Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kevés olyan dolog van, amitől újra ötéves kisgyereknek érzem magam. Többek között az állatkert is beletartozik ebbe a viszonylag nagy csoportba. Évek óta nem jártam "zóóózni" (ne nevessetek. oviban mindig így hívtam az állatkertezést. rövidebb és praktikusabb volt), és ma délután végre eljutottam a veszprémi állatkertbe. Hát meg ne tudjátok, mit műveltem ott le. Egyszerűen minden egyes állatkánál teljese elájultam, átmentem alfába, mindent lecukiztam, gügyögtem, és igen, teljesen idiótának tűnhettem. Valószínűleg az is vagyok ,de ez ugye nem kapcsolódik a témához. Szóval szerintem az egész családom ott tartott már, hogy leszívesebben letagadott volna, a furcsa nézésekről az idegenek részéről meg ne is beszéljünk, de őszintén szólva egyáltalán nem érdekelt, mert a lelkemnek nagyon is szüksége volt erre. A legfurcsább a dologban egyébként az, hogy én az összes létező állattól félek, ami a környezetemben megtalálható. A kutyáktól egyenesen  rettegek, de a macskáknál is csak a simogatásig jutok. A bogarak a legnagyobb ellenségeim, de esküszöm, még mamám tyúkjait és a nyulat is messziről elkerülöm. Nem igazán tudom, miért alakult ki ez bennem, Illetve természetesen vannak ötleteim, de egyik sem valami nagy felfedezés. Egyébként nehogy azt higgyétek, hogy erre a tulajdonságomra annyira büszke vagyok. Épp ellenkezőleg. Rettentően szégyellem, de nagyon nehezen megy a változtatás. Egy-két helyen már sikerült javítanom, de pl. szegény kutyusok még mindig nem a kedvenceim. Viszont valahogy az állatkertben egy kicsit elvesztem ezeket az ellenérzéseimet (valószínűleg a ketrecek miatt), és teljesen rajongani kezdek ezekért a tündérekért. Napokat tudnék eltölteni úgy, hogy vidrákat, zsiráfokat, zebrákat, majmokat, és tigriseket nézegetek. Üvegen keresztül még a kígyó is gyönyörű, és a medve sem tűnik annyira ijesztőnek. Bár a gyenge pontom azért egyértelműen a szarvascsalád volt. Ha jól emlékszem, pöttyös szarvasoknak hívták őket, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy eszméletlenül gyönyörűek voltak. Nem tudom, miért rajongok ennyire a szarvasokért, de majdnem ott tartottam, hogy nekem otthonra is kell egy ilyen. Aztán persze, mikor már kellő távolságra voltunk tőlük, és visszanyertem a normális gondolataim, rájöttem, hogy ez egy viszonylag bonyolult feladat lenne. Ahogy a vörös macskamedve tartása is, aki szintén benőtte magát a szívembe, ahogy kerülgette az öntözőt, mert még véletlenül sem szeretett volna vizes lenni. Úgyhogy, ha valamivel az én kedvemet fel lehet turbózni, az mindenképp az állatkert. Még akkor is, ha nem voltak jegesmedvék vagy pingvinek, élveztem minden egyes pillanatot az állatok között, és egy kicsit megnyugtatták a lelkemet is. Jajj és majdnem elfelejtettem. Rengeteg újdonságot is meg lehet közben tudni. Igaz, azért nem olvastam el minden egyes bemutatót, amit kitettek a kis táblákra, és nem is maradt meg bennem annyi minden, mint amennyit szerettem volna, ért egy-két melgepetés, és az ilyeneket mindig jó olvasni. Tudtátok például, hogy van egy pávián, aki a napja (azt hiszem a napja, de az is lehet, hogy az élete) hatvan százalékát evéssel tölti, és ezzel ő az a főemlős, aki a