Avagy a bejáratott klasszikusaim, amiket ha nem is évente, de legalább kétévente leemelek a porcról, elolvasok, és minden alkalommal más és más részletükbe szeretek benne. Vannak köztük tényleges klasszikusok, de nem hagyhattam ki sem a különleges kedvenceimet, sem a mai népszerű könyvek egy-két képviselőjét. Röviden még annyit megsúgnék, hogy imádok olvasni, úgy ötéves korom óta. Rengeteg regényt elolvastam már, de még mindig messze nem eleget, és ahelyett, hogy a fejemben lévő "el kell olvasnI" lista csökkenne, inkább egyre hosszabb lesz. Olvastam temérdek fantasztikusan jó történetet, de azért voltak hatalmas mellélövéseim is. Szeretem a krimiket, a romantikát, a filozofikus témájú könyveket, egyedül a történelemmel állok még egy kicsit hadilábon, és nagyon sokáig a fantasy-kért sem rajongtam, de ez mára természetesen megváltozott egy kicsit. Nem merek belegondolni, számszerint mennyi könyvet olvastam már el (többet, mint gondolnád), ezért is volt nehéz tízre szűkítenem a keretet. De akkor jöjjenek az általam legtöbbet olvasott könyvek (ez nem jelenti azt, hogy ezek a kedvenc könyveim. és random sorrendben vannak, mert tényleg nem tudnék közöttük dönteni)

De tudom, hogy az a maybe, az igazából never. 

Szóval, elolvastam a Szent Johanna gimi című tömörgyönyör sorozat első részét. Akármennyire hihetetlen, én nagyon pozitívan álltam a történethez, örültem, hogy végre egy magyar írónő regénye is lehet itthon sikeres, láttam, hogy nagyon sokan dicsértétek, ezért is vállakoztam egyáltalán arra, hogy belekezdjek. Reménykedtem, hogy ebben azért egyedibbek és sikeresebbek leszünk, mint az ifjúsági filmekben, mert azért valahol mélyen szunnyadt bennem a gyanú, hogy egy álom.net minőségű történettel találom majd szembe magam, könyvformába erőltetve. De hangsúlyoznám, ez a rész tényleg minimális volt, és én bizakodtam. Tényleg. 

