Olyan furcsa egéybként, hogy milyen szintű hangulatváltozásokon megyek keresztül minden egyes nap. Az egyik pillanatban még ki tudnék ugrani a bőrömből örömömben, de fél perc sem telik el, és már a könnyeimmel küzködök. Olyan pillanatokban tudok erős maradni, amikor mindenki más elgyengülne, máskor pedig a legkisebb apróságokon is rendkívül felhúzom magam. 
Elolvastam a Tizenhárom okom volt.. című könyvet. Már régóta szemeztem vele, és már többször is ott tartottam, hogy megveszem és végre elolvasom, de aztán mindig elhalasztódott a dolog. Így utólag nagyon örülök, hogy nem akkor szántam rá magam, amikor a koleszban üldögélek, mert nem nevezném olyan könyvnek, amit emberek között, kultúráltan el lehet olvasni. Ez tudjátok, inkább az a fajta, amit az ágyadban kucorogva, húsz kiló pléddel betakarva, egy csomag zsepivel, egyedül olvasol, mikor lehetőleg a húszméteres körzetedben semmi nincs. Vagy legalábbis számomra mindenképp ilyen. Mostanában már nem nagyon bízom a saját ítéletemben azzal kapcsolatban, hogy melyik filmen és könyvön szoktak az emberek sírni, mert egyre inkább azt tapasztalom, hogy olyanokon is képes vagyok félórás sírógörcsöket produkálni, amiken másoknak olyan szárad marad a könnycsatornája, mint egyszer. De, valahol mélyen azárt azt hiszem, hogy ezt a könyvet nem csak én vettem ennyire a szívemre, és nem csak én sírtam ki rajta a lelkem. Ijesztő volt, megrettentett, és nem is tudom. Leginkább azért féltem, mert voltak bizonyos hasonlóságok köztem és az öngyilkos lány között. Nem kell nagy dolgokra gondolni, de pont elég volt ahhoz, hogy megijedjek... Egy pillanatra végigfutott rajtam, hogy mi van, ha történik valami az életemben, ami miatt én is arra vetemedek, hogy véget vessek az életemnek. Nagyon nem szeretném ezt, szeretnék erős maradni, úgyhogy  vettem egy mély levegőt (mondjuk inkább, hogy húszat, mert azért vissza-visszatért a szipogás), elhatároztam, hogy erős leszek, hogy tanulok ebből a történetből és, hogy...nem tudom.  mit akarok? mit szeretnék? elégedett lenni? boldog lenni? csak időleges állapotok. Nem lehetek boldog örökre. De legalább érezhetem úgy,hogy van miért élnem, hogy valakit érdeklek, hogy valakinek fontos vagyok. Talán ez az, ami fontos? Hogy szeressenek? Lehet. Nem tudok saját magamon kiigazodni. 
Szeretnék már ott tartani, hogy vége az októbernek. Kicsit félek ettől a hónaptól. Ijesztően sok közösségi program van betervezve, és még ha a felét ki is tudom kerülni vagy valamilyen rejtélyes módon felszívódom, még mindig itt van két olyan fix program, ami rengeteg jót, de sok rosszat is hozhat. És igen, az ilyenekkel kapcsolatban sosem voltam bizakodó, úgyhogy...nem is tudom. Eszméletlenül idegesít egyébként magamban, hogy ennyire nem kívánkozom az ilyen össznépi partikra meg bulikba. Nem igazán tudom, miért vagyok képtelen elengedni magam. A helyzet ugye nyílván egyszerűbb, ha iszok valamit, de egyrészt inni sincs mindig hangulatom, másrészt nem is szeretnék sokat inni, harmadrészt meg idegesítem vele saját magam, és addig sztresszelek dolgokon, hogy már az ital sem segítene, ha hagynám. Persze azért vannak olyan helyzetek, általában mikor nem is számítok rá, hogy jól érzem magam, és eltűnnek a hülye kőfalak, amiket magam köré emelek, de ez viszonylag ritkán van. Ha valamin változtathatnék magamban most, azt hiszem, nem érdekelne a has és combméretem, se a kicsi szemem, de még a makcsságom és a lustaságom sem. Sok mindent megadnék azért, hogy, ha nem is a teljes kőfalat, de legalább egy részét le tudnám bontani. 
