Van ez a fura dolog velem, meg az ízlésemmel. Már nem is emlékszem, ki említette meg, de az biztos, hogy elég furcsán érintett a feltételezés, hogy én mindig csak azokat a zenéket, filmeket, könyveket szeretem, amiket azok az emberek szeretnek, akiket én kedvelek. Tehát tulajdonképpen nincsenek is egyedi gondolataim ilyen szinten, és azért ilyen össze-vissza az a rengeteg minden, amit szeretek, mert nem is a saját egyéniségemet fejezik ki, hanem minden körülöttem élő emberét. 

Fanni felemeli a kezét, hogy tiltakozzon. Akármennyire nehéz elhinni, egyáltalán nem erről van szó. Hogy is fogalmazzak... Elég nyitott vagyok azzal kapcsolatban, hogy mit hallgatok és nézek meg, vagy épp olvasok el. Emellett rettentően sokat adok a barátaim és ismerőseim, illetve a családom véleményére, így ha valaki beállít hozzám azzal, hogy ezt vagy azt meg kell néznem, mert neki annyira tetszett, 99 százalékban biztos lehet benne, hogy ezt meg fogom tenni. Mert úgy érzem, ennyivel mindenképp tartozom nekik, ha már voltak olyan fantasztikusan kedvesek, hogy rám gondoltak. És nem csak a tartozásról van itt szó, sokkal inkább arról, hogy engem nagyon is érdekel, mások mivel töltik a szabadidejüket és mi érdekli őket. Ezért is fordulhat elő az, hogy rengeteg olyan zenét meghallgatok, amit mások ajánlottak. De!  - és itt jön a lényeg, úgyhogy figyelni ér - az már teljesen az én döntésem, hogy a meghallgatott zene tetszik-e vagy nem. Tehát mondhatta nekem épp a legjobb barátnőm, hogy XY zenéje mennyire fantasztikus, ha nekem nem tetszik, akkor maximum egyszer végighallgatom, mert semmiről nem ítélkezem, amíg meg nem hallgattam, aztán megy a felejtőbe. Az meg, hogy ezt hogyan csomagolom be az adott illetőnek, az megint más kérdés. Senkit nem szeretek ezzel kapcsolatban megsérteni, mert ha egy valamit megtanultam, az az, hogy rohadtul tud fájni, ha a kedvenceidet szidják. Itt most nem a játékos bosszantásról beszélek, mert az megint más tészta, de ezt meg ugye csak az játszhatja el nálam - és én is csak annál játszhatom el - aki ismer annyira, hogy tudja, min sértődök meg és min nem. Mindegy, a lényeg, hogy ha valami nem tetszik, megpróbálok finoman fogalmazni, de semmiképp sem fogom azt mondani, hogy "jajj mennyire imádtam ezt meg azt a filmet, könyvet, számot". De nem fogok beletiporni senkibe olyanokkal, hogy "jajj ez valami ritkaborzalom, hogy tudsz ilyen szart egyáltalán végignézni" Vagy legalábbis igyekszem. 

Hogy akkor miért vagyok ilyen keszekusza? Én magam sem értem. Néha ránézek a leggyakrabban hallgatott zenéimre, a könyvespolcomra, vagy épp a filmes mappámra, és megkérdezem magamtól, hogy hogy a francba tudom én ezeket összeválogatni? Mert higgyétek el, tényleg, annyi féle és fajta előadó, műfaj, író és mittudoménmi keveredik, hogy az már nekem fáj. A slusszpoén pedig, hogy  - ha már a zenéről írtam főleg - egy-egy előadónál néha eszembe jut, hogy ki volt az a bűbájos lény, aki anno ajánlotta nekem, lés ettől ilyen hülye félmosoly húzódik az arcomra. 

Ó és még valami, hogy ne egy ilyen nyálgombóccal fejezzem be ezt az egészet. Igen, oda szoktam arra is figyelni, hogy a kedvenc sztárjaim mit hallgatnak, de az állításom ugyanúgy itt is fennáll: Ha nekem nem tetszik, amit hallok, nem fogom csak azért erőltetni, mert nekik tetszik. De ha nem figyelnék rájuk... hát, mondjuk sokkal később ütköztem volna bele pl.  Ed Sheeranba (hála nektek, Tom Felton, Luke Pasqualino és Harry Styles), de Aloe Blacc sem lenne a szívem egy apró pici csücske (danke schön, Mr. Schlierenzauer)

