Számolom vissza a napokat a tizenhetedik szülinapomig, és elkeserítően alacsony a mostani összeg. Igazából kb. tizenkét éves koromban fogalmazódott meg bennem, hogy én legszívesebben tizenhat éves lennék örökre és még ha volt is pár miniatűrnyi völgyecske az elmúlt egy évemben azért magasan vitte a prímet mindenféle tekintetben, ezért most nagyon rámjött, hogy nem szeretnék tizenhét lenni, mert a tizenhét már nagy és felelősségteljes, azaz ellenkezője mindannak, amit én képviselek, ráadásul szemtelenül közel esik a tizennyolchoz, amit pedig ténylegesen szeretnék elkerülni. 
Szóval jövő hét csütörtökön  átváltozom egy tizenhét éves idiótává ami annyi bonyodalommal fog járni, hogy majd újra és újra emlékeztetni kell magam, hogy amikor megkérdezik mégis milyen öreg vagyok ne sweet sixteent mondjak, plusz jól át is kell írnom pár helyen a bemutatkozásomat. Undorító dolog ez az idő meg az öregedés, jól be is kellene tiltatni. Majd tartok egy egyszemélyes sztrájkot, megnézek valami sírós mesét, lurkó kekszet zabálok, anyutól pompomos csokit kérek és előrekesem a hercegnős hálóingem és akkor én majd húú de lázadok. Hátha az idő magába száll egy kicsit ilyen fenyegetések láttán. Jobban tenné. 

Tegnap este óta próbálom összeszedni a gondolataimat, pár mondatban összefoglalni, hogy került John Green könyve egyetlen nap alatt az abszolút szűkített és nagyon szigorúan összeválogatott kedvenc könyveim listájára és hogy szeretném egyszerre, hogy minden tizenéves és felnőtt most azonnal kezébe fogja s Csillagainkban a hibát, de közben meg is tartanám saját magamnak és soha ki nem engedném a kezemből. Az egész olvasásélményemet áthatotta egyébként ez az édes-keserű ambivalencia, egyszerre voltam lenyűgözve a történettől és közben iszonyatosan dühös és mérges az egész világra, az emberiségre és egy kicsit saját magamra is, amiért egyszerűen nem tudtam feldolgozni, mi történt. A történet végén konrétan ledobtam a könyvet az ágyamra, befordultam a sarokba, és miközben természetesen potyogtak a könnyeim, csak néztem magam elé, megbénultam, és képtelen voltam arra, hogy bármire is gondoljak. Engem ifjúsági regény ennyire még nem érintett meg, és főleg nem taglózott le, ezért is szeretnék most egy picit mindenkit rávenni arra, hogy olvassa el a Csillagainkban a hibát. 

A történet főszereplője Hazel Grace, egy tizenhat éves lány, pajzsmirigyrákkal, ami, hála az áttéteknek, már a normális légzés lehetőségét is elvette tőle, így oxigénpalackjával jár-kel, azzal a tudattal, hogy bármelyik pillanatban kiléphet ebből az életből. A támaszcsoportban ismerkedik meg Augustus Waters-szel, így aztán már kettejük különös kalandjait követhetjük figyelemmel, mindezt megtűzdelve egy keserű, Amszetrdamban leledző íróval, és az ő "befejezetlen" könyvével, és annyi, de annyi élettel, iróniával, filozófiával, na meg szeretettel persze, hogy azt összefoglalni is nehéz. Nem is tudom, mi fogott meg leginkább a könyvben. Egyrészt azt imádom John Greenben, hogy képes ténylegesen érdekes karaktereket felvonultatni a regényeikben, mindegyikük egy külön világ, egy saját univerzum, és akik hála az égnek tizenhat-tizenhét évesen nem azon gondolkodnak, hogy holnap melyik magassarkút vegyék meg a plázában. Az összes tinédzser szereplőben van valami báj, csak azért megéri foglalkozni velük, hogy egy kicsit az ő szempontjukból is ránézhess a világra, megérthesd az ő nézőpontjukat, azt, ahogy gondolkodnak. A Csillagainkban a hiba is pazarul rámutat arra, ami szerintem fiatalkorunk egyik legfontosabb tanulsága: Mindenki különböző és szubjektív, és csak és kizárólag a nézőponttól függ, mi a jó és rossz, mi a boldog és a szomorú, mi a szerelem, az élet és a halál. Szeretem azt, ahogy magával sodor a történet, ahogy Hazel narrácójában csak azon kapon magam, hogy újabb ötven oldalon száguldottam keresztül, anélkül, hogy egyszer felpillantottam volna, és érzékeltem volna magam körül, hogy mi is történik. 