legtöbbet foglalkozik az evéssel. Boldog életük lehet, az egyszer biztos. Vagy például, hogy a pöttyös szarvasaim a víz közelében szeretnek tartózkodni, és nagyon jó úszók. És azon kevesek közé tartoznak, akik nappal aktívabbak, mint éjszaka. Ó, igen, rengeteg ilyet tudnék most mesélni, de megpróbálom visszafogni magam (: Inkább csak annyit mondok, hogy állatkertbe járni, és ajánlom mindenkinek, aki már évek óta hanyagolta ezt a helyet, mert visszavisz egy kicsit a gyermekkorba, és az állatok tényleg nyugtatóan hatnak a lélekre. Legalábbis az enyémre biztosan (:

Ez a hét egyszerűen olyan szinten megviselt idegileg, fizikalilag és lekileg is, hogy kezdem azt hinni, hogy én ezt nem sokáig fogom bírni. Nem azért, mert olyan hihetetlenül sok lenne a tanulnivaló, vagy mert úgy érzem, mindenki utál, hanem egyszerűen a hullámzás miatt. Néha azt gondolom, hogy ez az állandó hangulatingadozás még annál is rosszabb, mintha folyamatosan a mélyben lennék. Idegesít, hogy nem tudom írányítani az érzemeim, és a legnagyobb nevetésekből lesznek hirtelen sírhatnékok. Persze ez nem csak a belső személyes vívódásaim miatt van. Igazából erre nem is nagyon tudok gondolni, mert egyszerűen mostanában kevesebb időm maradt, hogy magamat marcangoljam, és kielemezzem, ki épp miért nem szeret. A dolognak legalább ez a része pozitív, de  helyette olyan dolgok kerültek előtérbe, hogy csak nézek. 
Rögtön itt van például a csodálatos kollégium. Rengeteg időbe telt, mire hozzászoktam mindenhez, mire elfogadtam és megszerettem mindenkit, és mire mások is elfogadtak engem. Arról ne is beszéljünk, hogy milyen volt hozzászokni a szabályokhoz és szokásokhoz. Erre idén mondvacsinált indokokkal olyan újdonságokat vezettek be, hogy csak kapkodjuk a fejünket, azt sem tudjuk, épp melyik új szabályon húzzuk fel magunkat és hordjuk le a fél világot a sárga földig. Őszintétn szólva, örülnék, ha mások megnyugtatnának, hogy náluk is vannak ilyen hülyeségek, de másrészről senkinek sem kívánok ennyire értelmetlen módosításokat. Csak hogy a kedvenceimet soroljam:1.  Nem lehet délután aludni. Megmondom őszintén, ezen akadtam ki a legjobban. Egyszerűen bejönnek délután a szobánkba és mindenkit felkeltenek, aki alszik. Elméletileg azért, mert így este hamarabb elfáradunk, és nem fogunk éjszaka randalírozni. Namármost. Nekem a délutáni fél óra alvásra-pihenésre rettentően szükségem van. Ha nem is mindennap, de viszonylag sokszor érzem, hogy kell nekem ahhoz, hogy utána tanulni, vagy csak simán létezni tudjak. És amíg nincs a bízonyítványomban négyesem, amíg kiváló a koleszbeli minősítésem, addig nekem, könyörgöm, ne szabják meg, hogy mikor aludjak és mikor ne. Egyébként meg teljesen logikátlan az egész, mert érdekes módon az elmúlt egy hétben ugyanúgy mindenki ébren volt éjfélig vagy még tovább, és ugyanúgy maradtak emberkék, akik még ilyenkor is hangoskodtak.  