Néha azon gondolkodom, hogy mennyire egy elcseszett világban élünk, de aztán rájövök, hogy  amíg az alexandrában kiemelt ajánlatként szerepel az Új Beatles-Biblia, és amíg lehet túró rudit kapni a boltokban, addig azért még mindig jobban jártunk, mintha ezek sem lennének. Meg aztán tényleg úgy van vele az ember, hogy jobb, ha örül annak, amit kapott, mert két pillanatig nem figyel oda, és máris elveszik tőle, aztán leshet, mint borjú az új kapura. Mert például van egy csomó ilyen apróság, ami nélkül sokkal kevesebbet mosolyognék, és minden ilyen buta fekete-fehér-szürke árnyalatba borulna körülöttem, és nem tudnék nevetni a legidiótább és lényegtelenebb dolgokon. Mármint, csak képzeljünk el egy világot, ahol nem lehet angol nyelvű könyveket venni, csak magyarokat;  ahol nincsen oreo-s és noisette milka, meg barackos-kekszes bocicsoki; ahol nem töltheted le a netről a kedvenc filmjeidet, és csak akkor láthatod őket, ha valamelyik szennycsatorna műsorra tűzi; ahol nincsen halfilé, és minden hal tele van szálkával; ahol a hozzád legközelebbi koncert is valahol Németországban létezik csak; ahol mindenkinek kötelező oroszul vagy németül tanulnia; ahol nem írhatsz rózsaszín tollal matekórán; ahol nincs karácsonykor rénszarvasokkal tele a karácsonyi vásár; ahol mondjuk mindenki egységesen rebecca black friday-ét énekli himnuszként; ahol kötelező csináltatnod egy tetkót, amire azt írják, hogy Béla, az erő veled van; ahol csak elemes fénykardok vannak, és néha harc közben is újra kell töltened; ahol Dóra, a felfedező nem várja meg, hogy felelj a kérdéseire; ahol április elsején nem viselkedhetsz úgy, mint ahogy szíved szerint az év összes többi napján tennéd; ahol már általánosban meg kell tanulnod részletesen a földigiliszták szaporodását; ahol a tini nindzsa teknősök nem művészekről, hanem celebekről vannak elnevezve; ahol készítenek egy rómeó és júlia adaptációt Kristen Stewarttal a főszerepben; ahol még tizenkettedikben is van fizika;  ahol a simednek nem tudsz külön ünneplős ruhát kiválasztani; ahol nem lehet kontaktlencsét hordani, csak olyan jó sztk-keretes szemüveget; ahol trikóban tolod egész nap; ahol egy kilométeres neved van legalább; ahol a mekiben nem ihatod meg a kis dobozos tejszíneket; és ahol egyszerűen nem találod meg a helyed, mert nem érzed otthonodnak. 
De mondjuk, ha ezen különleges helyek egyikére születtél volna, nem pont azt találnád borzasztónak, ami nálunk fordítva van. Nem pont a túróruditól, a facebooktól, a mindennapi fürdéstől, az angoltanulástól, a hétvégi buliktól vagy a táblás csokitól iszonyodnál? És feltétlenül azt kell szeretned, amit a jól megszokott környezeted nyújt neked?
Mi van akkor, ha én mégis kíváncsi vagyok, mi történik ezeken a furcsa helyeken. Ha érdekel, miért döntöttek úgy, hogy halat esznek sült krumplival a hét minden második napján és öt órakor teáznak, hogy lazacokat halásznak a tengerből és hétvégente síugróversenyekre járnak, hogy együltükben több liter sört öntenek le a torkukon és még mindig próbálják feldolgozni a huszadik század legmegrázóbb eseményét, hogy újévkor komolyzenei koncertet rendeznek, hogy más betűket használnak, mint én, hogy miért van ekkora ellentét a két leghíresebb focicsapatuk között, hogy miért hat kilencven éves nénit küldtek az eurovízióra, vagy épp hogy bírnak kengurukkal a tengerparton karácsonyozni. Attól én kevesebb leszek? Ez egyből azt jelenti, hogy én már nem törődök azzal, ami eddig történt, hogy nem becsülöm meg azt, amit kaptam?
