A fiatalság letelik, ó, igen. De a fiatalság bizonyos értelemben csakolyan, mintha állat volnál. Nem, nem annyira állat, inkább ilyen kis málenkij játék, amit az utcán árulnak, kicsi csolovek bádogból, belül egy rugóval, kívül egy felhúzóval, grrr grrr grrr felhúzzák, az meg igyol, jár, Ó testvéreim. De csak egyenes vonalban tud igyolni, és bang nekimegy a dolgoknak, bang bang, és nem tehet róla. Fiatalnak lenni annyi, hogy egy ilyen málenkij gép az ember.

Miféle világ ez különben is? Ember a Holdon, emberek röpködnek a Föld körül, mint muslincák a lámpa körül, de a földi törvényre és rendre ügyet se vet már senki.

Rettenetes grjáznüj vónnüj egy világ ez, Ó testvéreim. 

És volt egy bolsoj cikk a Mai Fiatalságról ( ez én volnék, úgyhogy meg is hajoltam és vigyorogtam bezúmno), valami igen okos kopasz csolovek tollából. [...] Ez a tudós csolovek a szokásos véscseket sorolta, hogy aszongya nincs szülői fegyelmezés, meg kevés az igazi tanár, aki kiverje az istentelen rosszaságot az ártatlan dedekből, hogy brühühűzve esdenének irgalomért. Glúpüj volt az egész, szmehálnom kellett, de azért kellemes érzés, hogy az ember folyton szerepel a hírekben, Ó testvéreim. 

A jó zene és a jó költészet elcsitítaná a Mai Fiatalságot, mi több, civilizálná a Mai Fiatalságot. Civilizálná ám a szifilizált micsodámat.

A szabadság hagyománya a legfontosabb. Az egyszerű emberek hagynák odaveszni, ó, igen. A nyugodt életért eladnák a szabadságot. Ezért kell őket bökdösni, bökdösni…

A KÖNYV. 

Kisebb vitacunamit indítottam el a szombati nap folyamán twitteren azzal, hogy ki mertem jelenteni, a 15-16 éves korosztálynak már illene továbblépnie a Szent Johanna Gimi nyújtotta élvezeteken, és érdeklődnie a komolyabb olvasmányok legalább egy része iránt. Ismételten hangsúlyozni szeretném, hogy ezzel a kijelentésemmel nem Leiner Laura művét terveztem tovább ócsárolni, sőt, még azt sem mondtam, hogy ne olvassa el egy tinilány a Szent Johanna Gimi köteteit, egyszerűen csak arra szerettem volna kilyukadni, hogy 16 évesen nehogy már ott tartsunk, hogy számunkra egy ilyen könyvsorozat legyen az irodalom csúcsa, és ennél tovább ne merészkedjünk. 
Több, nálam idősebb, tapasztaltabb emberben felmerült, hogy ugyan hogy jön a mi korosztályunk ahhoz, hogy komolyabb, érettebb, tényleg szépirodalmi alkotásokat végigolvasson, azokról véleményt alkosson, sőt mi több, kedvencének jelölje meg. Hogy ez a részünkről csak egy kényszeres vágy az iránt, hogy felnőjünk és érettnek mutatkozzunk, hogy egy kifejlett irodalmi sznobként elmondhassuk, hogy " hát igen, mi már ezt és ezt is olvastuk". Valószínűleg nem ők az egyetlenek, akik így gondolkodnak a náluk pár évvel fiatalabbakról, de engedjétek meg, hogy egy kicsit az én oldalamról is megmutassam a történetet. 

Az olvasás és én elképesztően hamar lettünk jóbarátok, és már az óvoda nagycsoportjában faltam minden megtalálható mesekönyvet, kisebb felolvasó-délutánokat tartva ovistársaimnak. Az általános iskola mindezt csak felerősítette, és mint minden lelkes alsó tagozatos, a falusi könyvtárban találkoztam az első sokatmondó könyveimmel. Az, hogy ilyen hamar a könyvek szerelmesévé váltam, nagyjából egészéből a szüleimnek volt köszönhető, a házunk ugyanis sokszor leginkább tényleg egy könyvtárra hasonlít, ha Buzz Lightyear véletlenül betévedne ide, híres mondata is valami ilyesmivé változna: "Könyvek, könyvek mindenhol" Természetes volt így számomra is, hogy olvassak, de abban a pillanatban, amint úgy éreztem, kinőttem a tündérmesékből, és meguntam Andersen történeteit, hatalmas kérdőjelek gyülekeztek a fejem felett azzal kapcsolatban, hogy mégis mit kellene választanom. 

