A generációnk egyik legnagyobb hibája a folytonos egyediségre és különlegességre való (teljesen felesleges) törekvés. Most komolyan, lehet, hogy tényleg csak az én szememet szúrja, de kezd nagyon elegem lenni abból, milyen kétségbeesetten próbálja mindenki bizonygatni mások és saját maga számára is, hogy ő aztán maga Mr. Egyedi vagy Miss Különleges. Hogy az ő zenei ízlése klasszisokkal áll mindenki felett, hogy a cinizmusával aztán mindenkit porba tipor, hogy a szokásostól eltérő meglátásaitól máris egy különálló fajt alkotott, aminek ő a legnemesebb képviselője. Kérdés persze, hogy ez vajon tényleg egyedivé tesz valakit? Tudjátok, mi az élet furcsa fintora? Hogy egyáltalán nem. Mindenki annyira törekedett arra, hogy az "ami a szívemen, az a számon" elvet követve egy cinikus, megkeseredett emberré váljon, hogy már nekem fáj látni ezeket. Tényleg attól lesz jobb az életed, attól leszel ténylegesen valaki, hogy (sokszor anélkül, hogy akár ténylegesen megismerted volna azt, amiről beszélsz) egy-egy könyvet, filmet, együttest, vagy ruhaösszeállítást az utcán a sárga földig lehordasz, ráadásul úgy, hogy ezzel lehetőleg azokat is megsértsd, akik esetleg szerették volna ezt a valamit? És nem, én itt nem a TÉNYLEG VICCES, ironikus megjegyzésekről beszélek, arra tökéletesen vevő vagyok, sőt, azok nélkül üres lenne az életem, nem én itt a tényleges tajparaszt bunkóságról beszélek, mert erre már nem tudok jobb kifejezést találni. 

És hogy egy kicsit még jobban megcsavarjam a dolgokat, a legviccesebb talán, hogy az ilyen emberek válnak általában halálosan népszerűvé, a blogjaikra és a facebook-oldalukra tömegesen járkálnak, minden twitter bejegyzésüket úgy isszák, mintha Szentírás lenne és minden mögött hatalmas, mélyenszántó tartalmat keresnek. Egyszerűen nevetséges. 

De tényleg, talán a legnevetségesebb mégis az, hogy azzal, hogy a mai fiatalok jelentős része már a sajátjának érzi ezt a stílust, pont az eredeti céljukat veszítették el, azt, hogy különlegesek maradjanak. 

A "kiemelkedő, fantasztikus" ízlést is említettem, ugye? Persze, ma már értelmesebb körökben kérdés nélkül tudja az ember, hogy Justin Bieber sokkal inkább a vicc tárgya, s nem tehetsége miatt jön szóba bármilyen beszélgetés közben, ahogy az is szinte ezer százalék, hogy akármilyen társaságba keveredsz, egyből találsz valakit, aki tízezer + egy indokkal támasztja alá kijelentését, miszerint az Alkonyat a világ legrosszabb könyve. ÉS nem kell sokáig keresgélned akkor sem, ha olyanokkal szeretnél találkozni, akik a kedvenceik között tartják számon a kilencvenes és kétezres évek filmdömpingjének legnagyobb alkotásait, A remény rabjait, a Blöfföt, Az Amerikai História X-et, vagy a Harcosok klubját. ÉS mindez persze valamilyen szinten jogos is. A fent említett filmek ténylegesen fantasztikusak, bármilyeket képes lennék végignézni még legalább tízszer (és valószínűleg szükségem is lenne rá), és természetesen ahogy a Twilight köteteinél is írtak már lenyűgözőbb regényeket úgy Justin Bieber sem a valaha született legtehetségesebb férfiénekes. Amitől viszont legtöbbször a hideg kiráz, sőt a falat kaparnám tőle, az az, ahogy a mai fiatalok egy része azoktól, hogy ezen véleményeket osztja, sőt, minden lehetséges fórumon keresztül ki is nyílvánítja, bármivel is  különlegesebbnek érzi magát, mint az, akinek továbbra is Robert Pattinson a kedvenc színésze, aki az As long as you love me-re alszik el esténként vagy aki épp még mindig szívesen leülne megnézni a High School Musicalt. Mert, és bocsánat, ha ezzel bárkiben is egy világot döntök össze, egyáltalán nem az, sőt... Ha most nagyon kötözködni szeretnék, szívesen rámutatnék arra, hogy mik is az imdb-n a legjobban szeretett és értékelt filmek, amiket tehát a LEGTÖBBEN SZERETNEK, illetve érdemes lenne azzal is foglalkozni, hogy véletlenül nem Justin Bieber Babyje-e a legtöbbet diszlájkolt videója. Ugye, hogy máris kevésbé tűnik egyedinek a történet? 

És, csak hogy még a felmerülő kérdések és vádak előtt egy kicsit előre is kimentsem magam, szeretném tisztázni, hogy nem. én nem gondolom magam semmivel sem különbnek bárkinél, aki most beleolvasott ebbe a szösszenetbe. Hogy egy kicsit különleges lennék mondjuk amiatt, hogy imádom Norvégiát? Igen, a szűk környezetemben talán, de elég lenne felmennem tumblira, és máris legalább húsz lelkitársamat megtalálnám perceken belül. A síugrással is hasonló a téma, de ott elég lenne a suliban egy kicsit körülnéznem, és máris lenne kivel Schlierenzauerről beszélgetnem. Akár fejre is állhatnék, miközben tangózok Nicki Minaj Starshipsére, akkor sem lennék A VALAKI. Mert ez egyszerűen nem megy. És én legalább ezt belátom. 

Persze jogos lehet a kérdés, hogy ha én így most gyorsan elküldtem mindenkit a sunyiba, akkor mégis, szerintem, mi az egyedi és hogy lehet ezt elérni. Kezdésként például elköltözhetsz Egyedre, akkor legalább bármikor nyugodt lélekkel kilejentheted, hogy te bizony egyedi vagy. De ezen kívül? Nem, azt talán nem tanácsolom, hogy a Kis Vuk és az Álom.net legyen a kedvenc filmed, és minden nap ötször meghallgasd a Fridayt. Inkább csak próbálj meg önmagad lenni, és az isten szerelméért, ne hangoztasd fűnek-fának, mennyire különleges vagy.

1

1