Ugyan, miért jelentené ezt? És miért olyan nagy probléma, hogy kíváncsi vagyok? De addig nem fogom megtudni, hogy melyik világban fogom megtalálni a helyem, amíg többet ki nem próbálok. Miért kellene megállnom a legelsőnél? Miért ne bolyonghatnék tovább? Aztán ha majd esetleg úgy döntök, hogy mégis ideje visszatérni a startmezőre, na akkor lehet majd a szokásos "én megmondtam" szövegekkel jönni. De akkor ez már engem nem fog érdekelni, Hogy miért nem? Mert ha évekig tartó bolyongás után is, de hozzászokok majd egy nekem tetsző világhoz. És hogy ez hol lesz? Ezt még senki sem tudja, főleg én nem. 

Sokat gondolkodom mostanában azon, hogy hogyan vészeli át a kritikusnak tartott tinédzseréveket az, aki a zene-könyv-fim szentháromság valamelyik tagját nem választja szabadidős elfoglaltságnak. Ha én az elmúlt két-három évben egyetlen filmet nem néztem volna meg, ha nem lógtam volna 7/24-ben az mp4 lejátszómon vagy nem lehetett volna hétvégenként könnyvvel a kezemben megtalálni, teljesen biztosra veszem, hogy egészen más emberként írnám most ezeket a sorokat. Minden egyes dal, amit meghallgattam, segített abban, hogy megfogalmazzam a problémáimat és könnyebben kifejezzem  az érzéseimet. Néhányuk azért volt nagyon fontos, hogy felhúzzon a padlóról, amikor magam alatt voltam, és akkor is vidámságot és energiát töltsön belém, amikor minden kilátástalannak látszott. Másokra azért volt szükségem, hogy megtanítsanak érezni, vagy épp megmagyarázzák, mik azok az új érzések és gondolatok, amik váratlanul felbukkantak az agyamban. Három-négy perc elég volt ahhoz, hogy meggyőzzenek valamiről, vagy tökéletesen ellentmondjanak nekem, és minden egyes dal, amit eddig meghallgattam, tudom, hogy valamilyen szinten hatással volt rám, még ha ezt most nem is veszem észre. 
Szerintem aki már életében elolvasott pár ténylegesen jó és értékes könyvet (nem, a Szent Johanna Gimi még mindig nem tartozik ide. Téma lezárva) annak nem kell magyaráznom, mennyire megéri olvasni, és mennyire fontos, hogy minél több különböző témájú és nézőpontú könyv kerüljön a kezedbe. Mert persze, az is nagyon szép és jó, ha az alexandra összes Stephen King könyvén átrágod magad, vagy épp a lehető összes vörös pöttyös könyv forgott már a kezedben, nem szeretném én ezt lebecsülni, csak szerintem pont az a legvarázslatosabb a könyvekben, hogy mindegyik egy külön világ, és minél több műfajjal, stílussal, szerzővel ismerkedünk meg, annyival sokszínűbb emberekké válhatunk.( Meg persze akkor sem árt ugye az olvasottság, ha szeretnétek elhódítani Kristen Stewarttól Robert Pattinsont, aki köztudottan odavan az könyvmoly  lányokért. És mielőtt megkérdeznétek, hogy jutottam ilyen random információk birtokába, a válasz, mint általában mindig, a tumblr. ) Tényleg, minden egyes kötet egy másik történetbe vezet el, amibe teljesen és tökéletesen bele tudsz merülni, és miközben megismerkedsz a világ legkülönlegesebb, legérdekesebb személyiségeivel, sokszor a saját problémáidra is megoldást találsz. És rengeteg olyan regényhőst is találhatsz, aki kimondja helyetted azokat a gondolatokat és alapigazságokat, amik ugyan már hónapok óta formálódtak benned, de nem tudtad rendesen megfogalmazni. Ilyenkor pedig jön az a leírhatatlan érzés, amikor végre megtalálod a lelkitársadat, és áldod az írót, amikor nálad ezerszer jobban megfogalmazza az épp csak megszületni készülő gondolataidat. Arról meg ne is beszéljünk, hogy a könyvek mennyire megreformálják az ízlésedet is minden más téren. Mert nemcsak más regényekre találsz rengeteg utalást egy-egy könyvben, hanem ugyanígy sokszor pattansz le egy-egy fejezet után a gép elé, hogy megkeress egy előadót vagy dalt, vagy épp már töltöd is le a főszereplő kedvenc filmjét, és a könyveid segítségével így bukkansz újabb és újabb csodákra a mindennapjaidban. 
