Kimaradt a márciusi és az áprilisi filmes összefoglalóm is, pedig ismételten rengeteg nagy hal akadt a horgomra, de valamiért nem éreztem arra késztetést, hogy minden filmről akár pár mondat hosszúságban is megemlékezzem. Mert ahogy emelkedett a végignézett filmek száma, úgy találtam egyre több unalmas, furcsa, nem feltétlenül élvezetet nyújtó darabot, amikről aztán végképp nem szerettem volna írni. Viszont a nagy kedvenceimről mindenképp szeretnék megemlékezni kis gifek formájában, már csak azért is, hogy ha valaki hasonló helyzetbe kerülne, mint én, és épp hatalmába kerítené az " úgy néznék valamit, de ötletem sincs, hogy mit" életérzés, akkor kapjon egy-két támpontot. Azt pedig, hogy az átlagosnál több időt töltsünk el filmnézéssel, mindenkinek ajánlom, rengeteget formált ez a pár hónap a hozzááállásomon, a nézőpontomon és az ízlésemen is. És megtanított arra is, hogy ha igazán akarjuk, minden héten összekaparhatunk magunknak 3-4 üres órácskát, amibe legalább két egész estés mozi belefér. A Bővebben alatt tehát a tavaszi kedvenceim jönnek, ha valamelyiket láttátok már és van róla véleményetek, örülnék, ha a kommenteknél viszontlátnám ezeket. Valamint igen, a kinézet is új, bűntucat lett, de szükségem volt rá, és igen, a modulnevek pár számomra sokat jelentő könyv fiú/férfikaraktereinek állítanak emléket. Erre most kivételesen büszke vagyok.

Hetedik, Lincoln, Django, Mechanikus narancs, Kill Bill, A felolvasó, 1 nap, Meglógtam  a Ferrarival, Beszélnünk kell Kevinről, Az órák, Mr. Nobody, A halott menyasszony

Általában nem jutok el addig egy könyvesboltban, hogy kortárs fiatal költők versesköteteit lapozgassam, mert túlságosan lefoglal a tudat, hogy annyi-annyi regény van még, amit nem olvastam, pedig régóta a képzeletbeli bakancslistámon van. Nem is így jutottam el Szalóczi Dániel "versikekötetéhez", a Csakrádfigyelőshöz, hanem a szüleimtől kaptam meg egy vagy talán két éve karácsonyra. Tőlük sem számított ez túlságosan mindennapi ajándéknak, rendesen meglepődtem, sokáig nem is tudtam, mit kezdjek a vékony zöld kötettel. Na nem mintha nem tudnám, hogy kell úgy általában versesköteteket olvasni ( igazából nem tudom, de ez a történet szempontjából lényegtelen), csak egyszerűen teljesen szokatlan volt ennyire mai verseket olvasni, olyanokat, ami rólam szólnak, s mégis olyan értékekkel rendelkeznek, hogy már így nyomtatott formában, egybegyűjtve lehet őket olvasni. Aztán egyszer-kétszer csak belelapoztam, végigolvasgattam a verseket, és teljesen magával ragadott minden egyes sor, minden apró rím, minden megmosolyogtató hasonlat. Azóta persze már több verset is kívülről megjegyeztem, felírogattam a mindenesfüzeteimbe, meg random eszembe jut egy-két sor buszos utazásaim során, a boltban sorbanálláskor vagy egy-egy unalmasabb töriórán. De hogy mi fogott meg ennyire a Csakrádfigyelős kötetben? Szeretnék mutatni nektek egy-két példát, egykét olyan versikét, ami tényleges a szívem  legbelsőbb csücskeit is megtalálta már. 

Féliges

Van amikor csak félig
amikor kicsit részeg
mikor nem a hűdenagy
érzelmek a lényeg
hanem ez a jócsajos
fúdeszabad vagyok
érzés meg  nincs havi vérzés
és a melleim is nagyok
még ha egyébként nem is
de most jó ezt hinni csak hát
hiányzik az a hülye
fejed igen ez a csapdád
amibe úgy tűnik totálbeleestem:

hogy a te arcodat látom
mindegyik felesben. 

Nagygyerekszerelem

Vagányan kilógatom
kutyaleharap
Neked leszek versike
lényeglemarad
Szerelem körömrág
icipicire
Csengőszó cigi és 
beagimibe....

Ilyen és ehhez hasonló sok apró csoda vár mindenkire, aki egyszer is belelapoz a Csakrádfigyelősbe. A kötet témája (természetesen) a szerelem, de a fiatalos lendület  és merészség miatt a költő által teljesen más oldalakról közelíthetjük meg és járhatjuk körül ezt a hasbanpillangós érzelmet, az egész elbűvölöen édes, mai, pörgős, és azt hiszem, minden korombelinek szüksége lenne arra, hogy Szalóczi Dániel néhanapján megnyugtassa valamelyik versikéjével. Ha lehetőségetek van rá, mindenképp keressétek meg a Csakrádfigyelőst valamelyik könyvesboltban, és olvassatok bele, garantáltan jobb kedvvel tértek aznap haza. 

