Szeretem az életem, amiért úgy szerveződik, hogy még csak véletlenül sem juthassak el oda, ahova szeretnék. Az egész nyaram alig pár fix pogramra lenne felépítene, amiket viszonylag fontosnak tartok, erre nem egy- és ugyanazon időszakokra esnének így párosával...De, pontosan, ez az én életem. Meg a karma kaméleon. 

Már majdnem eljutottam arra a szintre, hogy arról írjak bejegyzést, milyen ruhákat sikerült az elmúlt időszakban beszereznem, ami a kódolvasó, mögöttes tartalom kereső technikának csak egyetlen dolgot jelenthet: Ausztriában voltam. Magyar, bevásárlóközpontaknak hívott pénznyelőkben ugyanis sosem sikerülne annyi dolgot összeszednem értelmezhető áron, hogy telepakolt táskával jöjjek haza, de a pénztárcám se ürüljön ki teljesen. Aztán mégis lemondtam erről a - ha jól értesültem - haulnak becézett történetről, mert rájöttem, hogy semmi mást nem tudnék írni azon kívül, hogy mennyire örülök neki, hogy végre sikerült szereznem egy gyönyörű, egyszerű világoskék felsőrészt, egy mentazöld rövidnadrágot, amibe azóta szerelmes vagyok, és egy szürke, nyuszis nyári ruhát, mert hogy nálam ruhákból mindig óriási hiány van. Úgyhogy a fantáziátokra bízom, hogy kitaláljátok, mégis milyenek lehetnek ezek a szerzemények. Amivel viszont mindenképp szerettem volna eldicsekedni még így az ausztriai vásárlósdival kapcsolatban, az a csoki. Betértünk ugyanis a Lindt márkaboltjába, hátha belefutunk valami akciós termékbe ( Azért normál áron, nem tudom, ki hogy van vele, a Lindt csoki nem az a fajta, amit csak úgy megvesz az ember...sőt egyáltalán nem vesz meg, hiába tudja, hogy ténylegesen isteni finom), és olyan szerencsénk volt, mint egyszer. Mivel a húsvét láthatólag elmúlt már, húsvéti termékek viszont maradnak mindig, azokat is rá kell sózni a kedves, hízni kívánó vásárlóseregletre, ezért konkrétan sikerült 1 kiló lindor tojást meg csokinyalókát ( pont a két kedvenc termékem, ejj) kemény 6 és fél euróért megvennük, ami táblacsokiárban ugye akkor 65 cent, számolja ki magának mindenki, mennyiért fogom most én a milkánál és a méregdrágává változott bocinál ezerszer finomabb lindt csokimat majszolgatni.. .Jó igen, erre most büszke vagyok és dicsekszek vele, de cserébe röhöghettek rajtam, ha még nagydarabbá változtat engem ez a rengeteg csoki, ha még ez egyáltalán lehetséges. 

Hát, a helyzetjelentésről annyit  - amivel valószínűleg tartozom, mivel a bejegyzéseim többsége egyáltalán nem utal arra, mi is történik velem mostanában, és csak a hülye ábrándvilágomról, a filmekről meg a gyereknevekről olvashattatok - hogy vegyes érzelmekkel állok neki az elkövetkezendő két hétnek, ami ennek az iskolának hívott marhaságból hátra van. Egyrészt örülök, mert utána végre lesz időm szocializálódni és élvezni a nyár minden előnyét ( értsd 0-24ben olvasni, filmeket nézni, sorozatozni és enni és közben azzal nyugtatni magad, hogy de 254 nappal ezelőtt beszélgettem valakivel, aki eljött hozzánk vendégségbe, az szocializálódásnak számít, nem?) és véghezvihetek ilyen nagyszerű terveket, mint a rendrakás és szortírozás a szobámban, meg a mindennapi torna, másrészt viszont, a két hét végén ott lebeg a fejem felett a szóbeli érettségi németből, és az istennek sem vesz rá a lélek, hogy a tételeimmel foglalkozzam, pedig megérné megtartani azt a nyamvadt kilencvenkilenc százalékot, amit valamilyen véletlen folytn eddig produkáltam. És ahogy közeledik ez az időpont, én egyre inkább szeretném, hogy távol kerüljön tőlem. Ördögi kör, sehogy sem jó ez, épp ezért váltam rettentő nyűgössé és idegessé az elmúlt napokban. Nagyon sokat stresszelek kb. semmiségeken, emiatt fáj a hátam és a fejem, amitől persze nem tudok aludni, amitől szintén stresszes leszek, szóval... Igen, kimerültem egy kicsit, és rám férne a lazítás. Az egészet ráadásul megfejeltem még egy ilyen kiújuló szeretethiánnyal, mivel mostanában úgy érzem, hogy mindenki magamra hagy, és nem érdeklem. Amiről persze az eszem tudja, hogy nem a realitás (legalábbis remélem. Ha valaki utálna, az szóljon, mert el kell könyvelnem magamban), de a hülye hangoknak a fejemben akkor sem tudok parancsolni, ugye. 

