Nem hittem volna, hogy a Szent Johanna Gimiben találom meg ars poeticám legkifejezőbb mondatát, de hát mindig érik az embert meglepetések, nem? Nekiálltam ennek a projektnek, mert zavart, hogy egy olyan könyvsorozatra építettem fel az évrendszerem, aminek csak az első részét olvastam, az meg még inkább irritált, hogy értelmes, általam nagyra tartott emberek is csak dícsérő szavakkal illették a sorozatot, és kezdtem azt érezni, hogy tényleg csak velem van a baj. Na pontosan ezért kaptam fel egymás után a köteteket, most már a hatodikat gyúrom, és egy gigászi, hatalmas, oldalakat kitöltő kritikával készülök majd, ha túlélem a maradék részeket is. Már külön jegyzetfüzetbe írogatom fel a negatív és pozitív dolgokat, egyelőre nem árulom el, melyikből van több. Az viszont biztos, hogy az osztálytársaim eszméletlenül aggódnak az ép elmém miatt, a szüleim pedig miután felolvastam nekik pár részletet a könyvből, aggódásukat fejezték ki, hogy ugye én azért ezeknél normálisabb gondolatokkal töltöm meg az agyam. Rengeteg kérdésem van azért, szívesen elbeszélgetnék ezzel az írónőcivel, de ennél többet nem árulok el egyelőre, várjatok a hatalmas, maratoni SZJG posztra. Addig pedig bemelegítőnek itt van a még nyolcszáz éve, az első részről írt kritikám, ahol ugyan megfogadtam, hogy soha, soha többet, azért a szükség törvényt bont. Olvassatok. 

SZJG - 1. 

Ahogy beleolvasgattam a kategóriákba, néhányat azért majd egy kis jelentésmódosítással kell felruháznom, mivel egyszerűen egyetlen olyan dalról sem tudok, amit bárki is nekem dedikált volna, de szerencsére ezzel a második nappal még tudok mit kezdeni, sőt, a problémák inkább ott kezdődnek, hogy a bőség zavarában nem is igazán tudom, mit válasszak. 

2. nap - Egy dal egy olyan előadótól, aki bejön neked
 

Fall Out Boy: Thnks fr th mmrs
Végigfuttattam magamban mindenféle együttest és fiúcsapatot hirtelen, amikor eszembe jutott, hogy nekem tulajdonképpen az első igazi naaaaaaagy celebszerelmem a zeneiparból egyértelműen Pete Wentz volt, és olyan tíz kötőjel tizenegy éves koromban váltig meg voltam arról győződve, hogy olyan férjem lesz mint Pete, aki ráadásul az akkori kedvenc énekesnőmmel, Ashlee Simpsonnal járogatott össze, szóval minden tökéletes volt. A Fall Out Boy volt egyértelműen az első kedvenc bandám, az első olyan együttes, aminek letöltöttem egy egész albumát, a dalok szövegét kinyomtattam és idősebbekkel fordítattam le, a videóklipek ahányszor megjelentek a zenecsatornákon, már max hangerőn ordítottak, és még a rajongói oldalaknak is lelkes látogatója voltam a magam tizenegykét évével. Igen, minden a FOB-bal kezdődött, és a visszatérésük kapcsán ismét aktuálissá vált minden. A szám pedig azért a Thnks fr th mmrs, hogy egyrészt ne tudjam elsőre rendesen leírnom, és folyton vissza kelljen néznem a megnyitott youtube videóra, másrészt meg azért, mert imádom a számot és a videót is, harmadrészt meg talán azért, mert még arra is emlékszem, hogy a végén Pete is énekel egy kicsit. 

Néha elgondolkodom azon, hogy miért pont azokat az információkat tanítják nekünk gimnáziumban, amit. Hogy vajon ki döntötte el, hogy márpedig egy tizennyolc-tenkilenc éves érett fiatalnak majd pontosan ezekre a tudnivalókra lesz szüksége a későbbi életében. Mert azért, általános műveltség ide vagy oda, nagyon sokszor érzem úgy, hogy bizony felesleges adathalmazokkal töltöm meg az agyam, és egyáltalán nincs bűntudatom, ha a témazáró után egy héttel már azt sem tudom, eszik-e vagy isszák az adott fogalmat. Persze, összefüggések, meg átfedések, meg biztos ezer okos ember meg tudná nekem magyarázni, hogy ez miért jó, de néha úgy érzem, hogy tényleg, teljesen feleslegesen gürcölök. 

