azon gondolkodtam, hogy álomnaplót kellene vezetnem, mert ilyenkor nyáron mindig több álmom marad meg, mint iskolaidőszakban, mivel nem az ébresztőóra vagy a szobatársaim készülődése kelt fel, hanem én magam. De aztán rájöttem, hogy ezek olyan hülyeségek, hogy nem igazán értékelné őket senki. Mármint...ma például egy asztalt kellett összeraknom éjszaka, teljesen egyedül, és az üveglap egyszer csak nylonná változott, és leestek a virágok, mert ugye úgy kellett összeszerelnem, hogy közben tele van virágos vázákkal meg evőeszközökkel, aztán eltört a lába is... nem volt egy túlzottan pozitív álom. Meg ott van a múlt heti eset is, amikor konkrétan azt álmodtam, hogy Niall Horan vagyok, ami már nem tudom, milyen szintű elmebajnak a jele lehet, viszont legalább vicces volt. Szóval, az álomnapló ötlet elvetve, legfeljebb ha valami figyelemreméltóan érdekeset álmodok össze, azt megosztom mindenkivel. 
 

Másrészről. Az otthoni nyugodt, pihenős időszakom a mai nappal azt hiszem, lezárult, holnap erőteljesen belevetem magam az ügyintézés ingoványos világába. Meglátogatom az Apeh-et, hogy adószámot kérjek, ami egyébként sokkal érzékenyebben érint, mint kellene...konkrétan nagyon nincs kedvem belegondolni, hogy a bármilyen általam összekaparászott pénz egy része állambácsihoz megy, hogy aztán utcákat nevezzenek át belőle, vagy új hülyeséget vezessenek be a felsőoktatásba, vagy akármi. Mindenem tiltakozik ellene, és nem azért, mert nekem hiányozni fog az a pénz. Csak ne pont ők kapják meg. Utána beugrok a pannonworkhöz, hogy regisztrálódjak, ugyanis...dobpergés... hétfőtől két hétig dolgozok. Apu szerezte a munkát a bankban (protekció, tudom, de miért ne tegyük meg, ha megtehetjük? nem akartam kukoricát címerezni), napi nyolc óra, fogalmam sincs mit kell majd csinálnom, bár gyanítom, hogy kb. ilyen pecsételgetés, borítékolgatás, iratmegsemmisítés, válogatás...szóval ilyen nudli dolgok. Ööö..ebben reménykedek legalábbis, mert máshoz nem nagyon értek, szóval..remélem nem várnak el tőlem túlzottan sokat. Hogy milyen érzésekkel vágok neki? RETTEGEK. szó szerint. Nem attól, hogy belehalok majd a munkába, az érdekel a legkevésbé, hanem hogy elrontok valamit, nem lesnek velem megelégedve, rossz első benyomást teszek hétfő reggel... szóval minden ilyentől. emiatt nagyon nincs jókedvem mostanában.

Úgy elmentem volna a veszprémi utcazene feszt. csütörtöki napjára, a 30Y&Kiscsillag kombó több mint jól hangzott, de egyszerűen a munka miatt ilyen finomságokat nem igazán engedhetek meg. Maximum a pénteket tudnám valahogy beleilleszteni a NYÁR programfüzetembe, de akkor meg igazából csak az Intim Torna Illegál érdekel, mondjuk az nagyon. Viszont ha mennék, akkor le kellene szerveznem, hogy 1. kivel 2, mikor 3. hogy jutok oda 4. hogy jutok haza. Kérdem én: miért mindig ilyen bonyolult minden? miért kell nekem órákat szervezgetnem, hogy valami összejöjjön? Költői kérdés volt. 

A két hetes munkaidőszakom után viszont szeretném felpörgetni a dolgaimat, mindenkivel találkozni, akivel csak lehetséges, meg ide-oda menni, még a nyaralásig, mert július végétől ugye megint besűrösödik minden. Norvégia, utána tábor, és augusztusban elméletileg még Pécsre is megyek... Már most úgy érzem, hogy semmire sem lesz elég ez a szünet. Arra biztosan nem, hogy kipihenjem magam. 

