Elérkezett ez a nap is. Ahhoz képest, hogy pontosan két hete nyitottam ki hivatalosan a reindeer gamest, elég sok mindent megtudhattatok azóta rólam. És nekem ez a két hét bőven elég volt ahhoz, hogy ma délutántól eszméletlenül hiányozzon a blogolás, és epekedve várjam a péntek délutánokat, hogy végre ideülhessek és pötyöghessek nektek egy kicsit. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én nagyon megszerettelek titeket, akik feljártok az oldalra, írtok nekem vagy csak elolvassátok egy-egy bejegyzésem. A kommentjeitek mindig rengeteget tudnak segíteni, remek tanácsadók vagytok, és sikerült már nem is egyszer mosolyt csalnotok az arcomra. Köszönöm netek ezt az elmúlt két hetet, és remélem, hogy a jövőben is ennyien jöttök majd, mert ez iszonyatosan jól esik nekem. 
Egyébként, jelentem, mégiscsak lehetett annak valami értelme, hogy tegnap ennyire kiírtam magamból a dolgokat, mert eszembe sem jutott éjszaka a negaív gondolatáradat, és mosolyogva aludtam el. Azt hiszem, ezt a jövőben többször is alkalmaznom kellene, bár nem tudom, ez mennyire emészthető. Mármint az állandó nyavalygásom önmagam miatt. 
Hogy mire számíthattok tőlem év közben, azt még én magam sem tudom. Normális esetben mondanám, hogy valószínűleg csak hétvége-közelben láttok majd errefelé, akkor viszont gyakran. De...dobpergés...van wifi a telefonomon, ami tulajdonképpen lehetővé teszi, hogy hétközben is internetközelben legyek. Azt nem mondom, hogy minden nap fogok a kis telefon-billentyűzetemen olyan hosszú bejegyzéseket írni, mint amilyenekhez mostanában hozzászoktattalak titeket, de próbálkozni fogok azért. És valamikor a közeljövőben tervbe van véve egy laptop vásárlás is, ami szintén sokat könnyíthetne a dolgokon.
Szóval mindenkinek kéz és lábtörést az elkövetkezendő kétszázvalahány napra, remélem, azért néha-néha felnéztek majd ide is, roppant unalmas és átlagos mindennapjaim után érdeklődve (: Én most eltűnök, egy órakor már úton leszek a híres nevezetes kollégium felé, hogy mindenkit jól megölelgessek, és ki tudjunk beszélni mindent, ami a nyáron történt. Legyetek jók, írjatok, ha bármi eszetekbe jutott. De tényleg. Mindenféle üzenetnek nagyon örülök. Ha csak random beszélgetni szeretnétek velem, vagy valamivel kapcsolatban ki szeretnétek fejteni a véleményeteket, nagyon szívesen meghallgatlak titeket. Imádok hosszú maileket olvasni bármiről, úgyhogy ha egyszer írási kényszeretek támad, és eszetekbe jutok, akkor az imitationpearl@citromail.hu mindig nyitva áll a levélkéitek előtt (: És egy meglehetősen idegesítő közhellyel most már tényleg abbahagyom: Jó tanulást (:

Most mondanám, hogy hihetetlen, milyen gyorsan elrepült ez a nyár, de igazából egyáltalán nem érzem így. Vagyis, persze, ott motoszkál a fejemben egy gondolat, hogy nagyon szívesen itthon lustulnék tovább még pár hónapig, de az elmúlt két és fél hónap ettől függetlenül nem rövidebbnek tűnik, hanem még hosszabbnak. Ilyen még nem nagyon volt velem, és eléggé csodálkozom, hogy így érzem. Pedig, azért, bevallom őszintén, ez sem volt egy eszményi nyár, vagy legalábbis kívülről biztos nem tűnne annak. Én a magam részéről nagyon élveztem, hogy napokig nem kellett emberek közé mennem, és szakadt pólókban, zsíros hajjal flangálhattam itthon. Vagy amikor éjjel kettőig fennmaradtam, mert elbeszélgettem németül egy-két lánnyal tumblrön, vagy amikor még éjfél után is volt élet twitteren. Nekem ezek is élmények, és ezek is nagyon szépen elraktározódtak az agyamban a spanyol nyaralás és egyéb finomságok között. Azért persze nem mondanám életem legjobb nyarának, főleg a folytonos halogatások és a rengeteg össze nem hozott találkozó miatt, de összességében élveztem. Voltak vidám időszakok, volt olyan is, hogy nagyon magam alatt, de a lényeg, hogy sok szép emlék megmaradt itt a szívemben, és ennél nincs fontosabb. 
