Valamikor június közepe óta várom a napot, hogy végre írhassak erről a témáról. Kezdjük talán azzal, hogy ha atipikus sorozatnézőket keresnétek, semmiképp se essen rám a választásotok, mert ilyen szempontból egy teljes csődtömeg vagyok. Két évvel ezelőttig nagyjából semmilyen sorozatot sem néztem rendszeresen, ennek rengeteg oka volt, amibe most nem folynék bele részletesebben. Akkori álláspontomat még az Így jártam anyátokkal és a Skins változtatta meg, előbbit csak ímmelámmal nézegettem, semmi következetességgel, a Skins viszont az első sorozat volt, amit tényleg, rendesen figyelemmel követtem, legalábbis ami az első négy évadot illeti, utána alábbhagyott a lelkesedés. Aztán voltak ilyen félresiklásaim, mint a Vámpírnaplók és a Gossip Girl, mindkettőt két évad után hagytam abba, mert beleuntam. Volt azonban egy sorozat, ami már régóta bekerült a látóterembe, mivel MINDENKI, de tényleg, a legkülönbözőbb emberek a környezetemben nézték és rajongtak érte. Csak hogy egy kisebb ízelítőt adjak, rajongó volt a kémiatanárnőm, fiú- és lányosztálytársaim, a szüleim, a festőművész nagybátyámék, anyuék amerikai egyetemi évfolyamtársa és természetesen a netes ismerőseim is. És ez teljesen összekuszálta a gondolataimat, mert el nem tudtam képzelni, hogy létezhet egy olyan tv-műsor, ami ennyi teljesen különböző embert csábíthat a képernyők elé. Bevallom, pontosan ezért is határoztam el, hogy a nyaram egy jelentősnek mondható részét arra használom, hogy behozzam a lemaradásom, és végignézzem a Született Feleségeket. Igazából így utólag visszagondolva, nagyon jól sikerült kiválasztanom az időpontot, hiszen így, hogy mind a nyolc évad már leforgatva pihent a különböző oldalakon, nem kellett azt a kínzó érzést átélnem, amíg hónapokig vársz egy új évadra, egy új részre. Úgyhogy, bár először még egy kicsit elmaradottnak éreztem magam miatta, úgy érzem, jól döntöttem, hogy egyben daráltam le az egészet.
Most megpróbálok úgy egy kis összefoglalóval szolgálni, hogy minél kevesebb spoilert ejtek el, hogy azok is elolvashassanak itt mindent, és kedvet kaphassanak ehhez a tömör csodához, amit a Született feleségek jelképez, akiket eddig még nem vonzott be ez a világ. Aki viszont olyan apróságokra is kíváncsi, mint hogy ki volt a kedvenc szereplőm, melyik volt a kedvenc jelenetem, vagy épp ki az, aki a legjobban felidegesített a negyven perces adagok során, az nyugodtan kattintson majd a továbbra, azután minden kis nyalánkságot és személyes véleményt megtalál.
Hol is kezdhetném? Talán jobb, ha így rögtön az elején kijelentem, hogy a Született feleségek a LEGJOBB SOROZAT, amit valaha láttam, és azt sem hiszem, hogy a közeljövőben találnék ennél jobbat. Egyszerűen minden benne van, ami ahhoz kell, hogy én a nap bármelyik órájában elszórakozzak: vicces, szarkasztikus, ugyanakkor rengetegszer megható, és néha romantikus is, sokszor a hajad téped az idegességtől, máskor meg akaratlanul is rágni kezded a körmöd, annyira izgulsz, pár alkalommal könnyekben törsz ki, vagy épp káromkodnod kell, mert annyira felhúztad magad valamin. Ahogy részről részre haladsz előre, egyre inkább a történet részévé válsz te is, együtt érzel és gondolkozol velük, örülsz a sikereiknek, és elkeseredsz, ha valami bennük is összetört. Hogy teljesen őszinte legyek, én magam sem gondoltam volna, hogy pár hónap alatt ilyen szinten magával tud majd ragadni valami, de egyre inkább azon kaptam magam, hogy minden egyes, az életemben vagy a környezetemben előforduló szituációban akaratlanul is a nyelvemre jött a következő mondatindítás: "Igen, ez olyan, mint amikor a született feleségekben...." Eleinte még nem volt feltűnő, de állítom nektek, a végefelé szerintem már a legtöbben körülöttem a halálba kívántak.