Nem kellett volna. Már az első oldal után legszívesebben sikítva menekültem volna valahova, de úgy döntöttem, hogy addig nem alkotok teljes véleményt, amíg legalább az első részen végig nem szenvedtem magam. Ezt a mai napon meg is ejtettem, úgyhogy most már viszonylag nagy biztonsággal mondhatom, hogy ez a könyv NEM JÓ. Ilyen szimplán és egyszerűen nem jó. Ha már így belefutottam a legelejébe... ennél sablonosabb történetkezdést szerintem keresve sem találhatna az ember... És most tekintsünk is el a tényleges első oldalaktól, ahol "a közösségi portál" (nem, nem idegesített halálra, hogy egyszer sem nevezték a nevén, akármelyikre is gondoltak..) bemutatkozóit olvashatjuk, ami már majdnem ötletes, hanem ugorjunk a napló kezdetére. Tehát a tipikus... "anyu vette a naplóm xy éve, akkor még nem tudtam mit kezdjek bele, de most a kezembe került, gondoltam egyet, hogy hmm... milyen jó lenne naplót írni" mondatok után már itt, az első oldalon megkapjuk, hogy a főszereplőnk kikéri magának, nem stréber. (igaz itt még csak zárójeles megjegyzésként, de akkor is. ) Mindegy, miután kihevertük a kezdeti közhelyzuhatagot (esküszöm, rosszabb volt, mintha én írtam volna, mert még a nálam olykor előforduló minimális irónia is hiányzott) A második nagy képzeletbeli "beleütömafejemabillentyűzetbemerténeztnemhiszemel" pillanat nem sokkal később következett, mert megláttam a szöveg közepén egy darab szmájlit. Ott vigyorgott bele a képembe, én pedig nem tudtam mit kezdeni vele. Oké, értem én, az írónő nyílván így akarta elérni, hogy a történet tényleg naplónak tűnjön, mert teszem azt én is használok hangulatjeleket itt a blogban, a twitterről meg ne is beszéljünk.. Addig mondjuk még nem vetemedtem, hogy a naplómban is így írjak, de tegyük fel, hogy a mai tizennégy évesek így csinálják... De könyörgöm, akkor meg nem így írnak a naplójukba, tehát így sem - úgy sem lesz hiteles az egész, akkor meg már nem lett volna egyszerűbb ezeket a vigyorgó arcocskákat eltüntetni a történetből? De, igazából az lett volna, d hát ez így sokkal menőbb, fiatalosabb, meg maibb. értem én. Oké, túl voltunk az első pár nap szenvedésein, megtudtuk, hogy a Johhny Deppes tolltartó mennyivel menőbb, mint a Hello Kittys, és elérkeztünk az első  gimnáziumi naphoz. Akkor azt hiszem, nekem is le kellene írnom a problémáimat ezzel a gimnáziummal vagy mivel kapcsolatban. Először is, komolyan nem értem, hogy miért, miért, miért majmoljuk ennyire Amerikát, ha könyvet szeretnénk írni vagy filmet rendezni fiataloknak? Miért hiszi mindenki azt, hogy ha megpróbálják az amerikai mindennapokat beleültetni a magyar valóságba, abból valami oltárian nagy csoda sikeredik? De tételezzük fel, csak a poén kedvéért, hogy létezik valami hasonlóan csodabogár hely Budapesten... ááá nem, nekem ez nem megy... az egész sztori a Szent Johanna - Jeanne D'Arc vonallal, ezzel az egész francia nyelvű felvételivel (külön poén, hogy mindenki tiszta zseni elméletileg, mert bekerül a francia nyelvű felvételin, aztán az osztály kétharmada stabil kettes mindenből... a logikát már meg sem próbálom keresni) meg jajj..körülbelül olyan közel kerülünk vele egy magyar középiskolás valóságához, mintha a teletubbies-ból próbálnánk megtanulni toastot sütni. Mindegy, még ettől is hajlandó lettem volna elvonatkoztatni, ha normális karaktereket kapok, de ismételten csalódnom kellett. Csak hogy a főszereplő lányból, Reniből induljunk ki... ennél átlagosabb szereplőt az égegyadta világon nem találhatott volna az írónő, annyira látszik, hogy az egész arra megy ki, hogy azonosulni tudjunk szegény lánykával. A személyisége kb. abban kimerül, hogy imád olvasni, és szeret tanulni, de őő kikéri magának, nem stréber, hiába csúfolták miatta általánosban a többiek. És nagyjából itt kimerültünk. Mint arra a regény során többször is felhívják a figyelmét, a stílusa egyáltalán nincs kialakulva, ő maga sem tudja, mit szeret a könyveken és a tanuláson kívül. Mint kiderül, rettentően jó irodalomból és nagyon jól tud fogalmazni, én ennek a jeleit próbáltam kikutatni a naplóbejegyzéseiből, de sajnos alig-alig találtam valamit, részletet viszont feltűnően egyik "alkotásából" sem közölt, csak az utána elért sikereiről olvashattunk. Ennek ellenére ugye elméletileg szerethető, meg az első nap megteszi azt a kedves gesztust az olvasók felé, hogy a nagyonmenő ultrahiperszuper menőlány helyett a padraboruló emóslányt választja, ezzel is reményt adva sok foreveralone társamnak. Éljen. A szüleivel egyébként jó a viszonya, csak természetesen néha nagyon cikinek érzi őket, meg nem érti, miért reagálják túl az egész "kamaszkor" témakört. Esküszöm, ez talán a történet leghihetőbb vonása. Az egyik leghihetetlenebb pedig az, ahogy a kajálásokhoz viszonyulnak.. Reni anyukája úgy van a főzéssel, mint én az orosz nyelvvel, azaz köszönőviszonyban sem, de azért próbálkozik, ő igazán próbálkozik. Apuka meg Renike meg felettébb jófej módon nem úgy kezelik a problémát, hogy megmondják anyunak, hogy "hééé haver szar a kaja" hanem késő esténként a hűtőnél vagy a konyhában randevúzgatnak és dugivacsikat tartanak... annyira mindennapi, reális, és valószínű, nem? Mindegy, ez csak egy apróság a sokm közül, térjünk vissza csodagimink 9. b osztályára, erre a kemény tizenkét főre.  Illetve, Renikét leszámítva tizenegyre. Tudjátok mi a baj ezekkel a karakterekkel, legalábbis így egy könyv alapján? Hogy egyszerre rohadtul eltúlzottak és kegyetlenül kidolgozatlanok, ami, akárhogy vizsgáljuk, nem a legjobb kombináció, sőt...Ott van például Arnold, a zseni mindentudó srác, aki a kétoldalas dogák helyett is húszoldalakat ír, és kilencedikesként három iskolai versenyt is megnyer. Tudjátok mi a legbosszantóbb az egészben? Hogy én rengeteg ténylegesen nagyon okos embert ismerek. Szerencsére. Közöttük olyanokat is, akik amellett, hogy nagyon okosak, még tanulnak is és szorgalmasak. Nem is egy ilyen ismerősöm van. Ennek ellenére ezer százalékra állíthatom, hogy ha tőle kétoldalas dolgozatot kérnek, akkor a legelvetemültebb esetben is beéri három oldallal, de akkor már elnézést kér a tanártól kb. És egy kicsit el van túlozva ez a tanárokkal való szemtelenkedés a másik oldalról, de ez lenne a legkisebb problémám. Aztán a két lánykarakter, Virág és Kinga... Az egyetlen, amit imádtam, az az emós lánykánk butasága volt...na, az élethű lett rendesen, főleg a mai világban. Kingával kapcsolatban viszont rengeteg ellenérzésem támadt, nem tudtam mit kezdeni a karakterével, a legtöbbször annyira össze-vissza cselekedett, nem is tudom, utálni sem lehetett igazán, de semleges sem volt, mert közben idegesített rendesen, meg minden. A fiúk meg? Tipikus, tipikus, tipikus, rengeteg túlzással, és a végére már nagyon erőltetett dolgokkal, mint mondjuk a másik szívatása... előszörre még tényleg nevettem a telefonos hülyeségeiken, de amikor már huszadszor jöttek vele elő, és még mindig nevetnem kellett volna... hát ott inkább csak ingerült voltam és untam az egészet. Természetesenj volt jó pár pozitív pillant, a történet végére ezek a fiúkarakterek egészen szerethetővé váltak, leszámítva, hogy tényleg alig tudtam meg róluk valamit. Külön kedvencem volt a francia fiú, Zsák, benne még látnék a későbbiekben fantáziát (tehát tuti, hogy semmi nem fog történni... ilyen az én formám), és Dave, akit valószínűleg nem épp a legszimpatikusabb szereplőnek szántak, de benne legalább tényleg volt valami életszerűen nevetnivaló. De hogy egy fontosabb elemre ugorjak: Cortez. Ugye tudjuk, hogy megy ez minden amerikai tiniregényben? A lány jancsi hónap juliska napján kiejelenti, hogy őőő ugyan soha nem lesz szerelmes, nem hisz a szerelemben első látásra blablablabla, és másnap - micsoda véletlen - bummm, meglát valakit, remegő térdek, pillangók a gyomorban, és minden ami ezzel jár. Ha valaki még nem olvasott ilyen történetet... az örüljön, nagyon nagy szerencséje van. Szóval megkapjuk fiúideálnak ezt a Cortezt, aki természetesen überjól néz ki, az osztályban mindenki kedveli, deszkázik=menő, és tulajdonképpen minden, ami egy álompasihoz kell. Igazából a történet végéig nem tudtam eldönteni, hogy szimpatikus-e nekem egyáltalán ez a srác, mert annyira hiányzott belőle valami... valóságos... Oké, az, hogy bukásra állt irodalomból... De az is kb. csak azért került be a történetünkbe, hogy Reninek legyen esélye korrepetálnia -> egy kis időt vele töltenie. Áá nem tudom, a legnagyobb problémám az volt szerintem, hogy nem tudtam beleszeretni Cortezbe, ami pedig elég ritkaság (mármint hogy nem tudok beleszeretni abba, akibe kellene. Nem is tudom, előfordult-e velem valaha ilyen). Szóval nem, a szereplőkkel nagyon nem vagyok megelégedve, úgyhogy ezt a részét inkább hanyagolnám is a sztorinak, mielőtt még mást is leírnék ezzel kapcsolatban...Hogy milyen maga a történet? Igazából nem tudom. Olvastam, olvastam, de el nem tudnám mesélni, hogy igazából mi történt. Oké, eltelt Renike első féléve a csodagimnáziumában, de...ettől én még nem hányok cigánykerekeket. Annyira semmi nem történt, hogy az már szabályosan nekem fáj. Voltak persze iskolai események, kisebb-nagyobb drámák. Inkább kisebbek, de..ha most cselekményleíró dolgozatot kellene írnom belőle, hát elég nagy gondjaim lennének. Olyan apróságokat, mint hogy a könyv miatt Barbee és Idiot Side dalok mentek naphosszat a fejemben, már meg sem említek inkább. 

