Olyan dolgokról fogok most írni, amit nagyon ritkán teszek, mivel mindig kényelmetlenül jövök ki belőle, és abban is biztos vagyok, hogy ez után a bejegyzés után sem leszek mindenki kedvence. De valamikor ezen is túl kell esni, ugye. Mivel vége lett az évnek, erősen indokolt lenne megemlékeznem arról, milyen is lett a bizonyítványom, vagy valami ilyesmi. Sosem szívesen teszem ezt, mert már előre látom az elítélő tekinteteket, a mekkora stréber gondolatokat és hasonlókat. De úgy érzem, eleget bizonygattam már mindenkinek ebben a rohadt mocskos életemben, hogy nem, még mindig nem azzal töltöm a napjaim nagy részét, hogy otthon ülök és magolok, hogy naponta átlagosan fél órát sem foglalkozom az iskolával, és hogy rengeteg hobbim és elfoglaltságom van az iskola mellett is. Mivel úgysem hallgatott rám senki, belefáradtam már ebbe az egész védekező mechanizmusba. Igen, kitűnő lettem. Igen, megint, immáron tizenegyedik éve zsinórban. Egész évbven ha volt négy-öt darab négyes jegyem, így kicsit meg is sértődtem volna a világra, ha nem ez a szituáció. 

Az egész általános iskolában kezdődött. Jó kis falusi közösség, tudjátok, ez a már az is szenzációszámba megy, ha valamiből ötös a gyerek kategória. Nem is nagyon szeretik, ha más jobb náluk. Az volt a legkevesebb, hogy az osztálytársaim konkrétan alsóban többször is "kiközösítettek" amiatt, hogy okos voltam. Bár akkor hatalmas traumaként éltem meg, hogy egy hétig nem szóltak hozzám az úgynevezett barátaim, így utólag rengeteget tanultam belőle, többek között azt is, hogy nem, soha nem érdemes megbízni az emberekben. De, mint említettem, ez volt a legkisebb problémám. Sokkal nagyobb gondot jelentettek a tanárok, akik ahelyett, hogy támogattak volna és elkísértek volna az úton, ahogy ez egy áloméletben történne, sokszor egyszerűen képtelenek voltak elviselni a lényemet, meg az eszemet, és állandóan csesztettek. Direkt olyan dolgokat kérdeztek, amit még nem kellett tudnom, és rosszallóan de kárörvendően csóválták a fejüket, ha tényleg nem tudtam felelni. Ebben a leginkább elöljáró pont az iskolaigazgató volt, aki azóta is arra vár, hogy néha csalódni lásson. Természetesen azért néha beleakadtam egy-két jóindulatú tanárnőbe is, de ha esetleg új tanár jött hozzánk, már óvatos voltam. Az első órákon nem jelentkeztem, és tulajdonképpen sosem próbáltam kifejezni, hogy értem és tudom, mire gondol. Igen, az általános iskola nevelt rá arra, hogy egyszerűen elrejtsem mindazt, ami bennem van, még akkor is, ha valahol, mélyen azért tudom én, hogy okos vagyok. Tűnhet ez nagyképű baromságnak a szemetekben, de higgyétek el, nagyon sokáig tartott, amíg nekem ezt egyáltalán sikerült elhinnem. 

