Ezer éve nem írtam, meg ha igen, akkor sem, ennek megvan természetesen a maga oka, de decemberben végre megpróbálok erőt venni magamon, és hogy be is tartsam itt a magam elé kitűzött célokat, elindítom a saját kis adventi kalendáriumomat, ami december elsejétől huszonnegyedikéig napi egy posztot jelent itt a blogon. A legtöbbnek természetesen a télhez és a karácsonyhoz lesz köze, de a 2012-es évet is szeretném egy kicsit összefoglalni. Minden lesz, ami ebben az évben előfordult itt. Ennek örömére az oldal kinézetét is megváltoztattam, az Arctic Monkeys után most a Mumford & Sons kapta a főszerepet. A mai poszt még nem tartogat nagy akciókat, egy tumblis listát hoztam arról, hogy mi az amit megtettem ebben az évben és mi az, amit nem. Fincsi lesz.

Lett új piercingem. (nem, nem, nem és nem)
Befestettem a hajam. (nem tudom, a kis szőke csíkokat mennyire lehet annak nevezni, de fogjuk rá)
Szakítottam valakivel. (ugyan kivel?)
Részt vettem egy hosszú utazáson. (ha csak egy lett volna...)
Átmentem egy vizsgán (német nyelvvizsga, oh yeah)
Megsimertem valakit, aki fontos szerepet tölt be az életemben. (imádomazembereket)
Sírtam valaki vállán. 
Nagyot veszekedtem a pasimmal. (lol)
Kaptam virágot. (éljen a nőnap és a névnapok)
Volt Valentinom.
Írtam kézzel levelet. (és kaptam is <33)
Egy orvos gyógyszert írt fel nekem. 
Olvastam egy nagyon jó könyvet. (Egy? Egy? Egy?)
Voltam állatkertben. (helló veszprém)
Túl sok pénzt költöttem felesleges dolgokra. (sooo me)
Utaztam vonattal. (ja, natürlich.)
Sírtam egy fiú miatt. (troll)
A napon töltöttem egy napot és lebarnultam. (albinó vagyok. és nem szeretem a napot)
Becsaptam az ajtót idegességemben.  (sooo hardcore)
Volt pánikrohamom. (megtámadott egy szöcske. NEM VICCES)
Vigyáztam egy ismerős kisgyerekére. (akkora kis pömszlik)
Kertipartiztam. (éljenek a family get-together cuccok)
Voltam óriáskeréken. 
Elmentem bowlingozni. 
Láttam moziban 3D-s filmet. (szeretem a szemüvegeket)
Randiztam. (még mindig jó vicc)
Az egyetlen józan ember voltam egy partin. 
Hazasegítettem valakit, aki túl sokat ivott. 
Fennmaradtam egész éjszaka. (up up up all night)
Több mint két óráig beszéltem telefonon. (én meg a telefon nem vagyunk in jó viszony)
Támogattam valakit, aki rossz hírt kapott. 
Élőben néztem valamilyen sporteseményt. 
Elolvastam egy egész könyvet egy nap. 
Aznap megvettem egy DVD-t, amikor megjelent. 
Egy héten több mint négyszer mekiben ettem. (anélkül is elég nagydarab vagyok, köszi)
A vizsgadrukk miatt sírtam. 
Megismertem pár hihetetlen embert. (hellósziasztok)
Hátraestem egy székkel. (nem egyszer)
Eltörtem a szemüvegem. 
Sírtam egy múltbéli emlék miatt. 
Órákig böngésztem céltalanul a neten. (all day every day)
Hánytam. (szia november)
Sírtam egy filmen. (minden filmen, köszi)
Nyílvánosan vitatkoztam valakivel. 

