Van valami magamban, ami teljesen kikészít, és ez az emberekhez való ragaszkodás. El sem tudjátok képzelni, hogy mennyire neház úgy leélni az életet, hogy sokkal jobban ragaszkodom a barátaimhoz, az ismerőseimhez, a családomhoz, és csak úgy alapvetően az emberekhez, mint amennyire ők ragaszkodnak hozzám. Nem tudom, hogy ez pontosan minek köszönehtő, de a helyzetem egyáltalán nem újkeletű, már elég régóta szenvedek miatta. Hogy hogyan is néz ez ki pontosan? 

Talán minden a meglepően jó arc és névmemóriámmal és a túlzott kíváncsiságommal kezdődött. Kisgyerekkorom óta szeretem tudni, hogy kik között élek, minél több embert elkülöníteni a környezetemben. Hogy ha addig nem is jutottam el, hogy mondjuk mindenkivel legalább egy szót váltsak általánosban, az emberek kilencven százalékának a nevét és az arcát is betéve tudtam. Jó, a helyzetem itt még egyszerű volt, mert összesen kb. kétszázan jártunk oda. A gimiben aztán nyílván sokkal nehezebbé vált a helyzet, meg sem próbálkoztam azzal, hogy mindenkit beazonosítsak, de akinek csak egyszer is hallottam a nevét, vagy találkoztam vele, egyből elraktároztam valahova a fejemben. Hogy miértv volt ez számomra annyira lényeges, azt a mai napig nem tudom megmagyarázni. De ugyanezt eljátszottam minden egyes környezetben, ahová bekerültem. És itt a bloggal is. Szerintem az egykori kommentelőim (tudjátok, blogos pályafutásom csúcsa, úgy bő másfél évvel ezelőtt, mikor naponta többszázan jártak az oldalon. húzós időszak volt, nem élném át még egyszer) kilencven százalékára még most is tisztán emlékszem, és a többségükhöz valamilyen jelzőt, tulajdonságot, vagy érdekességet is fel tudnék sorolni. 

És ez még csak a kezdet, hiszen eddig csak arról írtam, miért szeretem beazonosítgatni az embereket. Néha persze ebből is adódtak már furcsa helyzetek, mikor poéldául bemutattak valakinek, akit én már névről rég ismertem, és egyből úgy reagáltam, hogy "igen, tudom, te vagy xy" amit egyesek nyílván nem fogadnak annyira jól. De mi történik akkor, ha valakivel el kezdek beszélgetni, akár csak egy negyed órára is ? Hát akkor viszonylag gyorsan leszakítanak egy darabot a szívecskémből. Ha csak nem egy utolsó bunkó az illető, akkor nagyon könnyű megkedvetetnie magát velem, egy-két kedves szó, és már teljesen imádom. Ez nálam a szeretet első lépcsője, amikor tényleg kedvelek valakit, amikor elmosolyodom, ha meglátom a folyosón, jókedvem lesz, ha beszélgetünk egy kicsit, vagy, hogy a netes világban is éljünk, néha ír valamit nekem twitteren. A legnagyobb probléma az, hogy ezt nálam TÉNYLEG NAGYON KÖNNYŰ ELÉRNI. Nem túloztam a negyxed órával, nekem már annyi idő után kialakul egy kezdetleges szimpátia, és nagyon, de nagyon sok rosszat kell tenni ahhoz, hogy ez unszimpátiába forduljon. És itt elérkeztünk a probléma kettes számba: már ezeket a laza "szövetségeket" sem tudom normálisan elengedni. Annyira mélyen belém ivódik minden egyes kedves szó és gesztus, el sem tudjátok képzelni. Ha rajtam múlna, a mai napig tartanám a kapcsolatot minden egyes volt osztálytársammal, a fél világnak a nyakán lógnék, és hasonlók. Mert képtelen vagyok felejteni, és mivel viszonylag ritkán kedvesek velek az emberek (mondjuk ez inkább a pár évvel ezelőtti énemre igaz), elképesztő módon bennem marad minden, ami történt, és utána nagyon rosszul tud esni, amikor rájövök, hogy a mésik oldalról ez csak egy semmitmondó, majdhogynem nem létező kapcsolat, hogy a másik félnek ez tényleg alig jelent valamit, és ami nekem mondjuk egy hosszútávú emlék, az neki csak egy random pillanat a hosszú életéből. 