Őszintén szólva, évek óta ez az első év, hogy nem igazán szeretnék suliba menni. Nem tudom miért, de elég rossz érzésekkel vágok neki ennek az évnek, és csak remélni tudom, hogy kellemesen fogok csalódni. Valahogy úgy érzem, hogy elvesztettem a kezdeti lelkesedést, és egy kicsit, igen furcsa ezt bevallani, a reményt is. Eddig mindig azért vártam a szeptembert, mert akkor újra találkozhattam az osztálytársaimmal, és újra remélhettem, hogy sikerül velük még szorosabb barátságokat létrehozni, és nem érzem majd magam annyira egyedül. Aztán júniusban megint úgy jöttem, hogy igen, oké, mindenki elvan velem, mindenki szívesen beszélget velem, esetleg kedvel is, de hogy valakinek igazán fontos lennék? Nem bírom elhinni. Nem igazán tudtam megnyílni az elmúlt három év alatt, és ennek több oka is van. Egyrészt, az amúgy is introvertált személyiségem, másrészt pedig a hetedikes kezdeti nehézségek. Higgyétek el, épp elég trauma volt az, hogy a kollégiumot meg kellett szoknom és be kellett illeszkednem, nem sok időm és főleg energiám maradt arra, hogy az osztálytársaimmal is elmélyítsem a kapcsolataimat. Persze, jópár lánnyal jóban voltam, sokat beszélgettünk meg hülyéskedtünk, de kb. itt megakadt a dolog, mivel azért nagyjából kialakultak a csoportok, és én sok szék közül a pad alá estem. A nyolcadik szerintem viszonylag jó év volt, akkor egész sok emberrel tudtam beszélgetni, próbáltam nyitni, mert tudtam, hogy nekem kell változtatni. Aztán tavaly megint elég hullámzósra sikerült az év, novemberben például egy komolyabb rossz időszakon estem át, akkor nagyon úgy éreztem, hogy senki sem szeret, és teljesen egyedül maradtam. A sozbatársaim segítségével aztán sikerült túllendülnöm a mélyponton, és kicsit pozitívabban tekinteni a dolgokra. Rájöttem, hogy az emberek igenis elfogadnak és kedvelnek engem, és nem tartanak teljesen hülyének. Mindez persze nagyon szép és jó volt, de nekem még mindig hiányzott / hiányzik egy olyan ember az osztályomból vagy akár az évfolyamomból, aki  - hát nem is tudom megfogalmazni - akinek nem csak egy vagyok a sok közül, akinek kicsit is számítok, akinek nem csak huszadszorra jutok eszébe, szóval akinek tényleg fontos vagyok. Elég nehéz írni erről, még a gondolattól is rosszul vagyok, hogy mi lesz szeptembertől. Még azt sem tudom, ki mellett fogok ülni. Ez az ülésrend vicces dolog, minden évben összeveszik egy-két ember vagy épp két eddig nem olyan jóban lévő lány nagyon összebarátkozik, és így mindig maradnak páran padtárs nélkül. Ekkor jövök én, a megmentő, aki egyrészt lány (valamiért még mindig nem túl fényes a két nem kapcsolata az osztályban, bár ez azért már sokat fejlődött) másrészt meg annyira azért nem vagyok rossz parti, mert lehet velem beszélgetni, meghallgatok mindent, de ha kell csendben is tudok maradni, általában segítőkész vagyok bármilyen dolgozatnál vagy feleletnél, és néhanapján még az írásom is olvasható. Én meg igazából bárki mellett elüldegélek, könnyen alkalmazkodom, csak tudjátok, azért nem az igazi. Tehát hétfő reggel kilencig még ezen is filózhatok, hogy vajon ki mellé repít ebben az évben a sors (: Tippjeim vannak, de ki tudja, bejönnek-e. Aztán, hogy az év hogy alakul majd? A franc sem tudja. Azért remélem, jól ki fogok jönni a lányokkal, és úgy titkon vágyom arra, hogy idén jobban érezzem magam a bőrömben. Tudom, hogy ezért rengeteget kell dolgoznom nekem is, de asszem most készen állok a kihívásra. Dehogy, egyáltalán nem állok készen. Igazából legbelül úgy nyüszítek, mint egy kiskutya, hogy szeressetek egy kicsit. De néha muszéj keménynek lenni. A görcsös zokogást meg meghagyom az éjszakákra, amikor nem tudok elaludni. Mint amilyen a tegnapi is volt. Húú, nem kívánom azokat az estéket senkinek, amikor egy szimpla daltól is fojtogat a sírás, és