Tudod, vannak ezek az álomnak nevezett képzelgések. Nem, nem azokra gondolok, amelyikek éjszaka érnek utol, amelyek az utolsó pillanatokban vernek át, ahol nem tudod teljesen követni az eseményeket, és elsodor magaddal az a sok gondolat, ami még ébren, a nap folyamán fogalmazódott meg benned. Nem, én azokról az álmokról beszélek, amiket egy-egy unalmasabb töriórán dolgozol ki magadnak, amik egy-egy könyv olvasása közben ötlenek fel benned, amik miatt egy film utolsó fél órájában kisírod a lelked, és amelyek többségéről tudod, hogy soha nem teljesülhetnek. De te mégis kergeted őket, akarva-akaratlanul ott maradnak a gondolataidban, és egyre többször kapod azon magad, hogy ezekre az álmokra, ezekre a reményekre a gondolsz. Ha elbambulsz egy hosszú autóút alatt, ha esténként nem tudsz elaludni, ha egy családi vacsora túl unalmasra sikerül, ha zenét hallgatsz, vagy épp a kémiakönyved fölött görnyedsz, és próbálod megjegyezni a formaldehid különböző reakcióit. És egy idő után, egy idő után beszélni kezdesz ezekről az álmokról. Talán először csak a naplódnak, de lassan úgy érzed, azokkal is meg kell osztanod őket, akiket szeretsz. És jönnek a családtagok, a barátok, ismerősök és ismeretlenek, akik türelmesen végighallgatják a történeteidet. Reagálnak, a maguk módján. Vannak, akik elsőre kinevetnek, olyanok is, akik csak egy-egy furcsa pillantással illetnek. És persze vannak, akik elfogadják, hogy ezeket az álmokat kergeted. Talán még tetszik is nekik. Talán veled álmodnak tovább, és segítenek tökéletesíteni a részleteket. És lehet, hogy kimondva már nem is tűnik olyan elérhetetlennek ez az álom. Bízni kezdesz benne. Bízol abbanm, hogy egy nap talán tényleg elérheted, hogy egy nap, ha ez az álmod teljesül, boldog lehetsz. Nem is tudod, mi az a boldogság, és arra sincs garancia, hogy ezt az érzést csak akkor érheted el, ha megállás nélkül szaladsz a fejedben kialakított képek után. De mit veszíthetsz? Mit veszíthetsz, ha nekiállsz tenni valamit ezekért az álmokért? Semmit, és épp ezért próbálod meg. Már pontosan tudod, hogy nem fog mindenki támogatni. Lesznek, akik csak egyszerűen megtagadják a segítséget, de az is előfordulhat, hogy valaki direkt keresztbe tesz neked. De téged ez már nem érdekel. Az egyetlen, ami éltet, az a remény. A remény, hogy egy nap majd eléred, amit szeretnél. És még mindig nem vagy egyedül. Bár hosszú az út, és sok a buktató, mindig találhatsz magadnak társakat, akik veled és érted harcolnak, akik végig kitartanak melletted. Akik hisznek benned, és hisznek az álmodban. És akik tudják, hogy ez egyszer valósággá válhat. Támogatnak, és veled örülnek, amikor sikerül. Mert sikerülhet. Mindenkinek sikerülhet. Talán nem egészen úgy, ahogy először elképzelted, nem ott és akkor, ahogy a belső mozidban megjelent, de te is elérheted. És ha ezt egyszer is megtapasztalod, ha megismered ezt a különleges érzést, ami akkor áraszt el, amikor egy álmodat látod megvalósulni, onnantól kezdve nem hagysz fel az álmodozással. Soha. 

Annyi mindenen gondolkodtam mostanában, és annyiszor jutott eszembe, hogy kellene már ide írni valamit, csak aztán húztam-halasztottam a dolgokat, mint mindent mostanában, és egyszer csak rá kellett döbbennem, hogy rettenetesen elhanyagoltam ezt a blogot. Meg sem tudom igazából indokolni, hogy miért, mert a lelkemnek igenis szüksége lett volna arra az elmúlt pár hónapban, hogy könnyítsen magán...csak, jajj nem úgy jött ki a lépés, szerintem ez senki életében sem ismeretlen.