De egyébként tényleg ez a sorozat egyik legnagyobb értéke: Megmutatta nekem, hogy akármennyire próbálkoznék, úgysem tudnék tökéletes lenni. Megtanította, hogy minden embernek megvannak a hibái, és hogy mindenki titkol körülöttem valamit. Hogy az a sok mosolygó arc, ami szembejön velem az utcán, sokszor csak egy maszk, egy álarc, hogy sokszor ezeknek az embereknek fáj a legjobban valami. Rávilágított arra is, hogy mennyire fontos az, hogy őszinték legyünk ahhoz, akit szeretünk, és soha ne felejtsük el azokat, akik tényleg szeretnek minket. Rengeteg olyan apróságot is mutatott még, amik segítettek abban, hogy jobban megismerjem önmagam, felismerjem és megpróbáljam kezelni a saját hibáimat. És soha, egy pillanatra sem unatkoztam. Nem tört rám az az érzés, ami sok sorozatnál, hogy egy idő után meguntam a szereplőket, vagy épp a sztori vált sablonossá, és önmagukat ismételték a történések... Nem, erről itt szó sem volt. Az írók minden pillanatban megleptek valamivel, és amikor már azt hitted, ennél jobban már nem eshet le az állad a csodálkozástól, akkor megint előhúztak valami olyat az ötlettárukból, amire én egyáltalán nem számítottam. A tragédiák, a rejtélyek, a partik és ünnepségek mind-mind annyi izgalmat és csodát rejtettek, hogy azt összegyűjteni is nehéz lenne.
Persze, merészség lenne azt állítanom, hogy kivétel nélkül minden karaktert imádtam, sőt, még azt sem mondhatom, hogy egy-egy kedvenc szereplőm minden lépésével egyetértettem. De ez is egy külön plusz szépséget adott a történetnek. Annyira jó volt, amikor néha arcbacsapott a valóság, hogy lehetsz te a világ legkülönlegesebb embere is, nem élheted le az életed hibák nélkül. De ami talán ennél is fontosabb volt, és ami reményt adott nekem rosszabb napjaimon, az az, hogy nem számít ki vagy, és honnan jöttél, ha bajban vagy, mindig lesz majd valaki, aki támogat és segít neked. Lehet ez a családod, életed párja, a barátaid, a szomszédod, de akár az ellenséged is. Annyira jó volt látni, hogy senki nem maradt egyedül, és a végén mindig odaugrott valaki, és az utolsó pillanatban kirántotta őt a gödörből. Jó lenne hinni abban, hogy ez a való életben is így van.
Amit még mindenképp ki szeretnék emelni, az a színészi játék. Persze, talán szükségtelen is mondanom, de a 4 főszereplő hölgyemény hatalmasat alakított a kamerák előtt. Sokan mondják, és biztos igazuk van, hogy a sorozatbeli színészkedés egészen más, mint egy filmben szerepet elvállalni, a karakter sokkal inkább hozzád nő, egészen más a kapcsolat a színész és a szerepe között mint egy kétórás film esetében, és ezt én is így gondolom. De azt hiszem, semmivel nem egyszerűbb a sorozatszínészek élete mint akármelyik másik művészé, sőt... Ezúton is szeretném még egyszer kiemelni, hogy amit Felicity Huffman, Eva Longoria, Teri Hatcher és Marcia Cross ebben a nyolc évadban műveltek, az valami fantasztikus és minden tiszteletet megérdemel. Emellett muszáj megemlítenem a mellékszereplők zsenialitását is, hiszen amit hőn szeretett feleségeink férjei, családtagjai és ismerősei nyújtottak... hát azért az sem nevezhető mindennapinak.