A vicces az egyébként az, hogy az általános többség véleménye, meg a naplóbejegyzések alapján nekem ehhez még eszem is van, tehát az átlagnál könnyebben préselem bele a memóriámba az évszámrengetegeket, a fizikai képleteket, a biológiai alapfogalmakat és a matematikai tételeket, és tényleg, ha ilyenkor csak belegondolok, hogy mennyire fárasztó és idegesítő ez annak, akit egyrészt nem is érdekel az, amit be kell magolnia, másrészt hosszabb idő kell neki hozzá, hogy eltárolódjanak a szükséges információk az agy megfelelő részén. És ezek után csodálkoznak a szülők és a tanárok egyszerre, hogy a gyerek egymás után cipeli haza a rosszabbnál rosszabb jegyeket. 

Saját magamról is tudom, hogy ha olyan témáról kell tanulnom, ami egyébként is érdekel, sokkal könnyebben megragad bennem minden apró részlet, de ha véletlenül olyan anyagrész jön velem szembe, ami nálam egyet jelent a tömör unalommal (lásd: FIZIKA), akkor képes vagyok órákig csak értetlenül ülni a könyv felett, és egyáltalán nem értem meg a legegyszerűbb összefüggéseket, mivel motivációm sincs arra, hogy megpróbáljam felfedezni a lényeget. 

Jó kérdés persze, hogy hogyan lehet felkelteni az érdeklődést egy-egy anyag lévén, lehetséges-e ez egyáltalán minden esetben. Ami viszont biztos, az az, hogy egy jó tanár rengeteget tehet annak érdekében, hogy az otthoni tanulás sem csak tömör magolás és órákon át tartó szenvedés legyen. Egyrészt azt nem szeretemaz oktatásunk poroszos rendszerében, hogy mi, diákok, még mindig alig kapunk szerepet az órákon (és most nem az ilyen-olyan különleges iskolákról beszélek, meg nem is egy-egy modern felfogású tanárról, hanem a nagy átlagról). Amikor példának okáért a cserediákprogram keretében kiutaztunk Németországba, és ott részt vehettünk egy németórán (ami tehát nálunk a magyaróra), megdöbbenve vettük tudomásul, hogy az ottani kilencedikesek olyan kiselőadásokat és prezentációkat tudtak összedobni, ami szerintem a mai magyar tizenegyedikesek csak ilyen kis százalékának sikerülne. A tíz perces előadásra aztán természetesen jegyet is kaptak, illetve a tanár pontosan kielemezte, mi volt jó és mi rossz a bemutatóban, amit a diákok is kiegészíthettek a saját észrevételeikkel, és olyan ügyesen mutattak rá az egyébként tényleg tök jó prezentációk gyenge pontjaira, hogy csak néztünk.

Nálunk egy valahogy a közevetkezőképpen folyik/folyna mondjuk egy fizika órán, ahol még kivételesen van lehetőség kiselőadás tartására: Alapjáraton azok jelentkezhetnek ilyet tartani, akik javítani szeretnének. A drága lustaságok feltolják a seggüket az internetre, kimásolják a wikipédia ide vonatkozó részét, jobb esetben keresnek pár képet is, amit répakolnak egy pendrivera. Az óra elejéből kapnak mondjuk öt percet az előadásra, ami alatt gyorsan megmutogatják a képeket, majd felolvassák vagy papírról vagy telefonból a wikipédia zanzásított változatát, amire egyébként az osztály természetesen nem figyel, mert miért is figyelne, majd az illető szépen a helyére ballag, és bumm ennyi volt, vagy pluszponttal (11. osztály!) vagy ötössel jutalmazzák, mi pedig próbáljuk elfelejteni az egészet. 

