Próbálok írni, de ez egyáltalán nem lesz egyszerű, mert a változatosság kedvéért most nem pörgettem túl az agytekervényeim, így csak rettentően banális dolgokról tudnék pötyögni, aminek később szerintem se ti se én nem örülnék. Úgyhogy addig inkább jegelem az egészet, legkésőbb holnap délelőttig, és megörvendeztetlek titeket egy-két dologgal és dallal ami mostanában eszembe jutott. 

~ Enyhén furcsának találok, hogy lassan már bármilyen rádióadót bekapcsolok, órákan keresztül képes vagyok énekelni. A nagyon zenét ugyanúgy, mint a csak igazi mai slágereket. ez bosszantó.

~ vasárnao meg fogom sütni életem első répatortáját. Legalább annyira rá vagyok pörögve a témára, mint anno az első norvég almatorta sütésemre, úgyhogy nagy akció lesz. Remélem, jól is sikerül majd. 

~ Húszmilliószor akartam már mesélni, de van nekem is pottermore-om, úgyhogy aki már volt olyan szerencsés, hogy sikerült fellépegetnie, bejelölhetne igazán barátnak. EyeDraconis162 az alvilági nevem, és igen Mardekár. Igen, éreztem, hogy oda tartozom. Bár egy kicsit még mindig a Hollóhátba húz a szívem, imádom a zöldeket. 

~ A hivatalos időegység mostanúában nálam egyértelműen a WMYB lett, ami egyrészt vicces, másrészt meg mindenki szerint szánalmas, de ilyenekkel hol foglalkozunk. az út a suli és a kolesz között pont nyolc dalnyi a távolság. uhh.

~ lehet, hogy anyu egyik kubai tanítványához fogok járni spanyolra. meglepően csábító ez az egész így. 

~ Olyan furcsa, hogy amennyire az előző osztályomban szervezőbombának kellett lennem, mert senki más nem akart osztálydolgokkal foglalkozni, a mostani osztályomban mindenki fullosan lelkes, én meg csak ülök nyugodtan, és tudom, hogy minden rendben lesz. Fura nem nekem aggódni minden hülyeségen. 

~ szörnyen borzalmas, hogy mindenki VV5öt néz, én meg azt sem tudom, eszik e vagy isszák, csak azt olvastam, hogy benn van az alekosz pacsija meg a dukai reginának a brátyókája. és innentől eszembe sem jut, hogy nézzem.

