A szerző szeretné felhívni olvasói figyelmét, hogy a pontok és a valóság közötti egyezésről neki nincs joga dönteni, valamint, hogy nem érintett ismerőseitől vette a példákat, és hogy természetesen minden állítás szubjektív és nem általánosítható erre az állatfajra. 

1. " Az érettségi semmiség, nem értem, mit izgul rajta mindenki."
Felhívnám mindenki szíves figyelmét arra, hogy ugyanazon egyedek, akik most eme átgondolt mondattal idegesítik minden még a középiskolában szenvedő ismerősüket, egy évvel ezelőtt természetesen rendesen rástresszeltek a témára, és ugyanúgy, ahogy minden végzős, minden hülyeségtől tartottak, rettegtek a mumus tételektől, a matekfeladatoktól vagy épp az emelt nyelvi érettségi hallásértésétől, hinni nekik, és magunkat szapulni, amiért még ehhez a "semmiség"-hez is kevésnek érezzük magunkat, teljesen felesleges. Ők is pontosan ugyanezen mentek keresztül egy évvel ezelőtt. 

2. Az érettség kérdése
Míg középiskolás éveikben sokkal kisebb jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy két teljes évvel fiatalbb vagy náluk, ez mostanra megsokszorozódott, és te hirtelen eszméletlen törpévé zsugorodtál össze, aki " örüljön annak, hogy még ilyen kicsi" "meg se próbáljon felérni az ő agyi szintjükre" " mert ő még ehhez fiatal". Ha ti még nem találkoztatok ilyen egyetemistákkal, hadd fejezzem ki, mennyire irigyellek titeket: ENNYIRE NAGYON NAGYON NAGYON NAGYON NAGYON NAGYON NAGYON. De most komolyan, sokszor azt hiszem, hogy tényleg ők szarták a spanyol viaszt, hirtelen annyival tapasztaltabb lett mindenki. 

3. Mr. és Mrs. Elfoglalt 
Ő most annyira szabad, és egyetemista, és tele van barátokkal, hogy egyszerűen semmire nincs ideje (igazából még arra sem, hogy bejárjon órákra ugye. minek az?), főleg nem azokra az elmekre, amik a régi "unalmas" életéhez kötik. Egyszerűen bármikor beszédbe elegyedsz vele, az első két mondatában benne lesz, hogy "de én most annyira elfoglalt vagyok, blablablabla" és tegyünk pontot az i-re, most nem a viszgaidőszakról beszéltem. 

4. A virágnyelv
Van ez a jó új szokás is, hogy imádnak mindent szórejtvényekbe, képekbe, titkosírásokba foglalni, hogy úgy beszélhessenek életük legújabb szerelmeiről ( a színészek, énekes és sportolók mellé most már természetesen becsúsznak a való élet fantasztikus új egyedei is), hogy mindenkivel tudathassák, hogy igen, velük ez most tényleg megtörténik, viszont a pár megtisztelt beavatotton kívül az istennek se lehessen kibogozni, miről is van szó tulajdonképpen. 

5. "Kérem vissza a gyerekkoromat!"
Annak ellenére, hogy fantasztikusan érzik magukat tivornyázó, alkoholmámoros, partiorientált életükben, csak ott motoszkál a fejükben, hogy jó lenne újra 4-5 évesnek lenni, ezért eszméletlen érdeklődést mutatnak mesefilmek, és tinikönyvek iránt ( állítólag ennek az is az oka, hogy a nehéz előadások után nincs agykapacitásuk komoly könyveket olvasni. múltkor ugye rendesen elmagyarázták azt is, középiskolában miért nem érdemes komoly könyvet olvasni. ha dolgozol, akkor még jobban elfáradsz. megoldás: ne olvass! mindegy, ez most más tészta, nem személyeskedek, ugye) és téged is arra próbálnak ösztönözni, hogy csak ilyenekkel vedd körül magad, és egyből támadások célpontja leszel, ha kijelented, hogy te ezen most szeretnél már túllépni. 

a lista bővülőben, a kutatások csak most kezdődtek

Nooo way. Igazából azt leszámítva, hogy több hétnyi szenvedés és kánikula után ma a szülinapom tiszteletére végre hajlandó volt az időjárás normális mélységekbe süllyedni,  semmi különös nem volt a mai napban, hála a jó égnek. Nálunk ennek az egész születésnap-dolognak csak ilyen jelképes szerepe van családi szinten, nekem tényleg többet jelent az, hogy a nagyszüleim felhívnak és beszélgetnek velem, vagy hogy a nagybátyámék itt vannak egész este, mint az, hogy most ilyen-olyan hiperszuper ajándékokat kapjak. A tizenhetet meg amúgy sem vártam, bár mára azért kicsit kihevertem a kezdődő depresszióm ezzel kapcsolatban, próbáltam magam meggyőzni, hogy ez az év is lehet legalább annyira fantasztikus, mint az előző volt.  Mert túlzások nélkül, messze ez a tizenhatodik év volt a legjobb ever-ever-ever, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy überelheti ezt-e a közeljövőben valami. Valószínűleg nem, de ezt a drága sweet sixteent egész életemben egy hatalmas élményáradatként fogom megőrizni. Azért tényleg nem lenne fair így előre leírni ezt az idiótán semmilyen tizenhetet, elvégre mégiscsak elég sok emlékalapanyagot tartogat számomra az év második fele, de, de, de. 