Igazából, akár hiszitek, akár nem, én rohadtul szomorú vagyok, amiért nem tetszett a könyv. Azért, mert tényleg jó lett volna, ha azt tudom most leírni, hogy jajj mennyire jó, hogy már itthon is van ilyen stílusú könyv, és mennyivel jobb, hogy a fiatalok magyar szerző könyveit olvassák, de nem. Igazából nem jobb. Ha engem kérdeztek, ez még a szokásosnál is felszínesebb. Igen, pontosan ezt aszót kerestem, felszínes. Végiggondolatlan, nem következetes... egy gyengébb pillanatomban azt találtam írni, hogy akár én is megírhattam volna. (amire persze legalább öten jöttek a tiltakozó üzeneteikkel). Ezt amúgy természetesen képletesen értettem, de higgyétek el, a magyarból ötösre érettségizők legalább kétharmada össze tudna hozni egy hasonló minőségű történetet. Akárhogy nézzük, én most nagyon csalódtam, és ez a csalódás rohadtul fáj. Mert én tényleg arról szerettem volna írni, hogy mennyire becsülöm, ha Magyarországon is előállnak minőségi dologgal. De akkor úgy látszik, ez a stílusú írásom későbbre marad. Vérzik a szívem, mert utálok negatív kritikát posztolni, mert mindig egy utolsó szenny alaknak érzem magam miatta, de emberek. Tényleg ne végjatok ebbe bele, mert csalódni fogtok. Tehát tizenhárom év feletti értelmes egyedeknek csak akkor ajánlom, ha tisztában vannak vele, hogy nem életük legkellemesebb élményével találják majd szembe magukat. Én most megyek, és kikúrálom majd magam a Beatles-Bibliával. (amit Arnold biztos olvasott, ha már itt tartunk)