Na nagyjából így vagyok most, ezért nem is szívesen írogatok a mindennapjaimról, mert az irományok többsége önsajnálatba és nyafogásba fulladna, és az tapasztalataim szerint senkinek sem hiányzik. Próbálok majd inkább komolyabb vagy viccesebb témákkal jönni, amibe nem fér bele a jajj, szegény szerencsétlen fanni epizód. A hozzászólásokat és a visszajelzéseket eszméletlenül köszönöm, minden új ilyennél megdobban egy kicsit a szívecském, szóval ne hagyjátok abba, ha bármilyen megjegyzésetek van, támadjatok le vele :D Van új kinézet is, kellett egy kis visszafogottság és világosság a nagy sötét-korszak után, vagy valami ilyesmivel magyarázom azt, hogy igazából szerelmes vagyok a mentaszínekbe. 

Ezt a számot pedig mindenkinek küldöm sok szeretettel, aki kiábrándult már a magyar zenéből, aki szeretne visszautazni az időben egy kis rock and rollra, meg annak is, aki már régóta ismeri, és velem együtt szereti az Ivan & The Parazolt, meg termnészetesen azoknak is, akik szerint a kis énekescsvesz mozgása lehengerlő. 

 

Mivel a visszajelzésekből arra következtettem, hogy mindenkinek szüksége van az én névadói képességeimre, hogy gyermekeit aztán Sakirának, Sanelnek, és Dzsindzsernek nevezhesse el, meghoztam a fiúadagot is. Valamiért itt is a horgomra akadt rengeteg csodanév, amelyek legalább annyi vicces, mint elszrönyülködő pillanatot hoztak magukkal. 

Aladdin - ezeket a mesés vonatkozásokat sosem fogom megérteni
Andzseló - kell még az ilyet egyáltalán kommentelnem?
Apostol - ha nem vallásos a család, külön finom
Árkád - cause. why not
Aser, Áser - yeah, I'm Usher bitches
Atlasz - földrajzi vagy történelmi, that is the question
Balambér - negyvenéves üzletember, helló
Bérc - fincsi, mi?
Bonaventúra - évek óta kedvencem
Brájen - toplista.
Bors - Kicsi, de erős, mindenki tudja. 
Cézár, Ciceró - mi lenne, ha mégsem és nem így
Csatár - remélem kapusnak megy
Csörsz - mint valami fura betegség
Dagobert - hellaj milliárdos kacsa. lehet jó ómen.
Dzsasztin, Dzsínó, Dzsúlió - rosszabb, mint a lánynevek, rosszabb
Edvárd - annyira csúnya így, jujj
Elmó - szakadtam a röhögéstől
Filippó - óóóó 
Fortunátó - remélem szerencsét hoz
Frodó  - egészségére az összes ilyen nevű gyereknek. Bilbó miért nincs?
Gandalf - jön az egész szereplőgárda. Kovács Gandalf vagyok, hello
Gilgames - én meg az eposz vagyok, jó napot
Hannibál - KELL
Hubertusz - ezzel legalább tinikorában sikere lesz
Hümér - Hüü? MÉÉÉÉR?
Január - hehh. ha fizetnének se
Jusztusz - pösze gyermekeknek kiváló
Kandid - fáj, szabályosan fáj
Klaudió - jó ez vicces majdnem
Kötöny, Kövecs - nyet nyet nyet nyet
Kventin - tarantinoi örökségnek nem vészes
Kúrt - no comment. magáért beszél
Malik - I CAN'T EVEN.
Manó - na szerintem ez pl. ritkaborzalom komolybácsiknál. 
Marcselló - miért kell az ilyet erőltetni?
Móka - szétkacagtam a vakbelem
Nelzon - jó oké, nekem akkor is fura
Némó - nyomában. mindig elveszne
Nyikoláj - just stop it please
Oktáv - kiénekelhető-e vajon a gyermeke? 
Pió - warum meine liebe?
Renátusz - megfejeli a Renátót ugye
Rikárdó, Rináldó - éljen a foci és a szappanoperák
Romulusz - Rémusz miért nincs?
Sólyom - áhááá. nem, nem akarok madár lenni.
Spartakusz  - ha nem lenne elég az ilyenekből
Szíriusz - megnyugtató minden csillagásznak és HP rajongónak
Tiborc - ez csak szerintem szörnyű?
Torna - nem lehet felmentése tesiórán
Tömör - nagydarab gyermeknél különösen előnyös név
Valdemár - majdnem voldemort
Vulkán  - érzelmileg instabil
Zserald - francia név nélkül semmit sem érünk.