Ha jobban belegondolok, én mindig, mindent elsiettem egy kicsit, vagy legalábbis az átlagnál jóval korábban olvastam el. A neveletlen hercegnő nálam utoljára 11 évesen volt porondon, ahogy ugyanennyi idősen már rengeteg Agatha Christie krimin voltam túl, illetve arra is tisztán emlékszem, hogy Janes Austen több regénye is hatodikas koromban, azaz 11-12 évesen forgott a kezeim között. Hogy jelentett-e ez bármilyen törést az életemben, hogy éreztem-e valaha is úgy, hogy valamit nem értek, hogy nem láttam-e meg egyes könyvek mögöttes tartalmát. Nem, és igen. Soha nem éreztem azt hátránynak, hogy nem a fantasztikus társadalmunk által a korosztályomnak megfelelőnek titulált könyveket olvastam, mert e mélyen tisztelt társadalom semmit,  de semmit nem tudott rólam, így arról sem lehetett fogalma, mely köteteket érthetem meg és melyikeket nem. Hogy az évek során akadt-e olyan könyv, amit túl nehéznek, érthetetlennek találtam? Hát persze, de ez szinte mindenkivel előfordul. Ilyenkor fogtam, félretettem az említett regényt, és két-három évvel később elővettem. 

Igen, viszonylag fiatalon kaptam rá a szépirodalomra is, a komoly olvasmányokra. Most, 16 évesen elmondhatom, hogy már rengeteg kultuszműnek vagy alapműnek vett könyv van a hátam mögött, de még mindig csak egyre bővül a bakancslistám, és nagyon kétségbeejtőnek találnám a helyzetet, ha ma még mindig azzal kellene szembesülnöm, hogy nem olvastam a Zabhegyezőt, az Állatfarmot, A lét elviselhetetlen könnyűségét, a Mesterségem a halál-t. 

Irodalmi művekre korhatárt írni, behatárolni, hogy azt egy ennyi és annyi idős ember nem értheti meg teljesen felesleges dolog. Mert, minden máshoz hasonlóan, egy-egy könyvnek is különböző tartalma, mondanivalója van minden egyes embernek. Teljesen mindegy, hogy tizennégy, vagy tizennyolc évesen olvasom el mondjuk az Üvöltő szelek-et, akkor sem biztos, hogy ugyanazt a következtetést vonom le, mint Mint Aladár Debrecenből. Ha én úgy érzem, az a könyv jelentett nekem valamit, még ha az nem is az, amit mondjuk az író eredetileg ábrázolni szeretett volna, akkor már megérte elolvasnom a könyvet. Az, hogy valaki mikor ér meg egy-egy szépirodalmi műre, egyáltalán nem korfüggő. 

Egyszerűen nem jelenthetjük ki, hogy egy 15-16 éves fiatal nem érett ezekre a művekre. Sőt, megkockáztatom, néhány ilyen alapolvasmányt ebben a korban a legérdemesebb elolvasni. Pontosítok, ebben a korban is. Az igazán meghatározó könyveket úgyis többször elolvasod majd életedben, és mi lehetne annál csodálatosabb, mint rádöbbenni mondjuk, hogy középiskolás énednek mennyire mást jelentett  mondjuk Az öreg halász és a tenger, mint az egyetemista, harmincéves és nyugdíjas énjeidnek. 

Ami viszont szerintem bűn, és amiért az eredeti tweetemet is kiposztoltam tegnap, az az, hogy ha ennyi idősen, a felnőtté válás közepén, amikor a leginkább szükségünk van arra, hogy az egyéniségünk kialakuljon, amikor az irodalomnak hatalmas formáló szerepe lehet az életedben, amikor egy-egy könyv segíthet abban, hogy túléld a nehéz időszakokat, pontosan ilyenkor nem szabad megmaradni ott, hogy megragadok a szórakoztató, de igazi értékeket nem adó olvasmányoknál. Mert a könyv lehet lelkitárs, a könyv nevelhet, a könyv taníthat, kérdéseket tehet fel vagy válaszolhat meg, mutathat jó és rossz példát, adhat tanácsot, és gondolkodtathat el. De ehhez az kell, hogy minél több könyvet olvass, és hogy előbb vagy utóbb igenis felállíts magadnak egy értéket és mértéket, és érdeklődj a "komolyabb" könyvek iránt is. Ha már vagy annyira értelmes, hogy néha könyvet fogsz a kezedbe és olvasol, akkor legyen meg benned az igény arra is, hogy amit olvasol, annak értéke legyen. Nem, nem huszonöt évesen, hanem ha kell már 12 évesen, 14 évesen, 18 évesen is. A tizenéveseknek szóló könyvek között ugyanúgy meg lehet találni a jól megírt, igényes történeteket, csak keresni kell. De az istenért, ne ragadjunk le  a földszinten, ha már beléptünk a felhőkarcolókba. 