A Foci EB-ről még nem is írtam semmit, de megint ott tartunk, mint két éve a VB-n, hogy nagyjából kinéztem magamnak négy csapatot, és bumm...ők maradtak az utolsó négyben. A németeknek nagyon örülök, de még várok Özil góljára, a portugáloknál Coentrao a fő kedvenc, de esküszöm kezdem megszeretni CR-t is :D Az olaszok nevét nem tudtam megjegyezni, de tetszik valami abban a csapatban, meg a játékukban.. a spanyolok meg? Hát, magukért beszélnek. 

Csütörtökön meglátogatom egy kicsit a pesti belvárost. Viszonylag nagyon ritkán jutok el a fővárosunkba, Bécs és Pozsony is többet látott engem, mint BP, és magyarországon sem tartozik a kedvenc városaim közé, de azért van benne rengeteg szeretnivaló, vásárlás szempontjából pedig mindenképp a legjobb. SZóval, ha csütörtök délelőtt láttok valakit elveszetten bolyongani a váci utca környékén, naaa, az leszek én, egészen biztosan. 

még mindig félek a hétfő reggeltől. utána már nem lesz olyan rossz. 

RÁJÖTTEM, HOGY A KEDVENC ONE DIRECTION DALOM (UP ALL NIGHT) ÍRÓJA VOLT A PRODUCERE AZ ALL TIME LOW ALBUMAINAK, SŐT A SIMPLE PLAN UTOLSÓ ALBUMÁN IS DOLGOZGATOTT, AMI AZT JELENTI, HOGY ZENEILEG MÉG SEM CSŐDÖLTEM BE TELJESEN. SÍROK A GYÖNYÖRTŐL. 