Nem szeretném már sokáig ragozni a dolgot, az izgalmas részek úgyis a tovább után olvashatóak majd (: A lényeg, amit, csak hogy nyomatékosítsam mindenkiben, még egyszer elmondanék: A SZÜLETETT FELESÉGEK EGYSZERŰEN ZSENIÁLIS, A VILÁG EGYIK LEGJOBB SOROZATA, ÉS MINDENKINEK, NEMTŐL, KOROSZTÁLYTÓL ÉS EGYÉB FELESLEGES BESOROLÁSOKTÓL FÜGGETLENÜL AJÁNLOM.
És akkor mostantól felkötni a nadrágokat, ismétlem, erős spoilerveszély, de fanni személyes hülyeségei a sorozatról a tovább alatt (:
Hogy boldog vagyok-e? Nem mondhatnám. De azt sem tudom igazából megfogalmazni, hogy mi az, amit érzek. Egy részem keserű és csalódott, egy másik még mindig eszeveszetten harcolna azért, hogy az emberek észrevegyék és foglalkozzanak vele, aztán akad itt egy olyan felem is, amelyik tulajdonképpen jól érzi magát, és nem érti, miért emészti mégis közben annyi apróság. Nem kell megijedni, ez nem egy kezdődő skizofrénia, egyszerűen annyi a történet, hogy így a tizenhat és feledik születésnapom felé közeledve, egyre erősebben törnek elő azok a tinédzser érzések és gondolatok, amiket legszívesebben a kukába hajítanék. Mindezt még megkombóztam azzal, hogy egy hete elkezdtem az iskolát, és közben még olvastam és sorozatokat is néztem, úgyhogy... Hivatalosan is teljesen és totálisan össze vagyok zavarodva.
De nem szeretnék senkit sem azzal fárasztani, hogy sokadszorra is szerencsétlen életem szenvedéseit ecsetelem mondathalmazokon keresztül, inkább megpróbálok más vizekre evezni.
Pici dolgok amik engem rettentően boldoggá tesznek (csak hogy ne a negatívumokra koncentráljunk így szeptember elején):
- ha meghallom a kedvenc számomat valamelyik rádióban
- ha valaki rámmosolyog a suli folyosóján
- ha az egyébként szörnyű koleszos vacsihoz ivólevet adnak
- ha egy hosszú nap után végre lehuppanhatsz az ágyadraÍ
- ha a koleszos net fél óra nyomkodás után megengedi, hogy elkülj fb-on egy üzenetet.
- ha délután megnézhetsz a kedvenc sorozataidból pár részt
- ha egy Agatha Christie könyvben az lesz a gyilkos, akire gondoltál
- ha arra gondolsz, hogy egy hónap múlva Németországban lehetsz
- ha kiderül, hogy az öcsédnek van egy dán osztálytársa
- ha rájössz, hogy mégsem hagytad otthon a kedvenc plüssállatod.
- ha kapsz egy cuki sms-t a nap közepén.
- ha egy boltban az eladó srác szép napot kíván.
- ha elolvastál egy könyvet, és máris van egy másik, amit olvashatsz
- ha minden angol szóról egy dal jut eszedbe
- ha akárhányszor kinyitod a jegyzetfüzetedet, mosolyognod kell a borítókép miatt
- ha színes órarendet készíthetsz
- ha este megiszol egy bögre tejes teát és máris jobb kedved lesz
- ha találkozol valakivel, akit régen láttál és már nagyon hiányzott
- ha az elveszettnek hitt pulcsid előkerül
- ha reggelente megiszol egy kávét, és egy picivel nagyobb lesz rá az esély, hogy nem alszol el órák közben
- ha végre meghallod a csengő hangját egy fizika óra után
A nyáron nem volt miről nagyon írni, viszont a mai nappal elkezdődött ez az iskolának csúfolt rettenet, úgyhogy épp elérkezett az idő arra is, hogy egy kicsit beavassalak titeket unalmas mindennapjaim részleteibe. Látom a szemetekben a csillogó érdeklődést. Se.