A gimnázium aztán megint egy más világot közvetített. A legmagasabb pontszámmal vettek fel, első helyen, de én ennek ténylegesen semmilyen jelentőséget nem tulajdonítok a mai napig. Az egy egyszeri alkalom volt, akkor épp nekem sikerült a legjobban, lehet, hogy ha 2-3 nappal később írjuk, már csak 15. vagyok. Aztán a gimnáziumban megtartottam azt a jó szokásomat, hogy senki orra alá nem dörgöltem, hogy valamit tudok. Órákon nem jelentkeztem, de a dolgozatokat megírtam  tisztességgel, ugyanígy a feleletekkel. S mivel itt már a tanárok nem arra hajtottak, hogy bebizonyítsák, buta vagyok, hanem épp az volt a cél, hogy kihozzák belőlem a tehetséget vagy mit, ők sokkal inkább megérezték, hogy bennem azért több van az állandó magolásnál. Ezért még mindig hálás vagyok nekik, de akiknek még hálásabb vagyok, azok a barátaim. Ők voltak azok, akik megmutatták, hogy őszintén is lehet örülni más sikereinek, hogy nem mindenkiben van benne ez az undorító irigység, hogy igen is tudnak gratulálni meg velem örülni, ha valami sikerül, sőt, néha mintha ők sokkal boldogabbak lennének attól, ha nekem valami sikerül, mint én magam. Abszolút furcsa élmény volt ez nekem, mert én ehhez hasonlót előtte egyáltalán nem tapasztaltam. Persze, ott vannak a szüleim, akik mindig velem örültek, de ez nem ugyanaz. Akármennyire soha nem vártak el tőlem semmit - sőt értékelték, ha néha rosszabb jegyet kapok- azért  mégiscsak saját büszkeségként is élik meg, ha nekem valami jól megy, úgyhogy ők nyílván nem számíthatnak. 

Pont  ezek a barátok és ismerősök segítettek abban, hogy elfogadhassam, hogy ha mértékelten is, de néha azért el lehet mondani, hogy miket értem el. Hogy ha megkérdezik tőlem, hogy hogy sikerült a bizonyítványom, ne csak azt mondjam, hogy nagyjából jól (igen, esküszöm, ez a válaszom), vagy néha azért megemlíthetem a német felsőfokú nyelvvizsgát vagy épp az oktv országos döntőt. Mert ugyan tarthatnak strébernek, teacher's petnek, eager beaver-nek, nagyképű állatnak és hasonlóknak, a rohadt életbe, ezeket a dolgokat mégiscsak én  értem el. Nem más, hanem én. AZért is írom ezt le, hogy egy kicsit magamban is tudatosítsam. Hogy azért érek valamit. Hogy még ha nem is vagyok szép, legalább valahol pótoltak ezért. Hogy néha már legyek büszke magamra a rohadt életbe. Az meg, hogy ti most mit gondoltok... Hát egyrészt nagyon érdekelne, úgyhogy írjatok kommentet, másrészt meg, ha emiatt kiábrándultatok belőlem... már nem érdekel. 