2. Ha kétszer is azt veszik észre, hogy fél tízig nem fürödtél meg és nem ágyaztál meg, írásbeli figyelmeztetést kapsz. Ez meg annyira komikusnak hangzik, hogy komolyan elnevettük magunkat, mikor először elmondta nekünk a világ legellenszenvesebb nevelőtanára. ezt a gyönyörű jelzőt egyébként Tekla érdemelte ki, aki csak abban leli örömét, ha látja a diákok sokkos, szenvedő, vagy morcos arcát. Már mikor bejön, süt belőle a rosszindulat, és nem bír ki egy délutánt sem, hogy ne szóljon be valamit. Szóval ez a fürdős téma is előkerült már, majdnem beírást kaptunk emiatt....inkább nem is kommentálnám. Mondjuk azt, hogy Zsófival személyes kihívásnak vesszük :D 3. Aztán ott van még az is, hogy minden egyes pénteken be kell suvasztanunk az összes cuccunkat egy miniatűr szekrénykébe. Semmi nem maradhat a polcokon, az ágyon, a fürdőben...nagyon idegesítő, hogy minden hétfő délutánomat azzal kell kezdenem, hogy kipakolok a szekrényemből. Nekem, mint a rend hivatalos ellenségének, természetesen ezzel is vannak problémáim. És ilyen apróságokat már meg sem merek említeni, mint hogy fél tíz után kikapcsolják a wifit, hogy fiú nem lehet lány szobában és fordítva, hogy először más menzára tettek, mint az osztálytársaim. Fogalmazzunk úgy,hogy nagyon durván kaotikus a helyzet, és hiába lázadozunk, semmi eredménye nincs. De, a remény hal meg utoljára, vagy valami ilyesmi. Délután meg akkor is aludni fogok, ha tilos, mert muszáj kipihennem magam. 
A tanárok meg, természetesen, teljes mértékben ignorálják, hogy most tértünk vissza a pihenőnkről, és még nem vagyunk csúcsformában. Az elmúlt egy hétben sikerült annyit tanulnom, mint még soha. Mivel elhatároztam, hogy idén kicsit komolyabban veszem azokat a tantárgyakat, amik fontosak a jövőmet illetően, ezért kénytelen vagyok odafigyelni órákon, leülni házi feladatot írni...nem túl lekesítő, de minden viszonylag könnyen belemegy a fejembe, úgyhogy bízom benne, hogy át tudom majd ugorni az akadályokat. Ó, és kezdek visszapártolni régi szerelmemhez, a rajzhoz. Gimiben egy borzalmasan életunt, és az osztályunkat rettentően utáló tanárt kaptunk, és ez iszonyatosan elvette a kedvem ettől az egésztől. Idé viszont új tanár jött, egy kb. apuval egyidős férfi, és egyszerűen tetszett, ahogy a rajzról beszélt, ahogy elmesélte, mit fogunk csinálni, és még a művtörire is képes voltam odafigyelni nála. Úgyhogy egy kicsit vissza a gyökerekhez, most újra szerethetem ezt a csodálatos tantárgyat (: Jövő héttől végre van színjátszó is, bár a legnagyobb problémám most az, hogy valószínűleg egy időbe fog esni a röpivel, ami azt jelentené, hogy új sporto kellene találnom magamnak. Nem szeretnék ellustulni, viszont a mai napig nem találtam magamnak olyan sportágat, amit igazán szívesen és élvezettel csinálnék. Mindenben csak a muszájt, meg a szenvedést, meg a kellt érzem, és ez így abszolút nem vicces. Rengeteg dolgot próbáltam már, idén az úszással szemezek többek között, csak ez egyrészt rettentő macerás, másrészt senki nem szándékozik velem jönni, egyedül meg mégsem annyira vicces. Amíg nem találok megoldást, valószínűleg marad a futás, ami, ha finoman fogalmazok sem a kedvenc sportom, de érzem, hogy szükségem van valamire. Ötleteket természetesen szívesen fogadok. Aztán ma már német színjátszó is volt, ezt is vártam már nagyon, mert jó a társaság, és mert imádom az egészet. Emellé még bejön kéthetente a biosz szakkör, illetve majd ha egyszer találok megfelelő tanárt, a spanyol is. Igazából tényleg csak a sport hiányzik ahhoz, hogy teljesen el legyek foglalva. Valamit muszáj lesz kezdenem magammal. 
