Nem volt kifejezett újévi fogadalmam szilveszterkor, de valamikor az év elején megfogalmazódott bennem, hogy idén végre ideje lenne időt szánnom arra, hogy filmeket nézzek. Mindig is borzalmas filmnéző voltam, és nagyon ritkán jutott eszembe időtöltésként a filmnézés. Persze, rengeteg minden érdekelt, de a lustaságban olyan mélyre süllyedtem, hogy már az is hatalmas problémákat okozott, hogy megvárjam, amíg egy engem érdeklő darab letöltődik, és megkeressem a hozzá passzoló magyar feliratot. Ha volt egy-két szabad órám, és a tévében épp adtak valamit, ahhoz esetleg leültem, illetve ha a szobatársaim bombáztak a koleszban filmekkel, azokat sem hagytam ki. De ezen kívül? Szinte semmi. Nagyon kevés filmet láttam, s nagyon sok alapmű maradt ki az életemből, ezért is gondoltam arra, hogy idén megpróbálom a lehetetlent, és igyekszem behozni a lemaradásomat.  Kisebb siker koronázza az első hónapot, mivel összesen 10 filmet sikerült megnéznem, ami kb. meghaladja az egész tavalyi éves statisztikámat, kisebb túlzásokkal. És hogy ne felejtsem el, mik csábítottak el az év alatt, minden hónapban írok egy kis összefoglalót és élménybeszámolót az önképzésemből.
@ Holiday
Azért a legelső napokban még nem volt példamutató a magatartásom, és a Holiday csak azért került a listára, mert a téli szünet utolsó napjaiban az rtl klub műsorra tűzte. Azért nem bántam meg, hogy leültem mellé, annak ellenére, hogy csak egy tökéletesen kiszámítható romantikus vígjátékot kaptunk, annak viszont tökéletes volt, bár mélyebb nyomokat nem hagyott bennem. Cameron Diaz sosem tartozott a kedvenc színésznőim közé, de itt egészen szerettem, ahogy Kate Winsletbe sem tudtam belekötni. Jude Law meg iszonyat jó színész (és PASI. ), kellően bele lehet esni már az első színrelépése után is. Egyedül Jack Black szúrta a szemem valamiért, de még ő is belefért a képbe. Összességében egy tipikus szombat esti kis romkom, sem több, sem kevesebb.
@ The perks of being a wallflower

A könyvről már ódákat zengtem, így szerintem senkit nem fog meglepni, hogy a filmért is odáig meg vissza vagyok. Egyrészt szerintem fantasztikus színészeket sikerült kifogni a szerepekre, és külön kiemelném Ezra Millert, akinél tökéletesebb Patricket el sem tudnék képzelni. Persze azért Logan Lerman és Emma Watson is rendesen kitettek magukért, arról nem is beszélve, hogy a rendezés is elképesztő, az egész film hangulata annyira magával ragad. Továbbra is fenntartom, hogy Stephen Chbosky egy zseni, a Perks pedig az elmúlt jópár év egyik legjelentősebb fiataloknak szóló alkotása, mind papíralapon, mind a filmvásznon. Aki még nem látta, az mindenképp írja fel a bakancslistájára.
@ Pitch Perfect

Elég hosszan próbáltam megmagyarázni a bizonyítványom, azaz hogy miért néztem meg a Pitch Perfectet  idén legalább tízszer, de az is lehet, hogy többször. Most nagyon nem is szeretném túlzásba vinni a dolgokat, ha egy kicsit lejjebb görgettek, mindenre megtaláljátok a választ. A lényeg talán annyi, hogy végre a magyar mozik is rávették magukat, hogy forgalmazzák ezt a tömör vicccsodát, úgyhogy ha eddig ki is hagytátok az éneklős filmek új királynőjét, március végétől itthon is megtekinthetitek a minden bizonnyal a szinkron által erősen csökkentett minőségű verziót.