amikor kitör belőled, nem tudsz ellene tenni semmit. És ilyenkor nem tudod megfogalmazni magadban, hogy miért is sírsz, talán siratod a múltat, vagy sajnáltatod saját magadat, vagy tényleg ennyire aggódsz a jövőtől? Eszméletlenül ijesztő az egész, ez is viszonylag új szokás egyébként nálam,a tinédzser dolgaim mostanában kezdenek kicsúcsosodni. Elviselni egyre nehezebb, nem csak a környezetemnek, hanem most már nekem is. Én tényleg megpróbálok túlélni és erősnek lenni, de gondolom tudjátok, ez egyáltalán nem egyszerű. Mindenesetre, ha egyet kívánhatnék így nyár végén, az az lenne, hogy az erő legyen velem (:

Eszméletlenül hihetetlen, mennyire kavarognak bennem a különböző érzelmek. Komoly konfliktusokat vívok meg saját magamban, aztán átmegyek egy ötéves ovódás értelmi szintjére, majd átfejlődök egy tipikus, tizenéves, nyávogó rajongólánnyá, aztán   félórás német monológot nyomok le gondolkodás nélkül, elalszom a fáradtságtól, majd úgy érzem, mintha én magam lennék az energia. Nem tudom mi van velem, igazából így még sosem voltam.  Próbálnám magam kielemezni, de minden egyes gondolatom olyan rövid ideig tart, hogy teljesen összezavarodtam. Nem értem saját magamt, és ez megrémít. 
Egy valami viszont biztosan nem változott, és ez a lustaságom. Egyszerűen már saját magamra is haragszom, amiért az utóbbi időben ennyire végtelenül lusta és halogatós lettem. Persze, könnyű másokra fogni, de egyre inkább kezdek ráérezni, hogy erre alaposan rásegített a kolesz is. Azt hinné az ember, hogy ott mindenki egy tündérke lesz... vagy legalábbis a szüleim ezt hitték. Mindenesetre hatalmasat kellett csalódniuk bennem. Már megint. Egyrészről belőlem még a rendnek a legkisebb szikrája is hiányzik. Eszeveszetten kupis tudok lenni.  megintcsak a szüleim véleménye szerint. Szerintem a kortársaimhoz képest teljesen átlagos a kupimennyiségem és minőségem, a földön például általában nincs semmi. Meg amúgy is én ez a dugiban rendetlen vagyok, tehát csak a szekrényekkel meg az ágyneműtartómmal kell vigyázni. És akármilyen hihetetlen, én ilyenkor mindent megtalálok, amire szükségem van. Bezzeg amikor valamilyen vendég miatt vagy csak úgyamúgy rendet kell raknom, háromszor fel kell túrnom mindent, mire megtalálom azt, amit kerestem. Igen, lehet, hogy ezt egyeseknek nehéz megérteni, de én így érzem jól magam.. Jelen pillanatban. Nyílván más lesz majd a helyzet húszévesen, harmincévesen és később is. Nem kell megijedni, a férjem (ha lesz) nem fog a gyerekem (ha lesz) koszos pelenkái között aludni. Meg semmi ilyesmi. Egyszerűen nekem szükségem van arra, hogy a dolgaim körülöttem legyenek, és szükségem van arra is, hogy ha úgy tartja kedvem, akkor a könyvet csak ledobjam az ágyam mellé, és ne szépen visszahelyezzem a könyvespolcomra becsukva, könyvjelzőmentesen. Ami meg a halogatást illeti, az egyértelműen a koliban és a gimiben ragadt rám. Mivel addig ilyen dolgokkal, mint a tanulás nem igazán foglalkoztam, így nem kerülhetett előtérbe ez a problémám. Tizenhárom éves koromig abban a tévhitben éltem, hogy én szorgalmas és dolgokat időben megcsinálós vagyok. Aztán egészen egyszerűen, szembeköpött a valóság. Hetedikben úgy szeptember végéig tudtam azt tartani, hogy délutánonként tanulgattam, megírtam az írásbeliket, elolvastam, amit el kellett. Azóta meg? Huhúú, emberek, néha tényleg úgy érzem, hogy átestem a ló túloldalára. Képes vagyok mindent az utolsó utáni utáni pillanatra hagyni, és ezt már sokkal nagyobb problémának tartom, mint a rendetlenségemet. Egyszerűen lassan felőrli az életem, ha továbbra is szünetekben meg első óra előtt hullafáradtan próbálom megtanulgatni a törit meg megírni egy német fogalmazást. És igen, valószínűleg az édes-drága osztálytársaim ezt rohadtul nem fogják jó szemmel nézni, és megint agyonhallgathatom ,hogy mekkora stréber vagyok, mert megvan a házim. Ja, bocsánat....ha nekik ez a stréberség, akkor egészségükre. De én inkább megpróbálok egy kicsit visszaszerezni a szorgalmamból, mert valószínűleg mégiscsak segíthet valamennyit az a házifeladat, ha már ennyire feladogatják. Szóval, én próbálkozni fogok. Oké, kivéve a matekleckéket. Nem azért, mert nem tudnám megcsinálni. Hanem mert semmi értelme, mivel az óra első húsz perce mindig arra megy el, hogy azokat a feladatokat oldjuk meg. Na jó, talán néha még arra is ráveszem majd magam. A fő az elszántság (:

Furcsa érzés, mikor az egész családod komplett idiótának néz. Igazából kívülről tényleg vicces lehet minden, amit mostanában művelelek, de a lelkemnek akkor sem épp a legjobb érzés, hogy a családom ennyire semmibe veszi tinédzserkori álmaimat és hülyeségeimet. Oké, szegények kicsit tényleg túl sokat kaptak mostanában az eszméletlen rajongásaimból, mert évközben azért ennek a nagyobb részét a koleszos szobatársaimra zúdítom. Csak így nyáron, mikor elszigetelve élem az életemet a nagyvilágtól (ennek több oka is van, majd egyszer részletesen), mégiscsak szükségem van arra, hogy valakire rázúdítsak mindent. És telefonban meg msnen mégsem ugyanaz a dolog, tehát ilyenkor mindenki kap rendesen, akivel találkozom. Teljesen mindegy mennyi időre, ha csak egy órácskára is futunk össze, biztos, hogy úgy távozik, hogy legalább kétszer hallja valamelyik síugró, Harry Potter színész, vagy legújabban valamelyik 1D tag nevét. Gondolhatjátok, akkor a szüleim és az öcsém mennyit kapnak ebből. Főleg az öcsémre szeretem zúdítani a dolgaim, mert egészen viccesen tudja fogadni őket. Igazából vannak furcsa fintorai meg eléggé szarkasztikus mondatai, amiket nem tudok komolyan venni, és így mindig elvicceljük az egészet. Meg, őt könnyű meggyőzni arról, hogy igenis érdemes szeretni azt, akit én szeretek. Tom Feltonnál például elég volt elejteni  azt, hogy szereti az Arsenalt, és már nem nézett rám olyan csúnyán, amikor róla kezdtem beszélni. A síugrásra még könnyebb volt rászoktatni, és végülis még kedvenceket is normálisan tudott választani. Tehát, mondhatjuk azt, hogy öcsémmel elég jól jártam (: Igazából ahhoz képest, hogy az én szempontomból ez egy tök hülye leosztás (mármint a nővér - öcsike), és egész kiskoromban egy nagy, erős, mély hangú, és helyes haverokkal rendelkező bátyra, vagy egy szép, okos, szerethető és támogató nővérre vágytam, tényleg nem panaszkodhatom. Két év van közöttünk, ő most tizenhárom éves. Ez elég vicces, mert ő is mostanában kezd kamaszodni, és hát...két dudás egy csárdában...Azt gondolná az ember, hogy folyton marakodunk. De, nem tudom, ez pozitív vagy negatív dolog-e, öcsém elég erősen hallgat rám, és általában nem ad okot a vitákra. Az esetek nyolcvan százalékában rögtön belemegy abba, amit én szeretnék, tíz százalékban meg tudom győzni, annyira meg vagyok kompromisszumképes, hogy a maradék tíz százalékot is kezelni tudjam. Amennyire én irányító típus vagyok otthon, és mindig megmondom a tutit, öcsém annyira csendes és visszahúzódó, szóval igazából jól megvagyunk. Szeretek vele beszélgetni, mert tök érdekes gondolatai vannak a világról, és mert ő az egyetlen, aki megérti, amikor kiborulok mondjuk valamelyik drágalátos szülőmön. Szeretek a közelében lenni, mert egyszerűen mindig meg tud nyugtatni, ő sokkal kevésbé idegesíti fel magát dolgokon (oké, ez azért mostanában nem mindig van így, a hormonok egészen beindultak), és még azt is imádom benne, hogy bárhol vagyunk, nekem kell megszólalnom, vagy amikor mondjuk anyuék ismerőseivel beszélgetünk, általában az ő élettörténeteinek és elképzeléseinek ismertetése is az én feladatom lesz. Sokan, köztük a volt tanáraim, azt mondják, hogy elnyomom őt. De szegények annyira nem látnak a felszín