szerettem volna már többször is ilyen klassz blogot, ahova két mondatokat írok ki egy-egy posztnak, meg ilyen kis inspriráló képeket biggyesztek melléjük, meg tele van az egész kis háromszögekkel, meg baglyocskákkal, és tökre esztétikus, és jókedvet lesz, ha ránézel, meg még divattipeket is adnak, és a betűtípus meg a css is el van találva, de én ehhez kevés vagyok. Több szempontból is. Az első problémám természetesen a lustaság. Az íráson kívül semmire nem szeretek időt szánni a bloggal kapcsolatban most már. Nincs időm arra, hogy pontosan passzoló képeket keressek, hogy photoshopban olyan efekteket tegyek rá, hogy ne üssön el teljesen az oldaltól. Lusta vagyok ahhoz is, hogy más chatekbe írkáljak, régebben professzionális voltam ebben,, mostanában ha valakit folyamatosan olvasgatok, oda néha odabiggyesztek valamit, de kb. ennyi. És türelmetlen is vagyok. Nem fogok órákig a gép előtt görnyedni a tökéletes css összeállítása miatt, mert igen, nekem ennyi időbe telne, hogy a tökéletes színkombinációkat, betűtípusokat és egyéb finomságokat megtaláljam. Valamiért teljesen átalakult az értékrendem ilyen szempontból, régebben nagyon figyeltem arra, hogy az oldal értelmes formát öltsön. Most meg? rohadt büszke tudok magamra lenni, ha pár havonta lecserélem  a hátteret, meg kicserélek két színt a css-ben. Harmadrészt, nincs szépérzékem, de tényleg. Ezt egyre jobban kezdem érezni. Ezért is nem erőltetem a dolgot. Csak ilyen kis minimalistán, abból van a legkevesebb probléma. Negyedrészt pedig, nem tudok röviden írni. Higgyétek el, többször próbáltam már, hogy a mondanivalóm ilyen kis semmiségekbe tömörítem. Sikerült? Nem. Miért nem? Mert nem nekem találták ki. Mindig is imádtam lehetetlenül és szabálytalanul hosszú mondatokban fogalmazni, olyan szószerkezeteket alkotni, amik még számomra is értelmetlenek, és bekezdéseken keresztül ragozni a semmit. Igazából tényleg ott a gond, hogy ezt sehol, senki nem díjazza. Na jó, talán a magyar érettségin származik majd belőle egy pöppetnyi előnyöm, de körülbelül itt ki is merült a téma. Néha azt szeretném, hogy sokkal világosabban és érthetőbben tudnék fogalmazni, imádnám saját magam, ha a felesleges töltelékszavaimnak legalább a felét ki tudnám dobálni a mondataimból. Meg a közhelyeim... néha már tényleg totálisan cikinek érzem őket, mégis rendre ismétlődnek a posztjaimban. Nem tudom, szerintem az énem egy része azt hiszi, hogy ezek viccesek. Nem is tévedhetne nagyobbat. Rossz szokásom, hogy soha nem olvasom vissza azt, amit írtam, de ha néha csak belepillantok is, és meglátom a világ legnagyobb közhelyeit egymás mellett sorakozni... hihetetlenül mérges tudok lenni magamra. Majd amikor két-három nap múlva nekiállok egy újabb bejegyzésnek, ez a méreg teljesen elszáll belőlem, és ugyanúgy "sziporkázok" Igen, az idézőjelnek itt nagyon fontos szerepe van. Őszintén, ha én valaki más lennék, tuti nem olvasnám ezt a blogot. Vagy csak ilyen nagyon felszínesen. Mert semmi értelme. Beszélek itt hülyeségekről órákig, majd mindenféle passzentos befejezés nélkül abbahagyom, és másnap egy totálisan más témával folytatom. Nem is tudom mit érzek most... Olyan furcsán elégedetlen vagyok magammal, de annyira mégsem, hogy tegyek is valamit ellene. Kicsit paradoxon ez az egész helyzet, nem is tudom, hogy kevertem bele magam, főleg, hogy eredetileg arról terveztem írni, hogy a könyvben, amit olvastam, a főszereplő bátyja székké tudott átváltozni. De ez már a jövő zenéje lesz (csak hogy ne maradjatok gagyiság nélkül)

Most hogy visszaolvastam (életemben kb. először), két megjegyzés, mielőtt még megkérdeznétek őket. 

1. nem, ezzel nem terveztem leszólni az első mondatban leírt blogokat. Eszemben sem volt. Jópár ilyenre szeretek feljárogatni, mert tényleg vannak jók. 

2. hogy miért írok, ha gáznak tartom az egészet? Mert szeretem csinálni. Az írás kikapcsol. Valahova végre kirakhatom azt a sok bolond gondolatot, ami a fejemben mászkál a nap huszonnágy órájában. és így tudom, hogy legalább csinálok velük valamit. 

Az elmúlt négy és fél évben rengetegszer megkaptam, direkt vagy indirekt módon, számonkérdően, furcsálkodva vagy érdeklődve a kérdést, hogy ugyan miért szeretem én annyira Norvégiát. A kérdés egyébként teljesen jogos, sokáig én magam sem találtam pontos indokokat arra, hogy miért pont erre a kis északi országra esett a választásom. Úgy két éve írkáltam is már erről, de az eltűnt az internet nagy süllyesztőjében, és különben is, azóta már sok jég lefolyt az Északi-tengeren. (csak hogy érezzétek a stílusosságot).