És a filmek? Nálam ugyanennyire komplex hatást érnek el. Mindegyik elgondolkodtat, új környezetbe visz, és rengeteg mindenre megtanít. Megmutatja mindazt a szörnyűséget, ami a világban van, de a következő másfél órában már pont arra jöhetek rá, hogy mennyire csodálatos az életünk. Néhány monológ egy életre megváltoztatja a gondolkodásmódomat és az emlékezetembe vésem, pár szerelmi szál pedig egy örök példaképpé válik számomra. A filmekben talán tényleg az a legkülönlegesebb, hogy a rendező bepillantást enged a saját - sokszor őrült és fantasztikus - képzeletébe, és rámutat arra, hányféleképpen értelmezhetjük ugyanazt a történetet. Mert ami az egyik rendezőnek egy hétköznapi romantikus sztori, az másnak már mélyen elgondolkodtató dráma. És természetesen itt is teljesen lényegtelen, milyen stílusról beszélünk. Néha egy romantikus komédia is hordozhat nagyon fontos üzeneteket és lehet elképesztően gyönyörű, ahogy a dráma sem garancia arra, hogy feltétlenül az életedet is megváltoztató igazságot vágjon az arcodba. Viszont minél több filmet nézel meg, annál gyorsabban fedezed fel bennük az igazi értékeket, és még ha néha lelkiismeretfordulást is okoz, hogy nem új filmeket töltesz éppen, érdemes néha újranézni a nagy kedvenceket. Mert rengeteg történet másodszorra vagy ötödszörre sokkal többet mondhat. 
Lényeg a lényeg, ha a szüleid néha időpocsékolásnak is hívják, vagy épp a barátaid szerint nem éri meg ennyi időt eltölteni a filmek, a könyvek és a zene világában, szerintem igenis fontos, hogy találj időt ezekre, mert mindennek, ami hatással volt rád, csak több leszel egy kicsivel. 

Szilárd meggyőződésem, hogy minden ember életében vannak olyan filmek, amelyekben bár külső szemlélőként semmi különleges nincs, csak egy átlagos, amerikai másfélórás bolondozás, az adott személynek viszont hatalmas kedvenceivé válnak, és azt veszi észre, hogy lassan minden sort kívülről tud. Na, én is pontosan így jártam a Pitch Perfecttel, amit az elmúlt két hétben legalább ötször megnéztem, és eléggé nagy hatást gyakorolt rám ahhoz, hogy még itt a blogon is megemlékezzek róla. 
Azért nehéz ilyenkor megfogalmazni, hogy miért fogott meg a film, mert én sem értem igazán. Vagyis de, valamilyen szinten tudnék azért rá magyarázatot találni, de lehet jobb is, ha nem keresek. 