Megint rengeteg csemegét kihagytam, de remélem, legalább a kutatókedvet meghagyta a kis lista. Ha fiúnevekről van szó, nekem egyáltalán nem tetszik sok... A Noel és a Roland az állandó kedvenceim, de megvagyok még a Gregorral (because of reasons), a Kornéllal, a Marcellel, az Áronnal, az Alex-szel, meg a Simonnal. 

Egészen véletlenül elkeveredtünk egy oldalra, ahol a jelenleg anyakönyvezhető ( vagyis két éves lista, azóta szerintem csak durvulhatott a helyzet) keresztneveket sorolják fel. Sok érdekességre bukkantam, ezért úgy döntöttem, hogy napi szórakoztatás céljából kikeresem pár kedvencemet, utána pedig, csak hogy értelme is legyen a dolognak, azt is odabiggyesztem, nekem melyik nevek tetszenének igazából, hogy a véletlenül erre tévedő jövőbeli férjemet megijeszthessem egy kicsit. 

Az idézőjeles kedvenc lányneveim:
Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy idáig süllyedt ez a világ, és hogy van olyan szülő, akinek  tényleg az a célja, hogy már ezzel is megalapozza édes egyetlene jövőjét. Ha fizetnének se nevezném el így azt, akit elméletben mindennél jobban szeretek:
Adeodáta - meg sem próbálom kiejteni. esélytelen.
Aranyos - Nem. csak nem. soha. 
Ajándék - lehet hogy a szüleinek az, de hogy ez legyen a NEVE? nooo way
Áldáska - hasonló eset, mint az előző
Balzsam - KI AZ AKI ILYET KITALÁL?
Beatricse - akármennyire nagyferó, azért ez még akkor is túlzás
Béta - kajak valaki egy görög betű? olyan fura
Britani, Britni - fáj  a szemem, ha meglátom
Cinderella - ARE YOU KIDDING ME?
Csermely - ejjj nagyon menő meg minden, de azért mégsem. 
Délibáb - Byealex számában jól mutat, de mint női név...
Dezideráta - már a Roxánákat is sajnálom a Rexona miatt, de itt az ultimate dezodor név. 
Dió  - how about no.
Dzsenet, Dzsindzser - NEEEEEEEEEM
Fehér, Fehérke - az ilyenekkel sosem szimpatizáltam
Galamb - EMBEREK, MIÉRT?
Gesztenye - nem elég még?
Hunorka - a hunor nem pasinév? most becézve miért lesz női?
Imodzsen - what?
Immakuláta - again. what?
Júnó - miért a hosszú ú, kérdem én...
Küllikki - eddig ez okozta a legnagyobb kérdőjelet
Korall - zátony.
Konkordia - nem ez az a hajó, ami elsüllyedt?
Lula, Lolli - alapvetően tetszenek az elles nevek, de ezek furák
Majoranna - legközelebb kakukkfű leszek
Modeszta, Mimóza - STAHP IT. 
Nyina - nyanya
Polixéna, Placida - sosem fogom megérteni
Rege, Reményke - fáj, szabályosan fáj
Skolasztika  - EZ MEG MICSODA?
Szüvellő - nagyon furán hangzik
Tea - akkor a nevem fehér tea lesz
Valencia - WHY ?
Zsüsztin, Zsaklin - annyira nem szép, hogy nagyon. 
Ez egy nagyon rövid összesítés volt, abszolút visszafogtam magam.. Még rengeteg ilyen van, érdemes kutakodni. És bocsánat, ha valakinek az érzéseit megsértettem, mert imádja a nevét, ha ez vigasztal, engem is csúfoltak a nevem miatt, ehh. 

A fiúnevekre még egy picit várni kell, ugyanis nehéz kiválogatnom a legnagyobb gyönygszemeket. a Brájen biztosan benne lesz, ezt ígérni tudom.