Gyerekkorom óta vágytam arra, hogy részt vehessek egy cserediákprogramban. Ezt az egészet mindig egy hatalmas misztikumnak tartottam, valami olyan különlegességnek, ami semiképp sem hiányozhatott a bakancslistámról. Mióta bekerültem a gimibe, tudtam, hogy a tizenegyedikeseknek lesz egy lehetőségük, hogy kijussanak Németországba egy hétre egy ilyen programmal. Aztán a jelentkezésről lekéstem, mert épp Angliában voltam (tudom, tudom, ez aztán a luxus), de végül mégis visszamondta valaki a helyét, és így az utolsó pillanatban - tényleg az utolsóban - megkaptam a lehetőséget. A nyáron az interneten keresztül kerestek meg minket a német diákok, és így ismerkedtem meg én is Nicivel, a partneremmel, akit legtöbbször csak a "csajomnak" hívtam, ami ugyan elég primitív és kétértelmű, de a célnak tökéletesen megfelelt, ha úgy kellett róluk beszélni a többi magyarral, hogy épp egy társaságban voltunk velük. Azon pár levél alapján, amit váltottunk, kedves csajszinak tűnt, bár az érdeklődési köreink túlzottan nem egyeztek, azért bíztam abban, hogy jól kijövünk majd egymással. Már ekkor tudtuk, hogy mi megyünk majd ki először Németországba, és ők majd csak márciusban jönnek Győrbe. Az elutazás előtti egy hétben én már nem tudtam magammal mit kezdeni, egyrészt nagyon vártam, hogy idén harmadszor visszatérhessek Németországba, másrészről pedig - egyébként rám nem jellemző módon - nagyon megijedtem, féltem ettől az egész "ott lakok majd egy családnál" dologtól. Erre meg is volt mondjuk az okom, mert érdemes rólam tudni, hogy utálok vendégségben lenni, mert nekem ugyan hiába mondják, hogy "érezd magad otthon" meg "nyugodtan csinálj azt, amit akarsz", én soha senkit nem szeretnék megzavarni azzal, hogy mondjuk akkor megyek a fürdőbe, amikor ő szeretne, vagy hogy miattam reggel tea helyett kávét főz. Amikor szombat reggel elindultunk, még mindig hatalmas gombóc volt a nyomromban, és bár a nyolc órás buszút a vártnál sokkal-sokkal jobban alakult (hála a fantasztikus társaságnak), emlékszem, majdnem a buszsofőrnek kezdtünk el könyörögni, hogy tegyünk még pár kört a városban, mielőtt ténylegesen elkezdődne a nagy kaland. Hála a fejem tetején csücsülő szőke bozontnak Nici nagyon könnyen felismert, és pár kínos pillanat után, ami többek között a szülei bemutatából, a hazaútból és a házban történő körbevezetésből állt, már jobban éreztem magam. Estére egy break-verseny programot szerveztek be nekünk, mivel Nici és a barátnője hatalmas hip-hop táncosok voltak. Ugye említettem már, hogy kicsit eltért az érdeklődési körünk? Mindegy, a táncverseny valami fantasztikus volt, engem teljesen lenyűgözött. Tisztára mint valami amerikai filmben, ott a fejükön pörögtek, meg szaltóztak, meg egymás hegyén-hátán ugráltak, teljesen lenyűgöztek. Nem is nagyon tudtam, hogy fogjuk ezt majd itthon  felülmúlni. Amit még mindenképp el szeretnék ezzel kapcsolatban mesélni, az az, amit már Németországban többször is tapasztaltam egyébként: Hogy mennyi kultúra és nemzet él egymás mellett békében és elfogadásban. Elrugaszkodva az extrém példáktól meg attól, amit a hírekben hallunk, én csak pozitív dolgokat tapsztaltam. A lányok baráti társaságában is annyi féle ember volt, hogy öröm volt nézni. Egy barátnőm vietnami családnál lakott, de megsimertem koreaiakat, japánokat, arabokat és törököket is.  És olyan természetesen megvoltak egymás mellett, imádtam. A vasárnaptól tartott az összes magyar a legjobban, ezt ugyanis "családi nap"-nak tartották fent, vagyis mindenki a családjával töltötte a napot. Nici szülei Oroszországból származtak, ezért a német mellett néha oroszul is beszéltek, de tündériek voltak, nagyon megszerettem őket. Volt még egy tizenhárom éves kisöcs is, aki viszont nem zárhatott nagyon a szívébe, mivel ottlétem alatt talán kétszer, ha hozzámszólt. Közös megegyezéssel úgy döntöttünk, hogy Hundertwasser egy a közelben épült házát nézzük meg, a kissrác viszont egyből otthon is maradt, hogy ebédet főzzön. Én teljesen meghökkentem, hogy valaki fiúként, tizenhárom évesen komplett ebédeket tud az asztalra rittyenteni, de hát aki megteheti... A délelőtt kevésbé sikerült kínosra, mint számítottam, viszonylag sok kérdésre tudtam egy szónál többet felelni, úgyhogy jó volt. A család nagyon rendes volt, de muszáj kiemelnem Nicit is: már itt megéreztem, hogy ő a tökéletes cserediák, és jobbat nem is kaphattam volna. Egyszerűen annyira közlékeny és aranyos