Az az egyik legnagyobb probléma, hogy a mai szülők és tanárok annyira megörülnek annak, hogy a gyerekek egyáltalán még belépnek ebbe a felhőkarcolóba (maradjunk akkor ennél a hasonlatnál), hogy utána már nem is merik venni a bátorságot, hogy arra bíztassák őket, igenis másszák meg a lépcsőket, vagy szálljanak be a liftbe. Pedig minél előbb nekivág a gyerek ennek a hosszú útnak, annál gyorsabban és annál több szép emlékkel gazdagabban lépkedhet egyre feljebb és feljebb. Pedig lehet, hogy sok esetben csak ez hiányozna. Ha nekem nincsenek a szüleim, vagy ha nincs olyan szerencsém, hogy mindig olyan magyartanárokat fogok ki, akik ha másban nem, legalább abban biztosan jók, hogy ránevelnek az olvasásra, lehet, hogy ez a bejegyzés sem születne most meg. Nekem nagyon nagy szerencsém volt, mert a gimnázium óta már nem mások, mint az osztálytársaim is segítettek abban, hogy egyre többet olvassak. Nálunk, az átlagtól eltérően szinte mindenki olvas, sok könyv mindenféle túlzások nélkül körbejárt az osztályban. Szerintem igenis fontos, hogy egy gyereket vagy épp egy tinit ösztönözzünk az olvasásra, mert ma már annyi minden más van, amit szívesebben csinál a gyerek, és amihez kevesebb figyelem kell, hogy egyszerűen maguktól nagyon ritkán vesznek könyvet a kezükbe a fiatalok. 

Sokan az Alkonyat, a Harry Potter vagy a már annyit emlegetett Szent Johanna Gimi egyik legnagyobb erényének tartják, hogy rávették a gyerekeket az olvasásra, és a rajongóik más kötetekbe is belekezdtek. A probléma ezzel csak ott adódik, hogy ha ezeket a kölyköket vagy épp korunkbeli fiatalokat utána nem éri valamilyen befolyás azzal kapcsolatban, hogy merre induljanak, mit olvassanak ezután, akkor szembetalálod magad az olyan kérdésekkel, mint hogy "tudtok valami legalább olyan  jó könyvet, mint az szjg?" "tudtok a hp-hez hasonló könyveket?" vagy épp látjuk, ahogy  fiatal lányok könyvespolca csak és kizárólag a vörös pöttyös könyvek vámpírsztorijainak különböző kiadásaiból áll. Már pedig az olvasásban pont az a szép, hogy minden történet és világ más és más, és pont az lenne a lényeg, hogy másban is megtaláljuk a szépet, ne csak a hasonlóban. Semmi sem idegesít fel annyira, mint amikor valaki beszűkülten csak egy stílusú könyveket olvas, csak egyfajta zenét hallgat vagy mondjuk csak és kizárólag akciófilmeket néz.

Nem tudom mit írhatnék még, már így is teljesen belekeveretem abba, amit eredetileg el szerettem volna mondani. Talán annyit emelnék ki, hogy teljesen alaptalannak érzem azt a kijelentést, hogy sznobság és felesleges komolykodás 15-16 éves fejjel szépirodalmat olvasni, hogy igenis szükség van arra, hogy a szüleid, a tanárok és kortársaid terelgessék az olvasási kultúrád alakulását, valamint hogy ha már valaki olvasásra adja a fejét, vegye a fáradságot arra is, hogy igényes könyveket olvasson. Nyugodtan meg lehet támadni és lehet vitatkozni minden kijelentésemmel, már nagyon belejöttem a könyvekkel és olvasással kapcsolatos vitákba. 