Addig itt van pár lánynév, ami viszont tényleg nagyon tetszik:
Alina, Amanda, Blanka, Blandina, Danka, Dorka, Hanna, Hanka, Lara, Lana, Laura, Lora, Lorina, Lotti, Luca, Luna, Míra, Menta (gyenge pont), Nadia, Naomi, Tamina, Veronika, Zara, Zenta, Zora, Zoé, Zorka. 
 

Annyira elmerülök néha mindennapjaim egetverő és hatalmas történéseiben, hogy észre sem veszem, mi folyik a világban. Valamiért mostanában teljesen kimerítőnek és minden erőmet leszívónak érzem azt a folyamatot, ami alatt megpróbálok rájönni, ki is vagyok valójában, megfelelni a saját, és senki más, csak a saját elvárásaimnak, mindeközben pedig jól érezni magam és nem hagyni, hogy mások letérítsenek arról az útról, amit én elterveztem magamnak. 

Emellett pedig, rengeteget gondolkodok a jövőmről. Világéletemben az az ember voltam, aki szerette előre kitalálni, mi lesz vele x év múlva, majd egy utolsó pillanatban érkezett apró sugallat, gondolat miatt ha nem is teljesen felrúgva ezen tökéletesnek tűnő terveket, de egy kicsit módosítva őket egy kisebb kanyarral ékesítve indulni el az úton. Most, kevesebb, mint másfél évvel az egyetemnek hívott riasztó intézmény előtt, már rengeteg verzió lejátszódott a fejemben, de még mindig nem tudom, melyik lenne a leghelyesebb. Itt van persze az egyértelmű, sok ezer ember által kitaposott ösvény, egy jól sikerült érettségi után felvételi az ELTE pszichológiájára vagy skandinavisztikájára, szerződésaláírás, öt év komoly hallgatás, majd egy nagy, üres semmi, vagy legalábbis egy rohadt nagy kérdőjel azzal kapcsolatban, hogy mi is jöhetne utána. Munkalehetőségek? Na ne vicceljünk. Ez tehát a sokadik terv, a  "ha minden kötél szakad" és a "ha hirtelen egetverő honvágyat érzek és mindenképp  a barátaimmal akarok maradni" verzió. Van aztán, pont ez előtt eggyel a rangsorban egy elérhetetlen álom kategória, azaz valamelyik brit jóhírű egyetem, ahol kiélhetném  az összes kreativitásom meg minden hasonlóm, itt mindössze két probléma van. Egy, hogy rohadt drága és kettő, hogy rohadt drága. Valamint messze is van, de ez már csak hab a tortán. Azért erről különösebb szívfájdalmak nélkül le tudtam mondani, de a szívem egy részét még mindig bántja egy kicsit. Az előző két opció kizárásával persze maradna a nagyon evidens választásnak tűnő Bécs, és sziporkázó némettudásom. Bécs ugye szemtelen módon még Pestnél is közelebb van hozzám, és tulajdonképpen minden adott lenne ahhoz, hogy ott tanulhassak, de, de, de... A bécsi egyetemek itthon meg Ausztriában még úgy-ahogy elfogadottak és megfelelő presztízzsel rendelkeznek, de Európa többi részén azért már nem tartoznak az elitbe, így ennyi erővel már az ELTE-n is csücsülhetnék és ott legalább magyarul hallgathatnék mindent... Így azért szívom a fogam ezzel kapcsolatban, bár másrészről imádom Bécset, abszolút el tudnám ott képzelni az életem, és Ausztria az mégiscsak Ausztria. Kérdés ugye, hogy mi maradt még. Norvégiáról már rég lemondtam egyetemi téren, ahogy a többi skandináv országról is, Németország viszont....nagyon piszkálja a csőrömet, azon belül is München, ahol most már tandíjat sem kellene fizetni. München végülis annyira messze sincs, természetesen ezt a várost is imádom, meg az egész német atmoszférát, és ráadásul az egyetemei is sokkal jobb hírűek, de elég nagy kalandnak érzem azt, hogy ebbe én így, egyedül belevágjak. Igen, féltem magam attól, hogy elveszek ebben a nagyvárosban, hogy nem tudom megoldani a kínos pénzügyeimet, hogy semmit nem értek meg a német hablatyból, hasonlók. Persze nem élet az élet, ha nem kockáztatok meg nem vagyok bátor, na de ennyire... Egyelőre mentőöves megoldásként azt találtam ki, hogy mindenképp elkezdeném Bécsben az egyetemet jövő szeptemberben (jézus, de közel van), és az első két félévemet ott tölteném. Ha eszméletlenül jól érzem magam, beilleszkedtem és a tanulással meg saját magam ellátásával sincs gond, maradok. Ha úgy érzem, minden szép és minden jó, de mégis vonz München, megyek oda. Ha teljesen megcsömörlöttem a nyelvtől és az osztrákoktól, az ELTE még mindig itt van, vagy ha nagyon ráérek, ott a Milestone, onnan meg már csak egy köpés a St. Andrews. 