Ha most leírom ide, hogy mit vacsoráztam (amit természetesen pillanatokon belül meg fogok tenni), valószínűleg többen már megint hülyének fognak nézni, amin én ismételten meg sem fogok lepődni. Teljesen hozzászoktam már ahhoz, hogy csak azért furcsán néznek rám, mert szerintük "nem finom, undorító, stb" kajákat veszek magamhoz. Ennél nagyobb sületlenséget egyébként még az életemben nem hallottam, de egyes emberek komolyan képesek ebből témát, sőt vitát kreálni. Szerintem minden ízlés dolga, tőlem aztán kutyát is zabálhat csigával az ember, én még azt is elhiszem neki, hogy finom. Épp ezért nem bírom felfogni, miért zavarhat az bárkit is ( és higgyétek, mostanában rengeteg mindenkit KOMOLYAN feszélyez), hogy én megeszem a krumplicukrot, gyümölccsel eszem a húst, megeszem akkor is a rostélyost, ha nincs agyonsütve, azzal a tatár bifsztekkel vagy mivel sincs problémám, és még folytathatnám a felsorolást... Nem értem, hogy ha én elfogadom azt, hogy valaki ténylegesen képes megenni a babot, mint teremtményt, ha megértem, hogy valakinek mindene a kaviár, akkor miért nem lehet azt lenyelni (ahahaha, micsoda szópoén, muszáj kihangsúlyoznom, hogy így még annak se legyen vicces, aki eredetileg elmosolyodott rajta), hogy nekem ilyen az ízlésem és kész. Mielőtt arra gondolnátok, hogy túlreagálom a szituációt, muszáj leszögeznem, hogy ha az elmúlt pár hónapban százszor nem hallottam azt, hogy "fúúú, te azt most komolyan megeszed?", akkor egyszer sem. És igenis, egy idő után idegesítő. Kb mintha bűntudatot kellene érezném azért, mert az ízlésem eltér a mások által ideálisnak ítélttől. Kevés dologtól mászok ténylegesen a falnak, de ez a kajamánia közötte van. Ó és a mai vacsorám, csak hogy a felcsigázott érdeklődést is lenyugtathassam egy kicsit, füstölt-főtt marhanyelv volt kapormártással, ami, akármennyire absztraktnak hangzik, szerintem igenis ehető, és mindenkinek ajánlom kipróbálásra. 

Mondjuk annál meg aztán szerintem tényleg nincs nagyobb butaság, mikor ott van előtted egy nem mindennapi ( értsd: nem rántott hús) étel, és te anélkül, hogy valaha is meggondoltad, kijelented, hogy te azt nem szereted, és esélyt sem adsz neki arra, hogy a kedvenc fogásoddá válhasson. Ha én így álltam volna hozzá mindenhez, ami elémkerül, egy csomó-csomó finomságról lemaradtam volna. Persze, nem állítom, volt azért pár melléfogásom is, de ezek is a paklihoz tartoznak, és meg kell enni az idióta ketteseket is ahhoz, hogy dámát és királyt, netán jokert ehessek. ( kérdés: vajon meddig kellene még a kártyalapokkal példálóznom, hogy allegóriává váljon?) Nem azt mondom, egy-egy esetben előfordulhat, hogy tényleg annyira undorodunk valamitől, hogy meg sem kóstoljuk ( pacalpörkölt és a bogarak), de hogy mindig ezt a kifogást használjuk.... Szerintem aki így áll hozzá az ételhez, nem is tudja, miről marad le. Annyira nem tudom megérteni az ilyen...szűk látókört? Vagy nem is tudom, minek nevezzem ezt egyáltalán. 

De, hogy még jobban felkeverjem az egyoldalú, extremitásoktól mentes táplálkozás állóvízét, szeretném mindenkinek azt is javasolni, hogy menjen el egy disznóölésre. Halál komolyan. Döbbenten fogadtam, amikor öt éve bekerültem városi környezetbe, hogy az emberek egyszerűen nem tudják elképzelni, milyen a disznóvágás, írtóznak tőle, és gusztustalannak tartják. Én falusi környezetben nőttem fel, a rokonságomban is van böllér, sőt, a dédnagyapámnak hentesboltja volt, így talán nem meglepő, hogy már ovis koromban is a kis műanyag székekről figyeltük, ahogy perzselik a csonyit, aztán meg még aznap úgy belaktunk a frissből, hogy csak na. Szóval igen, én az ilyen kis playboy-nyuszikákat, meg lilatehén-városlakókat úgy kilökném egy malacvágásra, ahogy. Nem ártott meg az még senkinek. 