Ilyenkor iskolakezdéskor mindig kiakadok a korosztályomra, meg arra, hogy mi nálunk mostanában a divatos, erről majd mindenképp szeretnék írni. Meg arról is, hogy milyen kis szociális lettem mostanában, és az egész hetes koleszozás után mennyire jól esik egy kis egyedüllét. (: Na majd egyszer.

Annyira vicces, hogy hétközben, főleg egy-egy unalmasabb töri vagy földrajz óra közben mindig megfogalmazódik bennem egy-két olyan gondolat, amiről nagyon szívesen blogolnék. Aztán mire hazaérek, és tényleg ott tartanék, hogy leülök és írok nektek egy kicsit, addigra természetesen mindent elfelejtek, és marad helyette a szürke, felhős ég, az üresség, és a teljesen agyament és semmiképp sem publikálandó dolgok. És ilyenkor csak ülök itt, hogy jajj, igen, blogolni kellene, egész héten nem jut majd rá időm, és semmiképp sem lenne jó elhalasztani azt a kevés alkalmat, amikor itt lehetek. Mesélhetnék az életem apró-cseprő dolgairól, de őszintén szólva ezek egyrészt rettentően unalmasak, másrészt pedig tapasztalatból tudom, hogy nem igazán illenek az én stílusomhoz, én nem tudom ezeket a dolgokat érdekesen és nagy átéléssel elmesélni. Ha bárki megkérdezi, hogy miről tudok a legtöbbet beszélni, a nyílvánvaló és egyértelmű válaszokon kívül, mint Norvégia, a síugrás, a kedvenc sztárjaim, és a kaják, mindig megemlítem az időjárást és az idegen nyelveket is. Egyik téma sem tűnik túlzottan izgalmasnak, sablonosnak annál inkább, viszont én nem tudok lemondani róluk. El nem tudjátok képzelni, milyen élvezettel tudok félórás monológokat lenyomni arról, hogy miért jobb a tél mint a nyár, vagy, hogy melyik idegen nyelvet kellene választanom legközelebb.  Ilyenkor mindig annyira bele tudok merülni a gondolataimba, hogy észre sem veszem, és már mindenki gonoszan néz rám, mert annyira átmegyek az "idegesítő, mert nem is tudom már miről beszél, de azért csak mondja, mondja, és nem is enged szóhoz jutni" Úgyhogy megpróbálom ezt a témát mostanában itt hanyagolni, mielőtt túlzottan az agyatokra mennék. 
Viszont még mindig van jópár lelőhetetlen témám, és az egyik ilyen mindenképpen a zene. Igen, főleg emiatt is hoztam létre a szívtakarítást, de a mai dolog nem egészen olyan, mint amit arra az oldalra szánnék. Ez inkább arról szól, hogy mennyire könnyen meg tudok szeretni előadókat. Ha felfedezek magamnak egy jó dalt, ami első hallásra belemegy a fülembe, megfog a szövege, vagy imádom a videóját, elég hamar el tudok jutni arra a szintre, hogy egyből keresgélni kezdjek youtubeon az előadó más dalai után. Érdekes, mert elsőre mindig egy olyan dalt fogok ki, ami egyáltalán nem tetszik, és már épp ott tartanék, hogy életem egyik nagy csalódásán vagyok túl, amikor teszek még egy utolsó próbát, és a harmadik dal általában még az elsőnél is jobban tetszik, és abszolút meggyőz arról, hogy érdemes tovább nézelődnöm. Mostanában nem egy ilyen élményem volt, akár Natalia Kills még a nyár elején, aztán a Foster the people, ami időközben a kedvenc együttesemmé nőtte ki magát, és a legújabb kedvencem, Ed Sheeran. Nem tudom, mennyit hallottatok már erről a srácról, angol énekes, és a szigetországban mostanában egész szép sikereket ér el. Én egyébként egész érdekes úton-módon találtam rá, a múlt hét valamelyik napján tudatosodott bennem, hogy mind a One Direction-ös srácok, mind Luke Pasqualino és még Tom Felton is teljesen odavan Ed számaiért, és ez meggyőzött arról, hogy nekem is bele kell hallgatnom. (mániám egyébként, hogy meghallgatom a kedvenceim kedvenceit, mert általában ilyenkor örülhetek, hogy jajj, még a zenei ízlése is