Mert hiába a sok tervezés és ígéret, viszonylag nehéz úgy megszervezni a nyári szünetemet, hogy soha, egy pillanatra se érjen utol az unalom. Bár tömérdek ember megígérte, hogy igen, majd a nyáron, amikor mindenkinek szabadideje lesz, na majd akkor találkozunk, egyáltalán nem egyszerű ezeket a találkákat leszervezni. Állandóan különböző falakba ütközünk, és mivel tudomásom szerint nem buldózernek születtünk, viszonylag nehezen sikerül csak ezeket az akadályokat kikerülnünk. Az első, és a legfontosabb probléma természetesen az idő. Június tizenötödikén még mindannyian úgy hagyjuk el a sulit, hogy bár titkon sejtjük, hogy ez a két és fél hónap egy boeing nemtudomhányas sebességével fog elszáguldani mellettünk, nagyrészt abba a tévhitbe kergetjük magunkat, hogy rengeteg időnk van arra, hogy minden megígért találkozónak, mozinak és bulinak helyet találjunk szeptember elejéig. A napok pedig természetesen csak úgy repülnek, a júniusból megmaradt két hetünk alatt még megpróbálunk regenerálódni, és rápihenni a mozgalmasnak ígérkező szünetünkre, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy máris a júliusba csöppentünk. Ilyenkor már a kétségbeesés kezdetleges állapotába érkezünk, mert eszünkbe jut, hogy a családi nyaralás legalább másfél hetet ellop majd a két hónapunkból, hogy még a nagyszülőknek is megígértük, hogy Augusztusban pár napot velük töltünk, a nyári tábor szintén igényel egy hetet, szünetünk utolsó pár napján pedig már nyílván nem sok időnk marad majd arra, hogy kávézgatni vagy fagyizni járjunk. Így a legoptimálisabb számításaink szerint is csak egy hónap marad arra, hogy minden kedvelt ismerősünkkel töltsünk egy kis időt. Kivéve persze, ha egy véletlen folytán két hétre nyári munkát is találunk. Na, ebben az esetben aztán tényleg kezdhetünk megijedni, mert a fennmaradó két hét – na jó, ha nagyon jól megszervezünk mindent, ha a nagyszülőkre csak pár napot szánunk, és szünet utolsó hetéből is áldozunk egy kicsit, akkor három – nagyon szűkös időkeret. Főleg, ha számításba vesszük, hogy partnereink – vegyük egy kalap alá a barátnőket, szobatársakat, ismerősöket és mindenkit, aki felkerült a nyári bakancslistánkra – szintén nem bővelkednek a szabadidőkben, és sajnos nagyon gyakran becsúszik a számításainkba egy-két olyan szösszenet, hogy például Jancsikáék pont abban a két hétben utaznak el a családdal a Balatonra, amikor te két hónap után találkoznál vele, és hogy Marikának pont arra a hétvégére esik a tánctábora, mikor szülinapi partit tartanátok az egyik kedvelt szórakozóhelyen. Az idő pedig egyre csak szalad, a találkák későbbi időpontokra halasztódnak, vagy ami még rosszabb, függő állapotban maradnak, ebben a kiszámíthatatlan és idegesítő „majd még meglátjuk, majd csak lesz valahogy” fázisban.  A vicces – Vicces? – az egészben pont az, hogy mind a ketten nagyon jól tudjuk, hogy ebből az esetek kilencvenkilenc százalékában az lesz, hogy amikor szeptemberben újra összefutunk valahol, megállapítjuk, hogy ismételten nem sikerült találkoznunk a nyáron, hogy milyen hihetetlenül elrepült a vakáció, de még előttünk az élet, és különben is, nemsokára itt az őszi szünet, akkor biztosan mindkettőnknek lesz szabad időpontja. Amikor – micsoda csoda – ismételten nem történik majd semmi, de ez egy másik sztori. A lényeg, hogy ott állsz majd augusztus legvégén, próbálod végiggondolni, mi minden történt a nyáron, és bár rengeteg emlék eszedbe jut majd, és úgy érzed, rengeteg minden történt veled az elmúlt pár hónapban, ott marad benned az üresség, érzed, hogy a tervezett programjaid viszonylag nagy részét nem sikerült besűrítened ezekbe a hetekbe, és már megint nem volt elég időd arra, hogy mindenkivel találkozhass. És a hiányérzet egyre jobban beléd ivódik, elhalványulnak azok a képek, amelyekben valamelyik tengerparton koktéloztál a családoddal, amelyikben az unokatesóiddal valamelyik nyári kasszasiker filmet nézitek a moziban, amikor a legjobb barátnőid átugranak hozzád egy csajos hétvégére, és egyre élénkebben virít előtted, hogy Jancsikával tényleg elmaradt a közös fagyizás, és hogy a szülinap sem volt igazi Marika nélkül, arról meg ne is beszéljünk, hogy Pistikét egy az egyben elfelejtetted, pedig neki is megígértél egy röplabdameccset még júniusban.  Csalódott leszel, és mérges. Mérges, és rettentően rossz érzéssel tölt el, hogy senkit nem tudsz emiatt hibáztatni, csak az időt. Az időt, ami nem, még a júniusban oly hosszúnak gondolt nyári szünetben sem elég arra, amit elterveztél… De mielőtt még túlzottan belemerülnél az önsajnálatba, és az idő gyűlölésébe – ez a kettő egyébként viszonylag sok energiát vesz igénybe ahhoz képest, hogy az ágyadban feküdve is tökéletesen, mindenfajta megerőltetés nélkül tudod végezni – már túljutsz a következő évnyitón, belefeledkezel a tanórákba, a délutáni edzésekbe és az esti beszélgetésekbe a szobatársaiddal, és azon kapod magad, hogy újra a nyarat várod, a hosszú nyarat, amikor most már tényleg mindenre időd lesz. 