Először azért rendesen megijedtem, mert az összefoglalója alapján leginkább egy Glee által inspirált dalolászásnak tűnt az egész, ami nagyon nem az én világom. (Röviden, tömören a problémáim a Gleevel: Összesen ha öt részt láttam belőle, de ez pontosan elég volt ahhoz, hogy annyira elegem legyen a főszereplő csaj viselkedéséből, hogy az egyébként iszonyat édes meleg srác se tudjon rávenni, hogy továbbra is nézzem. A dalok pedig legjobb esetben is csak középszerű feldolgozásnak számítanak, évadonként ha egy vagy két dal van, amit tényleg érdemes végighallgatni. ) Épp ezért akadtak előítéleteim, és semmiképp sem számítottam többre egy szokásos amerikai, cukormázas, egy kicsit romantikus, egy kicsit vígjátékra, de be kell valljam, ennél sokkal többet kaptam. Hogy miben is különbözik a Pitch Perfect mondjuk a megemlített Glee-től, és miért ajánlanám olyanoknak is, akik a sorozatban csalódtak és nem szeretik?
Két nagyon fontos dolog maradt meg bennem. Az első, természetesen a dalok, amik mintha az én tizenhatéves tinédzserlány - énemnek íródtak volna. Tökéletesen beletalálnak az ízlésem egy részébe, és azóta is teljesen rákattantam a feldolgozásokra. Egyrészt imádom azt, ahogy a nyolcvanas és kilencvenes évek klasszikusaihoz ugyanúgy hozzá mertek nyúlni, mint a legmenőbb mai slágerekhez, Másrészt persze engem könnyű elcsábítani a mashupokkal, mert az egyik legnagyobb gyenge pontjaimnak számítanak. Nincs is annál jobb, mikor két amúgy is kedvencemnek számító dalt fognak, és úgy összemixelnek, hogy az eredmény még fantasztikusabb lesz, és ez legjobban természetesen az olyan popdaloknál működik (abba most ne menjünk bele, miért), amiket a Pitch Perfect is kiválasztott magának. De egyik kompozíció sem érne semmit, ha a prezentáció nem lenne elég ütős. Viszont mind a színészek hangja, mind a tánckoreográfiák és egyéb extra elemek annyira jól sikerültek, hogy már csak a zenés részek miatt is megérné megnézné a filmet. 

De ami tényleg különlegessé varázsolta számomra a Pitch Perfectet, az egyértelműen az a sok változatos karakter volt, akiket sikerült ebben a bő másfél órában felvonultatni. Már az maga újdonságnak számít, hogy a főszereplőnek, Beca elérte, hogy ne utáljam meg a történet egyetlen pontján sem, ilyen pedig nálam csak nagyon ritkán fordul elő női karakterek esetében. Az Anna Kendrick által hozott Beca viszont szerethető, vicces, és nem hozza rám a frászt a logikátlan döntéseivel, sőt, valamilyen szinten még azonosulni is tudtam vele. Ahogy a számomra eddig ismeretlen Skylar Astin is jól alakít Jesse szerepében, aki, mint amolyan férfi főszereplő, kellően különleges ahhoz, hogy ne nézd egy átlagos egyetemista fiúnak, kellően idióta, hogy nevetni is tudj rajta, közben kellően romantikus ahhoz, hogy bele tudj szeretni, és pluszban megvan az a bájos mosolya és nézése, aminek segítségével biztos, hogy újonc színészünk is rengeteg új rajangót szerzett világszerte. Akik viszont még Becánál és Jessenél is sokkal szerethetőbbek, azok a mellékszereplők, kórustársak, akik eszméletlenül viccesre lettek kitalálva. Kisebb ódákat zengett mindenki a rebel Wilson által alakított Fat Amyről, aki nemcsak a tumblit hódította meg, hanem azzal az öniróniával, szarkasztikus humorral és eltalált poénokkal szerintem egy kicsit minden túlsúlyos (és nem túlsúlyos) lánynak a példaképévé vált. Én konkrétan már akkor nevettem, amikor feltűnt a jelenetben, mert éreztem, hogy olyan pillanat fog következni, ami után percekig a földön fetrengek majd. De nemcsak ő felejthetetlen az acapellázó lányok közül, találkozhatunk suttogó ázsiai cukisággal, szexmániás bombázóval, de nem maradhatott ki a leszbi karakter sem. Emellett persze ott van nekünk a kórusvezető Aubrey, aki épp csak annyira idegesítő és parancsolgató kórusvezető, hogy egy kicsit a halálba kívánd, de a végére megszeresd, valamint Chloe, aki már csak Brittany Snow alakítása miatt is imádnivaló. 