Aztán a közelebbi kapcsolatok...igazából nincs olyan sok különbség a kettő között, hiszen már az első klikkbe tartozókat is annyira szeretem, hogy attól én magam is elképedek. de amint valaki közelebb kerül a szívem középpontjához, na ott már hatalmas problémák vannak. Ami nem változik, az a ragaszkodás, és az, hogy továbbra is sokkal jobban szeretek, mint amennyire engem szeretnek. Illetve a minden apróság elraktározása a merevlemezemen. A lomtáromat már rég elvesztettem, úgyhogy még a kiürítés sem megy. Öö...igazából. ha azon gondolkodnál, hogy ide tartozol-e, akkor a válaszom igen, mert IGEN, az emberek többségét olyan rohadt mértékben imádom, hogy...ahh, és tulajdonképpen az a legnehezebb a történetben, hogy ha nem érzem, hogy visszakapnék bármit is, akkor nagyon gyorsan leszek nagyon depressziós. És nagyon sokszor érzem úgy, hogy hiába szeretek én bárkit is, hiába próbálom mutatni, hogy hééé ember, én rohadtul imádlak, vedd már észre, mintha ez az egész teljesen felesleges lenne, mindenki elsuhan mellettem, ignorál, és mittudomén... Ja, nehéz az élet, meg utálom, ha nem figyelnek rám, és az elmőlt időszak pozitív változásai mellett azért muszáj leszögeznem, hogy sokkal szeretetéhesebb lettem, mint eddig, és ez megijeszt, mert közben meg mintha mindenki eltávolodna mellőlem, mindenkinek megvannak a saját problémái, az enyémekről meg ne is beszéljünk...És ez rossz, és változtatnom kellene, sokkal kevésbé kellene függnöm az emberektől, elvágni ezeket a hülye szálakat, akik mindenkihez, de tényleg mindenkihez kötnek, mert mint mindig, most is én leszek az, aki megsérül, és megint az én pici szívem lesz apró darabokban. De milyen szerencse, hogy elméletben ennyire jól tudom, mit kellene tennem. És micsoda pech, hogy a gyakorlatban úgysem tudom majd megvalósítani...

Sosem voltam jó abban, hogy a megfelelő időpontot válasszam ki az írásra, most is csak ezernyi más dolgom lenne, csak hogy egy példát említsek, át kellene magam rágnom holnapig Az ember tragédiáján, de egyszerűen érzem, hogy ha mostanában nem állok neki írni, akkor megint elfelejtődik minden, ami az elmúlt másfél hétben történt, és mérges leszek magamra, amiért nem rögzítettem valahova ezt az egész angliai kalandot.

Először arra gondoltam, hogy egy igazi jókislány módjára naplószerűen írogatom le az eseményeket, és a szokásos „este nyolckor indultunk el Győrből a kolesz elől” stílusra állok rá, de aztán a nem létező eszemmel ráébredtem, hogy valószínűleg a harmadik mondat után borulna mindenki (beleértve engem is) a billentyűzetére, és utazna el az álmok varázslatos világába. Úgyhogy ne haragudjatok, de ebből az élményből ki kell maradnotok, és a magam szétszórt módján, ami eszembe jut, azt leírom alapon kezdem inkább az egész történetet.

A buszút volt talán az egyetlen, amitől kifejezetten tartottam az utazás előtt. Egyrészt azért, mert négy óránál többet még sosem utaztam egy huzamban, és elképzelhetetlennek tartottam, hogy normálisan el tudjak aludni egy ülésen, és reggel ne úgy ébredjek fel, mint egy rosszul tartott zombi, másrészt pedig  a tizenakárhányórányi utazás második felére a számításaim szerint már az egyébként is minimális szociális érzékem és türelmem elfogyott volna, és ilyen értelemben is zombivá változtam volna.  Szerencsére aztán egyik bajlós előérzetem sem változott valósággá, és bár egy kicsit tényleg megviselt az alvás a buszon, egészen élveztem a történteket. A komppal sem volt egyébként semmi probléma, legalábbis az odaúton. Visszafelé egy kisebb viharba kerültünk, és ott azért már zöldült mindenkinek a feje, és konkrétan szlalomozva járkáltunk a folyosókon, mint a rossz részegek, de élménynek ez is mindenképp élmény volt.

A családunk…sokak szerint ez is egy érzékeny pont az ilyen utazásoknál, de én bizakodó voltam ezzel kapcsolatban, és úgy éreztem, a lassan négy év a koleszban kellően edzetté tett ahhoz, hogy egy hétig a jég hátán is eléljek. De azért itt is értek meglepetések, azzal ugyanis egyáltalán nem számoltam, hogy fekete családhoz kerülünk. Nem mondom, a kék jaguár, amivel az anyuka értünk jött, már kellően imponált, de a ház ahhoz képest meglehetősen szolid és visszafogott volt, és eléggé kicsi. Főleg, ami a mi szobánkat illeti, ahol ha a negyedik ágyat is kihúztuk, akkor konkrétan semminek nem volt már hely, és a bőröndökhöz az ágy alatt nem lehetett hozzáférni. Így utólag bánom, hogy erről nem csináltam fényképet, mert konkrétan a négy ágyból állt a szobánk. Mindegy, tulajdonképpen ez volt az egyetlen kellemetlen dolog az egy hét alatt, egyébként imádtam a családunkat. Az anyukán természetesen birtokoltunk egy apukát is, akit nem tudom, szerintem leginkább egy amerikai filmből szalasztottak, legalábbis engem az ottani apukákra emlékeztetett, a kopasz fejével, a nagy hasával és az egész habitusával, de egyébként ő is abszolút rendesen bánt velünk, még a focimeccsekről is beszélgettünk vele. Volt két idősebb lány, róluk nem sok mindent tudtunk meg, a létezésükről is csak péntek környékén szereztünk tudomást, és már nem is otthon éltek. Aztán volt egy nyolcéves fiú, Daniel, ő egy igazi tündérpofa volt, mindig az ő feladata volt bekopogni a szobánkba, ha kész volt a vacsi, és olyan kis felelősségteljesnek tűnt végig. Aztán ott volt még a hároméves David, akit komolyan haza akartunk hozni, annyira édes és aranyos volt. Onnan kezdve, hogy nyakkendőben fogadott bennünket, azon keresztül, hogy milyen édesen fényképezkedett velünk, egészen addig, hogy egyik este elénekelte nekünk a Who Let he dogs out? című tömörgyönyör dalocskát, minden egyes pillanatban imádtuk. Összességében az egész család nagyon kedvesen viselkedett velünk, és a kajával is szerencsénk volt, mert a vacsorák mindig nagyon finomak voltak (kiemelném, hogy egyik este hamburgert kaptunk sültkrumplival).  Igazi megváltás volt. De tényleg, ugyanúgy, ahogy a zöldséges spagetti első este), és a reggeli corn flakes-hez is hozzá lehetett szokni, sőt, még az ebédre csomagolt  szendvicskék is egészen jók voltak, főleg azután, hogy megtudtuk, a többiek miket kaptak. A penguin csokikról meg ne is beszéljünk , amelyek különleges tulajdonsága, hogy minden egyes csokin egy, a pingvinekkel kapcsolatos, fárasztó angol vicc található.