Sosem értettem amúgy az embereket, akik nem tulajdonítanak jelentőséget az éveknek. Persze, persze, könnyű azzal takarózni, hogy semmi nem változik azzal, hogy egy évvel idősebb lettél, de ha az egész folyamatot nézzük, aközöttt már igenis különbség van, hogy 14 vagy vagy 17. Már csak a megítélésedben is. Nem tudom, biztos nem én vagyok az egyetlen, akinek feltűnt, de a mai fiatalság egyik legfontosabb ismérve, hogy imádja szidni a nála egy-két évvel fiatalabbakat. A 20 éveseknek a 17-18 évesekkel is baja van, akik a 14-15 éves korsztálytól kapnak agybajt. A 14 évesek pedig, hogy bebizonyítsák, ők nem tartoznak a náluk idősebbek sztereotipikus képébe, előszeretettel mondanak fűt-fát a 12-13 évesektől. Hát nem ironikus az egész? Az a vicces, hogy én is emlékszem a pár évvel ezelőtti énemre, meg a kortársaimra is, ahogy kétségbeesetten próbáltuk bebizonyítani mindenkinek, hogy mi már igenis érettek vagyunk, és a gondolkodásunk sem a tipikus "tinidolgok" körül forog. Más kérdés persze, hogy még így, két-három évvel később is úgy érzem, hogy a saját történetemmel kapcsolatban igazam volt, de ezt valószínűleg nem nekem kellene megítélnem. Visszakanyarodva az első kijelentésemre: Kicsit elegem lett az ilyen " Hmm, szidjuk a kisebbeket" bejegyzésekből. Mert bár igen, én is felhúzom néha az agyam azokon a kilencedikeseken, akiknek a miniszoknyája inkább csak egy cafat anyag, épp annyira, hogy ne egy bugyiban jöjjön iskolába, meg magukra kapják a tizenkét centi sarkú cipőjüket, amiben sok mindent tudnak, de menni nem, de próbálom mindig arra emlékeztetni magam, hogy anno dazuma nálunk is voltak ugyanilyen lánykák, ahogy ugyanúgy a mostani gólyák között is biztosan van egy csomó értelmes, kedves, egyedi emberke, csak a fától mindig elfelejtek az erdőre koncentrálni. Ezt a technikát amúgy szeretettel ajánlom mindenkinek, én mostanában próbálok pozitívan hozzááállni mindenkihez ( bizonyos kereteken belül. azért mindennek van határa) , aztán legfeljebb jól pofára esek. Vagy titokban utálhatom az embereket. Csak ne nézzünk le már valakit csak azért, mert két-három évvel fiatalabb nálunk. 

A mai bejegyzéssel valószínűleg a népszerűségi indexem még alacsonyabbra süllyed mindenféle tekintetben, ha még ez egyáltalán lehetséges. A koleszos életmód, a hülye önmarcangolásaim (esküszöm néha hiányoznak azok az idők) meg a környezetemben lévő sok furcsa ember szinte rákényszerített arra, hogy elég alkalmazkodó és megértő legyek mindenféle csodabogárral szemben (plusz adalék, hogy engem sem gyerekjáték megszokni ugye), így aztán elég nehéz számomra olyat mutatni, amit nagy értetlenkedéssel fogadnék. Ami viszont feltűnt mostanában, és ahogy észrevettem, a korosztályunk jó részére jellemző, az a notórius késés, mindig, mindenhonnan.