Talán azzal kezdeném, hogy tegnap délután sikerült immár ötödszörre beköltöznöm a kollégiumban. Akárhogyan nézem, ez az öt már elég ijesztő szám, röviden összefoglalva perpill nincs olyan ember nagyon a koleszban, aki többet húzott le itt nálam. Már itt drámai változásokkal számoltam az elkövetkező tanévvel kapcsolatban, mivel az egyik legjobb barátnőm és egyben szobatársam más harci mezőkre távozott, tehát tulajdonképpen elég rendesen belevágott a pesti egyetemisták életébe. Ami azt jelentette, hogy új szobatárs is várt ránk, akinek a kiléte egészen tegnap estéig meglepetés volt. Hát, mindenkire számítottam, mint szobatársra, de akit ténylegesen kaptunk, hát, rá semmiképp sem. Az új lányunk ugyanis szintén idén lesz egyetemista, csak épp Győrbe jár egyetemre, ezért kényelmes megoldásnak tűnt idejönnie koleszba. Másrészről falumbeli, ami azt jelenti, hogy időtlen idők óta ismerem és szeretem is. Oké, a stílusához még egy kicsit szoknunk kell, meg az összeszokás is időbe fog telni valószínűleg, de egyelőre tetszik ez a felállás. A másik két szobatársam maradt a régi, éljen, ezaz, hurrá. A beköltözéssel sem volt amúgy különösebb probléma, öcsém is nagyon jó szobába került két emelettel felém, és nem tudom... szerettem a tegnap estét, mert jó volt újra látni ezeket az idiótákat, meg beszélgetni, és hülyéskedni. Van egy-két dolog, amit nehezen tudok kezelni, például a még szokásosnál is lassabb internetkapcsolat, de csak napok kérdése, és újra teljesen beleszokok a koleszos rendszerbe. Na jó, az még mondjuk mindig furcsa, hogy öcsém itt lakik velem, de mégsem. Mármint gondolkodtam rajta, hogy felmenjek hozzá, mondjuk ma este, de nem akarom megzavarni itt a nagy haverkodásban, hadd illeszkedjen be előbb ő, rám meg majd ha marad ideje, akkor mesélhet a saját dolgairól. Mondjuk lehet ő is valami hasonló filozófia mentén halad, mert nem igazán érzem, hogy olyan eszeveszetten keresné a kontaktust velem, de igazából ezt így is beszéltük meg, szóval minden oké.
Óóó, apropó, ahogy visszaolvasgattam, mit írtam eddig... az EGYETEMISTÁK. Ahogy öregszem (egy vén róka vagyok már, ne is tagadjátok), hirtelen azt veszem észre, hogy mindenki, de tényleg, szinte mindenki már az egyetemen téblábol én meg még épp gyúrom a középiskolás éveimet. Alapvetően mindig nagyon tájékozott vagyok minden egyetemmmel kapcsolatos témában, mivel anyukám (nem is tudom, hogy ezt meséltem-e egyáltalán), egyetemen tanít már mióta az eszemet tudom. Most épp számvitelt meg valamilyen önkormányzatokkal kapcsolatos cuccot,ha valakit érdekelne, de a lényeg az, hogy miatta minden újdonságról értesülök, és egész rendes betekintést nyerek az egyetemista létbe. (ami később gondolom jól fog jönni). Ha ehhez hozzáadjuk, hogy, mint azt előbb említettem, az egyik legjobb barátnőm is most lépett le Pestre, kaptunk egy egyetemista szobatársat, és akkor még a twitteren általam követettekről ne is beszéljünk.... hát, rendesen körül lettem bástyázva. Nem mintha annyira bánnám, csak egy kicsit furcsa így hirtelen mindenhonnan az egyetemi dolgokat kapni. Jajj, és a furcsa itt hatalmas pozitív jelző, mert engem az ilyenek mindig is érdekeltek.