De az én kedvencemmé egy egyébként teljesen jelentéktelen mellékszereplő vált, amit a mai napig nem értek. Valószínűleg csak a menő hipszterszemüvege miatt szerettem bele (mert anélkül csapnivalóan néz ki, lássuk be), de a szájdobolásával és a rapszólóival együtt az egyértelmű favoritom Donald lett, a fiú akapellacsapat egyik oszolopos tagja, akit nem tudok nem szeretni, és az egész film alatt muszáj rákoncentrálnom. Ezt tulajdonképpen nem is kellett volna elárulnom, teljesen jelentéktelen apróság, és nem is illik az eddig leírtakhoz, de ne haragudjatok, túlságosan megszerettem ahhoz, hogy ne menjek el mellette szó nélkül. 
Persze ezen a két alappilláren kívül még rengeteg apróság megragadta a figyelmem, és segített abban, hogy teljesen beleszeressek a Pitch Perfectbe. Nem, nem  mondom azt, hogy egy elképesztően egyedülálló, különleges és elgondolkodtató film, de nem is ez volt a cél. A Pitch Perfect szórakoztat, megnevettet, másfél óráig elfelejthetem minden problémát, és koncentrálhatok egy kicsit erre a pár fiatalra, akiknek egyetlen szenvedélyük az ének. Hétvégi unaloműzőnek, iskola utáni stresszoldónak, vagy csak szimpla jókedv-filmnek bármikor tökéletesen megfelel, és saját kategóriájában szerintem az elmúlt pár év egyik legjobb alkotása. 

Akármennyire próbálom, sehogy sem tudom felfogni, hogy lett az Egy különc srác feljegyzései-ből ennyire nagy sikerkönyv. Nem tudom megérteni, hogy a mostanában csak Leiner Laura "csodasorozatáért", a Szent Johanna Gimiért rajongó fiatal lányok hogyan jutottak el arra a szintrem hogy elolvassák ezt a könyvet. Ha pedig nem ennek a logikátlan szórakoztató irodalomnak a rajongótábora vásárolta fel a Perks köteteit itthon, akkor hol bújkált eddig az az értelmesen olvasó réteg, aki hirtelen beözönlött a könyvesboltokba? Sehogy sem áll össze a kép.
Persze, egyrészt nagyon sokat segíthetett az Emma Watson  - Logan Lerman páros azon, hogy én ma azon bosszankodhassak, hogy milyen tömegtevékenységgé vált az elmúlt pár év egyik legjobb, és rám a legnagyobb hatást gyakorló regényét olvasni. Ez a két húzónév szerintem pont elég ahhoz, hogy az egyébként nem az ilyen karakterek és könyvek felé mozduló emberek is beüljenek a moziba vagy épp kezükbe vegyék a kötetet. 
De hogy ennek örülök-e? Nem, nem igazán. Egyrészt természetesen jó érzés, hogy a szerző tényleges elismerést kap, és érzékeltetik vele, milyen zseniálisat alkotott, másrészt viszont, mint egy hároméves kisgyerek, akire ráparancsoltak, hogy ossza meg a többiekkel a színesceruzáit, eszméletlenül önző és féltékeny vagyok. A szívem szakad meg azon, ahogy különböző fórumokon taglalják egyesek, mennyire imádták a könyvet, közben a mélyebb mondanivalóból, a tényleges tartalomból szinte semmit sem fogtak fel. Amikor tizenhárom éves fruskák próbálják kitalálni, mit tett Charlie nagynénije, ami miatt Charlie "annyira szomorú" volt. Ilyenkor legszívesebben megfognám a könyvet, kikapnám a kezükből és elküldeném őket melegebb éghajlatra. Valószínűleg elég gyerekes megoldás lenne, és nem feltétlenül érném el vele a célomat, de néha úgy érzem, hogy amikor valaki nem érti meg Charlie történetét, nem fogja fel egy-egy gondolatát, talán engem sem tud megérteni. És ez ezerszer jobban tud fájni, mint az, hogy tulajdonképpen több ezren tartják még ugyanígy sajátjuknak ezeket a monológokat. 