Az már aztán a szánalmasság-felhőkarcoló legeslegteteje, ahova még a lift sem tud felvinni, és lépcsőznöd kell végtelennek tűnő perceken keresztül, szóval ott valahol a hatszázadik emelet körül van, amikor már attól érzed rosszul magad, hogy túl jól vagy. Oké, ez most életem eddig legparadoxonabb élménye és gondolata, de lassan már tényleg nem bírom elviselni, hogy nem tudom magam miért marcangolni. Na nem azért, mert annyira elkápráztatóan tökéletes lennék, nem, erről szó sincs. Sokkal inkább ott kezdődnek életem problémái, hogy az eddigi apró hibákat, félrecsúszásokat, gikszereket, szóval mindazt, ami miatt általában a padlón kötöttem ki zokogva, ezeket mostanában teljesen másképp fogom fel. És... én sem igazán tudom megmagyarázni, mi folyik most bennem, ezt teljes mértékben tulajdoníthatjuk az életkoromnak. Mindenesetre megváltoztam, de mintha egy részem nem akarná elfogadni ezeket a változásokat. Mintha sikoltozna azért a régi fanniért, aki folyamatosan úgy érezte, hogy senkinek nem kell, aki csak visszautasításokkal találkozott az életben, akinek azért is harcolnia kellett, hogy egy kicsit is figyeljenek rá, aki úgy érezte, elveszik a tömegben, és ha holnaptól Ausztrália közepén ébredne fel, az sem tűnne fel senkinek, mert annyira jelentéktelen és annyira nem érdekel senkit. És ezeket olyan szinten jó volt elsírni valakinek, bárkinek, akárkinek. Jó volt, és meglehetősen kényelmes, azt mondani, hogy az emberek gonoszak, hogy hiába kiabálok, elnéznek mellettem, hogy semmibe vesznek, etc. etc. Elképesztően megnyugtató volt emiatt sírni egyet, és visszasüppedni a jól megszokott életembe, a jól megszokott emberek közé, és újra az lenni, aki azt hittem, hogy lenni akarok. Küzdöttem, harcoltam, hogy valamilyen legyek, és közben semmilyen sem lettem. Ezt persze akkor még nem láttam ennyire tisztán, sőt, ezer százalékig biztos voltam abban, hogy jó úton haladok. 
Nem tudnám pontosan megfogni azt az egy pillanatot, amikor átfordultak a dolgok, de tény ami tény, most már teljesen másképp nézek a világra és saját magamra is. Rájöttem és megtanultam, hogy amire nekem igazából szükségem van, az a figyelem. Nem egyedi eset, de én különösen rászorulok arra, hogy valakit érdekeljek. Hogy valaki meghallgasson, hogy valakivel beszéljek akár a legjelentéktelenebb apróságról is. Egyszerűen szükségem van arra az érzésre, hogy van valaki mellettem. Nem azért, hogy megmutogathassam, hogy "jajj nézd, ezt meg ezt írtam vagy rajzoltam", nem is azért, hogy elmesélhessem életem nagy sztorijait, csak egyszerűen a tudatra, arra a megfoghatatlan biztonságra, hogy valaki ott van mögöttem, mellettem, előttem. De nagy okosan addig is eljutottam, hogy a figyelmet nem lehet csak úgy, pikk-pakk megkapni. Hanem igenis tenni kell azért, hogy megkapd azt a figyelem-adagot, amire szükséged van. És, bár régi, attól a közmondás, miszerint amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten, még mindig igaz. Úgyhogy nagy bölcsességemben elhatároztam, hogy megpróbálok egy ici-picit jobban odafigyelni az emberekre, csak nem lehetetlen feladat ez. Mert sok emberrel együtt én is abba a hibába estem az évek során, hogy bár egyre jobban-és jobban igényeltem az odafigyelést és a megértést, a másik oldalról egyre inkább magamba zárkóztam, és egyre kevesebb mindent engedtem magamhoz közel, így természetesen azért sem tepertem túlzottan, hogy mindenkire figyeljek... közben pedig belém költözött az a kettősség is, hogy úgy éreztem, nincs szükség az általam nyújtott, vagy adott odafigyelésre. Mintha senkinek nem kellenék, és higgyetek nekem, mocskosul sz*r érzés. De.. ahogy jobban belegondoltam, már megint csak én mutattam a görbe tükröt, hogy kialakuljon az ördögi kör, mert, mint azt már fent említettem, nem törtem magam túlzottan, hogy megköszönjem azt a sok odafigyelést, amit kaptam. Mert akármennyire hisztizek és nyafogok azon, hogy senkit nem érdeklek és senki nem figyel rám, azért titkon belül érzem, hogy ez nincs így. És pontosan ez ami megváltozott. Ez a kis kapcsoló váltott másik üzemmódba. Egy kicsit jobban megtanultam elfogadni magam, hogy ti is el tudjatok fogadni. Akármilyen furcsa és hihetetlen, a tinimagazinok sem hazudnak mindig, és ezzel az agyonrágott "ha nem fogadod el saját magadat, senki más sem fog elfogadni" témával tényleg beletrafáltak a céltábla közepébe. Szóval jelen pillanatban azon ügyködöm, hogy rákerüljek a helyes útra, és ha nehéz is, ha tele van emelkedővel és buktatókkal, ha évek óta nem kátyúzták, vagy ha épp negyven fokban magassarkúban kell rajta tipegnem, akkor is menjek, és menjek, és meg ne próbáljak visszafordulni. És hogy sikerülni fog-e? Ez egyrészt rajtam múlik... úgy kilencven százalékban. A maradék tízet pedig meghagyom az emberiségnek, hátha meghatom a szívüket, és segítenek. Elvégre a nagy naívságommal még bízhatok abban, hogy másokban túlteng a jóindulat.