Csak hogy önmagam maradjak, azzal kezdeném, hogy a viharfelhők, szokásukhoz híven, rendesen összecsapnak a fejem fölött mostanában, én pedig csak próbálom ide-odakapni a tekintetem, hogy semmiről se maradjak le, hogy ne késsem le a megfelelő pillanatot, hogy ne szalasszam el a lehetőségeket, de természetesen mindig kikerül valami fontos a látóteremből. Jajj, ezt olyan rejtélyesen leírtam ebben a költői képben, hogy inkább le sem fordítanám emberi nyelvre, mert illuzióromboló lenne az eredmény, maradjatok csak abban a csodás tévhitben, hogy a világ összes fájdalma az én vállaimon pihen. 
Szóval. Nemsokára visszatérek. Rengeteg tervem van. wuhúú.

Inkább már bele sem fogok az elnézéskérésekbe és kifogásokba, mert higgyétek el, órákig tudnám ragozni a semmit, azaz, hogy miért nem írtam ide hetekig. De őszintén szólva, természetesen, ha eszméletlenül fontosnak tartottam volna az írásat, szakítottam volna rá időt, és találtam volna lehetőséget is. Nem, nem erről van szó. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy rengeteget változtam az elmúlt fél évben, és egészen máshogy állok hozzá az egész bloghoz. Visszanézve a régi énemre, rettentően idegesítő lehettem. Akármennyire próbáltam leplezni, igenis érdekelt, hogy hányan járnak az oldalra, és rohadtul tudtam örülni, ha az átlagnál többen vagytok, ugyanakkor sokszor elkeseredtem, mikor alig tévedt ide valaki. A túlzott versenyszellem már a génjeimbe is bele van táplálva, az iskola meg aztán csak felerősítette bennem ezt a késztetést, és hiába is próbáltam meg ellene küzdeni, nem igazán jártam sikerrel. Így aztán igyekeztem nektek minél gyakrabban írogatni, mert mégiscsak akkor jó ide feljönni, ha találsz új bejegyzést, amit el tudsz olvasni. (a logikám még mindig a régi). Az elmúlt hónapban viszont rettentően sokat változtam. Már majdnem olyan szinten mozdult el a személyiségem más irányba, hogy megijedtem. jelenleg abban az állapotban vagyok, hogy próbálok feldolgozni mindent, ami velem és körülöttem történik. Higgyétek el, nem egyszerű feladat. De valahogy sokkal mélyebbnek érzem, ha mindezt anélkül teszem meg, hogy itt egy másik emberként működve ugyanúgy írogatok mindenről. Valahogy nem lenne hiteles minden, amit ide legépelnék. És van egy olyan gyanúm, hogy nem is értenétek meg mindent, amit el szeretnék mondani.. Legyen elég annyi, hogy én sem ismerek magamra, és a pár évvel ezelőtti önmagam most minden valószínűség szerint rettentően utál. Kérdés ugye, hogy mi okozott bennem ennyi idegesítő változást. (például, hogy még a régen megszokottnál is többet nevetek egyáltalán nem vicces dolgokon és egy napon belül annyi rossz poént tudok elsütni, hogy körülöttem már mindenki agysorvadást kap) A válaszom két szó: Fogalmam sincs (a válaszom két szó egyébként a herkulesben van. mondjuk az, hogy ennyi mesét nézek mostanában, az biztosan nem az én hibám. és még véletlenül sem mutogatok ujjal a szobatársaimra). Egyszerűen nem tudom megtalálni az okokat, vagy épp azok, amiket oknak gondolok, épp okozatok. Megértem, ha ez nem teljesen világos számotokra, mert őszintén lassan már én sem értem a saját gondolataimat. Összefoglalva a hülyeségem ijesztő méreteket öltött, és viszonylag nehéz visszafognom, épp ezért próbállak titeket is megkímélni tőle. (mert én ilyen kis jófej vagyok. szó nincs itt kilométeres lustaságról, ááá... hogy jut ilyen egyáltalán az eszetekbe?)