Ahhoz képest, hogy mindenkinek azon sírtam az elmúlt egy hónapban, hogy mennyi dolgom és tanulnivalóm van, azért ide-oda becsempésztem magamnak pár órát, amikor végre folytathattam a filmes önképzésem. A február egyébként még sikeresebb is lett, mint a január, ha jól számolom, tizennégy film jött össze, ami az istenek között is 2 film/nap. Azért természetesen az eloszlás nem teljesen így történt, a hétvégéim teltek általában a filmnézés jegyében, de örülök, hogy legalább ezzel a projekttel sikerült haladnom. Talán nem választottam mindig olyan jól, mint a kezdeti lendület alatt, de még a rossz filmek is megtanítottak valamit: hogy legközelebb mit NE nézzek végig.

@ The Apparition
Ha valaki azzal kezd téged bombázni, hogy jajj, nézzétek meg a jelenést, mert annyira szuperfantasztikus film, egyszerűen kerüld ki és ne vedd figyelembe mit mond, mert ez a filmnek hívott valami az átlagosnál is átlagosabb és rettentően unalmas. Még az a tény sem tudja feldobni, hogy Tom Felton és Luke Pasqualino is mellékvágányon képviselik az idősebbik nemet, még az ő felejthetetlen arcocskájuk sem teszi élvezhetővé ezt a horror/thriller-nek kikiáltott valamit. Annyira borzalmas azért nem volt, de csak nagyon sok pénzért vállalnám be, hogy még egyszer megnézem.

@ Flowers for Algernon
Egy kisebb szívfájdalmam ez a film, mert Daniel Keyes könyve az egyik legnagyobb kedvencem, és legtöbbet forgatott kötetem, és ehhez képest a film ismételten az „egyszer megnéztem, de azért ne kényszerítsetek rá még egyszer” kategóriába esik. Keyes eszméletlenül jól megírt történetét valamiért nem sikerült úgy áthelyezni a filmvászonra, mint én azt szerettem volna, bár a film mentségére legyen szólva, a naplószerű könyveknél ez mindig sokkal nehezebb. A színészi játékkal egyébként különösebb gond nem volt, mégis a végén épphogy csak kipotyogtak a könnyeim, és nem jött rám, az egyébként vár fél órás zokogás. A könyv viszont még mindig az egyik legjobb a világon, úgyhogy ha a film bárkit is rávett már arra, hogy elolvassa a regényt, már megérte elkészíteni.

@ The Matrix
Ne kérdezzétek, miért és hogyan maradt ki az életemből eddig a Mátrix. De igazából nem bántam, mert így már elsőre nagyjából fel tudtam fogni, amit kellett, és nem a tizenkét-tizenhárom éves énem tettetett érettségével és komolyságával álltam neki a trilógiának. Hogy tetszett-e? A válaszom egyértelműen igen. Beszélhetnék sok mindenről, egy a lényeg, a történet és az ötlet zseniális, a szereposztás fantasztikus, a kivitelezés pedig szintén pazarul sikerült. Keanu Reeves eddig csak a szerelmes drámáival lopta be magát a szívembe, de most már mint Neo is bekerült a kedvenc filmes karkatereim közé, a Mátrixnak pedig ténylegesen olyan fontos mondanivalója és elgondolkodtató természete van, hogy napokon keresztül nem hagy nyugodni. Ha egy negatívumot meg kellene említenem, az, furcsa vagy nem furcsa, a rengeteg ilyen kis verekedős, futkosós, golyómegállítós rész lenne, ami filmtörténeti szempontból nyílván rettentően fontos húzás, de engem a történet filozofikus/emberi szála sokkal inkább érdekelt.

@ Valentine’s Day
Aka hogy ültessük át az igazából szerelmet valentin napi környezetbe. Fogták a tökéletesen bevált receptet, összehálóztak egy raklapnyi híresebbnél híresebb sztárt, kikerekítettek pár szerelmi történetet,a szálak pedig, mint azt várhattuk is, rendesen összekeveredtek, de a végére kiderült, hogy mindenki ismer mindenkit. Annyira sablon, annyira tucat, és valamiért még mindig szerethető. Mert teljesen mindegy, milyen környezetbe pakolgatjuk mi bele a jó színészeket, Julia Roberts itt is Julia Roberts marad, ahogy Bradley Coopert és Patrick Dempseyt sem kell féltenünk.  Sőt, a Valentin napban kivételesen még Ashton Kutcher sem idegesített, és az egyetlen, amin nem tudtam magam túltenni az Taylor Swift és Taylor Lautner tiniszerelme volt, ami ugyan természetesen a mai fiatalok paródiájának készült, mégis valamiért olyan érzésem volt, hogy ezeknek tényleg lehettek/vannak ilyen kapcsolataik, és ettől kényszeresen nevetnem kellett minden egyes jelenetüknél. Valentin napra tökéletesen megfelel, tipikus amcsi romkom, de szerethető.