Összegezve: Könyörgöm, ne ítéljetek már elngem (meg úgy alapból senkit se, csak ez így önzőbben hangzott), mert egy kicsit másmilyen az ízlésem, mint nektek. Itt nincsenek észérvek, mindenkinek más a finom, és ezt így kell elfogadni. 

Vannak néha ilyen teljesen értelmetlen gondolataim, amikkel a környezetemben élők sem tudnak nagyon mit kezdeni, de a változatosság kedvéért, és hogy ne evezzek mindig olyan vízekre, amivel akaratlanul is megbántok másokat, ilyenekkel jövök ma este. ( Erről a megbántós dologról meg röviden annyit, hogy csak a nagybátyámat fogom idézni, aki az egyik festményére firkálta azt, hogy " aki nagyon egyedül van, azt hiszi, minden rá vonatkozik" Ajánlom mindenkinek, hogy rágódjon el egy kicsit ezen a mondaton, sokkal több van benne, mint amennyi elsőre látszik)

Miért tűnik úgy, mintha a pirítósban kevesebb kalória lenne, mint a sima kenyérben? Lehet, hogy ez csak az egyéni kényszerképzetem, de valamiért ha reggelira pirítóst eszek, sokkal kevésbé érzem a bűntudatot, mintha bevágnék két karéj vajas-lekváros kenyeret. Pedig elméletileg a vízen kívül semmi nem változik drága barátunkból a pár perces pirítási periódus ( tudom, tudom, ezt a négyes alliterációt még Babits barátunk is megirigyelné) során, tehát a sok makacs és rosszindulatú szénhidrátgombócka ugyanúgy bekerül a szervezetembe. 

Miért készítenek ízesített alkoholmentes söröket? Ezt az egyet különösen nem értem. Szerintem az ízesített sörökre azért vetemedik az ember fia ( pardon, lánya, tudom, a fiúk nem élnek ilyen semmiségekkel), mert valami problémája van a rendes sör ízével, és mert mondjuk a citromos verzió sokkal üdítőbb és kevésbé kesernyés, viszont, ha minimálisan is, legalább van alkoholtartalma. Aki viszont alkoholmentes, ízesített sört iszik, az mit is keres konkrétan? Miért nem felel meg neki a sima szénsavas üdítő, abban legalább kevesebb a kalória, nem? Sosem fogom megérteni. 
 

Miért vagyunk olyan képmutatóak, ha a sütisütés és az ételfestékek jönnek szóba? A napokban sütöttem rózsaszín és mentazöld muffinokat, szerintem eszméletlenül édesek lettek, viszont kimondatlanul is magamon éreztem a vádló kérdéseket, hogy minek mérgezem magam direkt, és nem szégyellem-e magam különben is. Szerintem az az ironikus az egészben, hogy az emberek többsége evett már cukrászdában sütit, volt már fagyizóban, ivott már üdítőitalokat, és szerintem folytatnom sem kell a sort. Mi van? Mindegyik tele van ételfestékkel, általában többnél annál a két cseppnél amit én bele merészeltem tenni a muffinomba. Semmivel nem lettem ettől bűnösebb, mint akármelyik környezetemben élő ember. 
 

Akik imádják a nyarat és utálják a telet, soha nem gondoltak még a bogarakra? Most komolyan...Állandó vitákba keveredek amiatt, hogy a nagy többséggel ellentétben imádom a telet, a nyárban pedig szerintem semmi extra nincs a szüneten, meg pár esős-szomorú napon kívül, de az egyik legütősebb érvemről a tél mellett mindig elfeledkezek: Ezek pedig azok az átkozott bogarak, rovarok, és egyéb ilyen kicsi, csípős izék.. Nem leszek képmutató, nem mondom, hogy akkora állatbarát lennék, de komolyan, ha valakiket el lehetne innen tüntetni, azok az ilyen szúnyogok, méhek, dongók, darazsak, pókok és egyéb gyönyörűségek lennének. A hangyáknak már csak a jelenléte is halálra idegesít, a többiek a zümmögésükkel teszik tönkre a mindennapjaimat, ha pedig megcsípnek, az már csak a hab a tortán. Télen bezzeg nincsenek ilyen problémáim...