Kezdjük talán azzal, hogy már egészen kicsiként is rettentően érdeklődtem a külföldi dolgokért. Mivel a hármashatár kellős közepén pottyantott le anno a gólya, már négy-öt évesen is Szlovákiába, illetve később Ausztriába jártunk ki vásárolni, és engem már akkor totálisan elvarázsolt a tudat, hogy olyan dolgokat is megvehettünk, amiket itthon nem lehetett kapni. Ráadásként pont négy- illetve hatévesen utaztam először igazából nyaralni, és azért lássuk be, az olasz tengerpartok rendesen rabul tudnak ejteni egy ennyi idős kislányt. Hát, így gabalyodtam bele aztán a történetbe, és az iskolát már úgy kezdtem el, hogy mindegyik külföldi ország vonzott valamilyen szinten. Innen pedig három oldalról érkezett a hatás. Egyrészt apukám elkezdett sztorizgatni arról az évről, amit Dániában töltött kinn az egyetem alatt. Őszintén? Oda sem nagyon figyeltem, csak foszlányok maradtak meg, történetrészletek, amiket legalább ötször-hatszor elismételt. Másrészt belekeveredtem a Forma-1 világába, vagyis lényegében egyetlen finn emberkébe, aki egy kicsit felkeverte az állóvizemet, és egy jó fél évig minden vágyam volt, hogy Finnországban élhessek. Harmadrészt pedig, ötödikben elkezdődött a történelemóráűk sokasága egy fantasztikus tanárral egyébként, és én teljesen elájultam Egyiptomtól és Görögországtól, és ők kerültek a képzeletbeli toplistám tetejére. De minden csoda csak három napig tart, a hatodikat már úgy kezdtem el, hogy Spanyolország meghódításáról álmodoztam. 

És akkor itt jött a drámai momentum...Nem, igazából szó sem volt drámai momentumról, csak a kezembe akadt egy könyv. A narancsos lány, Jostein Gaardertől. Nem hiszem, hogy sokan ismernétek, mert nem tartozik a mostani slágertémák közé, és mivel az író sem olyan közhelyes, mint mondjuk Coelcho (elnézést minden Coelcho-rajongótól, de én a szájbarágós stílusától legtöbbször a falra tudnék mászni), ezért annyira nem ismert a mai fiatalok körében ez a könyv. Ami egyébként azért hatalmas kár, mert nagyon szépen  vezet be az élet egy csomó fontos dolgába (és most tényleg rossz az, aki rosszra gondol). Megtanítja, legalábbis nekem nagyon sokat segített abban, hogy megtanítsa, hogyan kezeld a hozzátartozóid halálát, megmutat egy-két csodálatos szerelmet, rámutat, hogy milyen szorosak a kötelékek közted és a családod között, mindezt egy roppantul édes történet keretében, rengeteg furcsa gondolattal élettel és halállal kapcsolatban. És ami számomra a pontot feltette az i-re, a habot a kakaóra, az a helyszín: Oslo, Norvégia. Mivel az író maga is norvég, gondolom nem a fellegekből szedte azt a hangulatot, amit megteremtett a sztoriban, hanem Norvégiában. És nálam ez volt az első alkalom, hogy egy könyv atmoszférája és pici, apró részletei magával ragadjanak. Az első alkalom, amikor nem csak átugrottam az utcaneveket vagy a terek leírását, hanem mindent kétszer elolvastam, hogy ne felejtsem el. Aztán persze az író többi könyvét is nagyon hamar felfaltam, a Sophie világa talán több embernek ismert, hiszen konkrétan a filozófia történetét ágyazta a szerző egy ismételten csodálatos történetbe. De hogy elég lett volna egyetlen szerző ahhoz, hogy ennyire kitartóan és határozottan Norvégia mellett maradjak? Nem, biztosan nem. Ehhez még rengeteg mellékszereplő is adott volt. 

a 2009-es év volt az, ami a leginkább megerősítette a rajongásom. Egy sport és egy személy felelős azért, hogy az egész nem csak addig tartott, mint például a Kimi-miatti finn mániám. (ami azóta természetesen újra felerősödött, de ez egy másik kérdés). Melyikkel kezdjem? Szerintem egyik kiszámíthatóbb, mint a másik, de... legyen Alex. Szóval Alexander Rybak remélhetőleg azért úgy mindenkinek dereng. Eurovízió, 2009. Az első olyan dal volt, amire már az elődöntő alatt rátaláltam, és hát tudjátok hogy megy ez...oda meg vissza voltam ettől a tündérmaszattól. Alapjáraton is a norvégoknak szurkoltam volna, de így, hogy pont Alexet pont a Fairytale-lel indították, igazából el sem tudtam volna képzelni más győztest. Az a büszkeséggel vegyes öröm, amit akkor éreztem, amikor rekordponttal megnyerte a versenyt...az olyan leírhatatlan volt. Ezek után pedig szinte magától értetődött, hogy még jobban belemélyedjek Norvégia mindennapjaiba, rengeteg dolgot elolvastam a mindennapjaikról, a történelmükről, és szó szerint minden apró cikkért kapkodtam, amiben a Norvégia szót megláttam. Valahogy így keveredtem aztán kapcsolatba a síugrással is. Vagyis, ez egy hosszabb történet, ezt is meséltem már, hogy eleinte milyen idiótaságnak tartottam, mikor apu nézte, és csak azért tetszett meg, mert sok volt a norvég és jók is. Majd erről hosszabban máskor, a lényeg, hogy a síugrás miatt már az első évben viszonylag sok norvég város nevét megismertem, amikre természetesen rákerestem, elkezdtem kiválogatni a kedvenceimet...és beindult a lavina. 