De amit talán a leginkább imádtam a könyvben, és ami miatt John Greennek végérvényesen sikerült magát belopnia a szívembe, az az, hogy a könyvön végighúzódik egyfajta szemtelen realitás. Tetszett minden egyes gondolat, ami Hazelnek és társainak a rákkal kapcsolatban eszébe jutott, tetszett, ahogy nem kellett hősökként tekintenünk rájuk, tetszett az a tárgyilagosság, ahogy korunkbeli fiatalok képesek volták kezelni a helyzetüket, és nem utolsó sorban mindennél jobban tetszett az, hogy Hazelnek, Augustus Watersnek és Isaacnek is FÁJT. Igenis fájt nekik, hogy haldokolnak, fájt nekik, hogy rákosok. Igen, bevallották, hogy néha azt kívánták, bár meghaltak volna, és egy pont után már nem akarták senkinek bizonyítani, hogy erősek. Mert ilyen helyzetben ezt nem is lehet. 

A Csillagainkban a hiba szerelmi történet is. Olyan szerelmi történet, amiért már évek óta epedeztem, ahol végre nem abból áll a történet, hogy a fiú és a lány meglátják egymást valahol, valamilyen rejtélyes módon egymásba szeretnek, anélkül, hogy megbeszéltek volna egy tucat fontos kérdést az élettel kapcsolatban, összejönnek, bonyodalom, félreértések, szétmennek, az utolsó pillanatban pedig igen, ismételten teljes a boldogság. Imádtam, ahogy John Green könyve ennél klasszisokkal többet tudott nyújtani, ahogy egyre inkább megismertük a két szereplőt, és főként Hazel szemén keresztül Gust, mi is lépcsőről lépcsőre eshettünk bele a saját Gusunkba. 

Amikor ismerőseim affelől érdeklődtek, miről szól a könyv, és én nagyjából felvázoltam a történetet, elhúzták a szájukat. "Akkor ez biztos egy olyan rákos könyv. Tudod, tele életbölcsességekkel, amiket a szádba rágnak, és azt várják, hogy ez megváltoztasson téged" Tudjátok mit? A Csillagainkban a hiba egyáltalán nem ilyen. Hogy filozofál-e? Igen, ahogy azt el is várom az olyan karakterektől, mint Hazel vagy Augustus. Hogy a manapsáig annyira divatos, coelchoi szájbarágós módon? NEM. Úgy vezeti fel neked az élet nagy kérdéseit és válaszait, hogy észre sem veszed. Magával ránt, mint egy hurrikán, és egy egészen más világba visz. Nevetsz, sírsz, dühöngsz és legszívesebben magadra zárnád az ajtót és napokig csak csapkodnál, de szereted. Szereted, még ha szilánkraira zúzza a szívedet is, és napokig vörösek a szemeid az első olvasás után. Szereted, mert megváltoztat és mert nem változol semmit. Szereted, mert a tiéd, de nem. Szereted, mert rólad szól, de mégsem. Szereted, mert megértheted. És szereted, mert nem értheted meg. 

Olvassátok el. Megéri. 

A mai nap legalább tízszer kellett elmagyaráznom bármilyen velem szembejövő embernek, miért húzok ki számukra random sorokat rózsaszín szövegkiemelővel John Green Csillagainkban a hiba  című könyvéből, és ismételten rájöttem, hogy imádom azokat az embereket, akik nem kérdezősködtek, nem hozták elő a témát, csak elolvasták a könyv hátulját, esetleg megkérdezték, hogy miről szól, majd nemes egyszerűséggel kölcsönkérték. Egyébként újabb negatív (??) tulajdonságot sikerült magamban ma felfedeznem, ugyanis rájöttem, hogy sokkal hamarabb lesz elegem az emberekből és sokkal hamarabb küldeném el őket a halálba, ha épp egy jó könyvet olvasok. Olyankor sokszor még arra sem lenne késztetésem, hogy köszönjek minden szembejövő ismerősnek, nemhogy leálljak velük beszélgetni. Innen meg már a szerencsémből fakadóan következik, hogy természetesen ez az egyetlen időszaka életemnek, amikor mindenki, de még a bolti eladónő is velem szeretne cseverészni az emelkedő zöldségárakról. De jól kezeltem a dolgot, mert végső soron úgyis bevallanám,hogy igazából még mindig imádom az embereket, és egyáltalán nem zavar, hogy végre valaki foglalkozik velem, csak azért emésztem magam, amiért nem tudok többet olvasni. Életem problémái címszó alatt, ugye?