@ The Breakfast Club
Már hosszú hónapok óta a terveim között volt, hogy végre letöltsem a breakfast club-ot, és megnézzem, mivel sok olyan embertől hallottam jó véleményeket róla, akikkel általában megegyezik a filmes ízlésünk, így természetesen elvárásaim is voltak ezzel kapcsolatban. Maga az alapötlet nagyon tetszett, és minden jel arra mutatott, hogy ez lesz majd életem egyik legjobb filmélménye. A teljes katarzis azért nem jött el, de összességében mégis teljesen magával ragadott és elvarázsolt ez a film. Az utolsó húsz percet azért természetesen egy zsepirengetegben töltöttem, párszor meg is kellett állítanom a jeleneteket, hogy kisírhassam magam rendesen, és tényleg, a breakfast clubnak összességében nagyon fontos mondanivalója van, és ezt át is képes adni. Talán ha nem lettek volna ekkorák az elvárásaim, még egy fokkal jobban tetszett volna, de így is legalább kilencest adnék rá, ha pontoznék.
@ Fight Club
Magasan a Harcosok Klubja nyerte meg nálam a januárt, és gyanítom, hogy az év végi listán is előkelő helyen fog szerepelni majd. Egyrészt sajnálom, hogy eddig kimaradt az életemből ez a film, másrészt viszont valamilyen szinten örülök is neki, hogy csak most láttam, és így tizenhat éves fejjel sokkal érettebben állhattam hozzá a témához, mint két-három évvel ezelőtt, amikor valószínűleg csak azzal lettem volna elfoglalva, hogy a rohadt életbe, Brad Pitt azért iszonyat helyes volt anno. Most viszont tényleg hirtelen életem egyik legmeghatározóbb filmjévé vált a Harcosok klubja. Nem is tudnám pontosan meghatározni miért… Közrejátszik benne Edward Norton fantasztikus hangja és színészi tehetsége, a tudat, hogy Brad Pitt tényleg nem csak egy hollywoodi szépfiú, hanem a rohadt életbe, rohadt jól játszik, valamint a Helena Bonham Cartertől már szinte megszokott, szintén elképesztő játék. Aztán maga a történet, ami szintén hihetetlenül érdekes, a fordulat,amire pontosan akkor döbbensz rá, mint főszereplőnk, ahogy a szálak összefutnak, azok a monológok vagy egy-egy megjegyzések, amiket akár életed mottójaként is felfoghatnál. A Fight Club tényleg valami más, valami olyan, amit eddig még nem láttam, valami, ami egy kicsit engem is megváltoztatott.
@ Nowhere Boy
Nem is értem, hogy a halálban nem hallottam még ezelőtt erről a filmről, de amikor egyik nap szembejött velem a szexisten Aaron Johnson a tumblimom, és megtudtam, hogy miről is szól a Nowhere boy, úgy éreztem, azonnal le kell töltenem. És nem bántam meg. Nem is igazán tudtam, mit várok a filmtől, és felkészítettem magam arra, hogy esetleg nagyon csalódni fogok, mint azt sokszor tettem már, ha ilyen Beatles-szel kapcsolatos újszerű dolgokról volt szó, de nem így történt. Először is érdemes megjegyezni, hogy Aaronnak sikerült kitörnie a tizenéves cukifiú szerepeiből, és örülök, hogy megmutatja, milyen jó színész is igazából. Aztán, olyan hangulatos volt az egész film, tényleg, vissza tudtam képzelni magam a hatvanas évekig, szerettem a karaktereket, úgy, ahogy kitalálták őket, és még ha nem is biztos, hogy minden egyes pontján teljesen hietelesek voltak, én élveztem, és ez a lényeg.