volt, tényleg érdeklődött mindennel kapcsolatban, amit meséltem neki, és ő is annyit dumált, be nem állt a szája. A családi ebéd után megkaptam egy laptopot, hogy tarthassam a kapcsolatot a külvilággal, de kb. két óra múlva megint ettünk (engem egész héten tömtek, szabályosan), és így kaja közben azért már nagyon vicces kérdések is szóba jöttek, minthogy például mi is van most Magyarországon, még mindig Ladákkal járunk-e, honnan volt pénzünk nyaralásra, és hogy tagjai vagyunk-e az EU-nak, de ezeket a kérdéseket is kivédekeztem. Utána azt hittem, magamra leszek hagyva egészen estig, erre a csajszival órákon keresztül beszélgettünk a szobájában, zenét hallgattunk, körmöt festettünk, teljesen oda meg vissza voltam. Hétfőtől kezdődött az iskola, ami azt jelentette, hogy végre találkozhattunk a többi magyarral is. Reggel egy ilyen városnéző valamin vettünk részt csapatokban, aztán vettünk egy bajor táncórát... na azt ne tudjátok meg, akkorákat szakadtunk, hogy csak na. Délután a városban csatangoltunk így magyarok, aztán fél négytől már a németekkel közösen ültünk be kávézni. Szép volt, jó volt, de szegény Nicole megbetegedett a végére, így egész este otthon kúrálta magát, hogy holnap el tudjon velünk jönni. Így sikerült megismerkednem a németek rengeteg "gyanú árnyékában" szintű sorozatával többek között. Kedden délelőtt az AUDI-ban voltunk gyárlátogatáson, na az mondjuk engem teljesen elképesztett, és mondjuk úgy egy óráig komolyan elgondolkodtam, hogy valami ilyesmivel foglalkozzak később, mert még sosem jártam egy ilyen hatalmas gyár belsejében. ennél többet nem tudok hozzászólni, mert egyébként nem értek a kocsikhoz, de délután az AUDI múzeumába is eljutottunk, sőt, ezek után még a városházán is fogadott minket valami nagyon fontos ember. Fullosan elfáradtunk délutánra, de azért így páran a németekkel kiboszoztunk a város legnagyobb bevásárlóközpontjába, körülnézni. Semmit nem sikerült vennünk, viszont rendesen lejártuk a lábunkat és a végén a mekiben kötöttünk ki, ahol már csak egyik barátnőm és én voltunk, természetesen a németeinkkel. A végére nagyon jó lett a hangulat, tanítottuk őket magyarul, beszélgettünk mindenféléről, szerintem egyikünk sem gondolta, hogy ilyen jól ki fogunk majd jönni. Szerdán egy egész napos kirándulás jött Münchenben, ahol elsőként megnéztük az Allianz Arena-t. Nem vagyok valami hatalmas focirajongó, de azért kicsit rajnak éreztem magam, ahogy Müller, Schweinsteiger és a többiek öltözőjében álltunk, és azokon a lépcsőkön sétáltunk fel, amiken ők szoktak egy-egy Bayern meccs előtt. A belvárosban a kötelező városnézés után szabadidőt is kaptunk , amit nagyrészt egy kfc-ben és különböző boltokban töltöttünk, és mivel majdnem elkéstünk a megbeszélt időpontról, megmutattuk egész Münchennek, mennyire nem tudunk olyan szexin futni az esőben, mint a filmek főhősnői szoktak. Hát az ilyen. Estére nagyon elfáradtunk, úgyhogy egy gyors tipikus orosz vacsi után kb. bedőltünk az ágyba. Csütörtök a projektnapé volt, amellett, hogy beülhettünk egy tanórájukra (ami szerencsénkre pont német volt - vagyis nálunk ilyen nyelvtanszerűség, ahogy figyelgettem), közösen a németekkel egy német-magyar szótárat állítottunk össze, hogy mire idejönnek, tudjanak pár szót magyarul. Délután mi magyarok a városban császkáltunk, megismerkedtünk pár török vendégmunkással és hasonló kalandokba keveredtünk, este pedig egy ilyen bemutatkozó est volt, ahol Nicole-ék táncoltak, voltak versmondók, zenészek, énekesek, satöbbi, a német szülők pedig sütiket sütöttek és rengeteg kaját hoztak. Itt már aztán a hangulat a maximumon volt, csodás fotók készültek, és annyira jól sikerült az este, hogy Nicivel hazaérve még átbeszélgettük az estét, mert pénteken már indulni kellett. Kaptam tőle ajándékot, és annyira jó volt, mert már nemcsak ilyen felszínes témákról beszélgettünk, hanem személyesebb dolgokról is. És bár szombaton még úgy kellett leimádkozni minket a buszról, pénteken még mindenki szívesen maradt volna Németországban. Imádtam ezt az egy hetet, rengeteg új élményt adott, megismertem pár embert, akit örökre a szívembe zártam, és...csak szimplán fantasztikus volt minden. Annyi minden történt még, amit egy blogban elmesélni nehéz, sőt inkább lehetetlen, de ami biztos, hogy én ezt az egész cserediákosdit mindenkinek csak ajánlani fogom, és alig várom, hogy végre eljöjjön a március, és mi fogadhassuk a kis germánokat.