Akkor még egy kicsit a kajákról. Nem tudom, hogyan és miért, de a briteknek a miénktől teljesen eltérő étkezési szokásaik alakultak ki, és ezek engem viszonylag nagyon zavartak. Ott volt például az, hogy mi is elég későn jutottunk vacsorához (8 és 9 között általában), de a család még utánunk állt neki enni.  Vagy ez a reggeli őrületük a mogyoróvajas, lekváros toastokkal vagy a müzlikkel. Mintha más variáció nem is létezne. És a tonhal… valamiért nagyon kötődnek ehhez a kis állathoz, és előszeretettel használják. De hogy pozitívumokról is beszéljek, nekem a zöldségeik és gyümölcseik sokkal jobban ízlettek, mert fressebbek, éretlenebbek voltak a magyaroknál, és a brit répa például sokkal édesebb mint a magyar. Az édességkínálatuk is más egyébként, gumicukorból csak a haribot találni, viszont rengeteg féle és fajta kekszük van, sokkal több, mint nálunk. És a chipsek…szerintem erről azért már talán hallottatok, de az angolok állandóan chipset zabálnak. Nem a nálunk megszokott nagy zacskó a legnépszerűbb, hanem a kisebb, egyszemélyes kiszerelések, kb. 100 kcal kalóriatartalommal (igen, ez aztán lényeges), amiket lazán betermelnek a főétkezések között. Egyébként a boltokban két véglet van, A Sainsbury’s, az ASDA és az ilyen nagyobb bevásárlóközpontok szerintem egészen normális áron adják a termékeiket, vannak dolgok, amik még a magyar átlagfizetéssel is megfizethetőek, a kisebb boltok és a friss cuccok viszont iszonyatosan drágák, bele sem mertem gondolni, mennyit fizettem egy-egy szendvicsért. A gyorskajáldák is magyar viszonylatban drágák, az ottani életvitelhez képest viszont szerintem abszolút korrektek.

Ha már a pénzügyekbe ennyire belemertünk, akkor nagyon röviden a ruhákról. A Primark az egy igazi kánaán, potom pénzért dobálják utánad a jobbnál jobb cuccokat, és nagyon ütős darabokat is össze lehet szedni a hatalmas boltban ( én például három fontért vettem cipőt, a pólók is nagyjából ennyibe fájtak, de még táskát is emberi áron találtam), a nálunk ismert üzletek viszont, mint az H&M vagy a Zara, ott sem olcsóbbak, sőt…