@ Crazy, Stupid Love
* egy fél oldalas monológ arról, hogy Ryan Gosling mekkora sexgod, és hogy tulajdonképpen az is elég lenne nekem, ha másfél órán keresztül az ő arcát bámulhatnám* Viccet félretéve ( nem vicceltem, bármennyire ciki bevallani) az Őrült, dilis szerelemben számomra minden megvan, ami egy tipikus, esti romantikusan nevetős és sírós filmhez kell, és ennél nem is vártam többet tőle. Már csak az Emma Stone – Ryan Gosling páros miatt is érdemes lenne végignézni, de a legszebb az egészben, hogy talán nem is ők viszik a prímet nálam szerethetőségben (na jó, de). Minden fő- és mellékszereplő szerethető a maga módján, és az egész sztori teljesen megehetően van felépítve. Nagy filozófiai kérdéseket és válaszokat ne várjatok, de egy csajos esti programnak tökéletesen megfelel.

@The Prestige
Több helyről is kaptam az ajánlatokat, hogy hát jajj, a Tökéletes trükköt nézzem már meg, annyira jó film. Nekem meg ugye megvan az a rossz szokásom, hogy hallgatok az emberekre, akármiről van szó. Nolan film révén az elvárásaim egyre csak növekedtek, és bár számomra az Eredet szintjét messze nem ütötte meg ez a pár óra, azért érdemes volt megnéznem a  Prestige-t is. Egyrész teljesen lenyűgözött maga a történet felépítése, valamint egy-két filmes elem, és az, ahogy Nolan ismét mesélt nekünk a trükkjeivel. De, de, de… Viszonylag nagyon hamar rájöttem a trükkre, és igazából egy idő után már csak arra vártam, hogy igen, igen, legyünk túl mindenen, derüljön ki a csattanó és bumm. Ennek ellenére azért engem is ért meglepetés a legvégén, hála az égnek. A színészi játékra nem volt panaszom, kicsit talán néha vontatott volt a történet, de ezt leszámítva… Tényleg érdemes végignézni.

@The Matrix: Reloaded
Nem fogom azt mondani, hogy nem volt csalódás ez a film, mert igenis csalódtam benne az első rész után. Hihetetlen mértékben elszaporodtak az akciójelenetek, az össze-vissza fegyveres-autós üldözések, amiknél csak ültem, és számoltam magamban a bárányokat, hogy mikor érünk már a végére. Ha ezeket leszámítjuk, plusz a Neo-Trinity jeleneteket, amik még az első résznél is kevésbé tűntek számomra igazinak és mélynek, akkor viszont a Mátrix mentségére legyen mondva, ugyanúgy elgondolkodtatott, mint az első rész, és nem hagyott nyugodni jó darabig.  A harmadik résztől viszont többen óvtak, mondván az még ennek a köztes résznek a szintjét sem üti, így valószínűnek tartom, hogy a trilógia befejezését jegelem még egy darabig, akármennyire életem szerelme Keanu Reeves.

@Remember me
Kb. a moziba kerülése előkelő helyet foglalt a bakancslistámon az Emlékezz rám, csak aztán, rossz szokásomhoz híven, azaz hogy nem nézek filmeket, mindig elmaradt, hogy ténylegesen időt szakítsak rá. A közszolgálat viszont kivételesen most ténylegesen a javamra volt, mert valamelyik hétvégén műsorra tűzték a filmet, így ha magyar szinkronnal is, de végre én is megérthettem, miért szeretik annyira az emberek a Remember me-t.  És aki nekem ezentúl bármi rosszat mer szólni Robert Pattinsonra, azt fogom, és megverem, és ezt nyugodtan lehet fenyegetésnek venni, még ha soha nem is vettem karate órákat. Szóval Rob karakterét eszméletlenül imádom, és a többi szerep is fnatasztikusan lett felépítve.  Sokan azzal vádolják a filmet, hogy lassú, én kifejezetten szerettem ezt benne, minden szépen be volt vezetve, végre lett hajtva, és láthattuk a következményt, és ez valamiért végig a földön tartott engem.  Pontosan tudtam, hogy a történet végére egy több köbméteresre duzzadt zsepkendőkupacban fogok üldögélni, ami meg is történt, a befejezés egyszerűen fantasztikus, rég láttam olyan filmet, ami ekkora zokogógörcsöt váltott volna ki belőlem, vagy fél órán keresztül csak ültem a tv előtt és nem tudtam magamhoz térni. Fantasztikus, fantasztikus, fantasztikus.