mielőtt megismernének az emberek: Annyira félénk vagy... és csendes is. 
miután barátok lettünk: ÚRISTEN BEFOGOD TE VALAHA IS A SZÁD?

Néha csak úgy random idegesítenek az emberek. Mármint nincs is igazi okom arra, hogy bosszantsanak, de szimplán a jelenlétük zavar. 

Ami a legjobban idegesít a tényben, hogy egy olyan helyen élek, ahol nem angolul beszélünk, hogy egy rakat elképesztő angol kifejezést tudok, amik tökéletesen passzolnának különböző beszélgetésekbe, de egyszerűen nem tudom őket használni, mert a többiek nem értik meg. 

Az emberek: olyan csendes vagy..
én: úgysem figyel oda arra senki, amit mondanom kell, úgyhogy inkább csendben maradok

Suliban
én: szeretnél magadnak még rövidebb szoknyát? hogyan?
én: ewww ne szólj hozzám
én: olyan egyedül vagyok
én: mindenkit  utálok
én: mi ez a szar
én: ennek semmi értelme
én: miért küldenek a szüleim minden nap börtönbe
én: mi lenne ha a kedvenc együttesem most lépne be az ajtón... 

Ha egyszer lesz egy közös, belső poénunk, mindig emlékeztetni foglak rá, mennyire vicces, addig, amíg azt is megbánod, hogy egyáltalán találkoztunk. 

Szeretni egy dalt egy együttestől
Letölteni az egész diszkográfiájukat
Rájönni, hogy igazából csak azt az egy dalt szereted. 

Ha 18 leszek
anyu: csináld meg ezt és ezt
én: dobby szabad manó már, dobbynak nem parancsolhat senki.

barát: menyire vagy megszállott harry potter rajongó egy 1-10 skálán?
én: 9 és háromnegyed

Talán egy kicsit furcsa vagyok, de legalább nem én írtam a szürke ötven árnyalatát.

Soha nem használom azokat a matricákat amiket kapok mert úristen csak egyszer használhatom ezt a matricát mielőtt tökremenne a ragasztós része mire rakjam a francba mármint úristen a matrica túl nagy felelősség nekem.