mennyire nagyon jó). Szóval természetesen egyből rákerestem tecsőn, és hát, hogy is fogalmazzak? Szerelem volt első hallásra. Egyszerűen annyira imádom a dalait, hogy arra nincsenek szavak. Mostanában szinte minden kedvenc dalomnál el kellett ismételnem, hogy "hát ez annyira nem az én stílusom, de valamiért megtetszett", hát itt erről szó sincs. Egyszerűen annyira én vagyok, mintha megtaláltam volna a lelkem egy darabját a dalaiban. Nem hiszem, hogy bárkit is rá tudnék venni arra, hogy tegyen vele egy próbát, pedig higgyétek el, megérné. A The A Team páldául egy eszméletlenül gyönyörű dal, de a legújabb kedvencem az Autumn leaves és a the city. Ha van egy kis szabadidőtök, vagy egyszerűen új zenét szeretnétek hallgatni, akkor mindenképp keressetek rá (: 
És ha már ilyen ajánlgatós hangulatomban vagyok, írnék még valamiről...mégpedig a kedvenc írómról. Valószínűleg nem sok mindenkinek fog ismerősen csengeni a név, hacsak nem az oldal tetején lévő bemutatkozás-féleségből. Jostein Gaarder norvég íróról van szó. Magyarországon eddig nem sok könyve jelent meg, a legismertebbek talán a Sophie világa és a Tükör által homályosan. A könyvei eléggé filozofikusak, hallottam már olyat, hogy Coelho-hoz hasonlították, hát nálam ilyen szempontból Gaarder mérföldekkel Coelho előtt jár. Az ő gondolatai hozzám sokkal közelebb állnak, és valahogy sokkal kevésbé érzem erőltetettnek a stílusát, mintha belőle ez tényleg így áradna, mintha minden tapasztalatát és bölcsességét játszi egyszerűséggel tudná beleépíteni a műveibe. Bár a Sophiet és a Tükör által homályosant említettem, azért nem ajánlom, hogy ezekkel a könyvekkel kezdjétek. Az én kedvenceim sem ezek, és szerintem nem is a legkönnyebben emészthetőek. A narancsos lány viszont egy gyönyörű könyv, ez az a regény, ami még a Harry Pottereknél is többet forgott a kezemben, amit szinte az első mondattól az utolsóig kívülről tudok, és amit ennek ellenére évente legalább kétszer-háromszor elolvasok. Nagyon szépen megírt szerelmi történet egyrészről, de nem azon a nyálas módon. Másrészről pedig ifjúsági regény is, harmadrészt pedig egyszerűen olyan gondolatok vannak benne, amiket kár lenne nem elolvasni. Aztán ott van még A kártya titka, aminek az alapötlete eszméletlenül zseniális, ez olyan mesekönyvnek álcázott felnőttkönyv, a jobb fajtából. A történetárust is olvastam már, s bár annyira mély nyomokat nem hagyott bennem, azért azt is teljes szívvel ajánlom. Jostein Gaarder az egyik ok a sok közül, ami miatt Norvégia ennyire a szívemhez nőtt. Az ő könyvei hatással voltak rá, és hatással vannak rám mind a mai napig. Segítettek, ha rosszul éreztem magam, és rengeteget tanultam belőlük. Mindenkinek ajánlom, aki egy kicsit is mutat érdeklődést az élet és a boldogság kérdése irányába, és aki szeret szeretni (:

Utálom, hogy újra és újra cslódnom kell az emberekben. Utálom, hogy mire újra elhinném, hogy igazából van bennünk jó, és nem arra születtünk, hogy irigykedjünk egymásra, eltapossuk a másikat, és a lelkébe gázoljunk, akkor mindig jönnek, hogy eloszlassák ezeket a kényszerképzeteimet, és visszarántsanak a hideg valóságba. És ez mindig rettentően fáj nekem, mert úgy érzem, hogy így engem sem tudnak majd soha elfogadni, mindig lesz majd valami, amit kritizálni tudnak rajtam, nem leszek majd elég szép, túl nagy lesz a seggem, túl komolyan veszem a dolgokat, vagy csak nem tudok épp arról a témáról beszélni, amiről a másik szeretne. És igen, ez rettentően fáj, elveszi a maradék erőmet, elveszi a maradék kedvemet is attól, hogy úgy igazán megbízzak valakiben. 