Másrészt arra is ráébresztett a mai nap, hogy a hangulatom igenis nagy mértékben tud függni attól, hogy épp milyen könyvet olvasok. Egyszerűen egész nap itt bújkált bennem egy ilyen elfojtott agresszió, olyan szívesen rákiabáltam volna az emberekre, hogy vegyék már észre magukat, az élet tele van fontos és gyönyörű dolgokkal, és mi olyan hülyeségekre pazaroljuk az egészet, meg hasonló közhelyeket, de az ilyenekért megint kaptam volna furcsa pillantásokat, és erre a gyönyörű, napsütéses keddre éppen elég volt a " Te miért használsz egy rózsaszín kíhúzót olvasáshoz?" kérdés. Pedig amúgy tényleg túltengenek bennem most a tinédzser-világmegváltó-de közben világfájdalmas - gondolatok, és egyáltalán nem tudom őket kivel megosztani, mert értelmes mondathalmazokba sem tudnám önteni azt a maszlagot, ami a fejemben kóvályog, csak egyszerűen nem találom a helyem, most hirtelen bevonzott a saját világába ez a könyv, és én meg itt ragadtam egy érzelmi hurrikánban, és legszívesebben meghívnám John Greent egy ilyen délután öt órai teára, még akkor is ha nem brit, és linzerkarikát sütnék neki, és végre megkérdezhetném tőle, hogy ő tulajdonképpen hogy vészelte át a tinédzserkorát és vált ennyire fantasztikus emberré, és hogy nekem erre lehet-e még esélyem, vagy már minden kártyámat eljátszottam. Amíg erre viszont nincs lehetőségem, lévén az életem finoman szólva is bosszantóan átlagos, a szó legpozitívabb értelmében, valamint meg sem érdemelném, hogy ilyen fantasztikszenzációs dolgok történjenek velem, addig maradok ebben a pár miliméterrel a padló felett lebegő, elmondhatatlanul abszurd és bizarr állapotomban, és megpróbálom megfejteni, hogy miért a csillagainkban van a hiba, hogy aztán, ha befejeztem, írhassak nektek egy hasonló, kilométeres körmondatokból álló ajánlót, ezzel elérve, hogy ne csak az én lában alól vegye ki szemtelenül elbűvölő módon ez a zseni a talajt.

- egy 82 %-os felsőfokú német nyelvvizsga
- egy gombóc red bull ízesítésű fagyi
- John Green: Csillagainkban a hiba
- Charles Dickens: Twist Olivér
- egy ötös bioszdoga
- két házi készítésű linzer
- két meglepő telefonhívás
- túl sok napfény
- az elhatározás: "nem, nem megyek minden nap szoknyában suliba"
- három szelet pizzamozzarella
- egy édes tölcsér a fagyihoz
- egy új Muse videó
- három joghurtos puffasztott rizsszelet 
- a legkevésbé szeretett nevelőtanárom hiánya
- egy egész jó terv csütörtökre
- két fárasztó vicc

EGY JÓ NAP. 