Egyre inkább nevetségesnek tartom, ahogy mostanában egyre több korombeli eszeveszetten küzd azért, hogy egyedi és különleges legyen és ezt még hangoztatja is. Furcsa, mert szerintem ez egy eléggé eltévedt elképzelés. Már csak azért is, mert nincs két ugyanolyan ember, mindenkiben van valami különleges, de ugyanúgy minden ember ugyanolyan valamilyen szinten, bárkivel hoz össze a sors, nem nehéz közös tulajdonságokat, gondolatokat, kedvenceket találni. Persze, a csordaszellem erősen ott van mindenkiben, az érzés, hogy jó lenne valahová tartozni. És mostanában már egyre inkább legyőzi ezt az az érzés, hogy "én ugyan nem akarok olyan lenni, mint mindenki más. Én saját magam akarok lenni, nem hasonlítani senkire" És elkezdünk elkeseredetten kergetni egy olyan célt, ami ott van az orrunk előtt. És mivel nem vesszük észre, mit csinálunk, jönnek egyre inkább a hülyeségek, amiken ugyan próbálok elsiklani és nem nevetni, de egyre kevésbé sikerül. Van például egy ismerősöm, a változatosság kedvéért egy fiú, akinek a jelszava és alapvető hozzáállása hogy ő itt Mr.Egyedi, ő teljesen különleges, önálló és utánozhatatlan. És igen, nem bírom ki furcsa gondolatok nélkül, mikor az öltözködésről beszélve kinyögi, hogy  mivel ő nem szeretne úgy kinézni, mint a többiek, ezért színes farmereket hord. Öö...itt akadt meg a lemez, mert vagy én vagyok igen erősen színvak (Someone's clearly color blind here. oké bocsi ez kellett) vagy pedig mostanában azért egyáltalán nem számít szokatlannak, ha egy fiú színes nadrágokban mászkál össze-vissza. És félre ne értsetek, nem azzal van a bajom, hogy ilyen nadrágokban járkál, nem is azzal, hogy egyedi szeretne lenni, hanem hogy ezt ilyen módon kombinálja és hangoztatja, amit én egyszerűen nem tudok megérteni. 
Sokan mondták már, vagy legalábbis gondolták, hogy én azért választottam (választottam? inkább csak ő talált meg engem) ezt az egész norvégmániás, síugrásos dolgot, hogy kitűnjek, hogy legyek valaki, hogy megjegyezzenek valamiről. Ez több szempontból is nevetséges, vegyük például csak azt, hogy mennyire lettem ezzel egyedi. Oké, talán az osztályban én vagyok az egyetlen, talán a koleszban is, és azért valószínűleg Győrben sem hemzsegnek a norvégmániások. De még az országot sem kell elhagynom, hogy találjak hozzám hasonló őrülteket. Arról meg ne is beszéljünk, hogy tumblrön mennyi lelki társat találtam (: Másrészről, nem hiszem, hogy ha csak azért szeretném Norvégiát, hogy megjegyezzenek, ennyire hitelesen el tudnám játszani a hülyeségeim. Ugyan már, a színészi tehetségem minden csak, nem egy nagy szám. Ezt csak szerettem volna tisztázni, a további félreértések végett.
Olyan nehéz ilyenkor vasárnap esténként értelmes dolgokról írni nektek. Legtöbbször már azon jár a fejem,  hogy mi lesz holnap, mire kellett volna tanulnom, miből fogják a tanárok a héten szétszivatni a fejem, hogy végre be kellene pakolnom a bőröndömbe, meg kellene fürödnöm, hajat kellene mosnom és hogy mennyire nem akarok megint péntekig mindenfajta internetet nélkülözni. Illetve, az internet még nem is lenne gond, de egyelőre még ősrégi számítógép sincs a szobában, ahonnan nyomathatnám a bolondos kis videóimat és nézegethetnénk a képeket, és filmezhetnék és hasonlók. Úgyhogy inkább be is fejezem, mielőtt túlzottan az agyatokra mennék. Szép hetet mindenkinek (:

Eszembe jutott, hogy nagyon régen ültem utoljára városi buszon. Eddig mindig a jól bevált kis tanulói bérletemmel utazgattam Győrben, a spórolós énemnek sem volt ez ellen kifogása, mert sokkal jobban jártam így, mintha a méregdrága buszjegyekkel próbálkoztam volna. Az ötöst, a hatost és a kettes járatot is teljesen megszoktam, így három év után már rengeteg utastársamat ismertem arcról, volt jópár ember, akikkel szinte minden nap egy buszon utaztunk. De idén szeptemberben valahogy nem akaródzott elmennem bérletet venni, inkább maradtam a gyaloglás mellett. Ez több szempontból is jó volt, hiszen amellett, hogy megmaradt kétezer forintom, minden nap kiszellőztethettem a fejem legalább naponta kétszer húsz percig, egyedül lehettem, gondolkodhattam, zenét hallgathattam. És most már annyira hozzászoktam ezekhez a sétákhoz, hogy néha hétvégenként is szükségem lenne rájuk. Nem azért, mert problémám van a családommal, vagy mert annyira mehetnékem lenne, egyszerűen csak jó néha elmeregni reggelente a friss levegőn, végiggondolnom saját magam, az életem, a múltam és a jövőm, álmodozni és reménykedni, mosolyogni és szomorkodni. Egyedül. Illetve annyira mégsem egyedül, hiszen regeteg ember vesz körül az utcán. Sokan néznek rám furcsán, sokan gondolnak abszolút hülyének és sajnos egyre kevesebben mosolyognak vissza. Valahogy belemászott a mai emberek fejébe ez az állandó rosszkedv és nem is tudom, néha úgy csalnék mosolyt az arcukra. Nem tartom magam túlzottan optimista embernek, sőt...sokkal inkább vagyok pesszimista, ha igazán magamba nézek. De azért mostanában már nem úgy indulok útnak, hogy "úristen már megint emberek közé kell mennem, jajj ne." vagy épp hogy "mi a halálnak kellett ma is felkelnem, haggyatok már békén". Persze a reggeli ébredés utáni első fél óra rettentően rizikós. Ilyenkor mindig vissza kell fognom magam, hogy ne harapjam le a szobatársaim fejét, csak azért, mert mondjuk tüsszentettek, bementek előttem a fürdőbe, vagy akkor húzták el a függönyt, amikor én még aludtam volna. Ilyenkor még az is ki tud készíteni, ha valaki feltűnően boldog, mert valahol azt érzem, hogy ilyen lehetetlenül hajnali órákban egyszerűen képtelenség energikusnak és boldognak lenni. De miután átlendültem a mélyponton, nagy többségben azért pozitívan indulok el iskolába, és ezt a jó szokásom nem ártana megőrizni a közeljövőben, mert szerintem akármikor jól jöhet. 
Apropó, iskola. Ezzel a valamivel is érdekes viszonyban vagyok mostanában. Egy részem továbbra is a halálra kívánja a fizika és kémiaórákat, erőteljesen tiltakozik minden felelés ellen, és már a dolgozat szótól is kirázza a hideg. A másik felem viszont minden nap várja a magyar órákat, hogy a tanárnőnk épp milyen különlegességgel rukkol elő, az angol órákat, hogy végre hallhassa ezt a szép nyelvet, a németet, hogy egy kicsit hozzászoktassa magát a nyelvvizsga gondolatához, a rajzot, hogy jókedvre derülhessen, a találkozást az osztálytársaival, a folyosón rámosolygó arcokat, a kényelmes padokat, ahol olyan jókat lehet aludni, a szüneti beszélgetéseket... egyszóval közel sincsenek olyan ellenérzéseim ezzel a rémálommal kapcsolatban, mint azt gondoltam volna. Ami főleg azért érdekes, mert épp augusztusban panaszkodtam arról, hogy mennyire nincs kedvem iskolába menni, és hogy ez az év biztosan még szörnyűbb lesz, mint az eddigiek. Úgy látszik azonban, hogy van valami ebben a fordított technikában, azaz, hogy sosem azt kapom, amit vártam. A lelki állapotom persze nagyon távol áll a rózsástól, de próbálom átlendíteni magamat a mélypontokon, próbálom mindenben megtalálni a szépet, és próbálok hinni abban, hogy egy nap majd valakinek én is fontos leszek. És amíg ebben képes vagyok hinni, addig a reggeli félórákat is könnyebb átvészelnem (:

Most majdnem elkezdtem itt nektek angolul írogatni, ami több szempontból is ijesztő lett volna. Egyrészt amiatt, mert saját magamra is frászt hozok néha, mikor angolul kezdek bele valamibe a magyar helyett, másrészt találkozhattatok volna a temérdeknyi böszme hibámmal és a szegényes szókincsemmel (nem mintha nem üdvözelhetnétek őket tumblörön, de valahol még mindig reménykedem abban, hogy a profi angolos követőim elsiklanak a hülyeségeim mellett. hiú ábránd, ugye?)
Vicces egyébként, hogy vasárnap este óta nem jártam erre, és most teljesen úgy vágok bele a dolgokba, mintha teljesen természetes és magától értetődő lenne, hogy én itt vagyok és írok. Pedig egyáltalán nem az...igazából, én örülnék neki a legjobban, ha hétköznaponként is ide tudnék ülni, de a körülmények egyelőre ezt nem engedik meg. Addig pedig kénytelen lesztek beérni a hétvégi agymenéseimmel. Amúgy nem nagyon tudom elképzelni, hogy ez bárkit is érdekelne ezen a földtekén, de amíg áltatom magam, addig legalább jókedvűen ülök ide le. Hogy ennek mennyire nincs értelme, és hogy én miért sajnáltatom magam ennyire...ne is próbáljátok megérteni a cikázó gondolataimat, mert bevallom, a legtöbbször még én sem tudom követni, hogy jutok el a-ból hirtelen q-ba, onnan vissza e-re, majd át az y-ra, onnan egy hajtűkanyarral a pontos jére, és a z-t megkerülve vissza a c-hez. Valahol elakadok útközben, ha vissza próbálom tekerni, vagy meg akarom fordítani az útvonalat. Ezért legtöbbször inkább nem is próbálkozom ezzel. 
Azért akármennyire panaszkodom és siránkodom itt nektek, őszintén szólva, hétköznaponként nagyon jól megvagyok internet nélkül is. Persze, nagyon hiányzik, hogy twitteren kövessem a drágaságok gondolatait, vagy hogy tumblörön elbeszélgessek a német és finn lányokkal, és igen, néha még facebookra is felmennék, de egyébként, jelentem, jól megvagyok. Bár, azért a számítógép, mint olyan, hiányzik. És nem csak amiatt, hogy ott könnyebben tudnám rögzíteni a gondolataimat, vagy hogy néha elszórakozzak a buta számítógépes játékokon. Az hiányzik, hogy szeegény szobatársaimat a videóimmal és képeimmel traktáljam, hogy rászoktassam őket a legújabb őrületeimre, hogy megkérdezzem őket, mit gondolnak egy-egy együttesről, színészről vagy sportolóról, hogy megtippeltessem velük, mondjuk két-három.négx-öt fiú közül melyik tetszik jobban..szóval igen, a fangirl dolgaim, amit egyébként meglepően jól át tudok ragasztani másokra. Csak tudni kell a technikákat, meg hogy ki miért szeret meg valamit, és onnantől kezdve viszonylag könnyű a dolgom. Bár, azért a síugrás elég nagy falat volt...ahhoz képest mondjuk a One Direction egy kis semmiség, mert öt ténylegesen jól kinéző, jó stílusú és még énekelni is tudó tinifiúval valahogy jobban el lehet bűvölni őket, mint a kis síugróimmal. De én meg ugye szeretem a kihívásokat. 
Néha egyébként elfogna a vágy, hogy itt a blogon is ömlengősen írjak a kedvenceimről. Annyira jó lenne egyszer-egyszer kisregényeket írni mondjuk mr. Schlierenzauerről (aki azt írta a legutóbbi blogjában, hogy az ő világa Norvégia, úgyhogy most megint meg vagyok halva teljesen), vagy mr. Tom sexy Felton interjúiról, vagy épp a fent említett One Direction videóiról és interjúiról és Lou hajáról, de megpróbálom magam visszafogni, és maximum egy-egy mondat szintjén megemlíteni ezeket a dolgokat, mert tudom, hogy eszméletlenül idegesítőek lehetnek. 
Vicces egyébként, de csütörtökön ebédnél a blogok jöttek szóba témaként. Kicsit kínos volt a szituáció, mert négyünk közül rajtam kívül csak egy lány tudta, hogy én is blogolok, és a másik két lány  épp szinkronba szidta az egész blogolást. Mi meg csak ültünk, ilyen fura mosollyal az arcunkon, és csak néha-néha próbáltunk meg tiltakozni, mert ráadásul pont az egyik legmakacsabb barátnőmet kaptuk meg "vitapartnernek", akit konkrétan teljességgel lehetetlen meggyőzni arról, hogy nem csak neki lehet igaza, vagy épp hogy egyszerre több igazsság is létezhet. Épp ezért egy kicsit mission impossible-nek éreztem, hogy rávezessem arra, a blognak is vannak előnyei. Volt egy olyan gyanúm, hogy nem sok blogot olvashatott életében, mert nem tudta elképzelni, hogy olyan blog is létezik, ami nem egy internetes napló, ahol minden apró-cseprő titkát megosztja az ember. Szerinte ezek annyira személyes dolgok, és nem szeretné, hogy mások ezeket olvassák. Mondtuk neki, hogy a képlet nagyon egyszerű...amiről nem szeretnéd, hogy tudjanak, arról nem fogsz írni. Én sem kötök az orrotokra mindent, általában a nevekkel is elég óvatos vagyok, és tulajdonképpen ez a blog egyáltalán nem arról szól, hogy elmeséljem, mi történt velem minden nap. De remélhetőleg ezt ti is érzitek. Azért természetesen senkit nem sikerült meggyőznöm, ezért abban maradtunk, hogy ő soha az életben nem fog blogolni, de teljesen mindegy, hogy mások mit csinálnak. A semminél azért ez is több. 
Nem tudom, mit ígérhetek a közeljövővel kapcsolatban. Holnap mindenképp szeretnék egy bloggal jönni, lehetőleg értelmesebbel, mint amilyenre ez a mai sikeredett, mert ha jól megvizsgáljátok, megint sikerült egy keveset a semmiről írnom. Bár, lehet, hogy ti jártatok jobban, és nem Szonja, akire jól rázúdítottam mindent, ami eszembe jutott, úgyhogy itt is szeretnék ezért elnézést kérni (: Nem vagyok néha normális. de gondolom, erre már rájöttetek párszor.