@ Snatch
A Blöff is tipikusan azok közé a filmek közé tartozott nálam, amikről évek óta hall az ember, tudja, kik kapták a főszerepeket, és mekkora kultusz alakult ki körülötte, mégsem tudja rávenni magát, hogy ténylegesen letöltse és megnézze. Bevallom, nálam a Harcosok klubja hozta meg a kedvet ahhoz, hogy egy kicsit jobban beleássam magam a Brad Pitt filmekbe, és így került terítékre a Blöff is. Kétszer kellett megnéznem ahhoz, hogy ténylegesen átlássam, mi történik, elsőre egy kicsit azért zavaros volt a történet. Arra mindenesetre rájöttem, hogy ténylegesen imádom az ilyen több szálon futó, a végére teljesen összegabalyodó történeteket, és a Blöff ezek közül is kiemelkedően jó. Tetszik az a nyersség is, ami végigfut az egész sztorin, a szereplők fantasztikusak, és nem is nagyon tudnék rosszat mondani a filmre, annak ellenére, hogy egy kicsit nekem talán túl fiús volt, de ez valószínűleg egyéni szocprobléma. De azért jujj, még jópárszor meg fogom nézni, mert így visszagondolva tényleg zseniális.
@ Silver Linings Playbook
Igen, még moziba is sikerült eljutnom, hogy megnézzem az idei Oscar egyik esélyesét, a Napos oldalt. A legnagyobb moziba csábító erőt természetesen itt is a színészek jelentették (a végén kiderül, hogy minden színészt szeretek majdnem), mivel amellett, hogy Jennifer Lawrence, akit a kedvenc  színésznőim között tartok számon, is szerepet kapott, érdekelt az is, hogy a Másnaposok Phil-je hogyan boldogul egy ténylegesen komoly szerepben. És minden tiszteletem az övé, mert szerintem abszolút jól hozza azt a megzavarodott karaktert, amit megkíván a film. Ami egyébként történetileg nem egy nagy eresztés, talán egy kicsit többet is vártam tőle, viszont szerintem a mondanivalója nagyon szép, a színészek tényleg jók, és azért rendesen vissza kellett fognom a könnyeimet az utolsó fél órára. Szép volt, jó volt, megérdemli a jelöléseket, és bár hallottam róla negatív véleményeket is, nálam pozitív képként maradt meg a Silver Linings Playbook.
@  Donnie Darko
Na ezt a filmet meg aztán tényleg nem tudom hova tenni, még azt sem döntöttem el, hogy tetszik-e egyáltalán, és ilyen velem nagyon ritkán történik. Bár ha muszáj lenne választanom, akkor inkább tetszett, mint idegesített. De leginkább összezavart és elgondolkodtatott, és ez már jó jel. Szóval szerintem egy hihetetlenül furcsa történet, nem tudom, kinek pattan ki ilyen az agyából. Egyszerre nyomaszt, megijeszt, szórakoztat, érdekel, félelmet ébreszt, ténylegesen elgondolkodtat, azt sem tudod, épp hogyan hat rád. Egyszerre csábít. hogy még egyszer megnézzem, másrészt viszont iszonyodom is tőle. Ami viszont azért pluszban mindenképp elmondható, hogy öcsém, Jake Gyllenhaal is tud játszani. Nem is akárhogy.
@ American History X
A Harcosok klubja nemcsak a Blöffel ajándékozott meg aztán, hanem rávett arra is, hogy megnézzem az Amerikai História X-et, ami így egyből bekerült az „Örök kedvenc filmjeim” listámra. Mert erre a filmre sincsenek szavak. Már maga a történet annyira  megkapó, és annyira különleges, nem egy olyan sztori, amelyikről minden második amcsi film szól, és Edward Norton meg Edward Norton. Annyira arról szólt nekem az Amerikai História X, hogy egy kicsit ráébresszen a valóságra, hogy lehozzon a földre, hogy bazzmeg te hülye állat, hát nem látod, mi lesz a világodból. Igazából legszívesebben mindenkivel megnézetném, és hagynám, hogy végiggondoljon utána mindent, az életét, és a világ sorsát is. A befejezés pedig meglepetésszerűen ért, aminek eredménye egy legalább félórás sírógörcs volt, de ez szerintem tőlem elvárható is. Nagyon nagy hatással volt rám ez a film, megdöbbentett.