Na, de a mai napomról. Őszintén szólva, semmi kedvem nem volt ehhez az iskola témához, én a koleszban tökéltesen ellennék akármeddig, csak iskolába ne kelljen menni. Mindegy, valahogy kikászálódtam reggel az ágyamból és elvánszorogtam a "kedvenc" épületemig, ahol végighallgattam a csodálatos évnyitót, mosolyogtam, és mosolyogtam, elfoglaltam a helyemet az osztályteremben, ahol újból realizáltam, hogy a padtársam jelen pillanatban Amerikában van, szóval ez így semmiképp sem parti. (mondtam már, hogy túl sok volt így a változás egyszerre? Ki jogosított fel mindenkit arra, hogy csak úgy sitty-sutty távozzon az életemből?) Nyugi, ez csak vicc, én senkire sem haragszom. Szóval padtárs nélkül maradtam, ami egyébként rohadt nagy buli, vagy legalábbis én annak szoktam megélni, általánosban pl. volt olyan, hogy még a legjobb barátnőmnek sem engedtem, hogy odaüljön. Mindegy, ez egy másik történet. A lényeg, hogy egy picit nagyon izgultam a faktjaim miatt, mivel nyár elején az angol-biosz-matek hármast jelöltem be, és az eddigi évek statisztikája alapján a biosznak és a mateknak egy időpontba kellett volna esni... De csak kellett volna, mert idén valami csoda történt, vagy a felsőbb erők is azt szeretnék, hogy pszichológus legyek, mindenesetre sikerült minden faktomnak külön helyre kerülnie, ezért aztán jól meg leszek áldva terhekkel. Ez órarend formájában úgy néz ki, hogy:
A páros héten, azaz a mostanin, hétfőn hat órám lesz, teljesen nudli nap, csak a fizika bolondítja meg egy kicsit hatodik órában, azt nem tudom, hogy bírom majd ki alvás nélkül. A keddem viszont nagyon durva lesz, ha minden igaz, KILENC órával. Kezdek egy dupamatekkal faktként, aztán jön egy kedves biológia, ének magyar trió, majd két angolom faktként, és ezt még megfejelem másfél óra felsőfokú német felkészítővel. Ne kérdezzétek, hogy fogom túlélni. Szerdán nem lesz első két órám, és utána is laza a nap a hetedik óráig. Csütörtökön kicsit necces a helyzet a hat-hetedik órai bioszfakttal, azt egy kicsit erősnek érzem. A péntekem viszont csodás, mert csak ÖT, azaz ÖT órám lesz. A páratlan hetem is elég barátságos, a hétfőm kb. ugyanolyan, kedden bioszfakttal nyitok, lesz hat órám, utána 8-9. órában német felkészítő, szerdán csak öt órám lesz, két angol, egy matek, egy magyar és egy töri, ez talán a legbarátságosabb nap, csütörtökön hétórázom, de túlélhető, pénteken meg nagyon laza hat órám lesz. Összességében meg vagyok ezzel elégedve, egyedül a keddjeim ijesztőek, de azok nagyon.
Meg leszek terhelve nagyon, de ez kell is, hogy elterelje a figyelmemet arról, hogy mennyire nem szeretek most pár embert, és mennyire szenvedek ettől, mert eddig úgy-ahogy bírtam őket. meg az is jó lenne, ha nem kellene folyamatosan arra gondolnom, hogy a kedves és drága osztálytársaim vajon mennyire gyűlölnek, de ez igazából lényegtelen, mert na. Nem fogok nyafogni, nem azért írtam.
Elég sok minden alakulóban van most, tényleg bele kellene húznom idén, mert nagyon ellustultam tizedikben. Persze, oké, kitűnő lettem, de nem éreztem úgy, hogy ezért mindent beleadtam volna, főleg a második félévben lustultam el, NAGYON. Nem tudom, mit írhatnék még, remélem mindenkinek jól telnek ezek az első napok, és nem kaptak már így az első nap tanulandó verset, meg átnézendő anyagot (nem röhög. nem, nem, nem vicces). És... mossatok mindig fogat, mert az jó.