De hogy egy kis helyzetjelentést is hozzak: általánosságban elmondható, hogy úgy nézem az életemet, hogy nem veszek lélegzetet ( igen, ez meg kiscsillag dalszöveg. Nem, mostanában nem hallgatok ilyen zenét. Kicsit elszoktam tőlük, a centrum most erőteljesen Nagy-Britannia. ez is egyike a sok furcsaságnak. whatever. (a random angol szavak a mondatokban meg a másik)). Tehát csak zajlanak körülöttem az események, én meg próbálom tartani a lépést, és nem elveszni útközben. Van itt ez az iskolának hívott borzalom is, ahol a változatosság kedvéért ki sem látunk a dolgozathegyekből, meg március végén nyelvvizsgát tervezünk németből, ami nálam egyet jelent azzal, hogy viszonylag hamar fog megjelenni a gyomorideg, meg a szokásos vizsga előtti pesszimizmus, ami a környezetemnek természetesen megint nem fog jót tenni. Lassan döntenem kellene arról is, hogy merre fakultálódjak, de hála a drágalátos kormányunknak, őszintén szólva egy kukával vagyok egyenértekű, és halvány lila gőzöm sincs merre induljak el. (erről majd szeretnék egyszer bővebben beszélni. de nem ma). Meg vannak ilyen csodálatos iskolán kívüli dolgok is. Például hogy a tavaszom egészen sűrűnek ígérkezik. Márciusban meglátogatom a napfényes Csehországot, áprilisban pedig tíz napig Brüsszel-London-Párizs felé veszem az irányt pár osztálytársammal. Májusban osztálykirándulás valamilyen túlélőtáborban (meg fognak enni a bogarak, leesek a sziklákról, belefulladok a vízbe, és elveszek túrázás közben), és ha minden jól megy és nagyon ügyesek vagyunk, május vége felé potsdam is összejöhetne. emellé még akkor zsúfoljunk be egy német nylevvizsgát, egy tizenhatodik szülinapot, egy sulis ballagást, egy tavaszi szünetet, és még ki tudja, mennyi apróságot. Azt hiszem, nem fogom túlzottan utálni 2012t. Van benne valami csábító.

Meg lehet nyugodni, még mindig ugyanolyan hajlíthatatlan vagyok síugrás és One Direction - ügyben, mint eddig voltam. Továbbra is bármikor bármeddig beszélek bárkinek ezekről a témákról, és továbbra is nyakába borulok mindenkinek, aki kiejelnti, hogy szereti őket. Életveszélyes vagyok, de tényleg. A változás talán annyi, hogy el kezdtem írni egy fanfictiont (amivel elég gyatrán haladok), és ha minden a terv szerint alakul, a jövő hét közepétől pár rész majd publikus lesz. Nem hiszem, hogy bárkit is érdekelne, de kommentben esetleg sikítozhattok címért, mert a pici lelkemnek azért nem esne rosszul, ha legalább egy ember elolvasná.
Norvégia is ugyanúgy a képben van, sőt, Viktorka meg Rózsa akciói után még fényesebben ragyog, mint eddig tette. Meg aztán a normális tél is hiányzik, az érzés, hogy fázok, a hajamra eső hópelyhek, a mosoly az arcomon, amikor meglátom, hogy kint minden fehér, a többiek nyafogása miközben én boldogan ugrándozom a latyakban, hogy hóangyalt csináljak, hogy hóembert építsek, és hasonló gyönyörök, mert ezekből ezen a télen nem sok jutott nekem.
Egyébként pedig, csak hogy pozitív gondolatokkal hagyjalak itt titeket, el kell, hogy mondjam, hogy mostanában sokkal többször vagyok érthetetlenül jókedvű, rengeteget mosolygok és úgy alapjáraton szeretek létezni (kivéve délelőttönként. akkor túl fáradt vagyok ahhoz, hogy örüljek). Szóval, a hülyeségnek és idiótaságnak is megvannak az előnyei. Jajj, és eszméletlenül szeretek mindenkit. És ezt előszeretettel mondom mindenkinek. Szóval ha a közeljövőben azt hallanád tőlem, hogy szertlek, ne lepődj meg egyáltalán. Csak azt ne mondd, hogy utálsz, mert akkor lebiggyesztem a pici számat, és szomorú leszek egy kicsit nagyon.