Egy ilyen bevezető után eléggé paradoxonnak tűnhet, hogy olvasásra szeretném ajánlani az Egy különc srác feljegyzéseit. Az előző sorokat vegyétek inkább egy intésnek, azzal kapcsolatban, hogy a könyvet semmiképp se kezeljétek "egy ifjúsági regényként a sok közül". Mert hiába látjátok most mindenkinek a kezében a zöld borítós kötetet, a Perks minden, csak nem tizenkettő egy tucat.
Ha az alaptörténetet még nem ismernétek el, talán csak annyit árulnék el, hogy van egy tizenöt éves srác, Charlie, aki meglehetősen furcsa módot választ arra, hogy az életét megörökítse, hiszen egy ismeretlen barátnak írt leveleiből ismerhetjük meg érzéseit, gondolatait, és a világot, amiben él. És ez a világ, mint azt szerintem minden  tinédzser igazolni tudná, egyáltalán nem egyszerű. Charlie ráadásul egyáltalán nem egy átlagos tizenéves, hanem egy nagyon romantikus, érzékeny és furcsa figura, akinek eleinte épp ezért nehézségei akadnak az elkezdődő középiskolával. A párszás oldalon végigkövethetjük azt, hogy Charlie hogy talál barátokat, szerelmet az iskolában, hogy esik túl a fiatalkor fontos lépésein, és közben milyen gondolatok száguldanak a fejében, és hogy próbál ezekkel megküzdeni. A végére pedig egy sokkal komolyabb, mélyebb fordulatot is vesz a történet, de nem leszek olyan kegyetlen, hogy ezt most el is áruljam. Ha eddig a téma nem is fogott meg, el kell árulnom, hogy nem csak ez a Perks varázsereje. Ennél talán még megkapóbbak, még imádnivalóbban Charlie világról alkotott képei, azok az elképzelések, kusza gondolatok, amelyek megjelennek a barátjának írt levelében. Ezek bizonyították be számomra azt, hogy Charlie ténylegesen egy "különc", és azt is tudatosították bennem, hogy ha megpróbálnék, sem tudnék normális lenni, és hogy talán jobb is, hogy belém szorult egy kicsi  őrület. És igen, az olvasás közben az is megfogalmazódott bennem, hogy bármit odaadnék azért, ha egyszer egy olyan fiúra akadnék a nagyvilágban, aki képes engem szeretni és elfogadni a magam hülye valóságában, aki érzékeny és figyel arra, hogy mi történik a világban, de egyáltalán nem fekete-fehérben, de még csak nem is színesben látja ezeket az eseményeket, hanem valamilyen egészen különleges perspektívában, amit csak ő érthet meg. Még ha az írónak valószínűleg nem is ez volt a célja, sikerült elérnie, hogy kétségbeesetten várjak a saját Charlie-m megérkezésére. 
És hogy milyen extra hozzávalók adják a Perks tényleges különlegességét? Többek között a mellékszereplők. Patrick, aki konkrétan az egyik legjobb és legkülönlegesebb pasi karakter, akiről valaha olvastam, és akinek a naplóját is többször a kezembe kapnám, ha erre lenne lehetőség. Sam, aki azon kevés női szereplő közé tartozik az életemben, akit képtelen voltam megutálni. A szülők, a testvérek, a közöttük megrajzolt viszony, és az, hogy mindezt Charlie rajzolja meg nekünk, még varázslatosabbá tesz mindent. 