De akkor most már ugráljunk a tényleg izgalmas részre, azaz mindenre, amit a hét Angliában töltött nap alatt láttunk. Tulajdonképpen minden fontos nevezetességet sikerült megnéznünk, legalábbis a számomra lényeges pontokat érintettük. Canterburyben kezdtünk, a katedrális csodálatos volt, és ha leszámítjuk, hogy majdnem otthagyott minket a csoportunk, akkor mindenképp jó emlékek kötnek majd a városkához, főleg, hogy imádtam a házak hangulatát, és azt, hogy itt még viszonylag jó időben sétálgathattunk. Londonban már nem volt ilyen szerencsénk, az eső – micsoda meglepetés- rengeteget esett, és általában a tíz fokért kellett imádkoznunk, miközben otthonról szinte minden nap arról hallottunk, hogy milyen meleg van. Ez mondjuk engem annyira nem zavart, én tökéletesen meglettem volna nulla fokban is, de azért kisebb nehézségeket okozott az esernyők alól felbámulni a Big Benre. Igen, meglátogattuk a jó öreg óratornyot, és a Parlamentet is, ami ezentúl az egyik kedvenc építményem lesz, szerintem valami eszméletlenül gyönyörű. Sétáltunk a St. James’s parkban, ahol mókusokkal is találkoztunk, láttuk a Buckingham Palotát, és a Westminster Apátságban is eltöltöttünk jó egy órát. A Tower is a látnivalók között volt, ahogy többször körbebuszoztuk a Picadillyt, és az O2 Arénát is. A british Museumban is volt egy kis időnk. Valamiért nagyon mély benyomást tettek bennem a hidak, A Tower hidat, és a Westminster hidat is imádtam, a Millenium hídról pedig ne is beszéljünk, mintha csak valamelyik Harry Potter filmből szalasztották volna, nagyon imádtam. A Covent Garden is teljesen elbájolt, az Oxford Streeten pedig igazi kihívás volt vásárolgatni anélkül, hogy elhagynánk egymást barátnőimmel. A Szent Pál katedrális pedig teljesen és totálisan a szívembe zárta magát. Annyira magával ragadott az egész hangulata és varázsa, pedig nálam ritkaságszámba megy, hogy egy ilyen célból épített épületért ennyire rajongani tudjak. A kilátás is gyönyörű volt a városra, és az egyik legmaradandóbb élményem maradt a hétről. Két különleges élményben is részem volt, amik nem kötődnek szervesen Londonhoz, de azért eléggé meghatározták ezt a pár napot. A látogatás a London Dungeon-ben és a Madame Tussauds-ba. A kettő közül szerintem az első a kevesbé ismert, úgyhogy arról pár szót azért ejtenék. Ez az izé tulajdonképpen egy szellemvasút gyalog, azaz a célja az ott dolgozóknak, hogy halálra ijesszenek. Ez azért nem igazán sikerült nekik, de ennek ellenére kihagyhatalan élmény, ahogy például eljátsszák egy ember kibelezését, rád tör hasfelmetsző Jack, vagy épp Sweeney Todd borbélyszékében üldögélsz, és úgy érzed, mintha épp a hajadat vágná. Nekem plusz élményem is kapcsolódik a Dungeon-höz, ugyanis a boszorkányégetéses mutatványhoz én lettem a kiválasztott, azaz engem égettek el máglyán. Hogy stílusos legyek… a meglehetősen ijesztő kinézetű ítéletvégrehajtó meglátta bennem a boszit, így előbb egy hatalmas lángtenger takart el, majd a testem helyén egy csontváz jelent meg… a többiek legalábbis ezt érzékelték. Hogy mi történt valójában, nem árulom el, hadd maradjon meglepetés, ha egyszer arra jártok. Ó, és majdnem elfelejtettem, hogy a sok rémség végén egy szabadesés-szimulátor várt ránk, ami meg aztán tényleg eszméletlen volt. A Madame Tussaud féle viaszrengeteget meg szerintem mindenki rendkívül jól ismeri, igazából magamtól soha nem mentem be volna egy ilyenbe, de ha már ott voltam, jó turista módjára egy rakat celebkével és híres emberrel csináltam fényképet. Mondanom sem kell, azok mellett nézek ki viszonylag normálisan, akiket magas ívből ejtek le, és akik bármilyen szinten is szerepet töltenének be az életemben, na mellettük van übergyökér fejem. Néhány érdekesség még pluszban: fél óráig azon voltam kiakadva, hogy Justin Biebert konkrétan a Beatles és Michael Jackson közé állították be, hogy ha Hamilton ott van az f1-es pilóták közül, akkor, ha a németek és Alonso nem is, de legalább Button kikerülhetett volna. Hogy a focistákat miért csak Roncsi, Pelé és Beckham képviseli, vagy hogy Russel Brand hogy kerül oda, ha Katy Perryt sem találtam meg. Aztán enyhén elámultam a saját tájékozottságomon, amikor Rihanna szobrocskáját meglátva az első gondolatom az volt, hogy „Rihanna ezt a ruhát a 2010es X-Factorban vette fel, amikor Matt-tel énekelte az Unfaithfult. Nem mertem hangosan kimondani, de aztán itthon ellenőriztem mindent, és igazam volt, szóval… Adtam magamnak egy pirospontot. A taxizást is nagyon élveztem amúgy, ahogy végighaladtunk a brit történelmen, és összességében nem is volt olyan borzalmas ez a tüszőzés. Utolsó nap egyébként ellátogattunk Greenwichbe is, itt is szakadt az eső a változatosság kedvéért, és mivel a nulla fokhoz értünk, rendesen fel kellett öltöznünk. (ha. ha . ha. ).  És majdnem teljesen elfeledkeztem a legeslegeslegeslegjobb élményről, azaz az utunkról a London Eye-on. Fantasztikus volt, szavakkal le sem lehet írni, anélkül London nem is az igazi, ez egyszer biztos.

Hogy mi foglalkoztatja az angolokat mostanában? Az egyértelmű válasz Simon Cowell. Minden egyes újság címlapján az ő botrányai szerepeltek, és még a rádiókból és tévékből is csak őt lehetett hallani és látni. Mintha tényleg egész Nagy-Britannia körülötte forogna. Aztán a The Voice is nagy népszerűségnek örvend, ahogy a zsűritagok innen, és az X-Factorból is. A hazai poppalánták természetesen szintén sokat emlegetettek, és Jessie J körül is forr a levegő mostanában. Elég nagy már a felhajtás az olimpia körül, a boltok tele vannak az ezzel kapcsolatos termékekkel, és az építkezések is lassan az utolsó fázisokba lépnek. A királynő uralkodásának hatvanadik évfordulója is jó téma, és Kate és William első házassági évfordulója is rengeteg cikket és filmet inspirált. Kate-et egyébként is nagyon szeretik valamiért, úgyhogy róla mindig hallani. A foci is központi téma volt a héten, nyílván a BL-elődöntők miatt. Mindenki hatalmas Chelsea-szurkoló volt, a családunk is kisebb örömujjongásban tört ki a meccs után, de a Real-Bayern meccset is legalább ekkora érdeklődéssel figyelték.