Igazából rohadtul zavar hogy a melegházasság csak azért nem engedélyezett mert az emberek "undorítónak" találják mármint én például undorítónak találom a babot az mégsem illegális, nem?

hogy olvasol egy könyvet anélkül hogy megtörnéd a gerincét
mármint
hogy merülsz bele az olvasásba ha közben arra koncentrálsz hogy ne törd meg a gerincét
szeretek igazán "szeretett" könyveket látni
gyűrődésekkel
könyveket hiányzó oldalakkal és összehorzsolt borítókkal
könyveket kávéfoltokkal
könyveket meggyűrt borítókkal
a könyvek szórakoztatásra és kalandokra készültek
ezreket ha nem milliókat nyomtattak belőlük
nyugodjatok meg

érezted már úgy hogy sokkal jobban szeretsz valakiket mint amennyire ők szeretnek téged és kezded úgy érfezni hogy csak idegesíted őket mert mindig beszélgetni szeretnél velük és talán ők nem is akarnak mindig veled beszélni és egy csomót stresszelsz ezen és depressziós leszel miatta

én: miért néznek engem azok a srácok
én: van valami az arcomon
én: van valami a felsőmön
én: lehet hogy azon nevetnek mennyire ronda vagyok
én: lehet hogy lenyűgőzi őket mennyire kövér vagyok
barát: lehet hogy cukinak tartanak
én: retardált vagy vagy mi a bajod

apu: (kiabál a TV-hez)
én: úgy kiabálsz, mintha a játkosok valaha is meghallanának...
apu: egy olyan pasiba vagy szerelmes, aki nem is tudja, hogy létezel...
én: 
én: ne szólj hozzám

én: annyira unatkozom
befejezetlen könyvek: olvass engem
befejezetlen sorozatok és filmek: nézz engem
napi torna: mozogj velem
én: nincs semmi, amit csinálhatnék

mindig ez történik.  az emberek elvesztik az érdeklődésüket irántam. megunnak. lefárasztom őket. a beszélgetések rövidebbek lesznek. elfelejtenek és csak egy távoli emlék leszek számukra. azon gondolkodom, hogy ez vajon az én hibám-e? aztán rájövök, hogy az emberek soha nem maradnak meg az életemben. és nem tudok ezellen mit tenni.

büszke vagyok arra, hogy brit vagyok, még akkor is, ha nem vagyok brit.

HA RANDOM HÜLYESÉGEKET KEZDEK EL NEKED MONDANI ÉS MEG SEM PRÓBÁLOK AZZAL BAJLÓDNI HOGY ÉRTELMESNEK TŰNJEK AZ EGYVALAMIT JELENT. ÁTMENTÉL A TESZTEN. BÍZOM BENNED. A BARÁTOM VAGY. NEM MENEKÜLHETSZ.

vannak emberek akik nem gondolnak egész nap a kajára és csak akkor esznek ha éhesek
ti is úgy le vagytok sokkolva mint én?

* ezek csak ilyen tumblis finomságok, amik megmutassák, minden mennyivel jobban hangzik angolul. de lefordítottam. mert miért ne. amúgy ezek igazak rám. e.