@ The Artist
Nem tudom, láttam-e már ezelőtt életemben egész estés némafilmet, de valószínűleg nem a válasz a kérdésre, így eleeinte nagyon furcsán ért a némafilmes története. Kellett egy jó húsz perc, hogy hozzátudjak ahhoz szokni, hogy hiába szeretném is, ezek a szereplők itt nem fognak megszólalni, és a feliratokból na meg a direkt eltúlzott gesztusokból kell kikövetkeztetnem, mi történik. Szó se róla, elég merész vállalkozás volt a huszonegyedik században előállni egy ilyen filmmel, ami tulajdonképpen nehezen elképzelhető szombat esti filmnek mondjuk az rtl-en, de a maga módján tisztességesen el lett készítve, és még ha hihetetlennek tűnik is, meghozta a kedvem ahhoz, hogy belenézzek egy-két régi némafilmbe. És most már egyáltalán nem csodálkozom azon sem, hogy ennyi díjjal halmozták el A némafilmest.

@The Ides of March
Kiújuló Ryan Gosling mániám eredményeként jutottam el addig, hogy megnézzem a magyarul „ A hatalom árnyékában” futó politikai filmet, ami egyébként témáját tekintve elég közel áll az érdeklődésemhez, mindig is kíváncsi voltam, hogy mi folyik mondjuk teszem azt az amerikai elnökválasztás mögött. A sztoriban talán az a legérdekesebb ( Ryan Gosling arca után salalalalala), hogy nem tudod eldönteni, a film végére ki lesz az igazi győztes, és ki vesztett el igazából mindent. Arra is tökéletesen rámutatnak George Clooney-ék, hogy a politika bizony rohadt mocskos egy világ, és ha egyszer belekerültél, teljességgel lehetetlen, hogy tiszta és becsületes maradj, előbb-utóbb úgyis belekeveredsz a játékokba, mert ezen játékok nélkül győztes sem lehetsz. Aztán, hogy mi az igazi győzelem, azt már mindenki saját magának dönti el.

@Shutter Island
A film tökéletes választásnak látszott, nemcsak  Leo mint emberi lény, és mint életem egyik legmeghatározóbb  színésze miatt, hanem a történet miatt is, ami elmondások, ajánlók és előzetesek alapján pont az én ízlésemre lett szabva. Aztán nagyon hamar bele is szerettem mindenbe, a bajlós hangulatba, az egész filmen végigfutó „úristen, tudom, hogy történni fog valami, de mi lesz az” érzésbe, és igen, rendesen belerángatott engem is minden közepébe a Viharsziget. A legszomorúbb és legcsalódáskeltőbb talán az volt, hogy a lelkem mélyén azért nagyon hamar rájöttem, hogy mi a szituáció, de mint mindig, a legvége azért még egyet csavart nekem mindenen, hogy legyen min gondolkodnom, és ne úgy feküdjek le aludni, hogy nem biztos, hogy megérte ez a pár óra. Összességében azért rohadtul tetszett minden, a szereplőktől elkezdve, a zenéken át, hát, teljesen a hatása alatt voltam mindennek. Csak a hangot nem tudtam elhallgattatni, a fejemben.

@Zodiac
Talán kicsit erős lenne a hónap csalódásának hívnom a Zodiákust, de sajnos tényleg nem azt kaptam tőle, amit szerettem volna. Pedig minden nagyon jól indult, már az elején magával ragadott a sorozatgyilkos története és a szereplők is, Robert Downey Jr. és Jake is kitettek magukért ezerrel, ahogy az egyébként előttem még mindig csak Hulk-ként megjelenő Mark Ruffalo is remek volt, de a filmnek egyszerűen volt egy hatalmas hibája: Elképesztően hosszú volt. A közepe felé már annyira szenvedtem, hogy ötpercenként stoppoltam le a filmet és futottam innivalóért, zsepiért kajáért, ezért-azért. Pedig tényleg, nagyon szép filmes elemek is voltak benne és összességében semmi kivetnivalót nem találtam a sztoriban sem, meg imádom a nyomozós történeteket minden szinten, de akkor is. Furcsa volt, talán ez a legjobb szó a Zodiákusra.