Most várom  a szemrehányó nézéseket, és a felháborodott kérdéseket. Én tényleg csak egy könyv, Alexander Rybak és a síugrás miatt szeretem Norvégiát? A válaszom egyértelmű nem. Csak arra akartam kilyukadni, hogy miattuk kezdtem el foglalkozni Norvégiával, miattuk figyeltem rá fel. Azóta viszont nagyon sok mindent megtudtam erről a kis országról. Az ott élő emberek életmódjáról, a gondolataikról, arról, hogy az ország hogy viselkedik egyes helyzetekben (gondoljatok csak a norvég mészárlás utáni nyilatkozatokra vagy épp Dale Oenre, aki ugyanekkor lett világbajnok...a sors furcsa fintora, hogy azóta már nem szurkolhatunk neki sem), és pár norvég emberrel is megismerkedtem, és nagyon sok érdekes dologról írtak. Elkezdtem norvégul tanulni audodidakta módon, szinte semmire nem jutottam, de pár alapkifejezés már megy, és még mindig rettentő édesnek találom a nyelvet. Sok norvég nyelvű előadót hallgatok... vannak azért arra felfelé olyan csodák, nem is gondolná az ember. Norvég szerzőket olvasok, valahogy az ottani irodalomnak tényleg teljesen más a hangulata, mint akár az itthoni, akár az amerikai könyveknek. Szóval, akármennyire nehéz elhinni, azért nem egy álamvilágba szerettem bele... Higgyétek el, pontosan tudom, hogy ott sem fenékig tejfel az élet. (például oda elmegy Justin Bieber. ) Ugyanúgy megvannak a saját problémáik, amikkel meg kell küzdeniük. Az aljas rágalmat pedig, miszerint tuti csak azért tetszik Norvégia, mert gazdag, még csírájában szeretném elfojtani. Igen, természetesen imponál, hogy milyen anyagi körülmények jellemzőek az országban. De pontosan tudom, hogy bármelyik részén élek a világnak, a pénz nem fog csak úgy az ölembe hullani, és meg kell érte dolgoznom. Másrészt pedig Norvégia természetileg is annyira gyönyörű, hogy tőlem akár jurtákban is élhetnénk ott, nekem megfelelne. Komolyan, láttatok már képeket azokról a fjordokról? érdemes pár percet rájuk szánni, nem fogtok csalódni. Szóval... egyáltalán nem az anyagiasság húz a norvégjaim felé, ennél sokkal többről van szó. 

A következő ellenvetések, a hideg és a sötét szoktak lenni. Az elsőről annyit, hogy sokkal inkább elvagyok a mínuszfokokban, mint a negyvenben, nagyon nem szeretem a kánikulát, viszont rajongok a hóért és a csípős  hidegért, a jégért az úton, mindenért, ami a téllel kapcsolatos. És, korántsem olyan jégkorszak uralkodik ott, mint azt az emberek többsége elképzeli. Mesélték, hogy a tengerparti városkákban azért teljesen kibírható a történet. És hogy a norvégok kedvenc közmondásával éljek: Nincs olyan, hogy rossz idő, csak rossz öltözet. A sötét pedig? Legalább illeszkedik az agyamhoz. Nem, amúgy ez az egyetlen, ami tényleg furcsa egy kicsit, azért az elején biztosan nem rajonganék azért, hogy  délután háromkor alig látnék a szememtől. De ilyen apróságokat aztán tényleg a világ minden táján találunk.

Hogy mindenképp Norvégiában képzelem el az életemet? Nem, nem hiszem. Természetesen annak örülnék a legjobban, ha arra sodorna az élet, de már nem csak a b, c, d terveim vannak kidolgozva, de már arra az esetre is találtam megoldást (nem is egyet), ha valamilyen véletlen folytán Magyarországon maradnék. De ha esetlen tényleg norvég földön kötök ki, akkor legszívesebben Bergenben laknék, valahol a kikötő környékén. Az a város maga a csoda, elképesztően gyönyörű, és már így látatlanban is imádom. 

De szerencsére már nem kell sokáig várnom azzal, hogy a valóság lerombolja az illúziómat, mert, ha minden igaz, akkor a nyáron, valamikor július végén vitorlákat bontok, és meglátogatom álmaim országát. Igen, a nyaralásunk célpontja Norvégia lett, és bár még most is hihetetlen, júliusban tényleg látni fogom Oslot, Bergent, és a többi városkát. El sem tudjátok képzelni, mennyire várom már, és hogy mennyire hálás vagyok a szüleimnek, amiért megteremtették számomra ezt a lehetőséget. Hogy segítenek abban, hogy az álmaimból tényleg legyen valami (:

1. nem tudok focizni. 
2. általában csak belebikázom a labdába, és megnézem, hol köt ki. fantasztikus taktika. 
3. Általánosban egyszer kapus voltam foci közben, és az ügyeleten kötöttem ki. 
4. az első három tényből következik, hogy mint sporttal, viszonylag mostoha a kapcsolatom. 
5. valamilyen furcsa módon viszont mégis kötődöm hozzá, és nem tudok mellette szó nélkül elmenni. 
6. régen nézni is utáltam a focit és értelmetlennek találtam. 
7. ezt a hozzáállásomat először a 2004-es EB változtatta meg.
8. ennek a döntője az első focimeccs, amire élénken emlékszem azóta is. 
9. Anno. a portugál-görög döntőn a szüleim, és az öcsém is a portugáloknak szurkoltak. 
10. ebből egyenes ágon következik, hogy hatalmas görög drukkerré váltam. 
11. még mindig előttem van a kép, ahogy a kölyökképű Christiano Ronaldonak potyognak a könnyei, én pedig örülök a kis görögjeimnek. 
12. utána megint abbamaradt minden, és két évig elfelejtettem, hogy létezik a foci. 
13. aztán.... micsoda csoda, jött a 2006-os VB, és fannit újra elvarázsolta a sok labda után futkározó ember. 
14. Itt már komolyan vezettük az eredményeket egy füzetbe öcsémmel, és a létező összes meccset megnéztük. 
15. Az első meccsükön beleszerettem a spanyol csapatba és Fernando Torresbe.
16. És Raúlról majdnem megfeledkeztem. Raúl és Nando voltak életem első focis szerelmei.
17. Érdekes módon itt már a portugálok is a pozitív oldalra kerültek, és Roncsi is tízéves szívem csücske lett. 
18. Hát és a németjeim...Onnantól kezdve voltam eszméletlenül büszke rájuk, hogy a negyeddöntőben kiütötték az argentínokat. 
19. Igen, 2006 óta vagyok örök haragban az argentín csapattal. Nem tudom megindokolni miért. 
20. Az olaszok semlegesen voltak végig, csak a neveiken röhögtem. Ott volt Kannaváró, meg Gátuszó és társai..
21. A németeket annyira sajnáltam a harmadik helyük miatt. De azért örültem, hogy legalább az meg volt Schweinsteigeréknek. 
22. Az a lefejelés a döntőből Zidane-tól.... sosem fogom elfelejteni. 
23. 2008-ban az EB-t már teljes készültségben vártam. 
24. Akkoriban a leendő osztálytársaimmal (pont akkor váltottam sulit) IWIWen beszéltük meg a meccseket. 
25. Már az EB előtt elhatároztam, hogy a spanyoloknak és a németeknek fogok drukkolni, és itt már a skandináv-máiám is megvolt, a svédek voltak a titkos kedvenceim. 
26. Annyira idegesítő érzés volt, hogy a meccsek egy része itt volt a közelben, és nem mehettünk ki. 
27. A Torres-mániám teljesen és totálisan elmélyült, és bekerült a kalapomba David Villa és Cesc Fabregas is. 
28. Fabregasról még rajongói oldalam is volt... és ez már jelent valamit. 
29. A hollandokkal itt már elkezdődtek a problémáim, egyedül Van Persie lett a szívem csücske. 
30. A  döntő... igen, ez is tisztán az emlékezetembe vésődött. Valamiért itt a spanyoloknak szorítottam jobban, pedig a németeimet is szerettem. Bár még nem annyira. 
31. 2010. VB. kezdtem magam szégyellni, hogy csak ezekre a nagyobb eseményekre figyelek. 
32. Waka Waka és a Wavin Flag. azóta is hallgatom őket, komolyan. 
33. A standard kedvenceim, lássatok csodát, a spanyolok és a németek voltak.  
34. A bárkik csak ők ne oldalon pedig természetesen az argentínok, és valamilyen random indok miatt a brazilok tanyáztak. 
35. A csoportkörben szerettem meg Uruguay-t, egy meccs után is elvarázsolt a játékuk, és ahogy telt az idő, egyre inkább a kedvenceimmé váltak. 
36. MESUT ÖZIL. teljes és totálisan imádom azt az embert. 
37. A német-argentín meccsen hülyét kaptam az izgalomtól. Annyira azt szerettem volna, hogy Messi ne jusson a top 4-be. 
38. Jajj igen, ha elfelejtettem volna mondani...nagyon nem bírom Messit. Elismerem mint játékos, tényleg fantasztikus, és eszméletlenül ügyes meg tehetséges, de mint ember, hagyjon békén. 
39. Az utolsó négyesnek nagyon örültem, csak utáltam, hogy az álom spanyol-német döntőm mnem jöhetett össze. 
40. A döntőt ismételten az nyerte, akinek szurkoltam. Jobb figyelni rám ilyen tekintetben. 
41. Akárhogy is van, úgy éreztem, a hollandok nem érdemlik meg a második helyet. 
42. alig várom az EB-t. Hogy ha eddig nem derült volna ki, a nemzeti foci sokkal jobban érdekel, mint ez a klubmizéria. 
43. Szóval ez a sok klub... soha nem volt kedvencem, mindig azt a csapatot szerettem, ahol a kedvenceim voltak. 
44. Na jó. Mikor pici  tízéves voltam,a szívem a Realhoz húzott. 
45. Ezért rajkodtam öcsém Realos mezében néha tesiórán. 
46. Hatodikban egy hatalmas Arsenal-fan srác mellett ültem, így az Arsenal akkori helyzetéről mindent rettenetesen pontosan tudtam. 