A félreértések elkerülése végett, most kivétetelesen nem a személyes találkákról, baráti összejövetelekről, ne adj isten randikról beszélek. Hanem az olyan helyzetekről, ahol igen is elvárható lenne, hogy a mélyen tisztelt egyedek időben érkezzenek meg. Mondjuk, csak hogy a legbanálisabb példát említsem, az iskola. Nem is azzal van a bajom, ha valaki néhanapján elalszik, lekési a buszát, etc, hanem azzal, ha valaki legalább kéthetente egyszer "nem figyelt az órájára", "nem szólt az ébresztője" és egyéb gyönyörű, becsomagolt finomságok. Egyrészt én sem vagyok egy túlzottan rendszeres ember, sőt, ritka káosz van körülöttem, de arra még nekem is sikerül odafigyelnem, hogy nyolcra beérjek, ha már egyszer ez van megbeszélve (mert ami nálunk meg van beszélve, az meg van beszélve, ugye). Másrészt pedig, amit sokkal-sokkal felháborítóbbnak tartok, mint magát a késés tényét, az az, hogy a delikvensek jelentős százaléke egyáltalán nem érez bűntudatot amiatt, hogy késve érkezett be. Megint. Könyörgöm, ez az iskolának nevezett magoltatógépezet kötelező vagy mi a fene, azért jött létre, hogy kineveljen bennünket, ott van egy rakat nálunk okosabb, tapasztaltabb ember, akik csak arra várnak, hogy a fejünkben elültessenek mindenféle okosságot, ráadásul kb. éhbérért, és mi minden héten "elfelejtjük felhúzni az órát"? Ne vicceljünk már, a pofátlanság teteje. És tényleg, a legvérlázítóbb az egészben, ahogy mindenki a világ legtermészetesebb dolgának tartja, hogy elkéshet. 

Persze aztán az is megeshet, hogy velem van a baj. Ki az a marha, aki szeret időben odaérni mindenféle helyszínekre, hogy ott rendesen felkészülhessen, bepótolhasson mindent, ami elmarad, meg csak úgy simán megnyugtathassa magát, hogy igeen, ezaz, itt vagyok. Meg lehet, hogy manapság már azért is nekem kellene elnézést kérnem, hogy tiszteletben tartom a szabályokat. Biztosan az én hibám minden. 

Lehetetlen objektíven és tárgyilagosan írni egy olyan együttesről, ami ilyen előkelő helyet foglal el a szívemben, mint a Fall Out Boy. 11. szülinapomra kaptam meg az első mp3-lejátszómat, és ha emlékezetem nem csal, az első számok, amik arra rákerültek, pont a kedvenc FOB dalaim voltak. Így aztán természetesen érzékenyen érintett, mikor szünetre vonultak, és kisebb szívinfarktust okozott a hír, hogy idén visszatérnek, új albummal, és egy, még mindig elérhetetlennek tűnő amerikai turnéval, de ezt bántam a legkevésbé. Az meg már csak hab volt a tortán, hogy bár először májusi megjelenésről pletykáltak, a Save Rock and Roll már áprilisban kijött, így már elég időt kaptam arra, hogy az első hangtól az utolsóig agyonhallgassam az anyagot, és végre viszonylag összeszedetten is kinyilváníthassam, mennyire szerelmes lettem újra a Fall Out Boyba. 

Bár úgysem tudnék megfelelő jelzőket találni az új albumra, annyit azért mindenképp elmondanék, hogy méltó folytatása lett az előzőeknek, még ha ezt sok kritikus meg is kérdőjelezte. Lehetne persze arról vitatkozni, találunk-e egyáltalán rockot ebben az egész vegyesvágottra sikeredett anyagban (szerintem igen, de én természetesen nem értek hozzá), meg arról is, hogy változott-e és ha igen, mennyit a srácok stílusa a szünet hatására, de ha valaki hajlandó elfogadni az újításokat, és nem a pár évvel ezelőtti Patricket, Pete-et, Andyt és Joet keresni az új dalokban, az szerintem nem fog csalódni, és valószínűleg meg fogja találni az új bulihimnuszait. 

Talán ez fogott meg engem is a legjobban a Save Rock and Rollban. Nem tudom, a srácok honnan vettek ennyi új energiát, és miért határoztak úgy, hogy táncolásra bírják amúgy egyáltalán nem tánckompatibilis személyiségemet, de sikerült elérniük, hogy akárhányszor bekapcsolom magamnak a zenéjüket, legszívesebben felpattannék és végigtombolnám az egészet. Kicsit mintha felszabadultak volna, jópár dalukban vissza sem köszön már a hangzásban az a lázadás, amit azért megszokhattunk tőlük. Meg sem próbálnám határozni, mi ez a stílus, amit magukévá tettek, ugyanúgy megjelennek az elektronikus elemek, mint a hegedűk, a popos ritmusok és ismétlések, az erőszakos basszusok, a zongora és a koncertekre tökéletes csoportosan üvölthető vokál, és ez az egész valami fantasztikus egyveleget alkot, kiegészítve a kicsit talán az előzőekhez képest visszafogott, azonban még mindig sokatmondó és tökéletesen idézgethető szövegekkel és Patrick hangjával. 