Kicsit szeretnék még elnézést kérni azért is, hogy mostanában csak a saját lelki világomat elemzem itt a blogban. Megpróbálom majd kicsit összeszedni magam, és valami érdekesről csacsogni... de egyébként, akár hiszitek, akár nem, saját magam vizsgálata és az erről való írás rengeteget segít nekem. (: 

Hétfő reggel óta fogalmazódik bennem ez a gondolat, és egyre inkább zavar is, úgyhogy jobb, ha minél előbb kiírom magamból. 
Gondoltatok már arra, hogy mostanában milyen előszeretettel mutogatnak az emberek egymásra? Ha történik valami váratlan, rossz vagy kellemetlen dolog, az első reakció az esetek többségében az, hogy elkezdünk ujjal mutogatni a másikra, mint a kisgyerekek szoktak az oviban. Valamilyen rejtélyes módon mindig sikerül felelőst találni, valakit, akin szépen le lehet verni minden sarat, aki megnyugtatja a lelkünket, hiszen mennyivel könnyebb nekünk, ha tudjuk, hogy tulajdonképpen ez az ő hibája volt. Mennyivel jobb, ha találunk valamit, ami megnyugtatja a lelkiismeretünket. És ami a lényeg...mennyivel egyszerűbb. Mennyivel egyszerűbb felelőst, hibást találni, mint feldolgozni azt, hogy esetleg nekünk is közünk volt ahhoz a hibához, mi is ronthattunk el egy lépést. Vagy ha közvetlenül nem is érintett minket a dolog, mondhattunk vagy tehettünk valamit, amivel előkészítettük a problémát. Számomra elég szokatlan ez a helyzet, mert a lényemből fakad, hogy mindenért képes vagyok magamat okolni. Akármi történik, úgy érzem, hogy az én hibám, hogy én voltam az, aki nem volt elég jó, elég ügyes, elég szép, elég okos, elég szorgalmas. Persze, ezek az érzések eléggé megviselnek, és egyáltalán nem állítom azt, hogy ez lenne az egészséges, sőt. Én is küzdök ezerrel ellene, próbálom belátni, hogy nem vagyok én a világ legrosszabb embere, és nem csak én követhetek el hibákat. De azért mégsem kellene átesni a ló túloldalára. Elég csak kimenni az utcára, megnézni a közlekedő embereket...teljesen lehervaszt, amit ott látok. Az emberek idegesek, sietnek, és abszolút úgy gondolják, hogy ők a világ közepe, hozzájuk kell alkalmazkodnia mindenkinek. Az autósok dudálnak és bosszankodnak, ha a törött lábú lány lassaban megy át a zebrán. a gyalogosok  rákiabálnak a biciklisre, aki megpróbálja kikerülni őket, és fordítva. Mindenki úgy érzi, hogy neki van elsőbbsége, hiszen neki fontosabb a dolga, és ha ebben bárki (még ha jogosan is) megakadályozza, felmegy benne a pumpa, és elhordja a másikat a jó büdös francba. És ez engem rettentően tud bántani, mert nem hiszem, hogy ez a megfelelő irány, és tényleg erre kellene mennie az emberiségnek. Most egy kis példát hoztam csak, de nem szabad elfelejteni, hogy amit kicsiben látunk, az előbb vagy utóbb megvalósul nagyban is. Fogadni azért nem mernék, de az eszem egy része biztos benne, hogy a parlamentben is ugyanúgy folyik az egymásra mutogatás, ugyanúgy az a divat (hogy így fogalmazzak), hogy a másikat hibáztatjuk már mindenért. De ha belegondolunk, ugyanez folyik az iskolákban, a munkahelyeken, szinte mindenhol. És a szabályokhoz vagy alkalmazkodsz, és álságos módon azzal nyugtatod meg a lelked, hogy elkönyveled az egészet más számlájára, vagy csak idő kérdése, és teljesen tönkreteszed a lelked és mindened. Szomorú, mert nem tudom elhinni, hogy ezen nem lehetne változtatni. Nem hiszem el, hogy nem lehet megtalálni az arany középutat, vagy legalább egy ezüst vagy bronz megfelelőjét. Miért kell még külön gerjeszteni a feszültségeket? Miért nem tudjuk egymást elfogadni úgy, ahogy vagyunk? Miért nem lehet anélkül egymás mellett élni, hogy egy-egy bunkó mondatunkkal tönkretegyük a másik ember napját? 