Nem tudom, mit vétett egyesek ellen ez a fiú. Odaállt, elmondta azt a történetet, ami szerintem sok korunkbeli számára ismerős lehet, elmondta, mennyire kegyetlen a gimnazista-világ, mennyire kegyetlenek tudnak lenni a mai fiatalok. Majd kiállt a színpadra, mosolygott egy kicsit, és előadta az egyik legszebb dalt a világon, a maga módján, talán nem mindig tiszta hangokkal, gyönyörűen, és annyi érzelemmel töltve, hogy komolyan megfájdult tőle a szívem. És igen, kicsordultak a könnyeim. Nem is tudom, miért. Talán egy kicsit a fiú és a dal miatt, de sokkal inkább amiatt a sok fiatal miatt, akik hasonló helyzetben vannak/voltak/lesznek, mint ő. Hihetetlen, mennyien elmennek emelett a probléma mellett, pedig nekem rettentően szúrja a szemem és rettentően zavar, talán azért, mert én is benne vagyok egy kicsit. Ha nem is merültem bele teljesen, higgyétek el, nem oktalanul nem bízok meg könnyen az emberekben és nyílok meg nehezen. Már egész kiskoromban értek olyan hatások, ami miatt nem szeretem, ha valaki mondjuk a jegyeim vagy a bizonyítványom látja azelőtt, hogy beszélgetnék vele. És egyszerűen bánt, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ettől szenved, és bánt, hogy nem tudok segíteni. Hogy nem tudok odafutni hozzájuk, és megölelni őket, és annyit mondani, hogy ők úgy jók, ahogy vannak, és meg se próbáljanak másnak tűnni. És az a baj, hogy ha nincs mellettük senki, aki ezt elmondja nekik, akkor egész életükben rosszul fogják érezni magukat, és nem találják majd a helyüket a világban. Tudjátok, ha valakinek azt mondom,  hogy pszichológus leszek, mindig hozzá teszem, hogy ne a fehér köpenyes nénire gondoljanak, aki ül a kanapén, és hallgatja más emberek problémáit. De mostanában egyre inkább kezd bennem megfogalmazódni az, hogy igazából még ez a része is érdekelne a dolognak. Annyira szeretnék segíteni példéul a fiataloknak, akik nem találják a helyüket a világban. Szeretnék mosolyt csalni az arcukra, szeretném, ha erősebbek lennének, szeretném, ha nem kellene ugyanazt átélniük, mint sokuknak. Szeretnék segíteni. És onnantól kezdve, egyáltalán nem érdekel, hogy hol teszem ezt. Sokan azt gondolják, hogy ez az egész norvégmánia egy vicc, és semmi értelme. És ott a másik véglet is, akik túlzottan komolyan veszik, és már előre félek, hogy mit fognak gondolni, ha esetleg mégsem ott kötök ki. De, tudjátok, nem csak a tervem van, körülbelül magamba foglalom az egész ábécét. Annyi és annyi lehetőség van a világban, és ha esetleg adódna egy, ami szimpatikus, igen, el tudnám viselni a gondolatot, hogy nem Norvégiában élem le az életem. Persze, egy darabig, gondolom, halálra lennék szekálva, mert az emberek hihetetlen kárörvendőek tudnak lenni, és rengetegen furcsálnák a dolgot és kérdezősködnének, ha mondjuk, teszem azt, Oroszországba költöznék (őszintén szólva magam sem tudom ott elképzelni az életem, de muszáj volt valami nem skandináv és nem is nyugat-európai országot, hogy szemléletes legyen a példa). De azt hiszem, a magam részéről tudnám kezelni a dolgokat. Alapvetően viszonylag könnyen