Aktuálisabb nem is lehetnék, ugye? Valamit már az elején leszögeznék: Utálom a nyarat. Ha nem szüneteltetnék ilyenkor az iskolát, én egészen biztosan mály depresszióba esnék valamikor így júniusban és egészen az utolsó augusztusi meleg napokig ki sem gyógyulnék belőle. Mindig is imádtam a telet, és legszívesebben lecsaptam volna azokat, akik decemberben azon nyafogtak, hogy ők nyarat szeretnének. Na nem azért, mert nincs joguk szeretni ezt az évszakot, sokkal inkább azért, mert épp ezek az emberek azok, akik ilyenkor, 33 fok fölött már ismételten ott tartanak, hogy túl meleg van, ők ezt nem bírják. Igen barátom? Pedig te akartad, hát most már izzadj is halálra benne. Általában nem vagyok ilyen rosszindulatú, nyugalom, csak egyszerűen a "télen nyarat akarok, nyáron telet" emberektől mindig a rosszullét kerülget. Döntsd el mit akarsz, kicsiszivem, aztán maradj meg amellett. 
Na de hogy én hogyan próbálom átvészelni ezeket a napokat? Leginkább sehogy, és megpróbálom a létezésem ilyen minimumfokozatra kapcsolni. Fekszem a padlón, zenét hallgatok, és bámulom a plafont. A mai napig ez a leginkább bevált módszerem. De ha néhanapján arra kell vetemednem, hogy megmozdulok, akkor a következő variációk jöhetnek szóba:
~ Hisztis Mirtill.
Egyszerűen iszonyatosan agresszív, mérges, ideges, nyafogós, hisztis, és idegesítő leszek egyszerre, és ez az idő előrehaladtával csak hatványozódik ,és olyan délután kettő körül már konkrétan saját magamat is idegesítem a bunkóságom miatt. De egyszerűen képtelen vagyok emberien viselkedni, amikor megőrjít az, hogy a kisujjamat nem tudom arrébpakolni anélkül, hogy teljesen le nem izzadnék. 
~ I'm so down on earth.
Jelen pillanatban szó szerint. Nem figyeltem fizikaórákon, de a személyes tapasztalataim alapján lent, a földön mindig kicsit kellemesebb az idő, mint fejmagasságban, ezért, ha csak tehetem, oda fekszem le, mint valami idegbeteg állat, és kibekkelem a leghúzósabb időszakokat. 
~Felesleges hűtőnyitogatások level végtelen.
Mindig abban reménykedem, hogy lesz bent elég hely arra is, hogy belepottyanhassak, és eltölthessek a hűtőnkben legalább egy fél órát,. de sajnos mindig csalódnom kell. Ennek ellenére kitartó vagyok, nyitogatok, szippantok egy kis frissítő hűs levegőt, csak a túlélés kedvéért. 
~ Forró tea. 
Sokáig nem hittem annak a falusi legendának, hogy ha megiszol egy pohár meleg teát, attól bármennyivel is jobban fogod magad érezni, de esküszöm, hogy nem tesz rosszat, sőt, egy kicsit mintha tényleg felfrissülnél utána. Jó, az első kortyokat nem túl kellemes magamba erőltetni, na de az utóhatás...az egyik legeredményesebb a környéken. 
~ Gyerekkori játékok újrahasznosít.
Sosem gondoltam volna, hogy a vízipisztolyaimnak még valaha is hasznát veszem, de kínomban már ezzel is megpróbálkoztam, és teljesen komolyan, fantasztikus érzés, mikor végre elér téged a jéghideg víz, és a teljesen tönkrement bőröd felfrissül egy kicsit. Bár emberek között nem ajánlom a módszert, mert nem biztos, hogy a buszos öreg nénik mondjuk jó szemmel néznének rád. Bár...egy próbát azért megér (;

UUUUUUUTÁLOM EZT AZ IDŐT. 

Mivel sikeresen túléltem az érettségimet, ráadásul végül mégiscsak megkaptam a max. pontot a szóbelimre, szeretnék egy minimális kedvcsinálót összehozni. Pontosan tudom, hogy a német nyelv egyáltalán nem tartozik a kedvencek közé, hogy ijesztőnek hat, hogy szigorú, hogy nem olyan dallamos, mint az angol, és hogy sokkal többet kell küzdened azért, hogy értelmes mondat hagyja el a szádat, de bármennyire is hihetetlen, én így a végére tényleg megszerettem. Van benne valami, ami arra késztet, hogy soha ne hagyd abba, és mindig folytasd ezt a tanulást. Mivel viszont gyönyörű mondatokkal semmire nem mennék, édességeket választottam, amik mind-mind németek. És az osztrák-svájci vidéket még bele sem vettem (;

gondolom ettől senki nem kezd el németet tanulni, viszont érdemes észben tartani, mi mindent köszönhetünk nekik. mi lenne velünk drága germán barátaink nélkül...