Tudom, hogy butaság, de valahol mélyen én még mindig hiszek a tündérmesékben. Hiszek abban, hogy egy napon eljön majd értem életem szerelme, vagy,. hogy stílusosan fogalmazzak, a szőke herceg fehér lovon. Még sosem gondolkodtam el azon, milyen lesz az a pillanat. Vajon egyből érezni, tudni fogom? Egy pillantás elég lesz ahhoz, hogy a pillangók a gyomromban még a baktériumoknál is gyorsabban kezdjenek el szaporodni? Vagy hosszabb időbe telik majd? ELőször észre sem fogom venni? És egyáltalán ,milyen érzés lesz? 
Még sosem voltam szerelmes. Hogy őszinte legyek, még a közelében sem voltam a nagy betüs Szerelemnek. Gyermeteg lelkem megrekedt valahol a sokak által gyűlölt tinilányos fanatikus rajongás és a " nem tudom, mi az a szerelem, de igazán jöhetne már" állapotok között. Ha az ismerőseimet kérdezed, ezer százalék, hogy meglehetősen idegesítőnek találják életem ezen szakaszát. Fogalmazhatnék úgy is, hogy akármikor képes vagyok kikészíteni bárkit, aki a közelemben van. Így meg aztán várhatom a szőke hercegem...Ha két-három mondatot váltana velem, már venné is a száznyolcvan fokos fordulatot, és olyan gyorsan vágtatna el a pariőájával, hogy még Overdose versenytempója is egy nagy nulla lenne a lovához képest. 
De tételezzük fel, hogy nem ijeszti el infantilis viselkedésem, hisztim és őrült kirohanásaim, amik teljesen váratlan helyzetekben is előjöhetnek, és még azt is kibíná valahogy, ha egy ártatlan vígjáték legnagyobb és legütősebb poénjánál is potyognának az elefántkönnyek a szememből. Hát, gyanítom, már ezzel a pár "elvárással" is magasra tettem a lécet. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy ha már a hercegem eljön, akkor legalább tényleg szőke legyen, és mindenképp magasabb legyen nálam. Legyen okos, érzékeny, ironikus és a további tipikus kívánságok, mint a humor, a szép mosoly és az érdekldő szemek, egy gitár vagy egy zongora, lehetőleg minél kevesebb alkolhol, cigi és hasonló finomságok, és még milliónyi dolog, amit még felsorolni is nehéz lenne. 
Tehát, ahogy magamat ismerem, A nagy Ő egy érzéketlen bunkó lesz, hetvenes IQ-val, kopasz hajjal és szakállal. (Fő az optimizmus, ugye). Azért ha egy nap arról lelkendeznék neked, hogy milyen szerelmes vagyok mr. Kigyúrtkopaszba, azonnal szerezz valahonnan egy szívlapátot, vagy baseball-ütőt, de egy vastagabb  amtekkönyv is megteszi, és üss le, vagy legalább integess bele az arcomba, hogy "héé, neked rohadtul nem erre van szükséged". 