alkalmazkodom új helyekhez (kivéve az embereket. ez mindig sokkal hosszabb idő), és ha Norvégiát csak párévente egyszer is látnám, már boldog volnék. De ennyire nem szeretnék előreszaladni. Mostanában akaratlanul is rengeteget foglalkozom a jövőmmel, főleg a drágalátos iskola és tanáraink nyomása miatt, és úgy érzem, kicsit hanyagolnom kellene ezt a témát. Vagy legalábbis jegelnem, hogy egy kicsit tisztábban tudjak gondolkodni, és a jelenemre koncentrálni, elég bajom és problémám van azzal is (: 

Olyan furcsa érzés, hogy eltűnök két és fél napra, és olyan, mintha legalább egy hét kimaradt volna az életemből. Péntek délutánonként az első dolgaim között van, mielőtt szétszórtam a házban a dolgaim, megbeszéltem a legfontosabbakat a szüleimmel és ittam valamit, hogy ideüljek a gép elé, és bepótoljam a lemaradásaim. El sem tudjátok, milyen érzés, mikor péntekenként be kell pótolnod minden lemaradást a kedvenc blogjaidból, meg kell nézned a legfrissebb videókat az aktuális kedvenceidtől, és ha valakinek születésnapja volt, sűrű bocsánatkérések és magyarázkodások közepette boldog szülinapot kívánni neki. 
De, hogy a teljesen nyílvánvaló dolgokról is beszéljünk, sikerült túlélnem egy újabb beköltözést, egy évnyitót, és másfél iskolai napot. Őszintén szólva már szeptember elsején délután kijelentettem, hogy nekem a tanulásból mint olyanból itt és most elég volt, órára én többet be nem megyek. Még a koleszban úgy fel-felkészülök órákra, azzal semmi bajom, mert gyorsan megvan, de hogy én délelőttökön keresztül ott üljek és hallgassam azt, ami nem is érdekel... De aztán ismét rá kellett ébrednem, hogy tulajdonképpen nekem valahol ez hasznos, és ha már itt vagyok, megpróbálhatnék nem csak szenvedni, hanem minimális szinten is, de élvezni a dolgokat. Úgyhogy próbálom rendberakni magam, és koncentrálni. Csak ugye ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Nem mintha a tanárok próbálnák megkönnyíteni a dolgokat...Már első nap kétórányi leckét kaptunk, és hétfőn egy dupla német dolgozattal indíthatjuk majd a hetet. Naivan arra gondoltam, hogy az első órákon majd mindenhol szépen elmeséljük a nyári élményeinket, vagy az új tanárok esetében ismerkedtünk. Ehhez képest nem volt olyan óra, ahol ne írtunk volna két oldalt a füzetbe, ráadásul rendesen belevágtunk a közepébe, semmi bevezetés a tavaly év végi kémiaanyagba, nem...ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Ez a lelki világomnak nem tett túlzottan jót, de azért feldolgozás alatt van már (: 
Egyébként, hála az égnek, most, hogy egyáltalán nem reménykedtem semmiben, egész jól sikerült ez az első pár nap. Először is a koleszos lányoknak nagyon örültem, mert idén mintha még jobban imádnánk egymást, és már az első este kiegészítettük egymás szavait, meg full egyszerre mondtunk ki dolgokat. Imádom, hogy ennyire összeszoktunk már. A szobánk is a lehető legjobb, az eddigi csúnya linóleum helyett szép parketta lett, a fal most már nem hófehér hanem sárga, és természetesen rendesen kidíszítettük már képekkel és poszterekkel is. Szerettem, hogy