Oké, ha az emberek 98 százalékának megemlíted a Peter, Bjorn and John svéd együttest, talán először kicsit bambán néznek rád, viszont amikor elindítod a Young Folks című slágerüket, mindenki rá fogja vágni, hogy jaaa, a fütyülős szám. Igeeen, pontosan az. Amit viszont érdemes tudni, hogy a kis svédjeim nem csak abban voltak jók, hogy háttérzenét nyújtsanak a Gossip Girl legelső részének elejéhez, hanem a "fütyülős dal" - on kívül rengeteg fantasztikus számot letettek az asztalra, ilyen például ez a Second Chance is.
A dallal a youtube-on találkoztam először, még 2011 nyarán, amikor a Dig a little deeeper miatt késztetést éreztem rá, hogy komolyabban odafigyeljek az együttesre. Első hallásra szerelem volt, letöltöttem, meghallgattam, de aztán viszonylag hamar el is feledkeztem róla. És aztán, egyszercsak, valamikor, elkezdtem nézni a 2 Broke Girls névre hallgató sorozatot (amit btw. mindenkinek ajánlok, ez itt a reklám helye volt), és a főcimzene egy ici-picit nagyon ismerős volt. Gondolkodtam, gondolkodtam, de legalább egy hétbe telt, mire rájöttem, hogy a Second Chance miatt volt olyan ismerős, és utána megint rászoktam a srácok szerintem legjobb dalára. Szóval, nem tudom, hallgassátok meg, kicsit furcsa, tömegszámnak nem nevezhető, de én szeretem.
Sokáig gondolkodtam, hogy miket írkálhatnék ki ide unalmasabb perceimben, és valamilyen olyan sorozatot szerettem volna kitalálni, ami nem kilométeres bejegyzésekből áll, hogy suliidőben is lelkesen tudjak majd firkálgatni, és így jutott eszembe, hogy a legszívesebben a zenéről szeretek beszélni, úgyhogy ezzel lehetne kezdeni. Nem szerettem volna kategóriákat kitalálni, vagy napokra beosztani az egészet, úgyhogy, csak ilyen szabadon, teljesen random fogok olyan dalokat hozni, amik nekem valamiért nagyon sokat jelentek, és amiket, ha a legjobb barátomnak vagy, vagy a szőke hercegnek készítenék egy válogatáslemezt, mindenképp rápakolnék. Na, ezek lesznek majd mindig ilyen csodás kettőkereszttel jelölve, hogy tudjam, hol taltok számilag, éljen.
Az első áldozatom a The Script egyik dala lett, a Breakeven a The Script albumról. Az együttesről annyit mindenképp érdemes tudni, hogy ÍREK, ÍREK, ÍREK, tulajdonképpen a kedvenc írjeim, és hogy az egyik legjobban szeretett együttesemről beszélünk. Azt, hogy megismerkedtem velük még valamikor 2009-ben, a petőfi rádiónak köszönhetem, akik agyba-főbe nyomták a breakevent és én eszméletlenül imádtam, de fogalmam sem volt, mi ez a dal, és kik éneklik, aztán youtube-on rábukkantam, és onnantól kezdve nem volt megoldás. Szóval imádom a dal szövegét, már az első sorokba beleestem, és egyszerűen annyira fantasztikus az egész. Plusz random információ: ez volt kb. az egyik első videó, amit anno kiposztoltam facebookra, ez máár valami. Hogy miért őket választottam elsőként? Nem tudom, annyi lehetőség volt, ha következetes vagyok, valószínűleg Foster the People-vel, One Directionnel vagy Ed Sheerannel kezdek, de pont ez az, ami a zenei ízlésemben ilyen kis gabalyos, hogy pillanatról pillanatra változik, hogy épp mit szeretek.
AJÁNLOM AZ OLDALT