A The Phoenix-szel indítunk, ami a második kislemezes dal az albumról, és a refrén már első hallgatás után is abszolút megjegyezhető, ráadásul totálisan beleülteti az emberbe az ugrálhatnékot. A My Songs Know What You Did In The Dark ( Light Em Up) már azzal is folytatja a FOB-os hagyományokat, hogy a címe nehezen lehetne hosszabb, és ez volt az album első előfutára, ami így természetesen instant kedvencemmé is vált. Az ismétlések pedig azt is garantálják, hogy a többség ne ússza meg dallamtapadás nélkül, így aztán a rádiók és zenecsatornák is rendesen ráharaptak itthon a dalra ( hála az égnek). Főleg a szövege tette emlékezetessé már első hallgatás után is az Alone Togethert, és bár hangzásilag talán ez áll az egyik legmesszebb attól, amit így elsőre várnék Patrickéktól, elképesztő, mit műveltek a refrénnel és ha akarnám sem tudnám kiverni a fejemből a dalt. Nyárra tökéletes sláger lesz. Negyedikként a Where did the party go? sem csökkentett a színvonalon, sőt, nekem ez lett az egyes számú favoritom. Minden benne van, amiért imádom a Save Rock and Rollt, ritmusos, jókedvre derít, szintén meggyőző refrénnel és átkötésekkel rendelkezik, ugrándozós, koncerten tömegben üvöltős és hihetetlen szöveggel megtámasztott. A Just One Yesterday  eleje talán, egy icipicit hangyányit tényleg Adele-re emlékeztet, ezt az alantas gondolatot aztán rögtön kitörli belőlem a refrén és az, hogy végre egy kicsit kevésbé túlpörgött számmal is találkozhatunk, jólesik a lassítás ennyi ugrálás nélkül. A The Mighty Fall akár tökéletes is lehetne a hiphop betét nélkül, mert akármennyire vagyok én rap-párti, még mindig nem tudtam összeegyeztetni ezt a közeget a FOB-bal. Ezt leszámítva azonban ebben is megvan minden, amire egy nyári délutánnak-estének szüksége van. A Miss Missing You nekem sokáig olyan kis elveszettnek tűnt ennyi életerős dal között, de a végére csak megtaláltam ebben is a megjegyezhető elemeket, nemcsak szövegileg, hanem a zenében is, Patrick fejhangjai pedig megérdemelnek egy külön fantasztikszenzációs jelzőt. A Death Valleyban is van azért rendesen olyan, ami a régebbi FOB-albumokra emlékeztetett, talán ezért is hagyhatott bennem ilyen mély nyomokat. Bár ezt sem sorolnám a legerősebb és legkarakteresebb számok közé a lemezen, azért megéri a pénzét. Amikor először meghallgathattam a Young Volcanoest, el sem hittem, hogy ezt Pete-ék hozták össze. Tipikusan tábortűz dal, Jason Mraz-es gitárjátékkal, tapssal, és igencsak fiatalság-centrikus szöveggel, tehát ezentúl el sem tudom képzelni, hogy enélkül egy szalonnasütés részese lehessek. a "we will teach you how to make boys next door out of assholes" sorért pedig külön köszönet, tényleg. Először rendesen féltem azért a Courtney Love - féle duettől, de a Rat a tat érdekes módon az egyik legnagyobb kedvencem lett. Hála talán egyrészt a kórusnak, amibe nem lehet nem beleszeretni, vagy az "it's never getting any better" résznek, ami rendesen bemászott a fülembe és ott is maradt. És, hogy a végén csattanjon az ostor, a srácok még Elton Johnt is felkérték, hogy együtt alkossanak valami csodát, ami meg is született a címadó dal, a Save Rock and Roll képében. Ez a dal tökéletesen ötvözi a Fall Out Boy szándékait Elton zongorajátékával és énekhangjával, és szövegügyileg is azért a jobbak közé sorolnám. Tényleg méltó befejezése ennek az albumnak. 

Összességében tehát mindenkinek ajánlanám az új Fall Out Boy lemezt, aki egy kicsit jobb kedvre szeretne derülni, akinek táncolhatnékja van, vagy aki nem teljesen ugyanazt várja a srácoktól, mint amit az előző anyagok alapján megtapasztalt. Nálam ezer százalékkal 2013 legjobb albumai között van a Save Rock and Roll, és jelen pillanatban elég sok mindent megadnék azért, hogy Patrickék egy európai turnét is beújítsanak, legalább egy bécsi koncerttel. 10/10

Garantálhatom mindenkinek, hogy ez az oldal soha nem lesz divatblog, sem ilyen inspirációs marhaság, mert semmi nem érdekel kevésbé az ilyen tipikus divat nevű hülyeségnél, addig kihasználom a lehetőségeit, amíg menő a norvégminta és felvásárlom a boltokat, de aztán engem hagyjatok békén. Viszont álomszinten mindig megmarad az, hogy egyszer ilyen menő színe legyen a hajamnak, mert ezek egyszerűen gyönyörűek.