Már nem bocsátkozom felesleges ígéretekbe, amiket úgyem tartok be, úgyhogy... mindenki vigyázzon magára, mert mostanában túlteng bennem a fangirl-én, és ezt szeretem nyílvánosságra is hozni. Ezért szeretnék írni egy kicsit a tegnapi X Factorról, és arról, hogy miért éppen Nagy-Britannia, ha a tehetségkutatókról van szó. 
Jelen pillanatban négy X Factoros műsort követek figyelemmel, de ebből szerintem lassan de biztosan az amerikait kihúzhatjuk. A  döntőkre majd odafigyelek, meg lehet, akkor választok kedvencet, de az ottani szisztéma és főleg a zsűri egyelőre nem hozott lázba. Az ausztrálok verziója már sokkal érdekesebb, ott sikerült két-három kedvencet kiválasztanom, és az adásokat mindig visszanézem youtube-on, de ennél messzebb még nem merészkedtem. A magyar természetesen adott, ha nincs jobb dolgom szombat esténként, akkor végignézem, leginkább Oláh Gergő miatt, de ami nálam most már harmadik éve viszi a prímet, az a brit változat. Egyszerűen elmondani sem tudom, mennyire megszerettem a showt, és hiába mondják sokan, hogy megrendezett és bugyuta az egész, egy valami nem változik: A tehetségek, akik bekerülnek, és évről évre hoznak az életembe valamilyen csodát. Ahogy mondjuk két éve Aiden Grimshaw előállt a Mad World-del, Cher Lloyd a Stay-jel (remélem mondanom sem kell, mennyivel volt jobb, mint a Like féle tegnapi borzalom), vagy amennyire tavaly meglepett Janet a Your Songgal és a Fix You-val, Amelia Lily az E.T.-vel és a Little Mix a Don't let go-val. Minden egyes adásban találok legalább egy olyan dalt, amiért azt mondom, hogy érdemes volt néznem, és minden évadban találok olyan MŰVÉSZEKET, akiket nemcsak a hangjuk miatt szeretek meg, hanem azért is, mert olyan ügyesen nyúlnak a dalokhoz és olyan feldolgozásokat húznak elő a zsebükből, amiket tényleg értékelni lehet és kell is. Az egész teljesen más dimenzióban van a magyarhoz képest, de aki ezt eddig még nem próbálta, annak szerintem nehéz lenne elmagyarázni. Tegnap az egyik legkevésbé szeretett témám volt terítéken az angoloknál: A Club Classics, azaz az olyan táncslágerek, amik elméletben egyáltalán nem passzolnak hozzám. Ehhez képest a tegnapi verseny fantasztikus volt, egyszerűen teljesen elbűvöltek az előadások, épp ezért nem hagyhattam szó nélkül a témát. 
A show Chris Maloney-val kezdődött, aki nem tartozik a kedvenceim közé, és ezt a tegnapi dal sem változtatta meg. Hihetetlen hangja van, de semmi több, a személyisége számomra nem elég ahhoz, hogy komolyabban odafigyeljek rá és arra, amit csinál. Gary meg fog bolondulni, de esélyesnek látom, hogy ismételten az öregek közül párbajozzon valaki. Az MK1 már múlt héten sem nyújtotta a maximumot, ezért érdekelt mivel állnak elő. A duó Charlieból, egy tündéri énekes lányból, és egy rapper srácból áll, de ők is kicsit más emeleten vannak, mint a magyar X PJZ-je. Tegnap sem volt akkora durranás a dal, viszont még mindig nagyon egyedinek és stílusosnak tartom őket, úgyhogy még tartanám a helyüket. Jahmene személyiségét szerintem nagyon nehéz lenne nem szeretni, így hiába is idegesítenek néha az embertelenül magas hangjai, imádom a srácot, és nagyon tehetséges. Nyugalom, mindjárt beindulnak a dolgok, lassan a ténylegesen nagyon jó dalok következnek. ELőtte még itt van nekünk Jade Ellis, akit igazából valószínűleg hamarosan megunok majd, mert szerintem elég egysíkú a dalválasztása, és megpróbálhatna más műfajok felé is elmozogni, viszont nagyon imádnivaló hangszíne van. Ami viszont Jade után következett, az maga volt a nagy betűs CSODA. Sosem hittem abban, hogy szarból nem lehet várat építeni, és ebben csak megerősített James Arthur, ugyanis olyan feldolgozást készített az LMFAO Sexy and I know it-jából egy gitárral, hogy csak így néztem. Jamesnek nem elég, hogy brutálisan jó hangja van. egyszerűen olyan személyiség, alkotókészség, kreativitás, stílus és egyéniség szorult belé, hogy öröm hallgatni, bármit énekel, de nálam speciel ez a tegnapi dal volt a csúcs. Már majdnem elhittem, hogy a sexy and i know it egy jó dal, úgyhogy ha mást nem is, ezt mindenképp hallgassátok meg.  