Már megint nem tudtam rendesen aludni. A gondolataim folyton körülötted jártak, és a tudat, hogy nem vagy mellettem, megbénított.  Mikor becsukom a szemem, látlak magam előtt. Látom magunkat, ahogy a suta öleléseink egyre szorosabbá válnak, ahogy a búcsúpuszik helyét szenvedélyes csókok veszik át, ahogy szívverésünk ritmusa igazodik egymáshoz, miközben egymás mellett fekszünk az ágyamon. Látlak, ahogy rám másolyogsz. Az arcodon ilyenkor megjelennek azok a gödröcskék. Tudod, amilyeneket csak az amerikai romantikus filmek szívtipróin lát az ember. Aztán elképzelem, hogy egy kis csónakban utazunk, csak te és én. A szél belefúj az amúgy is mindig kócos hajadba, és beszélni kezdesz. Mondasz valamit a tengerről és a hullámzásról, de tudod, engem ez most a legkevésbé sem érdekel. Csak nézem az arcod, a csillogó szemeid, aztán az ajkaidat. A széltől és a hidegtől egészen lilává váltak, amiről persze görtön eszembe jut, hogy milyen szívesen megcsókolnám ezeket az ajkakat, és ez mosolyt csal a számra. Te egyből észreveszed, és mintha a gondolataimban is olvasni tudnál, egy gyors csókot nyomsz a számra, aztán ott folytatod, ahol abbahagytad. Tudod, én ilyenkor annyira biztonságban érzem magam. Veled. Szeretem, ha mellettem vagy. Olyankor valahogy én is más leszek. Veled az lehetek, aki igazán én vagyok, előled nem kell elrejtenem semmit. Például, most sem kell megszólalnom, pedig szerintem már legalább két perce befejezted a mondanivalód. Azóta csak ülsz itt a csónakban, evezel, és végig engem nézel. Mintha szavak nélkül is értenénk egymást, mintha pontosan tudnád, mi jár a fejemben. Szeretlek, mondod, és az imbolygó csónakban apró csókok ezreivel halmozol el. Látod, ilyenek vagyunk mi. Álmaimban. 

Hát ez valamikor az éjszaka folyamán született. Nem tudom mi ez, nem tudom miért, nem tudom hogyan, egyszerűen csak unatkoztam. Tudom, hogy semmit sem ér, de na. Hátha valaki kiváncsi. És meg lehet nyugodni, semmiféle valós élmény nem táplálja. A szerelem, mint nyolcadik csoda még mindig messziről kerülget engem, és ez szerintem még jó darabig így is lesz (:

Apuval nem sok,  tulajdonképpen teljesen komolytalan dolgon tudunk összeveszni, de a zenei ízlésem és a foci ezek közé tartozik. Előzővel az a baja, hogy néhanapján arra vetemedek, hogy popot hallgatok (ami szerinte nem tartozik a zene kategóriába. ) szerintem meg igenis igen, és egy tizenéves lánynak szüksége van ilyen zenékre is, ahogy szüksége van a cuki fiúénekesekre (és itt nem Justin Bieberre gondoltam), meg az erőt adó feminista csajdalokra. Na, ő ezt képtelen megérteni. Amit meg én nem értek, mert én meg teljesen elfogadom az ő zenei dolgait, végighallgatom az összes Rolling Stones lemezt huszadszorra is (félreértés ne essék, semmi bajom velük). A foci meg, hát, mint minden sport, örök konfliktus a családunkban. A legnagyobb problémánk ott van, hogy a szüleim nem bírják megérteni, hogy van aközött különbség, hogy kit tartok a legtehetségesebbnek és kit szeretek. Szerintük annak semmi értelme például, hogy nem szeretem Messit. Igen, elismerem, hogy remek játékos, azt is elismerem, hogy napjaink EGYIK legjobb focistája, DE ettől függetlenül, mint embert, nem  kedvelem, és innentől kezdve teljesen lényegtelen számomra, hogy hány gólt lő és hogy mennyire zseniális. 