London hangulata teljesen más, mint a magyar városoké, de a maga módján imádnivaló. Sokkal gyorsabb és pörgősebb, még az utcán is szinte mindig történik valami, rengeteg külföldivel találkozni, a nagyobb turistaközpontoknál a britek száma elenyésző. Sokan futnak reggelente, még a Tower körül is, és minden annyira…angol, és brit, és londoni. A piros buszok, a fekete taxik, a fish and chips lelőhelyek, a gyorskajáldák, a hatalmas esernyők… Azt hiszem, London így is, úgy is belopta magát a szívembe és szeretnék minél előbb visszatérni. A szervezett utazás egyik legnagyobb hátránya, hogy egyáltalán nem lehetsz spontán. Olyan szívesen beugrottam volna egy CD-boltba, ettem volna egy finomat a Nando’s ba, vagy ittam volna egy finom kávét a Starbucksban, de erre sajnos alig volt lehetőségünk. Újságot is az utolsó pillanatban sikerült csak vadásznom például . De ezen kívül semmit nem tudok panaszként felhozni az utazással kapcsolatban.

A nyelvtanfolyamról majdnem nem is írtam. Azért, mert annyira értelmetlen volt tulajdonképpen. Öt délelőttön keresztül össze voltunk zárva egy Zack nevű, félig brazil félig olasz, meglehetősen meleg félőrült idiótával, aki azt hitte, hogy mi már ultrahaladók vagyunk, és lehetetlen feladatokat adott fel, amiket mi megegyezéses alapon nem csináltunk meg, így a viszonyunk nem volt túl kiegyensúlyozott. Sokkal több értelme lett volna, ha délelőttönként is várost nézünk, de mindegy, azért emlékezetes marad ez így is.

És akkor a végére hagytam a két bónuszt, azaz Brüsszelt és Londont. Brüsszelt odafelé ejtettük útba, és nagyon kellemesen csalódtam ebben a városban. A főtér gyönyörű, nagyon hangulatos, és a brüsszeli gofri, még ha rettentően borsos is az ára, valami mennyei. Édes, és gyümölcsös, és naggyon finom. Párizs pedig… Párizs pedig még másnaposan is felejthetetlen. (a tranzitszállás gyönyöreiről nem írnék hosszabban, de fogalmazzunk úgy, hogy én nagyon jól éreztem magam, a fejem és a gyomrom viszont másnap erősen tiltakozott). A Notre Dame-tól (ami amúgy nálam abszolút pozitív csalódás, főleg belülről. ) a Louvre-ig szakadt az eső, így a négy órás múzeumlátogatás pont jó alkalom volt megszáradni. Szóval emberek, ez a Louvre…ez így a nagybetűs csoda. Az egyetlen probléma, hogy az agyad és az érzékszerveid egyszerűen képtelen ennyi varázslatot befogadni, és úgy másfél óra után muszáj leülnöd és pihenned, különben teljesen meghülyülsz. A négy óra alatt nem sok mindent sikerült bejárnunk, így ide is mindenképp vissza szeretnék majd térni, de legalább Mona Lisával, a Milói Vénusszal, és Hammurapi törvénykönyvével is találkoztam. A sétánkat tovább folytattunk a Concorde térig, majd a híres-nevezetes Eiffel-toronyig, ami ismételten mély nyomokat hagyott bennem, és sokkal gyönyörűbb volt, mint gondoltam.

Hogy összességében mit tudnék még mondani? Azt, hogy imádtam ezt az egész utazást, a társaságot, a hangulatot, és biztos, hogy életem egyik legmeghatározóbb élménye volt eddig. Sőt, ami azt illeti, csodálatos lezárása volt a 15. életévemnek. Azért sokszor gondoltam rátok is, hiányzott mindenki ezerrel, és örültem, hogy újra itthon lehetek.  Jó újra itt, akárhogy is van (: Jelezzétek nekem valahol, ha elolvastátok ezt a kisregényt itt, hogy tudjam, valaki volt olyan tündér, hogy végigszenvedte magát mindenen. Bár nem tudtam rendesen átadni azt a sok csodát, ami ott ért, és biztos rengeteg apróság eszembe fog még jutni, amiről nem írtam, de… majd kiegészítek még később. 