@Insomnia
Nem, nem a 2002-es lebutított, amerikai verzió, amit még ugyan nem láttam, de mindenképpen, hangsúlyozottan az amerikai remake-ek ellen vagyok, kifejezetten ha skandináv filmekről beszélünk. Az Álmatlanság ráadásul egy 1997-es norvég film, és nem is akármilyen! Annyira vészjósló, annyira skandináv, egyszerűen nincsenek rá szavak. Igen, belátom, egy átlag amerikainak nehezen emészthető a film, sőt, még nekem, az egyébként a skandinávok hűvösségéhez hozzászokott norvégmániásnak is egy kicsit megterhelő volt ez a másfél óra tömör hidegség, hűvösség és lehangoltság, de egyszerűen ezt az egész történetet nem tudom Alaszkában elképzelni amcsikkal. Nem, ez a norvég verzió tökéletes. Fantasztikusan mutatja be a bűntudatot, és azt, ahogy ez összekapcsolódik az álmatlansággal. És van néhány jelenet, amit tényleg, még médiaórákon is mutogatni lehetne. Tényleg kár, hogy ennyire nem szentelünk figyelmet a skandináv filmeknek, mert számomra, a tetovált lány után másodszor bebizonyosodott, hogy az északiak igenis tudnak filmeket rendezni. Nem is akárhogy.

@Zoolander
Másfél óra tömör őrültség, erre nincsenek is más szavak. Egyszerre tökéletesen találó, és iszonyatosan idegesítő ez a film, de ami biztos, hogy a nagy, felfuttatott modellek világát  remekül parodizálja. Néha viszont nekem már sok volt, egy-két részlet már az ilyen: Annyira vicces, hogy nem is vicces kategóriába esett, de szó se róla, az a sztárparádé, aki a film kedvéért komplett idiótát csinált magából, engem is elkápráztatott. A legjobban persze,a nyolcvanas évek zenei világa tetszett. A wake me up before you go-tól egészen a frankie goes to hollywood relax-éig minden számot imádtam, meg persze a két főszereplő csodálatosan alakított modelljeit. Zseniális ez a film, engem valamiért talán a diszkópatkányokra emlékeztetett, az is ilyen „egyszerre nagyon jó és bűnrossz”.