Ó, egyébként annyira vicces, de az elmúlt három-négy évben a sport vált az egyik olyan témámmá, amiről órákig tudnék beszélni. Emlékszem, pár éve még nem tudtam elképzelni, pláne nem megérteni, hogy sportot nézni élvezetes lehet. Teljes hülyeségnek tartottam, utáltam, mikor anyuék leültek focit nézni, és én miattuk nem nézhettem azt, amit szerettem volna. Az olimpia volt az egyetlen kivétel, azt egészen kiskoromtól figyelemmel követtem, főleg azért, mert lehetett a magyaroknak szurkolni. Most meg? Szerintem ötször annyi sportot nézek, mint egy átlagos fiú. Na jó, azért nem a foci az elsődleges, de mostanában már egyre gyakrabban bekerül a programba. Olyan szintű az érdeklődésem a sportok irán,t hogy ha netalántán a tévé elé jutok, és hozzám kerül a távirányító is, az eurosport és az eurosport 2 az első, amit megnézek. És általában ott is ragadok, nem is rövid időre. Hihetetlen, hogy mennyi minden meg tudja ragadni a figyelmem, és most már hány sportban vagyok "érdekelt". Az egész titka valahol abban áll, hogy kedvencet kell keresned magadnak. Miután már van kiért szorítani, van minek szurkolni, van miért kiáltozni és a hajadat tépni... na onnatól izgalmas a dolog. Amíg teljesen semlegesként élvezed a játékot, sokkal kevésbé fog meg (bár, lássuk be, a szívednek és az idegrendszerednek ez a verzió nyílván kevésbé árt). És, azoknak, akik azt gondolják, ennek az egésznek semmi értelme, megjegyezném, hogy igenis sokat lehet tanulni közben. Hihetetlenül gyorsan ragadnak rád a különböző sportágak szabályai, a múlt nagy bajnokainak neve, egy kerékpárverseny során az adott ország különböző tájainak sajátosságai, a fizika egy-két érdekesebb törvénye, a furcsa szakszavak és kifejezések. Tájékozottabbá is tesz a világ dolgaival kapcsolatban, és ha jó kommentátort fogsz ki, teljesen más témákról is értesülhetsz. A sport összehoz, én rengeteg ismeretséget köszönhetek a síugrás iránti rajongásomnak. Barátokat találhatsz, olyanokat, akikkel végigelemezhetitek a látott versenyeket, akik megértik a rajongásod. Szóval, sportot nézni egyáltalán nem olyan rossz dolog, mint azt egyesek gondolják (: És az már teljesen részletkérdés, hogy te épp a fociért, az autósportért, a kézilabdáért, a röpiért, a kerékpárért, a téli sportokért, a snookerért, az amerikai fociért, a teniszért, az úszásért, az atlétikáért, vagy épp az evezésért vagy oda. A lényeg nem változik: olyan élményeket ad, amiket kár lenne kihagyni.

Mostanában szokásommá vált, hogy abból a dalból adom a címet a blognak, amit épp hallgatok. Ezért általában egyáltalán nem kapcsolódnak a bejegyzés tartalmához, de legalább hangzatosak. Az esetek többségében (tehát például adjatok hálát az égnek, hogy nem a csicskalángost hallgatom éppen, mert akkor tuti az lenne a cím, hogy nyenyenyenye). Szóval, félreértés ne essék, ismét nem a nevem eredetét fogom kitárgyalni. (pedig egyébként ez is olyan téma, amiről órákig tudnék beszélni)

Épp azon gondolkodtam, mennyire hiányzott az írás, amikor nem blogoltam. Egyszerűen tele volt a fejem kusza gondolatokkal, olyan ötletekkel, amiket le kellett volna írni, csak egyszerűen nem volt hozzá elég hely, türelem, életerő. Nem is tudom, mi történt velem. Ezért megpróbáltam mást írni. Verseket. Én a versírással úgy vagyok egyébként, hogy abszolút nincs hozzá tehetségem, ihletem meg pláne nem. Ha én úgy gondolom, hogy na én akkor most verset fogok írni, akkor leülök, megírok egy két-három versszakos szöszmöszt kényszerrímekkel, valamilyen teljesen átlagos témáról, teljesen sablonosan. Erre bármikor képes vagyok, nem kell hozzá semmilyen ötlet, az agyam sem kell túlságosan megerőltetni. De ennél többre nem vagyok képes, és roppantul dühít, hogy nem tudok egy normális verset összehozni. Aztán próbálkoztam novellákkal. Amikkel semmi baj, csak sem elkezdeni, sem befejezni nem tudom őket. Ott állok egy egészen tűrhető történettel, és egyszerűen nem tudok a végére két olyan zárómondatot alkotni, ami ütne, és nem vinné el az egészet a katasztrófa irányába. De ha gondoljátok, ilyen félkész dolgokat teszek majd fel. A regényírás is itt tornyosul előttem, mint hatalmas feladat, van is egy nagyon jó történetötletem, még az egyik álmom alapján, csak ahhoz még elég sok pszichológiát meg biológiát kellene tanulnom, hogy azt pontosan és reálisan meg tudjam írni. Meg persze vannak hülye tinisztori ötleteim is, amiket nyílván senki nem olvasna el, mert az én hülye személyiségemhez vannak igazodva, példáu hogy hogy jön össze a cserediák csaj a síugróval (ez például egyébként még nem is olyan vészes történet. csak kicsit nyálas). De...és itt jön a legfontosabb problémám, eszméletlenül lusta vagyok. Nem igazán tudom, hogy kezdjek hozzá, írjak-e előbb vázlatot, vagy csak bele a vakvilágba? Úgyhogy inkább jegelem ezeket a dolgokat, és ezért is jöttem vissza a bloghoz, hogy legalább itt ki tudjam ereszteni ezeknek a dolgoknak egy részét.