*lesznek képek is klsőbb. csak még válogatnaom kell*

Van ez a furcsa helyzetszituáció mostanában, hogy a sorsom akaratom kívül úgy döntött, hogy idén körbe fogom utazni egész Európát. Az egész teljesen ártatlanul kezdődött, én összesen annyit terveztem a 2012es évre, hogy valahogy levonatozok Innsbruckba, megnézni a síugrósáncokat. Ahogy most állnak a dolgok, körülbelül minden utazással kapcsolatos álmom megvalósul ezen az egyen kívül, pedig tényleg nem ez volt a cél.  Lényeg a lényeg, hogy ma este teljes harci díszben, bőröndrengetegekkel és eszméletlenül dübörgő szívvel elindulok, hogy pár osztálytársammal meghódítsam Brüsszelt, Londont és Párizst, és a hónap végéig haza se jöjjek. Még sosem jártam arrafelé, amerre most igyekszünk, pedig London elég erősen az a hely, ahol hosszabb távon is el tudnám képzelni a fiatalságom, úgyhogy eszméletlenül kiváncsi vagyok, hogy mit hoz majd nekem ez a több mint egy hét. Amellett persze, hogy valamennyire féltem is saját magam, nem szeretnék eltévedni, belekeveredni valami hülyeségbe, elveszteni valami fontosat, és még vagy ezer hasonló dolog van, amin jártathatnám az agyam, például, hogy milyen családhoz kerülünk, hogy hányszor kell majd újraélesztenem a végtagjaimat és fenekemet a buszos utazás során, és hogy tulajdonképpen hogyan tudok majd alkalmazkodni ezekhez az eddig ismeretlen helyzetekhez, de egyelőre még sokkal nagyobb hangsúlyt kap a gondolataimban az a rész, hogy úristen eljutok Londonba. Londonban leszek. Londonban, Londonban, Londonban. Bocsánat, még muszéj magamban is tudatosítanom a dolgokat, mert még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy mi fog velem történni. Azt hiszem, ezt majd csak ott tudom teljesen realizálni. És hogy mit remélek ettől az utazástól? Igazából fogalmam sincs. Nekem már az a tudat bőven sok lesz, hogy jártam Londonban, láttam a telefonfülkéket, a piros buszokat, a Big Bent, a London Eye-t, a Parlamentet, beléptem pár percre egy CD-boltba, vásároltam az Oxford Streeten-és egyszerűen ott voltam, és láttam, milyen a londoni élet. Brüsszel és Párizs meg már tényleg csak tejszínhabok a kakaó tetején, mindkét város sokáig az abszolút kedvenceim közé tartozott, most már ugyan nem rajongok értük annyira, de még így is elképesztő, hogy oda is el tudok jutni. Április 30ig tehát nem fogtok rólam túl sokat hallani, bár úgy tervezem, hogy twitteren valamilyen szinten követhető lesz majd, hogy épp merre járok, de a blogolásra sajnos semmiképp sem marad majd időm. Szóval érzékeny és könnyes búcsút veszek tőletek hétfőig. Ha visszajöttem, ígérem, megpróbálok minden izgalmas dologról és gyönyörűségről beszámolni, viszonylag gyorsan, mert egy héttel később már utazok is tovább Németországba, Potsdamba. Hogy oda hogy keveredek majd? Ez egy hosszabb történet, igyekszem majd azt is elmesélni. Aztán amíg visszaérek....ha bárki úgy érezné, hogy hiányzik neki az a sok hülyeség, amit én sugárzok ki magamból, úgy érzi furcsán normálisak lettek a hétköznapjai, vagy csak szimplán eszébe jutottam, az nyugodtan a tudomásomra hozhatja ezt a már fent említett régijóbarát twitteren, tumblin, facebookon (amennyiben annyira szerencsétlen, hogy ott is az ismerősömnek tudja magát), vagy akárhol, ahol erre helyet talál, mert you know...néha csak jó úgy érezni, hogy egy ici-picit (nem nagyon, csak épphogy) hiányzol valakinek. Oder nicht. Na mindegy. Nekem mindenki eszméletlenül hiányozni fog, ezt már most látom előre. Tuti, hogy minden apróságról itthoni emberkék fognak beugrani a gondolataim közé, épp ezért viszek fényképezőgépet, és ígérem, utána mindenki megkapja a saját "fannigondoltrád" csomagját. Egyébként meg...vicces, hogy én mondom, de vigyázzatok magatokra, legyetek rosszak, és egyetek sok csokit. Majd jövök. 

Már hetek óta azon gondolkodom, hogy mennyit változtam az elmúlt három évben. Nem tudom, miért pont ezt az időpontot neveztem meg kiindulásnak. Igazából nem is nagyon emlékszem már, milyen voltam 13 évesen. Az viszont biztos, hogy az akkori énem viszonylag hamar elítélte volna a mostanit, és valószínűleg nem szerette volna. Sőt, biztos, hogy nagyon fújt volna rá. Esetleg félt volna tőle.Ó igen, régebben majdnem mindenkitől tartottam, aki idősebb volt nálam. Nem tudom, hogy ez egy automata védelmi reakció volt, vagy csak valami óvodai trauma utóhatása, mindenesetre biztos voltam benne, hogy mindenki, aki idősebb nálam, teljesen hülyének néz, és titokban ezer százalék, hogy kinevet. De most nem erről szeretnék beszélni, hanem arról, hogy mi változott meg azóta.