Csak pár órája hagytam el az első előrehozott érettségi csoport szóbeliztető vizsgatermét, de már most olyan mértékben kijött rajtam a fáradtság, hogy konkrétan rossz rámnézni. Pedig a tanulást nem vittem túlzásba, a tételeket úgy-ahogy megírogattam, de inkább csak a józan eszemben meg a szerencsémben bíztam, szerintem a nyelvérettségiknél illik is így tenni. Az írásbeli után normális emberi szemszögből abszolút prímán nézett ki a helyzet. Kilencvenkilenc kemény százalékkal várakoztam a szóbeli fordulóra. De mielőtt azt hinnétek, hogy ez olyan fúúú de fantasztikus, hát nem az. Tudjátok milyen rossz az, ha kiveszik a kezedből azt, ami egyszer már úgy-ahogy a tiéd volt. Azzal a téttel odamenni a szóbelire, hogy ha nem maximumpontot kapok, akkor biztosan lejjebb esik majd a százalékom... szörnyű érzés volt, főleg úgy, hogy fannika kifejezetten utálja a szóbelit, mindig is inkább az írás volt az erőssége. 
Ma reggel aztán felráncigáltam magamra az idegesítő ünneplőruhámat, és aputaxival beutaztam a hajnalban kezdődő megnyitóra, ami tulajdonképpen teljesen felesleges volt, azért volt csak értelme, mert még jobban megijedhettem és rástresszelhettem a dolgokra. Ráadásul csak fél kettőre voltam kiírva, ami azt jelentette, hogy addig végigidegeskedhettem az egészet. Furcsa az élet, amennyire halál nyugodt tudtam maradni a nyelvvizsgán meg az oktvn, annyira full gyomorideggel teltek most a percek, mert egyszerűen teljesen megijedtem attól a tanártömegtől ott bent. Amikor beléptem, már a szívem a torkomban, pulzus az egekben, ráadásul dögmeleg is volt ugye. Levágódtam a hátsó padba, hogy meghallgassam az előttem lévő feleletet, ami hipersebességgel száguldott, aztán bevágódtam az első padba..és most mondanám, hogy olyan epic érettségim volt, mint Kiss Ádámnak földrajzból, de sajnos messze járnék az igazságtól. Igazából  a sweet sixteen tételt húztam, a baj csak az volt, hogy minden volt, csak sweet nem. A sztiuációtól már alapból rettegtem, mert na, magyarul is utálom az ilyen telefonálós szitukat, semmi értelmük, hát még magyarul... az ilyen kis socially awkward embereknek, mint én, járhatna valami pótfeladat vagy felmentés. Szóval egyes feladatkám  enyhén szólva is csak közepesen sikerült. Az a tételem a taschengeld, azaz a zsebpénz, a b tételem meg a továbbtanulás volt, gondoltam rábökök a zsebpénzre, mert miért ne. Német tanárnőm nézett is egyet, hogy biztosan ezt akarom-e, de bólogattam. Ez azért jobban ment, nyelvtanilag nyílván össze vissza hülyéskedtem, de a tartalom szerintem viszonylag értelmes volt. Aztán majd meglátjuk. A maxpontban nem merek reménykedni, mert ráadásként az elnökünk is németes volt, de legalább a kilencvennyolcat illene megtartanom, mert miért ne. 
Amúgy meg érettségizni nem jó. Feszélyez a ruha, az ünnepélyesség, a meleg meg az emberek. A várakozás idegőrőlő, és hiába tündérien kedvesek a tanárok, azért márcsakazértis benned van valamilyen drukk. Mindegy, tanulság jövőre, hogy ne alapozzak arra, hogy majd valami csemege tételt kihúzok, mert ha ratam múlik, nem fogok.

Valamikor, a régmúltban, amikor a tizenkettőt-tizenhármat épp hogy súrolhattam életkorilag, de már nagy bőszen és izgatottan blogoltam egy másik gp-s blogon, már adtam lehetőséget az akkori nagy világnak, hogy kritikát kérhessenek tőlem. És most visszatérünk a gyökerekhez, nagy megmondóemberként én is kinyílvánítanám a tutit, ha adnátok rá terepet. Jelentkezni a lenti linken lehet, nem kell megijedni, nem harapok, csak próbálok egy kis színt vinni felettébb izgalmasnak ígérkező nyaramba. 

KÉRJ KRITIKÁT ITT!