Tudom, nagyon fantáziadús a cím. De mivel egyszer van gyereknap (ami nem ma van), meg a norvégokról bármikor bármennyit, ezért tádáámm, egy rövid tömör és velős összefoglaló Ibsen Vadkacsájáról. 

Szóval, akármennyire hihetetlen, ez egy dráma, és nem egy Ibsen nevű furcsa norvég örökbefogadott állatkája valamelyik állatkertben. Állítólag öt részre vagyunk osztódva felvonásilag, ami pont kettővel több, mint a három, és eggyel kevesebb, mint a hat. Mivel már több mint egy éve olvastam, nem emlékszem minden részletre teljesen tisztán, ezért kénytelen voltam beleolvasni a rövidítettbe, de az meg nagyon megijesztett, és teljesen összekavart... mintha egy más történetet olvastam volna. Mindegy. Megpróbálom a lehető legegyszerűbben megnézni az egészet. 

Van alapvetően egy családunk, a szálak körülöttük bonyolódnak. Főszerepben Hjalmar Ekdal (olyan gyönyörű norvég neve van), aki fényképészként dolgozik (tök menő munka, ha belegondolunk), a feleségével Ginával (sokat dolgozó Gina) és a kislányukkal, Hedviggel él (Hedvig nem egy tűzről pattant lázadó tini, hanem nagyon aranyos lány. ritkaságszámba megy). És van még egy nagypapa is, Öreg Ekdal álnéven, aki régen gazdag volt meg minden ilyesmi, az öreg Werle üzlettársa volt, de aztán börtönbe került, lecsúszott, magába zuhant, tehát viszonylag nem jött neki be az élete második fele. A keserűséget - mint  sokan mások - ő is furcsa víziókba fojtja, konkrétan a ház padlásán berendez egy vadászmezőt, ahol a legfontosabb szerepet egy élő állat, egy sebesült VADKACSA (ki gondolta volna a cím  alapján) tölti be. 
A másik talán legfontosabb szereplő Gregers Werle, a már fent említett öreg Werle fia, aki most - konkrétan az első felvonásban - tért vissza, és rögtön mindennel problémája lesz. Többek között azzal is, hogy az öreg Werle miért nem támogatta jobban az Eldar családot, és hát..nem nevezhető álombelinek a kapcsolat apa és fia között. 
Az első felvonásban lezajlik a vacsora, ahol ilyen csemegeinformációkat tudhatunk meg, de ez a rövidítettekben jól meg van írva. A másodikban tudjuk meg, hogy a kislánynak, Hedvignek rossz a szeme, illetve hogy az Eldar család azért, hogy fenn tudja tartani magát, ki szeretné adni az egyik szobát. Ezt ki is veszi Gegers Werle, aki ugye egyébként sincs tutkóban az apucijával, meg segíteni is akar Hjalmaréknak, és végre bepillantást nyerhetünk a vadászmezőre a padláson, és a vadkacsára is, amit amúgy még Werle ajándékozott Hedvignek. 
Amúgy ennek a  vadkacsának hatalmas varázsa van, mint azt a harmadik felvonásból megtudjuk. Az egész család odavan érte, és körülötte forog az élet. Majdnem olyan, mint egy kacsalábon forgó palota, csak ez inkább vadkacsaláb körül forgó Eldar-ház. Szóval Ginán kívül mindenki vadkacsa-párti, a vadászatok során sem kerül soha lelövésre. Na, ebben a felvonásban kezdett el azt hiszem, Gregers szálakat össze-vissza fűzni, hogy megkeverje a történetünket. Hjalmar pl. elmeséli neki az új találmányát a fényképezéssel kapcsolatban, mire Gregers a barátját a vadkacsához hasonlítja, aki bennragadt a mocsárban. Hedvig is beszélget Gregerssel, elárulja, hogy a kacsához hasonlóan ő már nem akar innen menni sehova, inkább kosárfonást tanulna - hogy a kacsának fonhasson új kosarat. én mondtam, minden a kacsáért...Teremtődik egy reggeli is, ahova Gina meghívja a két szomszédot is, Relling doktort, és Molvik teológust. Ide toppan még be az öreg Werle is, aki a fiával szeretne beszélni. Gregers és az öreg Werle beszélgetéséből kiderül, hogy Gregers legújabb pontja a "to do list"- en, hogy Hjalmart kiemelje a mocsárkájából, alias megváltoztassa. (nekem itt speciel Gregers nem szimpatikus, valamiért ellenérzéseim vannak vele szemben, de ez egyéni szocprobléma. de egyébként a szomszédok sem rajonganak érte) 
A negyedik felvonásban aztán robban minden bomba.. .Hjalmar megtudja, hogy Hedvig nem az ő gyereke, mert Gina kavart az öreg Werlével... bezony, a szálak jó gubancosak, de Gregers ennek kifejezetten örül..mármint Hjalmar változásának, hiszen ez volt a célja. Közben hír érkezik arról is, hogy az öreg werle elveszi Sörbynét (a darabban az elemző szerint ők teljesítik meg az igazi házasságot, hiszen mindent elmondtak egymásnak, nincsenek titkaik etc.) Hjalmar Gregers tanácsára vissza akar fizetni minden pénzt, amit a család valaha is az öreg Werlétől kapott. Aztán... Hedvig kap egy levelet Sörbynétől, amit az öreg Werle írt, és amiben leírja, hogy pénzzel szeretné támogatni Hedviget... of course Hjalmar is látja ezt a levelet, apró cafatokra is tépi (gregers megint örül..) De amúgy Gregers abban a tudatban volt, hogy az igazság elhintésével segít majd a családon, és furcsállja, hogy még nem happy minden. Kitalál egy c tervet is, lebeszéli Hjalmart a szökésről (Hjalmar egyébként itt már hmm...nem túl kedves Hedviggel, a kislánnyal. ), és azt mondja Hedvignek, hogy ha megöli a vadkacsát, minden jóra fog fordulni (innen is látszik, hogy Gregers is mennyire szimbolikusnak tekinti a kacsát). 
Jön az utolsó felvonás, ha eddig még nem keveredett bele senki. Én már párszor megtettem, de igyekszem. Szóval, itt már teljesen filozófikus mélységekig evezünk.. Relling doktor és Gregers beszélgetnek arról, hogy jó-e, ha az embereket kizökkentjük az álomvilágból, amit építenek maguk köré. Aztán Hjalmar megérkezik, hogy összepakoljon és elmenjen, és amikor Hedvig odafut hozzá, konkrétan eltolja magától, ami szerintem nagyon szívtelen húzás tőle. Hedvig elég gyorsan levágja, hogy az apja el akarja őket hagyni, ezért felmegy a padlásra, ahonnan először a vadkacsa hápogását hallani, majd egy lövést. Mindenki azt hiszi, az öreg vadászik fenn, de aztán rádöbbennek, hogy Hedvig az, és hogy nem a vadkacsát lőtte le, hanem a saját mellkasába lőtt (hála a doktornak azt is tudjuk, hogy nem baleset volt). 