Mivel mások életével mindig sokkal egyszerűbb valamit kezdeni, mint a sajátunkkal, és mivel mindenkinek más a véleménye erről a témáról, szeretnék mindenkit megkérni, hogy adjon nekem tanácsot. Bármilyet. Szívesen fogadnám, mert rámférne. 

Gyorsan beleolvastam pár kritikába és véleménynyílvánításba, hogy tudjam, miről nem kell írnom az elkövetkezendő pár percben. Kb. egy órája jöttem ki A nagy Gatsbynek hívott csodafilmről, és igyekszem megírni minél előbb ezt a szösszenetet, hogy a lehető legelfogultabb, legkevésbé végiggondolt és semmiképpen sem kritikának nevezhető irományt olvashassátok a filmről. 

Nem vártam sokat ettől az egésztől ( a fantasztikus beharangozó posztom ellenére sem), mivel Luhrmann engem finoman sem győzött meg anno a Moulin Rouge-zsal, és csak remélni mertem, hogy ha vissza is térünk valamihez, az inkább a Rómeó és Júlia lesz, mint Nicole Kidman idegesítő sipákolása. Na ilyen szempontból azért szerencsém volt, a MR egy percre sem idéződött fel bennem, amit viszont kaptam, arra még nem is igen találok szavakat. Úgyhogy inkább, a rövid bevezető után itt jön az elfogultságtól átitatott fangilingelingeling rész: 

- Leo. Fantasztikszenzációsat alakított, természetesen, és még mindig nem tudom felfogni, hogy a büdös életbe nem adtak már neki legalább négy oscart. Komolytalan. Mindegy, szóval tökéletesen hozta Gatsby karakterét, minden egyes mozdulatában láttam Jayt, és imádtam. 
- A jelenet, amikor Daisy megérkezik Nickhez teára, messze a legnagyobb kedvencem lett az egész filmben. Már amikor a Crazy in Love-ra megérkezik Gatsby személyzete, meg utána minden apró geg és finom játék, az, ahogy muszáj nevetned a szerencsétlenkedéseiken, és ahogy még így a filmen keresztül is átsüt, hogy ez a jelenet volt az, amit minden színész tutira élvezett.... 
- TOBEY MAGUIRE. Mivel nem láttam a pókembert (so shame on me noooo-oow), nem tudtam, mire számítsak az ürgebárótól, de nagyon kellemes meglepetés volt, tetszett ez az "úristen már megint hova kerültem, kik ezek az emberek, most komolyan ez történik?" hozzáállása mindenhez, meg sikerült újra beleszeretnem Nickbe. Ezaz. 
- A látványvilág. Gatsby kastélya te atyavilág. Azok a ruhák, amik keringtek, szálltak a magasba... meg a függönyök. azok a függönyök szimplán pazarul mutattak Nick és Daisy első találkozásánál. 
- Az évszakok. Valószínűleg ez csak az én mindenben szimbolumot kereső lelkivilágomnak tűnt fel, de rohadtul tetszett, ahogy Nick még télen, hóesésben kezdte el mesélni a sztorit és lassan egyre jobb idő lett, míg Gatsby története pont a jóidőben kezdődik el, és már hullanak a levelek, mire véget ér. Fantasztikus.
- A narráció. Mivel imádom Fitzgerald könyvét, igazán értékeltem, hogy ennyire hajazott az egész szövegvilág az eredetire, imádtam, ahogy a betűk megelevenedtek, egy szavam nem lehet ezzel kapcsolatban. 

Meg valószínűleg még ezer dologról tudnék írni, a zenékről, amik engem egyáltalán nem botránkoztattak meg, meg arról, hogy mennyire nem zavart, hogy ilyen hosszú volt a történet, hogy mennyire nehéz volt visszatartani a könnyeimet és hogy igazán kitalálhatnának valamit a 3Dszemüveg+pityergés kombóra, mert ez így nagyon kényelmetlen, és hogy úristen, imádtam ezt a filmet. De ez szerintem már eddig is kiderült. Aki meg látta a filmet, és még nem olvasta a könyvet, tegye meg. Megéri. Fitzgerald itt a nagy zseni.