Először is, ez fog talán a legfurcsábban hangzani, de sokkal gyerekesebb lettem. 13 évesen minden vágyam volt, hogy az emberek komolynak, érettnek tartsanak, és úgy érezzék, hogy szorult  belém valamennyi értelem, ezért aztán viszonylag hamar kinőttem az infantilis dolgokat, és így visszagondolva...tényleg komoly voltam. Ehhez képest mostanában...A gyerekesség mintapéldánya lehetnék. Egyrészt körülbelül fél évtizedes késéssel, de beleestem rendesen a mániákus rajongó korszakomba. És ez eleinte zavart azért. Most már hozzászoktam valamennyire, próbálom elfogadni a helyzetet, de azért még mindig kényelmetlennek és kellemetlennek érzem, hogy fontosnak tartok ilyen teljes semmiségeket. És próbálok küzdeni ellene. De nem igazán sikerül (: 

És ott van ez az állandó nevetés. Nem emlékszem, hogy különösebben sokat nevettem volna tizenegy-két évesen, de még tavaly is viszonylag normális voltam ebben a tekintetben, aztán egyszercsak a dolgok megváltoztak, és bummm... fanni elkezdett nevetni. Nevetni minden apró poénnak szánt, néha nem is vicces dolgon. Nevetni minden hülyeségen, ami eszébe jutott. Nevetni azon, amin senki más nem. És nem csak apró kacajokat ejteni, egyáltalán nem. Szó szerint a földre borulni a nevetéstől, fetrengeni és felszedni az összes port a padlótól, miközben a szemem már könnyezik a sok nevetéstől. Többféle nevetési technikát kidolgozni. És tudjátok mit? Ez sokat segít. És általában sokkal boldogabb vagyok, mint pár éve. Csak...megpróbálom megkeresni a vicceset minden helyzetben. És ez általában sikerül is. És olyankor már az sem érdekel, ha az emberek hülyének néznek. Ettől ők nem lesznek vidámabbak, én pedig nem fogok kevesebbet nevetni. Egészségükre. 

Aztán. Az ízlésem. Mindenféle tekintetben, de főleg a zenéknél. Egyszerűen teljesen elfordultam a régi zenei világomból. Azok az előadók, akiket most is imádok, de már régebben is a kedvenceim közé tartoztak...egy kezemen meg tudnám számolni az ilyeneket. Kicsit nagyon elfordultam a magyar alter kultúrájától. És ez nem azt jelenti, hogy nem szeretném azokat a dalokat, amiket akkor. Ha valamelyiket meghallom a rádióban, még mindig jobb kedvem lesz, csak egyszerűen most már direkt nem hallgatom őket, illetve az új dalok már nem tetszenek annyira.  És hogy mi lett helyette? Szinte minden, amit el tudtok képzelni. Teljesen összekeveredtem, egyszerre hallgatok brit popot, és mindenféle rockot, ismeretlen skandináv zenéket és a legmainstremebb dalokat a földön, és egyszerűen nem tudnám meghatározni, hogy miért tetszik az, ami tetszik.

Mmm... és a stílusom is megváltozott. Talán..jobban ki merem mondani azt, amit gondolok, és kevésbé érdekel, hogy ha mások idiótának néznek. Néha még mindig túl komolyan veszem a dolgokat, néha még mindig visszatáncolnék egy-egy kijelentésem után, de talán, ilyen szempontból egy kicsit bátrabb lettem. És már kevésbé félek. Még mindig nem bízom meg könnyen az emberekben, és még mindig sokszor úgy érzem, hogy csak a felszínen szeretnek és egyébként titokban kinevetnek, de egyébként... az egész már valahogy más. Ennek ellenére, ha és amennyiben igazából nem szerettek (ez itt főleg azoknak szól, akikkel sokat szoktam beszélgetni, ilyen twitter meg tumbli nevű fertőkön), akkor igengyorsan közöljétek velem, és akkor felszívódom. abban nagyon jó vagyok :D

Persze nagyon sok rosszal jártak ezek a hülye változásaim. Kevesebbet olvasok és rengeteg dologgal sokkal kritikusabb vagyok, mint eddig voltam. Sokkal kevésbé teperek azért, hogy mások szeressenek, emiatt viszont néha bunkónak tűnök. Nem nézek elég filmet és sorozatot, és sokszor túl sokat beszélek. idegesítő, hogy ennyit nevetek és...talán furcsa, hogy ennyire más lettem. Nem gondoltam volna. De próbálok rendben lenni vele, és nem gondolkodni annyit. még a végén megőrülök.