Kaptok egy ilyet, mert írtam egy gyönyörű blogot, erre szépen minden elveszett, és felhúztzam magam, a tesztek meg tökéletesek arra, hogy lenyugtassanak. forrás a tesztek.gp

legromantikusabb film: Igazából szerelem, Szerelmünk lapjai
legszebb virág: nárcisz, liliom
legromantikusabb város: Bergen(NOR)
legjobb tévésorozat: SkinsUK
legjobb zene: Foster the people - Houdini
legjobb weboldal: tumblr (:
legszívtipróbb pasi: Gregor Schlierenzauer(AUT) 
legjobb az életben:  hogy élhetsz 
leghangosabb ember a környezetedben: általában én. ha épp jó a kedvem.
legaranyosabb állat: rénszarvas, pingvin, delfin
legérdekesebb könyv: Jostein Gaarder - A narancsos lány, és a Tetovált lány 
legfinomabb étel: currys csirke (abszolútkedvenc), pasta carbonara, spenót, brokkolikrémleves, pizza, kukoricás ragus izéke
legigénytelenebb design: nyílván az enyém
legszimpatikusabb karakter egy filmben: erre sosem tudtam válaszolni. mondjuk Forrest Gump.
legpocsékabb kaja: annyit szeretnék mondani, hogy kolesz (:
legmeglepőbb esemény az életedben: hogy győrben kötöttem ki
legszebb táj:  valahol Norvégiában
legdurvább film, amit láttál: horrorfilmekben rettenetesen műveletlen vagyok. úgyhogy Paranormal Activity
legkiábrándítóbb tulajdonság: a kétszínűségtől és az indokolatlan rosszindulattól falra mászom
legjobb klip: Coldplay - every teardrop is a waterfall
legmeghatóbb esemény az életedben: -
legunalmasabb napod: minden napban van valami szép. biztos azon a napon is volt, csak nem vettem észre
legfélelmetesebb álom: egy gyerekkori visszatérő álom, ahol egy boszorkány jancsi és juliskával karöltve rajtam tapos, a családom pedig nevet rajtam
legcsodálatosabb érzés: ha rájössz, hogy valakit tényleg érdekelsz. biztos szép érzés lehet.
legvidámabb ismerősöd: nincs
legősztintébb mondatod: Félek.
legfontosabb számodra: az emberek, akik körülvesznek
leghosszabb utazás: Egyiptomba
legnagyobb csalódás: erről nem szeretnék beszélni
legnevetségesebb videó: bíborban született jusztina. ván tájm.
legszebb ajándék: egy jó könyv, egy közös emlék, belépőjegy egy állatkertbe vagy egy koncertre, egy mosoly, egy mondat, egy szeretlek.