Ha valaha véletlenül indítanának versenyt a "Leggyatrább sorozatnéző" címért, nyugodtan fogadhatnátok a győzelmemre. El sem tudjátok képzelni, milyen fantasztikus vagyok abban, hogy belekezdjek rengeteg tényleg fantasztikus sorozatba, aztán, olyan mondvacsinált indokokra hivatkozva, mint az időhiány, egyszerűen abbahagyjam őket. Vannak persze, nagyon ritkán, amik tudatosan kerülnek kaszálásra, a legtöbb azonban teljesen véletlenül és tényleg nem szándékosan jut erre a sorsra: életem egy pontján egyszerűen csak nem töltök le több részt, vagy a letöltött részekhez nem keresek feliratot, és örökké kihúzatlanul marad a bakancslistámon az évadzáró rész. Arról meg beszélnem sem érdemes, hogy egy-egy rész megnézése is általában kétszer annyi időbe telik, mint amennyit eredetileg tervezek, mert félpercenként megállítom, ezt csinálom, azt csinálom, és így még a húsz perces részek is hamar negyven percesekké válnak. Próbáltam most pár olyan sorozatot összeollózni, amibe az elmúlt időszakban belekaptam, és nagyon remélem, hogy ki tudok mellettük tartani, és egyszer majd ténylegesen be is fejezem őket, illetve megemlítek egy-két darabot, amik tudatosan nem játszanak már szerepet az életemben. 
2 Broke Girls
Hiába vagyok tulajdonképpen hatalmas rajongója a sorozatnak és minden egyes megjelenő szereplőnek, és hiába messze a legnagyobb kedvencem az elmúlt évek kínálatából, egyszerűen még az első évad legvégéig sem sikerült elérnem. Azt persze nem vártam el magamtól, hogy konkrétan hétről-hétre várjam az új részeket (megsúgom, erre egyetlen sorozat kedvéért sem voltam/vagyok hajlandó. Tipikusan avbba a kategóriába tartozom, aki képes összevárni egy egész évadot, hogy aztán a nyáron egy hét alatt felfalja. Vagy akár nyolc évadot, ha mondjuk a Született Feleségekre gondolok). Meg aztán ott is hatalmas a baj, hogy olyan szinten is retardált vagyok, hogy a túlzottan vicces sorozatokból sokkal inkább vagyok a "random megnézek egy-két részt" technika híve, mint az "én most tudatosan sorban végignézem az évadokat" verzióé. A HIMYM-nél és a Jóbarátoknál ez már egy jól bevált taktika, de reméltem a 2BG-nél nem így lesz. Azért arra még talán van remény, hogy a nyáron feltámadok poraimból, és behozom a lemaradásom, mert ezért a csodáért ténylegesen kár lenne. 
New Girl
Szintén óriási kedvencem, konkrétan minden benne van, ami számomra egy tökéletes esti kikapcsolódáshoz kell, és már az első három részt is megkönnyeztem, még ha nem is ez lehetett a szerzők része, de húsz résznél többet egyelőre itt sem bírtam. Persze az is lehet, hogy a probléma itt is, mint a 2 broke girls-nél, abban gyökerezik, hogy miután én magam rábukkantam a csodasorozatra, megmutattam őket a szobatársaimnak is, akikkel viszont aztán másodszor is végig kellett néznem az elejéről a részeket, úgy,hogy még én magam nem végeztem az évaddal, és elég időrabló tud azért lenni, ha az első tíz részt kétszer-háromszor látod, az utolsó párat meg egyszer sem. Pedig a New Girlt is tényleg nagyon sajnálom, ha valamit vissza tervezek hozni az életembe, az mindenképp Zooey Deschanelék társasága lesz. 
Game of Thrones
Muszáj volt beleolvasnom a könyvekbe, mivel konkrétan mindenki bolondult a trónok harcáért a környezetembe, és a mindenkibe nyugodtan értsétek bele az öcsémet is, akit szeretek ellenőrizni. Az első rész teljesen magával ragadott, még úgy is, hogy egyáltalán nem kenyerem az ilyen fantasy- vagy milyen jellengű könyvek világa. Így aztán nagy reményekkel belecsaptam a sorozatba is, és igazából tetszett is, jó is volt, viszont egyszerűen annyira hosszú volt, hogy nehéz volt arra időt kerítenem, hogy nekiálljak megnézni egy részt. Így talán an negyedik részig jutottam el, és azóta várom a csodát, vagyis hogy újra kedvet kapjak hozzá. Azóta persze már a könyvek sem csúsznak olyan könnyen, a második rész harmadánál raktam ki a stop táblát, de már jó két hónapja, és azóta egyszerűen nincs rá késztetésem, hogy folytassam. 