Miért olyan nyomorék az ország/ az rtl klub, hogy nem tud 2, azaz 2 darab női zsűritagot belepasszírozni az X Faktorba? Most teljesen komolyan, vegyük már elő egy kicsit a feminista énünket... Még akkor is, ha halálra idegesített Ildikó állandó bőgőgőörcse, és valószínűleg Gabi miatt is néha azért a falat fogjuk kaparni, egy kicsit megnyugtatóbb lenne, ha, mint azt ahogy az eredeti brit verzióban, vagy épp az amerikaiban meg tudják tenni, itthon is egyenlő lenne a női és férfi mentorok aránya. Persze, tágabb tekintetben már fel sem hozom a témát, hol vagyunk mi még a skandináv országoktól, ahol kötelező egy bizonyos százalék felé esnie a nők arányának, de ők még ezt is meghaladják? Ugyan már, ha még X Faktor szinten sincs erre esély, miért lenne máshol?

Sokat gondolkodtam azon, miért éppen azokat tartunk barátainknak, akik. Sosem voltam jó a szorosabb kötelékek megkötésében, valahogy a legtöbb embernél megmaradtam ennél a " ha összekerülünk elhülyülünk, megbeszélünk egy-két dolgot, kibeszélünk másokat ( kár tagadni, ezt mindenkinél el lehet játszani, és mindenki él is ezzel a lehetőséggel), és furcsa módon még késztetést sem éreztem rá, hogy ennél jobban megnyíljak. A gimi ha sokmindent nem is, azt biztosan megtanította, mennyi felszínes kapcsolatot össze tud kaparni magának az ember akár pár év alatt is, és milyen ritka a tényleges, igazi barátság. Hogy mit is értek ez alatt pontosabban? Az óvodát és az általános iskola első hat évét is az isten háta mögötti szülőfalumban töltöttem. Hamar hozzászoktam ahhoz, hogy azokkal kell barátkoznom, akikkel egy osztályba, egy közösségbe járok, mivel rajtuk kívül más korombeli egyszerűen nem volt a környezetemben. Velük voltam suliidőben, velük voltam délután néptáncon és énekkaron, hétvégenként együtt néztünk idióta szerelmes filmeket, és együtt ünnepeltük a szülinapunkat. El sem tudtam képzelni, hogy ez teszem azt egy városban máshogy is működhet. Mindenkit ismertünk a suliban, mindenkiről tudtuk, hol lakik, mit csinálnak a szülei, és minden pletykát magunkba ittunk. Innen bekerülni egy 100ezres nagyságrendő városba, egy nyolcszáz fős iskolába, ráadásul a bájos kollégium kombóval... Egyszerűen nem bírsz belenyugodni, hogy itt köszönni kell annak, akit ismersz, mert az iskola nagy részéről egyelőre azt sem tudod, kicsoda. Nem bírod felfogni, hogy még évek után is teljesen ismeretlen arcok jönnek veled szembe a folyosón, hogy még a ballagók között is van olyan, akinek a keresztnevét sem hallottad az eltelt idők során. Igenis furcsa, hogy egy rakás emberrel kapcsolatba kerülsz a különböző iskolai programok során vagy épp egy-egy szülinapi bulin, és aztán utána hosszú hónapokig mosolyogtok egymásre akárhányszor összefuttok, de ennél többet sehogy sem hoszhatsz ki ezekből az ismeretekből. Furcsa, hogy olyanok, akiknek a szobatársa voltál akár egy évig, együtt éltetek, a következő évben már csak egy-egy félmosolyra futja két óra között meg egy boldog szülinapot üzenetre a facebookon. Valamikor arra is rádöbbensz, hogy sokak azok közül, akikkel általánosban minden idődet töltötted, teljesen megváltoztak (épp ahogy te is), és hiába igyekeztek, nem tudjátok fenntartani a kapcsolatot, elszakadtok, és legközelebb már csak egy-egy tízperces beszélgetésre futja a vonaton, péntekenként, hazafelé. Innen pedig már csak idő kérdése, hogy rádöbbenj arra is, hogy a mostani osztálytársaiddal ugyanez fog történni. Persze, meg fog maradni az a pár ember, akik tényleg számítottak, akikkel tényleg egy hullámhosszra kerültetek, akik a barátaid lettek. De a többiek? Talán ha összefuttok majd a nagyvárosok sétálóutcáin, intetek egymásnak, ha véletlenül egy házibuliba kerültök, koccintotok egymás egészségére, érdeklődtök a többiek jelenje felől, megígéritek, hogy mostantól majd párszor találkoztok, de ennyi. Vagy ennyi se, tekintve, hogy biztosan lesz olyan ember is, akitől örülsz, hogy megszabadulsz. 
Furcsa dolog ez a barátság. Egyelőre nem tudom elhinni, hogy minden embernek megadatik egy igaz barát, aki hosszan ott marad az életében. Kezdem azt hinni, hogy ez csak egy illúzió, egy rózsaszín ködfelhő, egy ábránd, amiben jó bízni.