Hatalmas szerencsém, hogy nem fogadtam meg még valahogy úgy harmincegyedike és elseje között, hogy az új évben többet fogok írni nektek, mert már most úgy érezném, hogy nem sikerült betartanom az egészet. Egyébként a dolog most csak azért vicces, mert titeket akartalak megvédeni saját magamtól az elmúlt pár napban (már ha még jár erre valaki, amit erősen kétlek, mert valljuk be, nem igazán sokat törődöm szegény rénszarvasom játékaival). Lényeg a lényeg ugyanis, hogy december huszonkilencedike óta tulajdonképpen máig nem lehetett velem semmiről értelmesen beszélni, mert az agyam valahol egészen máshol járt, és nehezemre esett olyan mindennapi dolgokra koncentrálni, mint mondjuk a tanulás vagy csak a szimpla odafigyelés órákon. Ennek oka, neeem, nem a szerelem, mielőtt még itt bárki rosszra gondolna. Illetve, ha a szerelmet viszonylag tág fogalomnak értelmezünk, és mindenféle sportokat, mint olyanokat is hozzácsapunk, akkor akár nagyon is annak hívhatjuk. Szerintem idén az átlagosnál többen értesültetek már róla (főleg azok, akik akármilyen értelemben a közelemben vannak/voltak. de a magyar sajtó is meglehetősen sokat foglalkozott vele. mármint a semmihez képest), de azért elmondom húszmilliószor, hogy megrendezték a 60. jubileumi négysáncversenyt. Nem szeretném sokáig ragozni, hogy ez mégis mi mennyit hova, és mennyit jelent, elég talán az eurosport hangzatos reklámát idéznem, miszerint " Van néhány kiválasztott sportág, ahol egyes versenyek még az olimpiánál és a világbajnokságnál is fontosabbak. A síugróknál ilyen a Négysáncverseny." A név egyébként nagyon találó: a síugrók tulajsonképpen egy hét alatt négy versenyen vesznek részt, négy sáncról ugranak, és akinek összesítésben a legtöbb pontja lesz, az nyeri meg a versenyt. Mivel elég rendesen belekeveredtem ebbe a sportágba, konkrétan már ott tartok, hogy vadászni kell az olyan ugrók után, akiknél nem sikítok fel, hogy jajj őt is mennyire imádom, ezért nyílvánvalóan rettenetesen vártam ezt az egész mizériát. Az első versenyen aztán egyesek a szívbajt hozták rám... Schlierenzauer ugyanis az első kérben rettentő szélviszonyok és időjárás mellett olyan kicsit ugrott, hogy a verseny kezdete utáni első órában már búcsút is inthetett a győzelemnek, ami természetesen a kicsi lelkemnek nagyon nem tetszett. Úgy alakult azonban, hogy a zsűri sem igazán lelkesedett az egész mindenségért, és újraindították a versenyt, amit aztán Schlieri meg is nyert, és rögtön 18 pontos előnyre tett szert. Eszméletlenül boldog voltam, körbeugráltam a házat, és reméltem, hogy végre tényleg eljött Schlieri éve. A második versenyen már nem volt olyan határozott előnye, de itt is sikerült még négy ponttal növelni az előnyt, és én olyan szinten szorítottam azért, hogy Ausztriában is legalább annyira összejöjjön neki a dolog, hogy az összetettet megnyerhesse, hogy konkrétan csak erről beszéltem. Mindenkivel, aki az utamba került. (ha esetleg ezek közé az emberek közé tartozol, akkor utólag is bocsánat). Szegény osztálytársaimnak is rengeteget kellett szenvedniük, de a szobatársaim, a családom és még a twitteres közösség is túlterhelődött szerintem rendesen. az innsbrucki forduló iskolaidőben volt, ezért nem láthattam, de a lényeg, hogy Schlierenzauer második lett, így az összetettre még mindig ő volt a legesélyesebb. Tegnap pedig, a bischofshofeni, maratoni hosszúságú, de aztán az időjárás és a sánc rossz állapota miatt csak egy körben megtartott negyedik verseny harmadik helye meghozta számára a sikert, és röpke 25 ponttal sikerült megnyernie élete első Négysáncát. Hihetetlenül büszke voltam, és eszméletlenül örültem, el sem tudom mesélni az akkori érzelmeimet. 
De hogy miért meséltem el ma mindezt? Amellett, hogy egy kicsit szeretném, hogy velem együtt örüljetek, esetleg elkezdjetek síugrást nézni, a legnyomósabb indokom az, hogy Schlieri a mai napon töltötte be a huszonkettedik életévét. Hihetetlen, hogy mennyi eredmény van mögötte mindössze huszonkét évesen. A teljesség igénye nélkül: Csapatban olimpia és többszörös világbajnok, egyéniben többszörös világbajnok (síugrás és sírepülés), és olimpia harmadik helyezett. Rekordmennyiségű "futamgyőzelemmel" nyert világkupát síugrásban, sírepülésben is övé lett tavaly a vk, és most már négysánc győzelme is van. 38.  világkupa versenyt nyert meg, ezzel az örökranglistán már most a harmadik. És még mindig csak huszonkét éves... És még akkor is, ha az angoltudása enyhén nincs a topon, ha sokak szerint nagyképű és sokszor idegesítő, szerintem egy csodálatos és tehetséges ember, rettentően sokszínű... és úgyis tudjátok, mennyit tudnám még ezt ragozni. Lényeg a lényeg, remélem, hogy csodálatosan telt a mai napja, és a továbbiakban is hasonló eredményeket tud elérni (már csak a saját lelke megnyugtatása miatt is). Boldog szülinapot, Gregor!