*a gifek most a bővebben cucli alatt, így praktikusabb :D*

Szinte kötelességemnek érzem, hogy megemlékezzek az Eurovíziós Dalfesztivál magyar válogatójáról, A Dalról, hiszen most már hatodik éve (na, ha valami, ez ijesztő) hogy figyelemmel követem az ESC-t, törhetetlen lelkesedéssel, és minden évben egyre markánsabb véleménnyel és hatalmas kedvencekkel. Az elmúlt két évben szinte semmi okunk nem lehetett panaszra, hiszen az Ádok Zoli féle országégetés után legalább olyan produkciókat sikerült kiválasztanunk, amiket bármikor fel lehet vállalni Európa előtt, és legalább a döntőbe sikerült bekerülnünk, még ha ott aztán kulloghattunk is a szimpátialista végén. 
Nagy lelkesedéssel vártam az idei év magyar jelöltjeit is, de már a harmincas lista megjelenésekor elképesztő csalódás ért. A mezőny egyáltalán nem adott okot a bizakodásra és alig akadt egy-két szám, ami megragadta volna a figyelmemet és komolyabban megtetszett volna. Nyílt titok, hogy én már tavaly is Kállay Saunders dalának, az I love you-nak szavaztam volna bizalmat, így nagyon vártam, hogy idén mivel áll majd a zsűri és a közönség elé. Bár a My Baby szerintem elmaradt az I love you-tól mindenféle tekintetben, azért András - főleg a többiek semmilyensége és idegesítő számaik miatt - az egyik favoritom lett. Ugyanígy jártam ByeAlexszel is, akit már a Csókolom miatt megszerettem az mr2-n, és örültem, hogy idén is akad majd egy ilyen "petőfis" dal majd a harmincban. Na, kb. itt ki is merült a "potenciális továbbjutók fannis listája" Szinte imádkoztam azért, hogy ne Radics Gigit küldjük Malmöbe. Hogy miért? Igen egyszerű okai vannak: Egyrészt a szám  egy bosszantóan tipikus popdal, roppant idegesítő refrénnel. Aztán, Gigi tőlem aztán a csillagokat is leénekelhetné, de egyszerűen semmit nem képes átérezni abból, amit énekel. Néha az az érzésem, fel sem fogja, milyen szavak jönnek ki a száján. Harmadrészt, lehet, hogy itthon most ő az egyik legjobb énekesnő, de csak a hanggal nem válthatjuk meg a világot. Azt meg már meg sem említem, hogy idén már most rengeteg női indulóról tudunk, a németek például egyből a Cascadát küldik, de többek között az osztrákok, a dánok, a norvégok, a finnek, az ukránok, és a szlovének is egy-egy dívát küldenek Svédországba, ezért Gigi úgy elvegyülne és eltűnne közöttük, mint a sicc. Jajj, és egy plusz rizikó, hogy nem tudja magát kihúzni, majdnem olyan rossz a tartása mint nekem, csak én ugye nem állnék ki ennyi ember elé. A másik befutónak kikiáltott induló, akitől már előre a hideg rázott, a dal meghallgatása előtt, az a Pál Dénes- Agárdi Szilvi duó. Egyszerűen annyira hatásvadásznak tartottam az egész összeállítást, jóhogy nem egyből szivárványt hányó unikornisokat küldünk fel a színpadra. Biztosan mindketten tök jó emberek, nem ellenük szól a felháborodásom, hanem a koncepció ellen, ennyire azért nem kell a szánalomra és a kegyelemkenyérre alapoznunk, és a dal maga pedig, mint az az elődöntők alatt kiderült, szívfacsaró...an szörnyű. Keresztes Ildikó szerintem tisztában volt azzal, hogy neki nem feltétlenül a malmöi szereplés a cél, de legalább gazdagított engem pár perc nevetéssel, amíg angolul próbált meg nyilatkozni. Cserpes Laura még Giginél is tucatabb volt a dallal együtt, Vastag Tomi oroszlánkirálykodása pedig olyan két-három évvel ezelőtt még talán be is jött volna, most viszont már unalmasnak hatott, az o-o-o királyával, Rácz Gergővel együtt. A döntő nyolcas mezőnyén kívül bennem még talán Baricz Gergő hagyott nyomott, aki természetesen nem Sévdországba való volt, az ő számában viszont legalább volt valami egyedi. 
És akkor Alexről, meg az országunkról... Megpróbálnék tömör lenni, de egyszerűen felháborított, ahogy az ország jelentős része lereagálta a Kedvesem eurovíziós indítását. Mondjuk, tizenhat évnek elégnek kellett volna lennie, hogy rájöjjek,a jó kis magyar mentalitást nem lehet kiírtani ilyen gyorsan bájos és jóindulatú kis népünkből, de reménykedni mindig lehet, nem? Amilyen támadások viszont Alexet és a Kedvesemet érték szombat óta, már az én csőrömet is bökik. Alapvetően azzal dobálózni, hogy meg volt bundázva az egész... Ha Gigi nyert volna, teszem azt, akkor lehetne ilyenekkel dobálózni, hiszen még a tv2 is reklámkampányokat forgatott vele meg tökömtudja, de hogy Alex... hát hogy jönne ő ehhez az egészhez? Értitek, a gyerek el sem akart indulni ezen az egész cuclimuclin. Az meg a másik, hogy utólag már könnyű hibáztatni mindenkit, szavazni meg lehetett, az Alex rajongók megtették, ez lett az eredménye. Én személy szerint elmondhatatlanul örülök annak, hogy nem egy tucat popszámmal vágunk neki az eurovíziónak, és legalább megmutathatjuk, hogy igen, nézzétek, nálunk ilyen is van. Igen, nagy az esélye, hogy nem jutunk tovább az elődöntőn. Na és? Legalább emelt fővel hagyhatjuk el a színpadot, mert Alexszel egy költőt, ezzel egy fantasztikus dalszöveget, és egyedi hangulatot küldünk ki Malmöbe. És ha magyarul fogja énekelni a dalt? Tavaly mindenkinek az szúrta a szemét, hogy Csabáék miért angolul énekelnek, idén meg a magyar nyelv a baj? Hát komolyan, mi a jó nekünk? Inkább tanuljuk meg megbecsülni azt, amink van, örülni Alex sikerének és szurkolni neki májusban. Mert ha még mi, magyarok is agyba-főbe támadjuk, akkor hogyan várhatnánk el, hogy bárki is ránk szavazzon. (Mellékes utólagos megjegyzés: az ötlet, hogy egyes részek a dalban svédül legyenek, egyszerűen fantasztikus. imádnám, ha így lenne)