Ha egy dolgot kellene megneveznem, amit ki nem állhatok a környezetemben (és most kivételesem teljesen mindegy, hogy ezt mennyire szűk vagy tág értelemben vesszük), az mindenképpen az a rengeteg elvárás lenne, amit már évek óta folyamatosan elém állítanak. Egyik nap, teljesen véletlenül és ártalmatlanul belegondoltam, hogy milyen lenne, ha egyszer nem néznének sokkolt és furcsán fürkésző tekintetek rám, ha véletlenül négyesre írnék meg egy dolgozatot. Ha nem kellene negyedórás szörnyűlkedéseket hallgatnom minden egyes alkalommal, ha hármast írok fizikából, mert mondjuk teljesen hidegen hagy az a tantárgy, sosem értettem hozzá és nem is szeretnék vele a jövőben semmit kezdeni.
És komolyan, egyetlen pillanatra megfordult a fejemben, hogy kieszközölöm, hogy ne sikerüljön a nyelvvizsgám. Hogy beírok random hülyeségeket, nem lesz meg a hatvan százalék, és kész, ennyi volt. Az egyetlen, ami visszatartott, az anyuék harmincezer forintja volt, mert úgy döntöttem, akárhogy is van, ennyi pénzzel nem illik játszani és ezt a csodás tervemet félreteszem valami kevésbé kockázatos és fontos ügyre.De egyébként tökéletes lett volna a történet, mert engem már előre lefárasztott mindenki, aki azzal állította le az egyébként magamhoz képest teljesen visszafogott és finom nyafogásomat, hogy "jajj mit akarsz, úgyis kilencvenöt százalék felett lesz". És, akármennyire hihetetlen, én ezt nem akartam hallani. Nem akartam hallani, mert utálom ha ilyen biztonságérzetet adnak nekem, utálom, hogy ennyire rohadtul megbíznak bennem és a képességeimben, pedig nem kellene. Nem kellene, mert érzéseim szerint sokkal kevesebbet tettem ezért az egész nyelvvizsgáért, mint a legtöbb ember, sokkal kevesebbet, mint a csoportom nagy része, és sokkal kevesebbet, mint amit tennem kellett volna. Igen, ezaz én hibám, de higgyétek el, egészen nehéz úgy rávenni magad a tanulásra, hogy közben mindenki azt nyomatja feléd, hogy "minek tanulsz? úgyis sikerülni fog?" még az egyébként ilyen téren meglehetősen normálisan viselkedő szüleim is ezzel jöttek már a nyelvvizsga előtt egy hónappal, így az eredeti tervem, hogy én majd az utolsó hetekben aztán tényleg belehúzok a készülésbe, viszonylag hamar füstbe ment. És így viszont következett az aggódás és az idegszálaim rongálása. És közben valahol mélyen dolgozott bennem a büszkeség is ezerrel, és tudtam, hogy nagyon csalódott lennék, ha nem sikerülne ez az egész. És igen, hiába próbálom elkerülni, hiába próbálom tagadni, valamilyen szinten az is foglalkoztatott, hogy minél kevesebbszer kapjam meg utána a világ két legutálosabb reakcióját, a már fent is említett "úristen, te nem mentél át?" vagy "úristen, neked csak ennyi meg ennyi százalékos lett a kilencvennyolc helyett?" illetve a "jajj annyira tudtam, hogy kilencvenöt fölött lesz, úristen nagyon durva vagy". Mondjuk ez az utóbbi főleg csak a család részéről borzalmas, a tőlem elájuló nagyszülőktől mentsen meg mindenkit az ég. Mert engem zavar. Ahogy idősebb leszek, egyre jobban. Mindkét verzió. Mindegy, a vizsga lezajlott, nem részletezném, mert már így is mindenkinek az agyára mentem vele, a szóbelit követő pár napon megérkezett a depresszió, és úgy éreztem, borzalmasan sikeredett minden. Nem attól féltem, hogy nem lesz meg a vizsga, inkább csak attól, hogy épp hogy átcsusszanok majd hatvanegy százalékkal. És tudjátok, ebben a pár napban még jobban gyűlöltem ezt az egész szituációt, amit magam köré teremtettem. Hogy sokan már akkor jöttek volna a hülyeségeikkel, ha mondjuk egy erős nyolcvan százalékot megírok. Arról meg ne is beszéljünk, hogy abból mekkora "botrány" lett volna, ha bejelentem a hatvanpár százalékot. Hogy miért? Erre én keresem leginkább a magyarázatot, de egyszerűen nem találom. Nem értem, miért van ez a hülye kényszerképzet a legtöbb ember fejében, hogy nekem itt aztán brillíroznom kell. Hiszen egyrészt elképzelhetetlennek tartom, hogy bármivel is felkészültebben mentem volna oda, mint akárki más, másrészt pedig rossz napjai mindenkinek vannak. De, ha esetleg, talán tehetséges vagy valamiben, ezeket a rossz napokat mintha elfelejtenék az emberek. Bedugnak téged egy skatulyába,és ha egy kicsit is másképp teljesítesz, már a szemedre hányják. És hiába tudod pontosan, hogy nem rosszindulatból teszik (a  többségük legalábbis), de téged mégis roppant módon idegesít. Na mindegy, természetesen érkeztek a merészebbnél merészebb ötletek azzal kapcsolatban, hogy mégis merre hogyan meddig lesznek a pontjaim, és hála a jó égnek, egy kicsit azért sikerült alábbadnom a szintet, viszont annyira nem, hogy az feltétlenül zavaró legyen. Úgyhogy...akár mondhatnám azt is, hogy így terveztem. De igazából csak a sors furcsa fintoráról van szó, aki életében először megmentett mindattól, amitől itt eddig nyafogtam, és ami életemben először lehetőséget adott arra, hogy elkergessem a fejem felől a közeledő viharfelhőket.