És mi van, ha pont erre lesz? Ha a sors egy TARJÓZSIT szánt nekem, és én vagy beletörődöm ebbe és megpróbálom elfogadni, vagy örökké egyedül maradok? Nem szeretnék egyedül megöregedni. Nem tudom magam elképzelni, ahogy vénkisasszonyként a falusiakkal pletykálok a bolt előtt és az orvosi rendelőben, ahogy teadélutánokra és kötögetőklubba járkálok, és onnan egyedül megyek haza, egy üres lakásba érkezem, ahol maximum a macskám hallgatja meg életem apró-cseprő dolgait, hogy mi történt a Barátok Közt 247654. részében, és hogy Juli néni milyen akciós felmosórongyot talált a teszkóban. Nem, nem, nem. Én nem erre lettem teremtve. Nekem szeretnem kell. És arra is szükségem van, hogy akit szeretek, viszonozza is ezt. Hogy ne csak nekem mászkáljanak, vagyis inkább repkedjenek pillangók a hasamban. De meddig kell még várnom? Lehet-e annak bármilyen esélye, hogy legalább már ici-pici hernyócskák környékezik meg a hasam. Vajon milyen gyorsan képesek pillangóvá alakulni? Egyáltalán szükségem van nekem pillangókra? Lassan már én sem tudom ,mit akarok, és hidd el, ez ijesztőbb, mint bármi. 

Ez is egy olyan valami, amilyeneket akkor szoktam írni, amikor nem tudok elaludni. Nem szeretném elemezni, hogy mennyire igaz és mennyire nem, igazából nem saját magamról írtam, de nyílván rengeteg mindennel kötődik hozzám ez az írás. Nem tudom, mit fogok ezekkel a szösszenetekkel kezdeni, majd egyszer lesz valami. Lehet, hogy számotokra élvezhetetlenek, akkoor elnézést, hogy ezzel fárasztalak titeket. Fogalmam sincs, mi van. 

A cím kivételesen azért csak két pont, és nem valami szép dalszöveg, mert rengeteg szenvedés árán sem sikerült elérnem, hogy a cím ne ezzel a csúnya szürkével jelenjen meg. Úgyhogy kénytelenek leszünk ezzel kibírni, de igen, új lett a design. Kicsit furcsa, nem olyan, amilyet régebben megszokhattatok tőlem, és egy kicsit talán kicsit már a karácsonyra hangolódtam, mikor csináltam. Talán nem árulok el nagy titkot, hogy körülbelül örömmámorban törnék ki, ha a hét srác közül bármelyik feltűnne a karácsonyfám alatt. Nos, miután elájulnék és felélesztenének, és véresre csípkedtem volna magam, és szegény szerencsétlen ajándékom még ezek után sem érezte a helyzetet annyira kínosnak, hogy kiosonjon a hátsó ajtón, akkor ezerrel ugornék bele a nyakába, és az sem érdekelne, hogy kb. kétszer olyan nehéz vagyok, mint ő, vagy hogy erre egyáltalán nincs felkészülve. Még az sem zavarna, hogy az egész családom teljesen kergültnek nézne (az már megvolt előtte is). De igazából fogalmam sincs, mit kérdeznék tőle először vagy egyáltalán mit mondanék neki. Nyílvánvalóan szegénnyel a létező összes dolgomat dedikáltatnám, és minden egyes másodpercről fénykép és videó is készülne, meg azt is tudom, hogy eszembe jutna hihetetlen hülyeségeket kérdezni...de... Na mindegy, elég az álmodozásból, eleget folytatom ezt gondolataimban, nem hiszem, hogy rátok is át kellene ragasztanom az álmaim. Idegesítőek egyébként, és mindig próbálom magam visszahúzni a földre, mert nem találom túlzottan egészségesnek, hogy általában fölötte lebegek jópár  centivel. 