ITTITTITT  A One Direction sikere óta valahogy felbátorodtak a fiúbandák országszerte, és az x factoros zsűrik is meglátták, mekkora lehetőség van a csapatokban, így most már egyre másra bukkannak fel a tinibálvány-jelöltek, gondoljunk akár az ausztrálokra a The Collective-vel és a What about tonight-tal, vagy az amerikaikra, ahol épp simon cowell mentorálásával próbálják majd a boybandek a 1D sikereit lekörözni. A briteknél sem más a helyzet, itt az idei egyik termés a Union J, akkik viszonylag kacifántos történetét pont az előző posztban írtam le. Azóta már túléltek három döntőt, és nagyon pozitívan csalódtam bennük újra meg újra. Először is, a csapat egyik tagjának, Jayminek FANTASZTIKUS HANGJA van, kicsit sajnálom is, hogy nem szólóban indult, mert komolyan úgyis megállná a helyét. Másrészről pedig sokkal jobban énekelnek csapatként is, mint anno a 1D a verseny ugyanezen szakaszában. Ezért is kár, hogy valószínűleg soha nem lesznek majd annyira sikeresek, mint Harryék. Tegnap a When love takes overrel próbálták lenyűgözni a különbséget, és bár még nyílván van hová fejlődniük, engem meggyőztek, nagyon jók voltak. ITT. Hetedikként Rylan lépett színpadra, aki nem, még mindig nem tud énekelni, viszont elképesztően szórakoztató, és saját maga paródiája a srác. Ő egyébként most JLO és Rihanna egy-egy partislágerét formálta olyan kis rylanesre. A nyolcas sorszám Lucyé lett, akit bár eleinte nagyon szerettem, most már kicsit kezdek unni, mert nekem bőven elég ebből a stílusból kate nash. A titaniumot azért jól összedobta, szerintem hallgathatóbb, mint a guetta-féle eredeti. És... Jött Kye. Kye, aki múlt héten botlott egy kicsit, nem jól jött ki a lépés, ezért hatalmas nyomás nehezedett rá. A Swedish House Maffia Save the world-jével érkezett, így van hasonlítási alapunk a magyar x-hez, ott ugye a spirit formáció hozta ugyanezt. Én egészen kedvelem a spIritet, de legszívesebben leültetném őket, és megnézetném velük, amit Kye csinált, az ugyanis klasszisokkal jobb volt. Ebben a srácban annyi érzékenység van, és mindig megpróbálja a saját képére vágni a dalokat, és egyszerűen imádom, szerintem hatalmas tehetség. Ha érdekel titeket, ITT meghallgathatjátok. Hogy még izgalmasabb legyen minden, ezek után következett az újabb fiúcsapat, a District 3, akik múlt héten egy párbajból jutottak tovább, így talán nekik volt ma a legnehezebb dolguk. Minden elvárásom felülmúlták, a norvég Madcon Begginjét és Chris Brown legújabb slágerét dolgozták össze, és végre megmutatták, hogy nem csak komolyak tudnak lenni. Felszabadultak, és tetszik, hogy nem játsszák el a "most tipikus" fiúbanda-effektust, ami szintén a 1D óta népszerű, tehát ha kell, megmozdulnak, szaltózgatnak és kockákat mutogatnak. És ügyesek, a harmóniáik pedig kincset érnek. ITTITTITT. És hogy felkerüljön az i-re a pont, megjeletn még Ella Henderson is, aki tizenhat éves kora ellenére elképesztően éretten nyúl minden dalhoz, és olyan hangi adottságokkal rendelkezik, amit szerintem évek óta nem láttunk az X Factor, egy valóságos csoda ő is. Tegnap a You've got the love-ot választotta, és ismételten fantasztikusan énekelt, de én ezen már meg sem lepődtem. ITT  
Röviden összefoglalva remek este volt, én sokkal jobban élveztem, mint előtte a magyar műsort. Sokan megkérdezték tőlem, miért nézek én tehetségkutatókat, mikor ott úgyis becsúsznak hamis hangok, miért olyanok a kedvenceim, akik nem mindig tisztán énekelnek. Nagyon egyszerű a válasz: Azért, mert én nem robotokat, gépeket, programokat keresek, hanem EMBEREKET, SZEMÉLYISÉGEKET, MŰVÉSZEKET, ÉNEKESEKET. És ezeket itt a legkönnyebb megtalálni.