Nem tudom, mitől vezérelve, de vettem magamnak múltkor egy IMet, meg a Bravonak a magic kiadását vagy mi, ami elméletileg a Harry Potterrel hivatott foglalkozni. Épeszű ember kezébe egyiket sem ajánlom. De tényleg. Egy ideje már megfogadtam, hogy nem veszek többé ilyen magazinokat, de néha-néha mégis elfog a kisértés, hátha találok benne valami normális dolgot. De nem. Tanulnom kellene már a hibáimból. Először is ez a HP dolog valami ötszáz forint volt, és volt benne kb. két oldal, amit érdemes volt elolvasni, és ami tartogatott újdonságokat. Volt pl. egy  "cikk" az ilyen különleges lényekről és tárgyakról, és a felét lefordították magyarra, de a törpegolymók és az aranycikkesz ezek szerint számukra ismeretlen szó volt, mert mindkettőt az angol megfelelőjével helyettesítették. Volt interjú Dan-nel, ahol olyanokat mondott, hogy már megint köpni-nyelni nem tudtam, Emmával, és egy mini-interjú Tommal és Ruperttel. Ez utóbbi kettő már megint nem mondott semmi újat, de őket legalábbb szeretem, meg minden. Áá, ne próbálkozzatok meg vele, nem ér annyit az egész. Az IM meg egyre gyerekesebbnek tűnik számomra. Most nem azért az egyhúszért, de ilyen, sőt ennél sokkal igényesebb cikkeket bármelyik cserém vagy twitter-követőm tudna írni. Sajnos mostanában már nem nagyon találok magamnak olyan újságot, ami hosszabb időre lekötne. Múltkor beleolvastam anyu Nők Lapjájába, csalódás volt. A glamour, joy és társai néha elszórakoztatnak, de azok sem az igaziak. Az Elle persze jó, bár rég forgattam utoljára, pont azért, mert sajnálom rá a pénzt. Higgyétek el, a zsebpénzemből épp elég arra spórolni, hogy éhezés esetén tudjunk pizzát rendelni a koleszba, vagy néha elmehessünk moziba (: Esetleg újságügyileg pozitív tapasztalat? Javaslat? 