A hétvégén csak ilyen tessék-lássék módon írogattam ide, nem is tudom igazából miért. Furcsa módon ez a három nap most nem abból állt, hogy itt tengettem az időm, néha megnéztem valamit a tévében, ettem, aludtam, meg úgy családoztam. Kicsit felpörögtek az események, ami ugye a lelkem egy részének nagyon jó, de őszintén szólva egy kicsit hiányzott a punnyadós része a dolognak. Tudjátok, egy csöppet azért különleges ez az egész, mert a kollégium miatt én hétköznaponként mindig társaságban vagyok. Ráadásul idén méginkább belecsapódtunk a koleszos közegbe, nincs olyan este, hogy valaki ne jönne be a szobánkba beszlgetni egy kicsit, így tulajdonképpen öt napon keresztül napi huszonnégy órában társaságban vagyok. És ilyenkor, akárhogy is nézzük, kimerülök, és az én társaság-igényemet teljesen kielégítem. Sosem voltam az a típus, aki mindig arra vágyott, hogy emberek vegyék körül, sokszor volt az, hogy mér kifejezetten vágytam az egyedüllét után, és ezek a hétvégék pont jók arra, hogy egy kicsit elmerüljek az antiszocializmusomban, hogy három napig tényleg teljesen önmagam lehessek, hogy kinőtt pizsamaalsókban, meg foltos pólókban járkálhassak zsíros hajjal, hogy ha olyan kedvem van, elsírhassam magam a semmin, és hasonlók. Épp ezért hétvégékre nem szoktam annyi programot szervezni, maximum szerveznek nekem. Persze utólag már mindig úgy érzem, hogy igenis szükségem volt arra, hogy unokatesómmal találkozzam, vagy hogy anyuék elvigyenek pizzázni (oké, az alakomnak ez utóbbira nem volt szüksége). És egy kicsit azok a régi barátok is hiányoznak, akikkel amiatt nem tudok mostanában találkozni, mert ezerfelé sodort minket a szél. Persze, az agyonmagasztalt fészbukon nagyjából értesülünk a másik életének eseményeiről, de semmit nem tudunk megbeszélni úgy igazából. Ezért is határoztam el, hogy a héten mindenkivel megbeszélgetek egy találkozót, akit már régen láttam (: És nem tudom. Talán nem fogom majd bánni, ha a hétvégéimből pár órát elrabolnak :D
Olyan vicces egyébként az is, hogy mostanában leszoktam arról, hogy görcsösen bizonygassam mindenkinek, hogy az én életem aztán tök jó, úgy, ahogy van, én maga vagyok a partiördög és a társasági élet központja. Rájöttem, hogy akik ismernek, úgyis tudják, hogy távol áll tőlem mindenféle parti, egyszerűen nem a világom, és a legjobban körülbelül itthon érzem magam, valamilyen nyugtató zenével, egy bögre tejes teával és egy jó könyvvel. A péntek estéim az esetek többségében ez utóbbival telnek, és persze, egy pici hiányérzetem van, hogy kimaradok valamiből, de ez is inkább csak azért, mert attól félek, hogy emiatt kiesek az osztályközösségből. Az a része, hogy táncoljak, igyak, és csak úgy  holtrészeg fiatalok között tébláboljak, őszintétn szólva, egyáltalán nem kell nekem. Persze én sem vagyok szent, de az ilyen dolgaimat mértékkel, szolidan, egy-két koleszos szülinap vagy színjátszós kiruccanás alkalmával elintézem. De én nem ítélek el senkit, azért mert másmilyen életét él. Amíg megtalálja a mértéket. Mert persze vannak dolgok, amiket már az én gyomrom sem vesz be. De ahelyett, hogy ezt a másik orrára kötném, beszólogatnék vagy csak simán a háta mögött kibeszélném, inkább meghagyom magamnak. Az őszinteség nagyon szép dolog, de amikor direktbe elmondod az őszinte véleményed, kultúrálatlanul, csak hogy megbántsd a másikat...na az nálam az undorító kategória.