Nálam egy könyv értékjelzője sosem az, hogy elsírom rajta magam. Ez minden második kezembe kerülő kötettel megtörténik, a legnyálasabb romantikus jeleneteken, egy-egy kedvenc karakterem halálán, de tulajdonképpen bármin tudok sírni. Az egy különc srác feljegyzései utolsó levelei olvasása közben viszont egyetlen könnycsepp sem bújt elő a szemem sarkából. Egyszerre éreztem mérhetetlen szomorúságot, dühöt, csalódottságot, de közben örültem is, legalábbis a szém néha félmosolyra húzódott, a könnyek viszont csak nem jöttek. És számomra pontosan ez bizonyította azt, hogy a Perks of being a wallflower több, mint egy jó könyv. 
Elolvastam már nem egyszer, nem kétszer. Abban is biztos vagyok, hogy még rengetegszer a kezemben fog landolni, és sokszor fogom a szerző idézeteit olvasni. És csak arra kérnék mindenkit, hogy ha megteheti, olvassa el ezt a könyvet. És ha megértette, ha úgy érzi, tényleg megérintette ez a könyv, akkor ígérem, nem leszek önző, és nem leszek féltékeny. Inkább örülni fogok, hogy a világ Charliejait egyre többen keresik majd.

Ha egy kicsit is odafigyelt valaki a One Direction eddigi videóikra, könnyen észrevehette, milyen rendszer épült ki a háromperces klipek megjelentetésében már két album után. A recept először nagyon egyszerű, vegyünk egy pörgős, slágeres dalt a tökéetesen bevált Falk-féle szerzőcsapattól, készítsünk hozzá egy nyárias, lehetőleg vízhez köthető, ugrándozós, abszolút hangulatos videót semmilyen különösebb lényeggel vagy mondanivalóval, viszont épp annyi mosollyal és huncutsággal a fiúk arcán, hogy minden lány megegye őket. Második lépésként váklasszunk egy lassabb balladát, vegyük rá az öt srácot, hogy nézzenek szomorúan a kamerába percekig, hogy egy kicsit még jobban csöpögjön minden, és hitessük el a már megszerzett kislányokkal, hogy a hercegük a piros buszon csak rájuk vár. Aztán mire felépítenénk egy újabb tökéletesen nyálas fiúbanda imidzsét, romboljunk le mindent egy harmadik videóval, és mutassuk meg, hogy milyenek is igazából a srácok, hogy az őskor óta őket támogató értelmesebb rajongók elkönyvelhessék: "hát igen, látjátok, pont ezért szeretem őket még mindig". Tegyük még hozzá, hogy ez a harmadik dal általában (mindig) az első kislemez kistestvérének tekinthető, ugyanattól a szerzőcsapattól, és nem épp az aktulis album legminőségibb darabjai, sokkal inkább annyira fülbemászóak és slágeresek, hogy egy idő után akarva-akaratlanul is dúdolni kezded őket. A One Thing klipje pont a mai napon lett egy éves, és bár ott még a 1D-s srácok őrültsége csak kis mértékben mutatkozott meg, a hétfőn megjelent Kiss you-ban mindenre rátettek  egy lapáttal. 
Akinek valamiért kimaradt volna az életéből ez a videó, érdemes azért megnézni. A hangot le is veheti, ahogy már anno. az albumkritikámnál is írtam, a Kiss you messze áll a remekmű jelzőtől, és semmivel sem különb bármilyen másik mostanában divatos popdalocskánál, a klip azonban egy kicsit többet hordoz magában a megszokott és tipikus szépfiús nézéseknél és a medencepartiknál. Először is mondjuk nem árt, ha minimális szinten képben van az ember nagyon klasszikus amerikai csodafilmekkel, mert az azonnal és elég erősen szembetűnű Jailhouse utalásokon kívül a többi-többi kis jelenet is karakteres forrásokból táplálkozik. A srácok egyébként elég érdekesen nyilatkoztak a videóról, Zayn szerint ez az első olyan munkájuk, ami mögött egy teljes koncepció, ötletsorozat áll, és közben mégis sikerült végigszórakozniuk a forgatást, Louis viszont tömény őrültségként jellemezte ezt a három percet. De mi is történik valójában?