Van pár dolog azért, amiben - legalábbis sokak szerint - tehetséges vagyok, de a nyereményjátékok semmiképp nem tartoznak ide. Oké, tudom én, hogy ez nagyjából csak a szerencsén múlik, de engem akkor is mindig rosszul érint, hogy soha nem tudok nyerni sem egy tombolán, sem akármilyen sorsoláson, és úgy alapjáraton hadilábon állok ezekkel a játékokkal. Szoktam mondani, hogy ha a csokiszeleteknél olyan akció lenne, hogy tízből kilenc nyer, nekem akkor is sikerülne kifognom a tizediket. Igazi érzékem van az ilyenhez. Általában nem zavar, de ha öcsém mellé kerülök, mindig egy kicsit mérges és csalódott leszek emiatt, mivel ő teljesen az ellentétem ebben. De tényleg. Akármihez nyúl, az tuti, hogy nyerni fog. Mellette már meg sem próbálkozom azzal, hogy azon versenyezzünk, ki talál nyerő csokipapírt. Ma viszont valamiért én választottam és osztottam ki a sport szeleteinket... és dobpergést kérek...én nyertem, ő viszont nem. Egy kis pillanatig annyira boldog voltam, hogy végre egyszer valami sikerült.  Egyébként apu engem mindig azzal szokott nyugtatgatni, hogy ha itt nincs is szerencsém, az olyan versenyeken, ahol tényleg tudás vagy tehetség kell, sokkal jobban szerepelek. Figyeljetek, jön az egész évi egóadagotok belőlem. Általában nem szeretek, sőt utálok arról beszélni, hogy hogyan állok a versenyeimmel és az ehhez hasonló dolgokkal, mert  egyrészt még mindig bennem van a félsz, hogy emiatt egy nagyképű állatnak tartanak, másrészt meg ki nem állhatom, ha dícsérnek. És utálom, amikor huszadszor kell meghallgatnom a nagyszüleimtől, vagy akármilyen rokonomtól, esetleg csak egy szimpla ismerőstől is, hogy hát én mennyire okos és ügyes vagyok és ő mennyire büszke rám. Nem érzem ezeket a dolgokat annyira lényegesnek és fontosnak, hogy írjak róluk, nem érzem,  úgy, hogy különleges lennék, azt meg pláne nem, hogy ezért engem dicséret illet. De ha már így szóba került, gondoltam írok egy kicsit róla, mert néha ilyen is kell. Ó, és utána nyugodtan jöhetnek a " hogy te milyen nagyképű vagy" szövegeké. Hozzászoktam már. Ha nem is a szemembe, az ismerőseim szemébe vagy a hátam mögött egészen sokan mondták már. Ami azért vicces, mert tényleg annyira távol áll tőlem ez az egész, hogy annál távolabb már nem is lehetne. Minden alkalommal, amikor mamám vagy akárki nekiáll ecsetelni a tanulmányi eredményem egy idegennek, egyszerűen mindent megteszek, hogy leállítsam. Tényleg nem mindig szeretném, hogy tudják. Sokkal jobban szeretem bebizonyítani beszélgetés közben, hogy igenis érek valamit. Nem szeretem, mikor eredmények alapján ítélnek meg. SZámomra az sokkal többet ér, hogy ha tényleg engem, Fannit tartanak esetleg értelmesnek, és nem a bizonyítvány alapján mondják ezt.  Higgyétek el, elég károm származott már ebből. Az egyik kedvenc sztorim az iskolaváltásommal kapcsolatos. Ehhez feltétlenül tudni kell, bár utálom hangoztatni, viszont valaki mindig van a környezetemben, aki elmeséli, tehát előbb-utóbb még ti is tudnátok róla, hogy a felvételim 94 százalékosra írtam meg (a hatosztályosat. ami abban az évben nem volt épp egyszerű. és a matekom hibátlan lett. a magyart így visszanézve nagyon elrontottam) és így engem vettek fel elsőnek az osztályban (az ország egyik legerősebb gimijébe. ezt a suli nagyon szereti hangoztatni, úgyhogy már csak a lojalitás miatt is le kell írnom). A gólyatábor előtt iwiwen és msn-en ismerkedtünk a jövendőbeli osztálytársaimmal. Egyszer az egyik fiú rámírt (előtte sosem beszéltünk), a beszélgetésünk a következő volt:
Ő: szia
én: szia
Ő: szóval osztálytársak leszünk. grat h felvettek. hány pontod lett?
én: 210 és fél (volt szóbeli is, azért ennyi.)
Ő: ja, akkor téged vettek fel elsőnek. tehát te ilyen okos vagy....
Szia.