Shameless
Szintén ez a "mindenki imádja mostanában" kategória, és igazából bár eleinte furcsállottam is, nagyon megtetszett az a pár rész (szám szerint kb. kettő-három), amit láttam, viszont annyira mégsem vonzott magával, hogy energiám legyen a többi részt is bekapcsolnom. De a shameless-szel kapcsolatban sem adtam még fel, és nagyon remélem, hogy valamikor majd visszatalálok hozzá, vagy egy kicsit zavarni fog, hogy mindenki erről beszél, és akkor muszáj lesz végignéznem. Mikre nem kárhoztatom magam.... 
Castle
A Castle lassan kezdi átvenni a született feleségek helyét a "leginkább érdekel, miért lett ennyire népszerű" listán, mert a nagymamámtól kezdve az évfolyamtársaimig mindenki hatalmas rajongóvá avanzsált az elmúlt években. Bevallom, jópár részt megnéztem a tv-ben, és azok egytől-egyig tetszettek is, így a múlt héten végigpörgettem magam pár részen az első évadból, de egyelőre még nem tudtam eldönteni, hogy lesz-e belőle akkora durranás, hogy én most feltétlenül minden időm erre pazaroljam. Félre ne értsetek, imádom, tényleg nagyon jó, de kicsit nekem ez is olyan " néha, ha eszembe jut, megnézek majd egy random részt" kategóriába esik még egyelőre. 
Queer As Folk
Pedig ez meg aztán olyan kis fannis sorozatnak tűnt elsőre, de az első pár rész nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így egy időre jegelem magamban a "nézzünk melegekről szóló sorozatot" témát. A szereplők között pedig van egy-kettő szimpatikus, meg úgy alapjáraton a koncepció és az alapsztori is tetszene, valami mégis hiányzik, egyes jelenetekből, amikre meg annyira a finom és érzékeny lelkem nem lenne kiváncsi, túl sok van. Mindegy, még érlelem magamban a dolgot, később, ha időm engedi, visszanézek rá,hátha. 
Awkward
A Kínost egész sokáig bírtam, az első évad még viszonylag gyorsan és könnyen lecsúszott, sőt, a második évadba is belekaptam, de talán négy-öt részig, ha eljutottam, utána egy kicsit már besokalltam valamiért. Nem tudom, vissza fog-e valaha is térni belém a kínos-kedv, az mindenesetre biztos, hogy ha az mtv-.n szembejön velem néhanapján egy-egy régebbi rész, azt nagyon szívesen visszanézem és röhögök egy jót. 
És akkor a bűvös hármas, azaz az a három szemtelenül népszerű sorozat, amit direkt nem nézek már, és igen, tudom, ezzel "hatalmasat" hibázom, de egyszerűen nem látom már értélmét tovább nézni őket: 
Gossip Girl - a harmadik évad végefelé lett aztán teljesen elegem, nem akarom megtudni, a fennmaradó évadokban hogyan tudják még kombinálni a maroknyi szereplőgárdát, és ki kivel jön még össze a változatosság kedvéért. az első két évad elég sok szép emléket meghagyott bennem, de ez elég is volt nekem, bőven. 
Vampire Diaries - úristen, a második évadot még ledaráltam lelkiismeretesen, de mivel halálra idegesít, hogy mindenki Damon-szindrómában szenved, én meg nem is bírom a színész fejét meg a karakter sem lett a kedvencem, nem tudom ezt átérezni, így tuladjonképpen csak feledigesíteném magam, és ettől megkímélem magam. 
Pretty Little Liars - Az első évad ötödik részéig bírtam, pedig a pilot esküszöm izgi volt, utána viszont pontosan láttam, mire számíthatok nagyjából, annyira nem fogtak meg a karakterek, hogy megtartsam őket, és nem tudom, mit lehet ennyi évadot húzni még, hogy kiderüljön ki A. Nem az én világom. 
Ha valakinek esetleg problémája van azzal, hogy én ilyen szörnyen viselkedek kedvenc sorozataival kapcsolatban, nyugodtan zaklasson engem, vegyen rá, hogy nézzem ezt és azt és amazt, vagy mutasson nekem valami újat, ami legalább annyira jó, mint a Skins, a Misfits vagy a Született feleségek. Tanácsokat nagyon szívesen fogadok azzal kapcsolatban, hogy mit tegyek, hogy ne legyek ilyen béna, ha sorozatnézésről van szó.