Ez az idióta fogta magát, összeválogatott pár teljesen jellegzetes, már-már közhelyes és klisés ( mielőtt bárki megsértődne, nem a jailhouse-ra gondolok, de, de... volt ott azért más is) film- és zenetörténeti elemet és teljesen a sajátjukra formálva, néhol ironikusan, néhol csak szimplán viccesen elbohóckodott rajtuk egy zöld vászon előtt. A felvett jelenetek, azért lássuk be, a legtöbb embert nevetésre késztetik, és ahogy az interneten megjelenő hivatalos kritikákat olvasgatom, a retro hullám még az idősebb, szőrösszívű és kegyetlen kritikusokat is meglágyította. De miért is? 
Szerintem  a válasz meglehetősen egyszerű. Mi történik egy fiúcsapattal, ha hirtelen a középpontba kerül és tinilányok millió őrülnek meg értük? Hiába tiltakoznának ellene minden erejükkel, akkor is az összehasonlítások kereszttüzébe kerülnek, több oldalról is. Egyrészt a rajongók pakolnak rájuk felesleges terheket azzal, hogy akármilyen múltbéli nagyon sikeres csapathoz hasonlítják ( itt ugye a beatlestől kezdve a take thatig már mindenről hallhattunk). A másik oldalról viszont, az előbb említettnél sokkal erőteljesebben megjelenik az utálkozók és elégedetlenek morgása arról, hogy ők mennyire értéktelen senkik, hogy soha senkihez nem fognak felérni, és különben is, mindig mindenkit csak koppintanak. Józan ésszel nézve persze mindkét oldal kijelentései teljesen szükségtelenek, és feleslegesek, és ezt szerintem a fiúk érzik legjobban, Sokszor elmondtam már, nem győzöm ismételgetni magam, hogy akármennyire kényelmes lenne elfogadni a tényt, hogy a One Direction öt üresfejű bábuból áll, akik buták és nincs zenei ízlésük, egyáltalán nem erről van szó, és ha a menedzsment szorosan fogja is őket, azért megtalálják a maguk módját, hogy egy kicsit megmutassák, milyennek látják ők a saját helyzetüket és mit szeretnének átadni a közönségnek. Na, ezeknek a kiskapuknak az egyik szép példája a Kiss you.
Mert amit kapunk tőlük, az hárompercnyi önfeledt szórakozás, meg persze hihetetlen mértékű irónia és önirónia. Igen, egy friss tinicsapat vagyunk, a nagyok és okosak szerint úgysem tudunk mást, csak félmeztelenül vonaglani a kamerák előtt, régi számokat és videókat lekoppintani, meg szexin mutatni minden körülmények között. Ezt akarjátok? Ezt kapjátok, csak fogyasztható és nosztalgikus környezetben, csak a hatás kedvéért. 
Ó, és hogy tetőzzük az élvezeteket, premier plánban megmutatjuk azt is, hogy igen, mindez egy zöld fal előtt történt, és mennyi minden kellett ahhoz, hogy úgy nézzen ki, ahogy. Ezt betetézzük azzal, hogy a rajongóinknak kedvezve még a szokásosnál is többet mosolygunk és hülyülünk, és csak hogy a "one direction tagjai buzik" elmélet lelkes híveinek is kedvezzünk, annyit ölelgetjük egymást, amennyit lehet, meg csattanóként meg is pusziljuk a másikat, csak így. Hogy a lúd kövér legyen. 
Tudjátok miért gondolom azt, hogy a Kiss you klasszisokkal veri az összes többi 1D videót, és a fiúk első olyan munkája, amit majdnem mindenkinek szívesen megmutatok anélkül, hogy kínos magyarázkodásba kezdenék azzal kapcsolatban, hogy miért is szeretem? Mert ez a klip mond valamit. Nagyon sokat. És emellett mégsem felejtett el vicces lenni, olyannyira nem, hogy még a fiúkat eltökélten ki nem állható, zenei produktummal nem rendelkező bohócoknak tartó apám is végignevette az egész videót. És ez már jelent valamit.