És ennyi, a srác kijentkezett msnről. Azóta sem beszéltünk ott, és az osztályban is annyi a kapcsolatunk, hogy néha szólok neki, hogy hozza az osztálypénzt, vagy ilyesmi. Először nem is tudtam mire vélni a dolgot, de idővel rá kellett jönnöm, hogy nem ő volt az egyetlen, aki egyből besorolt az állandóan tanuló stréberekl közé .Egyébként, nem értem miért, de ennek a szónak a jelentését rendszerint elfelejtik az emberek. A stréber még mindig nem a jó tanuló, akinek csak jó jegyei vannak.. de valamiért az utóbbi időben már mindenkire ráragasztják ezt a bélyeget, aki netalántán kitűnő mer lenni. Elég sok időbe és energiába került, amíg a barátaimmal és osztálytársaimmal meg tudtam értetni, hogy én nem ilyen vagyok. Egész gyerekkoromtól végigkísér ez az egész, harmadikas koromban pont emiatt kaptam az első nagy pofonokat az élettől, két hétig egyetlen barátnőm sem szólt hozzám, mert kitalálták, hogy én túl okos és okoskodó vagyok. Aztán, az új osztályban szintén el kellett játszani ezeket a köröket, nem is egyszer, és bár még mindig megkapom egy-két embertől ,hogy én biztos egész nap a könyv felett görnyedek, kezdenek megbarátkozni a gondolattal, hogy én mégsem ilyen vagyok. Egyedül a koleszban nem voltak ilyen problémáim, mivel ott egész délután és este szemmel voltam tartva, és ha csak nem tudok a beszélgetés, olvasás, vagy akármi mellett párhuzamosan tanulni is, akkor azért nem sokat láttak engem tankönyveket bújni. 
De visszatérve az eredményeimre (amikről ugye nem szeretek beszélni. ), mindenki azt mondja, hogy van mire büszkének lennem. Emlékszem, általánosban úgy ötödikben jöttek rá, hogy én egy használható emberke vagyok, és akkor két évig konkrétan minden egyes versenyre elküldtek, amire lehetett. Nyertem megyei matekversenyt, helyesírásversenyt, természetismereti versenyt, történelemversenyt, hon és népismereti versenyt, németversenyt, de még szavalóversenyeket is. Volt olyan nap, hogy egyszerre három versenyre kellett mennem, és a fél tanári kar azon dolgozott, hogy mindenhova eljuthassak. Külön kocsival jöttek értem, vagy a zsűri épp csak rám várt egy német szavalóversenyen. Én ebből belülről nem sokat érzékeltem, nem éreztem, hogy ez különleges lenne, azt hittem,mindenkit ennyi versenyre küldenek, aztán idővel ráébredtem, hogy nem. Belőlem viszont tényleg mindent próbáltak kihozni, elég mozgalmas volt az a két év, az emléklapok meg el kezdtek tornyosulni az íróasztalomban. Most már külön mapparengeteg van nekik.  Aztán jött a gimnázium. Hetedikben főleg a matekversenyek felé lettem terelve, valahogy mindenki azt tartotta erősségemnek, pedig, bevallom őszintén, nem mindig szeretem a matekot, a versenyeket pedig most már egyáltalán nem szeretem, mert mindenki, még a tanárok is túlzottan komolyan veszik, mintha annyi minden múlna rajta. Persze, ha egy OKTVről lenne szó, én is másképp állnék hozzá, de még hála az égnek, nem tartok ott. Szóval csapatban eljutottunk országos matematikaversenyek legjobbjai közé, egyéniben is voltam országoson, meg megyei versenyeken, elég jó eredményekkel, németből is azért volt pár verseny... nyolcadikban aztán kezdtem megunni a matekot, már csak minden második versenyre mentem el. Helyette viszont kémiából is beküzdöttem magam a megyei fordulókba, bár felkészülni utáltam, ezért ott azért országos szintig  - szintén szerencsére - nem jutottam el. A német is futott rendesen, nyertem összetett németversenyt, és fordítóversenyen is lettem helyezett. Nem panaszkodhattam. Az előző tanévben azért kicsit megfordult bennem a borjú, és úgy gondoltam, kicsit önállósítom magam, és csak arra a versenyre koncentrálok, ami tényleg érdekel. Komolyan, egyetlen matekversenyen sem voltam (oké, csak betegség miatt hagytam ki kettőt :D). És annyira jó volt. Annyira jó volt, hogy én dönthettem el, mire fogok felkészülni és mire nem, és élveztem, hogy nem kell minden héten másra készülnöm, másra koncentrálom, hogy egy kicsivel kevesebb rivalizálás van az életemben. Igazából, rájöttem, hogy a túlzott rivalizálás nem az én világom. Nem érzem magam rosszabbul, ha egy osztálytársam előttem végez, ahogy az sem tölt el örömmel, ha olyan valaki elé kerülök egy versenyen, aki az eddigi eredményei alapján jobbnak tűnt. Számomra annyira nem ez a lényeg. Persze, majd ami érdekelni fog, ott nyílván sokkal komolyabban fogom venni ezeket a dolgokat. Remélhetőleg.
Hát, jól rátokzúdítottam most mindenem. Elnézést, tényleg. Egyszerűen csak kijött belőlem (:

Először is, még most is konkrétan olyan meleg van (így fél kilenc környékén), hogy legszívesebben beszabadulnék egy hűtőbe, és ott is maradnék, amíg el nem múlik a meleg. Komolyan, nem sok ennyire jelentéktelen dologtól szoktam hisztis lenni, de az időjárás mint olyan, nagyon ki tud készíteni. Főleg, ha a hőmérő higanyszála (vagyis a digitális kijelzőn a szám) 23-23 fok fölé emelkedik. Azalatt semmi gond, élem a kis megszokott életem, de ha elérkezik hozzám a meleg levegő, teljesen hisztis leszek, és próbálok túlélni úgy,hogy közben a lehető legkevesebb embert bántsak meg és okozzak nekik lelki sérülést. Tényleg szörnyű vagyok ilyenkor, és egyszerűen a francba kívánom a meleget. Ha szeptemberben is ez lesz, szerintem sztrájkolni fogok, vagy nem tudom.

Másodszor, rámjönnek néha ezek a belebolondulós időszakok, amikor csak arról vagyok képes értelmesen társalogni, vagy éppen teljesen értelmetlenül fecsegni, amiben épp elmerültem. Ez jelen pillanatban a Harry Potter fanficek világa. úú, tudom, hogy elég megosztó dolog ez az egész világ, sokan kifejezetten utálják, de én a nyáron egészen megbarátkoztam velük. A titok valahol ott van, hogy teljesen különálló történetként kezelem őket, meg sem próbálom a karaktereket a regénybeliekhez hasonlítani (bár egy-két írónak egész jól sikerül megfognia a szereplők lényegét), és így, akarva-akaratlanul egészen belekeveredtem ebbe a világba. Bár csak nagyon óvatosan közelítem meg a dolgokat, és csak egy két párosítást szeretek...őket viszont nagyon. Szóval jelen pillanatban ott tartok, hogy Draco és Luna, mert egyrészt ők a kedvenc karaktereim, másrészt Tom Felton és Evanna Lynch miatt, harmadrészt meg mert magyar írásokat még nem találtam, és így legalább az angol tudásom is fejlődik. De inkább nem szeretnék belemelegedni a témába, mert aztán tényleg lehetetlen lesz leállítani, és azt hiszem, annak ez a nem is igazán tudom, minek íródott blog fogja kárát látni. 

Bűn és Bűnhődést kellene olvasnom, de sűrgősen, mert én már májusban, amikor megnéztük a Patrick Dempsey-s filmet, elhatároztam, hogy nekem erre a könyvre szükségem van. Ahhoz képest már egy hónapja itt fekszik az asztalamon, de sehogy sem tudok túljutni a hatvanadik oldalon. És annyira érzem, hogy velem van a baj, hogy már megint csak lusta vagyok és a könnyebb utat választom. Bár nem tudom, mennyire nevezhetjük Ibsen Vadkacsáját és egy vaskos pszichológia könyvet (ráadásul egy időben olvasva. tehát azt sem tudom, melyikben hol tartok) könnyebb választásnak. Egészen valószínű, hogy semennyire sem. Főleg, hogy az utóbbiból nem sok mindent értettem még meg, és lehet, hogy egy időre hanyagolni fogom, és inkább visszatérek a sakndináv drámákhoz vagy Bulgakovhoz. Ibsen viszont kellemes meglepetés volt, mert mégiscsak kötelező lesz egyszer (legalábbis remélem. nem szeretnék csalódni a magyartanárnőmben), egyelőre nagyon tetszik az egész, imádom a karaktereit, hihetetlen, hogy egy drámában is mennyire érdekes embereket lehet megírni. Bár olvasni azért még így is jóval nehezebb, mint a regényeket, szerintem boldogulni fogok vele. 

Úú, viszont ilyen lightosabb könyvekkel (amiknek semmi köze sem a kötelezőkhöz, sem a pszichológiához) régen találkoztam, mondhatjuk úgy, hogy cudarul állok velük, úgyhogy ha van olyan könyv, ami mostanában tetszett nektek, amit szerettek, és amit olvasásra ajánlotok, nyugodtan írjátok meg, mert ötletem sincs, mire kellene elköltenem apu sulicsekkjeit (leszámítva a német harry pottereket. de azok nem olyan vészesek. olcsóbban meg lehet őket rendelni, mint magyarul. ). Minden ajánlásnak örülök, de tényleg.