az első éjszaka annyi mindent el tudtunk egymásnak mesélni, és szeretem, hogy igazából én vagyok az összekötő kapocs a három lány között. Illetve nagyon kellemes meglepetés volt még, hogy a zenei stílusunk teljesen összecsiszolódott, most valahogy kevesebb volt a "ez meg milyen zene? zene ez egyáltalán?" pillanat. Ezek után a pozitív élmények után biztos voltam benne, hogy az első napom a suliban kész rémálom lesz. Ehhez képest már reggel mosolyt csalt az arcomra pár évfolyamtársam, akikkel alig beszéltem egész évben, és mégis odaugráltak hozzám még nyolc óra előtt és megöleltek (: Úgy jól esett meg minden. Az osztályom eleinte elég passzívnak tűnt velem szemben, ezt mondjuk már megszoktam, úgyhogy maga az évnyitó nem is volt nagy élmény. Utána viszont Kata megkeresett, hogy ülnék-e mellé, így legalább a padtárs problémám megoldódott. Mellette egyébként ültem már egy fél évig nyolvadikban, csak aztén szét lettünk ültetve.  Ráadásul az osztáylban is valami véletlen folytán sikerült olyan helyet találnunk, hogy a körülöttünk lévő emberekkel is elvagyunk. Mögöttem Móni és Rebi ül, akiket imádok, és akikkel megállapítottuk, hogy ez már a harmadik év, hogy előttük ülök. Bár valahogy a korán reggeli ébredés és az általános rosszkedvem miatt azért nem én voltam a beszélgetések középpontja, egész jól eltelt ez a két nap, akivel eddig is megtaláltam a közös hangot, azzal most is, akikkel meg nem szoktam annyit beszélgetni, érdekes módon két szónál többet nem váltottunk (: 
Persze a helyzet továbbra sem rózsás, közel sem, de legalább nem úgy értem ma haza, hogy legszívesebben sírtam volna, és ez mindenképp jó érzésekkel tölt el. Hogy még pár random iskolás dologgal megszórjalak titeket, hogy érezzétek, valóban beindult a gépezet: Az órarendünk borzalmas. Egyszerűen nincs olyan nap, amire nem kellene rendesen és bőségesen készülni. Hetente háromszor van fizikánk, ezt egyszerűen nem tudom ,hogy fogom túlélni. Új lett az angol, a fizika és rajztanárunk. Ez utóbbival majd csak hétfőn találkozunk, az angol tanárnőnk nagyon édesnek tűnt, a fizikatanárnőnket mondjuk inkább érdekesnek mondanám. Valószínűleg végre indul biosz-szakkör idén, amit mindenképp szeretnék majd látogatni. Ráadásul osztályfőnököm tartja, aki szeret engem. A koleszban kitalálták, hogy minden pénteken teljesen el kell pakolni. Mi erőteljesen tiltakozunk. Anna megkért, hogy járjak el vele idén is röpizni. Kicsit félek tőle, mert tavalyelőtt már jártam ehhez a tanárhoz, és egyrészt béna voltam, másrészt nem tudom eldönteni, hogy utál-e vagy nem. De azért egyszer mindenképp elmegyek, mert nem szeretnék ennyire gyáva lenni. És sportolnom is mindenképp kell. A színjátszó és a német színjátszó is marad, ha össze tudom egyeztetni a dolgokat. Emellé jön még a spanyol, ha találok normális tanárt. És esténként zumbázni vagy futni fogunk szobatársunkkal, mert érzem, hogy fogynom kellene. Hát, az iskola beindult, egy darabig le sem fog állni, de az élet szép, és ha nem lennének az apró vitáim a szüleimmel, majdhogynem jól érezném magam (: