit kaptam?
Ugyan, miért jelentené ezt? És miért olyan nagy probléma, hogy kíváncsi vagyok? De addig nem fogom megtudni, hogy melyik világban fogom megtalálni a helyem, amíg többet ki nem próbálok. Miért kellene megállnom a legelsőnél? Miért ne bolyonghatnék tovább? Aztán ha majd esetleg úgy döntök, hogy mégis ideje visszatérni a startmezőre, na akkor lehet majd a szokásos "én megmondtam" szövegekkel jönni. De akkor ez már engem nem fog érdekelni, Hogy miért nem? Mert ha évekig tartó bolyongás után is, de hozzászokok majd egy nekem tetsző világhoz. És hogy ez hol lesz? Ezt még senki sem tudja, főleg én nem.