Hivatalosan már csütörtök este írhattam volna arról, hogy mi történt velem az elmúlt két hétben, de fogalmazzunk úgy, hogy az azóta eltelt pár napot arra használtam, hogy regenerálódjak, kipihenjem magam, és visszasüppedjek a szokásos nyári életembe. Tehát, bár ezt szerintem már mindenki hallotta tőlem legalább egyszer, de inkább sokszor - dolgozni voltam. Ez volt életem első diákmunkája, így természetesen elképzelésem sem volt, mit várjak ettől a két héttől, izgultam is előtte, ahogy azt tőlem elvárható, de így utólag annyit mindenképp elmondhatok, hogy megérte beneveznem erre a két hétre. A történet, hogy hogyan jutottam ehhez a munkához, eszméletlenül kiábrándító: apukám viszonylag jó pozícióban dolgozik az egyik bankintézetnél, és az ő ajánlatára vettek fel gyakornoknak az egyik közeli bankfiókba. Senkit nem kellett tehát lenyűgöznöm egy fantasztikus önéletrajzzal, vagy elbeszélgetéssel, vagy akármivel. S bár elkeserítőnek és igazságtalannak tartom, hogy nagyjából csak így lehet normális diákmunkához jutni, elfogadtam az ajánlatot, mert nagyon szerettem volna már kipróbálni magam a nagybetűs munka világában. Mielőtt bekerültem volna a mókuskerékbe, nem is igazán tudtam, mi lesz a feladatom. Persze, sejtettem, hogy rengeteg papírmunka vár rám, de még apu sem tudta megfogalmazni, hogy ez egészen konkrétan mit takar. 

Magáról a munkáról. Amikor ténylegesen kellett valamit csinálnom, azt egyszerűen imádtam. Gyerekkorom óta vonzott az irodai világnak ez a monoton része, a névsorba rendezés, a tűzőgépezés, a fénymásolás, és hasonló - mások által a halálba kívánt- apróság. Hogy miket csináltam egészen pontosan? Iratokat soroltam be, nyomtatványokat nyomtattam, fénymásoltam, és állítottam össze belőlük kis csoportokat, kinyomtattam kb. 350 levelet, ezeket borítékba tettem, megcímeztem, és lepecsételtem. Iratokat tettem nagy mappákba, és helyeztem el őket a fenti szekrényekben, megszűnt bankszámlákat iktattam ki, bírálati lapokat szerkesztettem word-ben, leltártáblázatokat készítettem, kétszázas csomag átutalásokat szedtem szét ötvenesével, mappákat rendeztem el, egyszóval minden olyan apróságot, amit négyévesen a világ legizgalmasabb munkájának tartottam. De ezzel nem is volt probléma. Jajj, majd elfelejtettem, kétszer pénzt is kellett számolnom, szerintem mondanom sem kell, hogy azt élveztem a legjobban. Mindegy. 

Az egyetlen gondom azzal akadt, hogy rettentően sok volt az az időszak, amikor egyszerűen semmi dolgom nem akadt, mert már mindent megcsináltam, amit aznapra terveztek nekem. Jó, ha nem éreztem volna bunkóságnak, tulajdonképpen elővehettem volna egy könyvet és olvasgathattam volna, vagy épp bedughattam volna a fülhallgatómat, de egyszerűen szégyelltem volna magam emiatt. Oké, a két fiók közül az egyikben - ahol szerencsére csak két napot voltam - kb. rámparancsoltak, hogy ne csak üljek, hanem internetezzek nyugodtan, de már ez is olyan szintű lelkiismeretfurdalást okozott, hogy csak na. Néha már azon gondolkodtam, hogy végigszámolom hány órán keresztül nem csináltam semmit, és azt a pénzt visszaküldöm a banknak. Csütörtök este is valahol itt tarthattam a gondolataimban, amikor aput felhívták, hogy pénteken már tulajdonképpen be sem kellene mennem, mert tényleg mindent megcsináltam, amit kellett, úgyhogy maradjak csak itthon, majd ők kifizetik. Na itt már tényleg nem tudtam, hova rohanjak, úgyhogy el is határoztam, hogy ha mást nem, hát ezt az utolsó napi pénzt csak ajándékokra fogom költeni, és nem magamra. Mert rosszul érezném magam, nagyon. 

Óó, és magáról a munka környezetéről. Annyira furcsa volt kiszakadni az iskolai kötelezettségekből. Nézzetek teljes idiótának, de két hét alatt sem sikerült hozzászoknom, hogy akkor megyek ki a mosdóba vagy főzök magamnak egy kávét, amikor csak szeretnék, és senki nem szól meg érte. Ez mindenképp pozitívum, viszont a sok bájmosolytól és jópofizástól már három nap után is hányhatnékom volt. El nem tudom képzelni, hogy én ezt egész életemben végig tudjam csinálni. Pedig a "kollegáim" (olyan furcsa így hívni őket) tényleg nagyon rendesek voltak, a főnököm meg egy darab tündér volt, folyton haza akart küldeni, meg sétálni,. meg ide meg oda, és mindent úgy köszönt meg, mintha a világ legnagyobb szívességét tettem volna meg neki. De furcsa dolgo nagyon ez a munkatársak közötti viszony, meg minden, és nekem biztosan később is időbe fog telni, hogy ezt megszokjam.

Ami biztos, hogy ez a két hét meghatározó élmény marad az életemben, és egyáltalán nem bántam meg, hogy elmentem. Ha pedig majd a hó elején már a fizetésem is a kezemben tarthatom... Na onnan meg már tényleg semmi nem állíthat meg.   És bár a magam módján élveztem ezt a pár napot, engedjétek meg, hogy örüljek annak, hogy már vége van, és visszatért a nagy nyári SZABADSÁG (:

Nálam eléggé ritkaságszámba megy, hogy filmekről írogassak. Nem azért, mintha nem láttam volna több tucatnyi fantasztikus alkotást, amik miatt megérné pötyögni pár sort, csak egyszerűen viszonylag ritkán keresztezi útját az "írói kedv" és a "megkapó film" útja. Magyarul, általában nem akkor találnak rám ezek a filmek, amikor képes is lennék róluk írni.

Nem tudom, miért és hogyan maradhatott ki eddig az életemből a Holt költők társasága, de egy részem örül is, hogy egészen tizenhat éves koromig nem futottam össze a történettel. Mert lehet, hogy ha nem pont akkor nézem meg, amikor már az én életemben is jelen van valamilyen szinten a filmben szereplő problémakör egy része, sokkal kisebb hatást gyakorolt volna rám. Így viszont, hogy teljesen bele tudtam élni magam a történetbe, életem egyik legmeghatározóbb filmélményéről írhatok.

Fogalmam sem volt mire számítsak a filmmel kapcsolatban, egyedül Robin Williams főszerepéről tudtam, de még arról sem tájékoztattak, ki játssza Neil karakterét, így kisebb sokkot kaptam, mikor megláttam Wilson doki 20 éves alakját a filmvásznon. Lényeg  a lényeg, szerintem minden egyes szereplő fantasztikusan játszott, még a mellékkarakterek is teljesen magukkal ragadtak, és tudjátok mit... Az egész film élt. Érezted benne végig a lüktetést, azt, hogy ami történik, az fontos, és minden egyes mondatban megtalálhatod saját magadat, vagy épp azt a tanácsot, amire az életedben szükséged van. 

Igazából nem is igazán tudom megfogalmazni, amit szeretnék... Azt a csodát, hogy ebben a filmben nem csak egy életreszóló tanulság van, hanem rögtön legalább öt-hat, egyesek nagyon mélyen elrejtve, mások keményen az arcodba vágva. Annyi, hogy még a fontosabbakat sem tudnád kiemelni, olyan értékeket hordoz ez a film, hogy legszívesebben most azonnal megnézetném mindenkivel. És az a finomság, ahogy ezekkel az örök igazságokkal bánik, hogy úgy tálalja azokat eléd, hogy ne szájbarágásnak érezd, hanem tényleg leessen a tantusz, és tényleg tanulj valamit ezalatt a pár óra alatt. Mert én tanultam. 

Többek között azt is, hogy minden szülővel meg kellene nézetni ezt a filmet. Megtanítani nekik, hogy mennyire fontos az, hogy a gyerekeiket hagyják dönteni a sorsuk felől. Rádöbbenteni őket arra, hogy hiába hiszik azt, hogy a gyereknek az lenne a legjobb, ha orvos, jogász, vagy építész lenne, ha annak a gyereknek színészkedni, énekelni, írni, vagy focizni van kedve, az egész életét tönkretehetik egy ilyen döntéssel.  Aztán megnézetném mindenkivel, aki nem szereti, vagy nem érti az irodalmat, aki nem látja meg benne a varázslatot, aki nem hiszi, hogy értelme lehet az irodalomtanításnak. És megnézetném minden korombelivel, akinek problémái vannak azzal, hogy ki is ő valójában, aki fél kilógni a sorból, vagy akit épp aggaszt, hogy ennyire más, mint a többiek. Mind-mind olyan válaszokat találnának ebben a filmben, amik rengeteget segítenének nekik abban, hogy megértsék és elfogadják önmagukat. 

És tudjátok mit? Végezetül itt van pár idézet (angolul, mert lusta vagyok fordítgatni, és mert vannak dolgok, amik angolul sokkal jobban hangzanak) Kedvcsinálónak, vagy csak szimplán elgondolkodtatónak (:

 We don't read and write poetry because it's cute. We read and write poetry because we are members of the human race. And the human race is filled with passion.

 Excrement! That's what I think of Mr. J. Evans Pritchard! We're not laying pipe! We're talking about poetry. How can you describe poetry like American Bandstand? "I like Byron, I give him a 42 but I can't dance to it!" 

  Boys, you must strive to find your own voice. Because the longer you wait to begin, the less likely you are to find it at all. Thoreau said, "Most men lead lives of quiet desperation." Don't be resigned to that. Break out! 

 Mennyire nehéz megőrizni önmagunkat a többiekkel szemben! Látom a szemükön, hogy most azt gondolják: "én nem léptem volna ütemre", de jusson eszükbe, hogy akkor miért tapsoltak? Mindannyian igényeljük, hogy elfogadjanak, de higgyék erősen, hogy a meggyőződésük egyéni, a sajátjuk, még ha a nagy többség emiatt rossz szemmel néz is magukra, még ha a nyáj azt bégeti is: "neeem heeelyeees"! (...) Azt akarom, hogy leljék meg a maguk útját mihamarabb. Induljanak el rajta a maguk tempójában! Mindegy, hogy merre, mindegy, hogy hogyan, akár peckesen, akár kergén, bárhogyan!

ITTEN TESSÉK KÖVETNI, HA TÖBB AGYMENÉSRE VÁGYTOK TŐLEM: 

http.//www.fannilein.tumblr.com

Tisztelt Robot bácsi !

Egyelőre még nem sikerült tudomást szereznem arról, milyen becenevekkel illetik Önt, ezért maradnék legszívesebben  a Robot bácsi megnevezésnél (akármennyire csábító is a gondolat, hogy robcibobcinak hívjam. Tényleg nem szeretném, ha megsértődne) Tudja, még sosem írtam levelet egy robotnak, ezért nem is nagyon tudom, mivel kezdjem. Őszintén szólva, még soha nem is találkoztam Önhöz hasonló lénnyel, és az internetes képek és videók nem teljesen tudják visszaadni az Ön természetét és kisugárzását. 
Pedig biztosan van bennünk valami közös. Tudja, én például imádok a zenéről beszélgetni, de valamiért az a megérzésem, hogy a robotvilágban egészen más számít most menőnek és hallgathatónak. Bár, hmm... A Balaton Sound-on azért biztosan jól érezné magát, és valószínűleg Skrillex fellépéseit is élvezné...Azt nem garantálhatom azonban, hogy én ezekre a koncertekre egyszer is elkísérjem, mert sajnos én ilyen téren teljesen más előadókkal szimpatizálok.
Aztán eszembe jutottak a filmek is, mint egy használható téma, de ezt is viszonylag gyorsan el kellett vetnem, mert valamilyen végzetes hiba miatt még egyetlen részt sem láttam A terminátorból és - ne haragudjon, ha ezzel esetleg a lelkébe taposok - nem is szeretnék ezekkel a filmekkel közelebbi kapcsolatba kerülni. Esetleg ott van még a bosszúállók is, azt már csak a távoli rokona, Vasember miatt is szeretné, én pedig szabadon legeltethetném a szemem Chris Evans-en és Tom Hiddleston-on. Na, mit szólna hozzá? Gondolom Önnek már ilyen ultrafejlett szemei vannak, és a 3D-s szemcsire sem lenne szüksége, tehát egész olcsón megúzhatná a mozit. Majd hamisít magának egy diákigazolványt, és akkor teljesen gazdaságos a program. 
És mi van a könyvekkel? Szeretnek egyáltalán a robotok olvasni? Tudja, erről még sosem hallottam, úgyhogy inkább nem bocsátkoznék mélyebben a témába. Lehet, hogy még soha életében nem tartott könyvet a kezében, és akkor egészen problémás lenne elmagyarázni, hogy mi ebben az élvezet. 
A divat? Mondja, Ön hol vásárol a legszívesebben? Kérem, ne kerserítsen el, és mondja, hogy Önöknél is megszokott shoppingolni járni. Teljesen lelombozódnék, ha Önök nem aggasztanának mindennap más alkatrészt magukra. Illúzióromboló lenne. Úgy meghallgatnám, ahogy ezekről a dolgokról beszél. És annyi, annyi kérdésem lenne Önhöz, ha egyszer tényleg tudnánk találkozni. Kérem, két expedíciója között szakítson rám egy kis időt!