Tényleg az a legszomorúbb az egészben, hogy elengednek minket így az egyetemre,  ahol meg aztán próbálhatjuk magunktól kitalálni, mi fán is terem egy referát, egy prezentáció, egy bemutató. A beadandó írásbeli munkákról ne is beszéljünk. Szerintem nem vagyok egyedül azzal, ha azt mondom, hogy valószínűleg az érettségi magyar dolgozata lesz az első olyan, két A/4-es oldalnál hosszabb írásbeli munkám, ami bármilyen módon ellenőrzésre kerül. Már annak is örülök, ha nagy néha be kell adnunk egy oldalas, vagy maximum két oldalas munkát, mert egyébként tényleg imádok írni, még akkor is, ha legtöbbször oltári nagy idiótaság a téma. Szóval ha valaki tud olyan iskoláról, ahol mindig, mindenhova házi dolgozatokat kell cipelni, és már megbolondul tőle, nyugodtan szóljon nekem, írogatok helyette. 

Persze könnyű panaszkodni, meg sorolni azt, hogy mi nem jó az oktatási rendszerünkben, az meg megint más kérdés, hogy ha lenne rá lehetőségem, vajon tudnék-e olyan megoldást találni, ami mindenkinek megfelelő. Valószínűleg nem, ennek ellenére a fenntartásaim továbbra is élnek, és továbbra is végigmorgom majd azokat a délutánokat, amikor a modern fizikával kell foglalkoznom.

Szerettem volna belevágni ismételten valamilyen kihíavásba, és előre is elnézést mindenkitől, aki már unja, hogy nekem állandóan a zenéről kell szövegelnem (mostanában mondjuk próbáltam visszafogni magam). És hirtelen meg is fogadom, hogy nem is lehet a blogom csak ezzel tele, minden zenés cucc után kell akkor jönnie egy rendes irománynak is. 

1. nap: Egy dal, amit már láttál/hallottál élőben: Muse - Time is running out

Sajnos egyelőre nem kellett órákig azon tépelődnöm, melyik fantasztikus előadó számát válasszam ki erre a kategóriára, mivel az egyébként nagyon hangulatos és hatalmas élményekkel kecsegtető magyar alter koncerteken kívül egyedül az idén novemberi Muse koncert tudott bennem igazán mély nyomokat hagyni. Nyílt titok, hogy leginkább öcsém miatt jutottam el Matték esti programjára, aki messze a legnagyobb Muse-rajongó, akit valaha ismertem. Ennek köszönhetően ezért aztán én is elég rendesen belehabarodtam a zenéjükbe, tényleg rengeteg számukat imádom, és ismételten hála drága egyetlen testvéremnek, minden extra információról is tudomásom van, ami az együttessel kapcsolatos. Annyira mélyrehatóan ugyan még nem tanulmányoztam át minden albumokat, de már a kezdetektől fogva a Time is running out-ot tartom a kedvenc dalomnak, valamiért engem megfogott, és az említett novemberi koncerten is ezt vártam a legjobban. Nem kellett  csalódnom, a Muse élőben még lehengerlőbb, mint a felvételeken, és bár a koncert minden egyes pillanatát élveztem, azért ebben a pár percben jött rám az ereszdelahajam meg a kiabáljunkaddigamígelnemmegyahangunk érzés. Szeretnék még pár ilyenben részesülni a jövőben, úgyhogy jobb, ha minél előbb visszatolják a képüket Magyarországra. Vagy legalább Bécsbe. 

kőolajból építünk várat, jóságos hipszter módjára és galaxisszínűre festjük a körmünk, de vajon eléggé csillog-e a por ahhoz, hogy csillagnak láthasd. 

Nem szeretem, amikor valaki azt hiszi, hogy csak azzal, hogy erőszakosan lép fel, felemeli a hangját és ordibál, alá is támasztotta és megindokolta pontosan minden érvét és bizonyította az igazát. Meg egyébként szimplán csak azt utálom, hogy az emberek hajlamosak azt hinni, hogy mindignekik van igazuk, és felépítheted nekik a legerősebb érvrendszer-kastélyt is, akkor is váltig fogják állítani, hogy a Naorendszer középpontjában nem a Nap forog, hanem ők maguk. Mert ők megtehetik. 

Gyerekkorom zenei ízlése képes volt egy késsel hátbaszúrni, és hiába próbálnám begyógyítani a sebet, újabb és újabb vágásokkal biztosítja, hogy ne menekülhessek előle és továbbra is a markában tartson. Pete Wentzék képesek voltak összeállni és új FOB albummal jelentkezni, ami, akárhonnan nézzük, egyáltalán nem fair, és egyszerűen nem engedhetném meg magamnak, hogy újra visszatérjek tündéri tizenkét éves énemhez, és a szobámban körbeugrálva énekelhessem, hogy "ALMALÉ KÉNE, DE LASSAN JÖN A HOSSZÚ HÉTVÉGE" . Mégis ezt csinálom és számolom vissza a napokat, heteket az album megjelenéséig, és spórolok egy nem létező magyarországi vagy ausztriai koncertre. 

Ha csak így teljesen random felhívnám a figyelmeteket arra, hogy a múlt héten négy nap alatt két csoporttal négy színjátszós fellépésem volt, vajon elhinnétek-e hogy tulajdonképpen nem is vagyok olyan botcsinálta, szörnyű, sipákoló, magát túlzottan jónek képzelő színjátszós lány. Valószínűleg nem, ugye? Mindegy, igazából egyáltalán nem tartom magam istenadta tehetségnek, csak egyszerűen élvezek délutánonként órákig játszani meg hülyéskedni, és ezért beáldozom azt is, hogy néha másoknak is szörnyűlködnie kell azon, amire a színészi játék jelzőt nem teljesen tudjuk ráhúzni. 

A német cserediákom szerint Magyarországon rengeteg szuperjó dolog van (nehéz elhinni, ugye?), például még sehol nem ittak olyan finom, sűrű és krémes forrócsokit, mint a győri általunk finoman csak kávézónak hívott kocsmákban. Aztán állítása szerint a magyar túró rudi klasszisokkal finomabb mint orosz megfelelője, ezt bizonyítva az összes német megette a kis specialitásunkat, pedig azért számítottunk rá, hogy nekünk kell a maradékot belapátolnunk. Voltak természetesen tipikus "magyar" pillanatok is, egyfelől egy nappal később jutottak csak el hozzánk a hóhelyzet miatt, aztán  egyik este csak úgy a semmiből elment a villany, és elemlámpafényben kellett beszélgetnünk, valamint általános kérdés volt minden fogadócsaládnál, hogy Győrben miért nem jár mindenki Audival és hogy miért vannak ilyen furcsa, lepukkant házak is a falukban meg a városokban. De amúgy természetesen iszonyat jól sikerült a hét, mázlim volt a cserediákommal is ,és bár mint a hulla estem be esténként az ágyamba, abszolút megérte. Németül viszont még mindig nem tudok. 

A hétvégén a változatosság kedvéért Brnoban voltam, ahol ilyen német-francia többnyelvű színjátszófesztivál volt, ami azért nagyon hasznos, mert rájöhetsz, hogy milyen sokrétű a francia tudásod ( felismertem a szart, a sajtot, a sonkát, a szeretleket és a jónapotot), hogy milyen unalmasak tudnak lenni az olyan színdarabok, amiből egy kukkot sem értesz, hogy a szlávok német kiejtése egyszerűen borzalmas, hogy rengeteg nutellát tudok magamba tömni negyed óra alatt, hogy az észtek nem igazán bírják a magyar pálinka erősségét, hogy nekem meg nem annyira ízlik a cseh sör, de azért pár üveg csak lecsúszott, hogy hogy kell észtül és litvánul inni, hogy nemcsak mi, hanem a szlovák lányok is lehetnek rendbontók, hogy az olasz meleg srácok fenomenálisak, és hogy a színjátszózás azért elég rendesen a homoszexualitás melegágya, szóval igen, csak egy tipikus hétvége Csehországban. 

Nem értem meg továbbá, hogy miért olyan nyúlfarknyi a szünetünk, mintha direkt azt akarnák a felnőttek, hogy a véletlenért se tudjuk magunkat kipihenni, ráadásul minden rohadt témazárót a szünet utánra kell pakolni, hogy a majd remélhetőleg csekély számú locsolóm is aközben önthesse rám a büdös kölnit, miközben megpróbálom kitalálni, mit is kevert meg itt Einstein a relativitáselmélettel, miért akarta Lincoln felszabadítani a rabszolgákat, hogy számolom ki a hiperbola egyenletét, mire gondolt Ady, miközben oszlott lelkének barna gyásza, és hogyan ünnepelik a karácsonyt Angliában. Mert ha mindezeket nem tudnám, teljesen életképtelen lennék, természetesen.