47. Sosem szerettem Rooneyt. Messin kívül még ő volt az, akitől általában a hideg rázott. 
48. Valamiért gyerekkorom óta mániám, hogy legyen egy jó focimezem, xxl-es, hogy abban aludhassak, de még nem találtam meg a megfelelőt. 
49. Egy időben utáltam a Barcelonát, de rájöttem, hogy igazából csak Messit nem bírom az egész bagázsból. 
50. Pont Barcelonában voltunk, amikor Fabregas odaigazolt. 
51. És arra is rájöttem, hogy ha Barcelonában vagy, ha akarod sem tudod utálni a csapatot, mert elhitetik veled, hogy ők a világ legtündéribb emberei. 
52. Sosem értettem az ilyen Balázs Pali hajú focistákat...mármint hogy miért olyan a hajuk, amilyen. 
53. Egy napon tartom a szülinapom David Beckhammel. 
54. Ennek örömére készítettem a viaszmásával egy fantasztikusan borzalmas képet a londoni mádámtüszőben. 
55. A focival kapcsolatosan NAGYON KÖNNYEN befolyásolható vagyok. 
56. És mindig érdekel, hogy a körülöttem lévő emberek kinek szurkolnak. 
57. Tavaly megnéztem pár női focimeccset is, de igazából annyira nem varázsolt el. 
58. Akármennyire hihetetlen, nem érdekel a norvég foci. Egyáltalán nem. 
59. Mindig felfigyelek a jól kinéző mezekre. Szerintem egy-kettőt úgy el tudnak találni. 
60.  A magyar focit sem ismerem. 
61. Azért tudom, hogy létezik az ETO, mert egyrészt győri, másrészt meg a nagypapám minden meccsüket végignézi. 
62. Anyukám gyerekkorában focizott, és tök jól ment neki. 
63. Öcsém is focizik. Kisebb-nagyobb sikerekkel. 
64. A két kezemen sem tudnám megszámolni, hányszor rúgtak fejbe focilabdával. Valahogy mindig útban voltam. 
65. A focimeccsek legjobb része a tizenegyes párbaj. 
66. Sosem érdekeltek az edzők vagy a bírók. csak ilyen passzentos kiegészítőnek tartottam őket. 
67. Nem értem, minek bántják annyit Roncsit. Sosem volt a kedvencem, de szerintem hatalmas karakter, és nélküle az egész focivilág nem lenne az, ami. 
68. Nem tudom felfogni, hogy mi az értelme a focimeccseknek az olimpián. 
69. Roppant módon örülök, hogy a kínaiak még nem vették át az uralmat ebben a sportágban.
70. Erre a Dzsudzsák gyerekre mondjuk kifejezetten büszke vagyok, hogy ilyen messzire eljutott. 
71. Elfelejtettem, hogy az argentínoknál azért Higuain-t szeretem. 
72. Mindig nagyjából jegyzem csak meg a neveket, és sosem tudom őket helyesen leírni. 
73. Annyi focilabda van itthon, hogy rossz rájuk nézni. 
74. Még focikapunk is van, ilyen miniatűr. Olyan, hogy beülök elé, és minden labdát kivédek. 
75. Bírom, ahogy az osztálytársaim úgy beszélgetnek a fociról, mintha szakértők lennének. 
76. A BL-döntőkbe azért általában bele szoktam nézegetni. 
77. Idén a BL-elődöntők elején Angliában voltam, ahol erőteljesen a Chelsea-ért szorított mindenki. 
78. Nem tudom miért, de engem idegesít a lesszabály. 
79. Szeretem magam sokkal tudatlanabbnak tettetni a focival kapcsolatban, mint amilyen vagyok.
80. Nálunk a falusi focipályát használják gyereknapok és focinapok rendezésére. 
81. Így elmondható, hogy olyan híres emberek taposták már a gyepét, mint Lola, Brasch Bence a Groovehouse. 
82. Farkasházy Tivadar (heti hetes) Dunakilitire szokott járni focizni. Tényleg. 
83. Természetesen nem tudok dekázni. 
84. Hacsak nem számítjuk öcsém Ikeás plüssfocilabdáit..azokkal bármeddig eldekázgatok. 
86. A focicsukákat annyira furcsának tartom. 
87. Igen, volt már rajtam csuka.... arról ne is beszéljünk, hogy a neve milyen vicces. 
88. Régen azt hittem (nagyon régen), hogy esőben nem lehet focizni. 
89. Még nem döntöttem el, hogy az idei EB-n kik lesznek az abszolút favoritjaim. 
90. Ha az Adidasban vagy a Nike-ban vagyok, mindig negyed órát eltöltök a mezeknél, csak mert vicces nézegetni őket. 
91. Próbálok minél több csapattal képben lenni, meg focistával, de ez nehezen megy. 
92. PIATTI. egy tündérbogár. és a neve is nagyon édes. 
93. Hihetetlenül idegesít, ha a hírekben azzal megy el két perc, hogy a másodosztályú magyar meccsek eredményeit mondják be. MINEK?
94. Rengeteg lány ismerősöm szereti a focit, és nem is ezen a "jajj ez olyan szexi, hadd egyem meg" módon.
95. Mint mindenhol, itt is utálom, ha a kedvenceimet szidják. 
96. Egyszer el szeretnék azért majd jutni egy ilyen nagyobb világversenyre. 
97. ilyen két-három éves gyerekeket mezben, focilabdával látni a világ legcukibb dolga. 
98. két-három éves síugrókat ugyanígy látni....felbeszülhetetlen. 
99. Évről évre egyre kevesebb focistát tartok ellenszenvesnek. 
100. A látszat ellenére egyébként szeretem a focit, különben ezt a listát sem írtam volna meg.