Nehéz viszonylag elfogulatlannak és tárgyilagosnak lennem ennél az írásnál, mert legszívesebben csak szívecskék millióit írnám ide, mert igen, Ed Sheeran teljesen rabul ejtett a zenéjével. Egészen érdekesen találtam rá egyébként. Mindig is érdekelt az, hogy a kedvenceim mit hallgatnak, és miután egy napon belül Tom Felton és fiúk a One Direction-ből is dícsérték a The A Team-et, nem tehettem mást, mint hogy rákeressek youtube-on, és belehallgassak. És onnantól kezdve nem volt megállás, teljesen magával ragadott ez a srác a maga egyszerűségével és  mégis sokszínűségével, a dalszövegeivel, a stílusával, a lényével. Ezért aztán ahogy hazaértem a hétvégén, és volt időm ideülni, az első dolgom volt, hogy letöltsem a + albumot, ami azóta megállás nélkül pörög nálam, tehát Ed nem okozott csalódást. Természetesen. 
Próbáltam minden dalról külön-külön írni, de őszintén szólva viszonylag nehéz tizenkétszer különbözőképpen megfogalmazni azt, hogy szeretem ezt a dalt, szeretni is fogom. Nehéz tucatnyiszor másképp elmondani, hogy el nem tudtam képzelni, hogy valaki ennyire imádnivaló dalszövegeket tud írni. Eszméletlenül nehéz azt mindenhol másképp megfogalmazni, hogy mennyire imádom ezt az egyszerűséget, hogy valaki egy szál gitárral, a hangjával és a dalaival ilyen csodát tudjon művelni. Hogy mennyire nem kell semmiféle aututune, hülye elektronikus tuc-tuc dallamok, és hasonló finomságok, hogy valaki igazán jót és kiemelkedőt tudjon alkotni. Mert Ed Sheeran-nak sikerült mindenféle körítés nélkül csodát varázsolnia erre a földre. A dalaival és a személyiségével. És innentől persze mondhatnám, hogy mennyire imádom az összes dalt, mindegyiket egy kicsit másért. Amennyire a cím alapján tartottam a Drunk-tól és a The City-től, annyira zártam őket bele a szívembe. Amennyire első hallásra nem jött be a You need me, I don't need you és a Give Me Love, most már a legnagyobb kedvenceim közé tartoznak. Rengeteget tudnék mesélni arról, hogy miért ejtett rabul a Lego House és a Small bump zenei világa, és miért kaptam emiatt újra kedvet a gitározáshoz. Hogy miért potyogtak a könnyeim, amikor először hallottam a Kiss me-t és a Wake me up-ot. Hogy milyen jókedvre derűltem a Grade 8-től, és ki nem hagynám a felsorolásból a This-t sem. Ritkán fog meg ennyire egy album, ritkán érzem azt, hogy az összes dalt tiszta szívemből szeretem, és szomorú lennék, ha bármelyik lemaradt volna a listáról. Egyáltalán nem gyakori, hogy így lelkesedjek valakiért, hogy valaki ennyire megérintsen pár dallal. Jókedvre derített még a szomorúbb számokkal is, egyszerre csalt mosolyt az arcomra és könnyeket a szemembe, és akármennyire próbálok, nem tudok tárgyilagos maradni, mikor erről az albumról írok. Azt hiszem, megtaláltam valamit, ami eddig hiányzott az életemből. Egy puzzle végre helyére került a nagy kirakóban, amit életnek hívnak. Úgyhogy teljes szívemből ajánlom mindenkinek Ed Sheerant, mert az én szívembe betalált, és remélem, a tiéteket sem hagyja zenenyilak nélkül. 
Természetesen ezt a bejegyzést először nem ide szántam, hanem a szívtakarításra, mert abszolút odavalónak készült. Nagyon elhanyagoltam szegény kritikus énemet mostanában, és mindenképp jó lett volna oda valami. De egyszerűen ez annyira én vagyok, hogy muszáj ide kitennem. Ez azt hiszem, kicsit meghaladta a véleményírás szintjét, ez valami egészen más.