Mindez szép és jó, de mit kellene ebből levonni következtetésnek?  Azt, hogy a hazugságokkal átszőtt élet sok esetben még mindig sokkal jobb, mint a színtiszta igazság, és az embereket akaratuk ellenére nem lehet szembesíteni az igazsággal. Vagyis lehet, csak valaki mindig megjárja, ha így teszünk... hogy is fogalmazzak, nem a legszebb tanulság, ami valaha is megfogalmazódott az irodalomban, de hogy elgondolkodtató, az ezer százalék. Még ilyen "good to know" kategória, bár ebben a tanárok és tankönyvek sokkal jobbak mint én, hogy nem tragédiával van dolgunk, mert hiányzik a "katarzis" (imádom ezt a szót), és és a kijózanodás, mintha minden menne tovább csak úgy szimplán a történet befejezése után. 
Ja, és ami szerintem a legironikusabb az egészben, hogy az egyetlen olyan szereplő hal meg a történet végén, akiben egy gramm hazugság sem volt, és végig tiszta maradt. Hát nem ilyen mindig az élet?

Remélem, senki nem fogja Ibsent húzni érettségin, mert jó lenne, ha ez az én privilégiumom maradna (tegyünk úgy, hogy tudom mit jelent ez a szó. igazából fogalmam sincs, de olyan idevalónak tűnt). de, ha így lenne...akkor a norvégpower legyen mindenkivel.