alá. Én soha egy szóval nem mondtam öcsémnek, hogy ugyanabba a gimnáziumba jöjjön, mint én. Ez az ő saját döntése volt, és ha ő így döntött, miért ne támogathatnám ebben? Ugyanúgy azt sem én találtam ki, hogy járjon el kézilabdázni, hogy kezdjen el angolul tanulni, vagy hogy a Muse legyen a kedvenc zenekara. Ezek mind az ő elképzelései voltak, és én büszke vagyok rá ezekért a döntésekért. Az egyetlen, amibe néha belekontárkodom, az a baráti köre, de oda is csak ilyen " ezzel a hülyével nehogy szóbaállj" szinten. Mivel falun vagyunk, mindenki ismer mindenkit, és pontosan tudom, hogy melyik az a társaság, amit, ha jót akar, akkor érdemes elkerülnie. De itt sem erőszakoskdom, vagy megfogadja amit mondok, vagy nem. Szóval, örülök, hogy ilyen testvérem van, és örülök, hogy itt vagyunk egymásnak jóban-rosszban. Azért ezt a bejegyzést nem fogom megmutatni neki, nehogy itt túlzottan beleélje magát a dolgokba, vagy teljesen hülyének nézzen. Maradjon ez a mi titkunk (: 

Látjátok, ez hiányzott nekem. Az eső esik, a szél fúj, a hőmérséklet húsz fok alatt van, és csodák csodájára sokkal jobban érzem magam. Enyhült a szorongás a gyomromban, amit az elmúlt napokban folyamatosan éreztem, sokkal kedvesebb és elviselhetőbb lettem, felszabadultam, és megkockáztatom, most már majdhogynem ahhoz is kedvem lett, hogy szerdán beslattyogjak a koleszba, és újra bedaráljon a mókuskerék. 

Egyébként, megdöbbenve, és enyhén sokkolva éreztem magam, mikor kiszámoltam, hogy ez már a nyegyedik évem lesz, amit kollégiumban töltök. Elképesztően soknak tűnik, de még mindig nem érzem úgy, hogy ne érhetnének váratlan dolgok ezen a téren. Az összepakolás ilyenkor például mindig egy kész rémálom. Az a lényeg, hogy előkészítek magamnak egy bőröndöt, meg pár utazótáskát és zacskót mellé, hogy még véletlenül se kelljen otthon hagynom semmit amiatt, hogy nem fér bele a táskába. Előveszem a listát, amit már napok óta írok, hogy nehogy itthon hagyjak valamit. És elkezdek pakolni. Csak pakolok, pakolok és pakolok, azt sem jegyzem meg, mit hova teszek, csak automatikusan rakom a már előre odakészített dolgokat. Néha a szüleim megzavarnak, hogy ugye nem felejtettem el ezt vagy azt, vagy hogy a cipőket ne biztos, hogy a frissen mosott ruháimra kellene tenni, illetve, hogy azért úgy pakoljak, hogy a kocsiba beférjünk. Ezzel azért nem szokott gond lenni, általában nem nekem van a legtöbb holmim a szobában. Szóval, kisebb nagyobb-balesetek és izzasztó fizikai feladatok (annak a párnának még be kell férnie. nem érdekel, hogy nincs már hely neki, akkor is betuszkolom), összeáll a kupac. Amit aztán be kell cipelni a kocsiba. Nagyjából ilyenkor szokott eszembejutni, hogy mi az, ami még hiányozni fog, és a listámra sem írtam fel. Ők jönnek velem a kézitáskámba, ahol egyébként a pénztárcámon és a telómon kívül azok a papírok vannak, amik kellenek a beköltözéshez. Gyorsan beülünk a kocsiba, és mielőtt még meggondolhatnám magam, hogy mégiscsak a kék papucsomat is be kellett volna tenni, nem csak a rózsaszínt, addigra már ezerrel Győr felé száguldunk. Útközben persze eszembejut, hogy a hajgumikat száműztem a kell kupacból, de ez még megoldható problémának tűnik, elvileg mégiscsak többszáz lánnyal élek együtt. Mire odeérünk, sikerül magam megnyugtatnom, hogy minden rendben lesz. Beállunk a hosszú sorba anyuval, addig öcsém és apu cipelik azt a milliárdnyi cuccot, amit összehalmoztam (ilyenkor már soknak tűnik). Mikor végre odajutnánk, hogy rendezzük a dolgokat, meghalljuk az első kérdést, hogy hoztuk-e az orvosi igazolást. Az első két perc értetlenség után (kellett hozni orvosi igazolást? tanár: de hát ott volt a papíron. anyu: én ugyan nem láttam) anyu alkudozni kezd, hogy ugye az megfelel holnapra is. Meg hát. Akkor aput már beszervezzük, hogy holnap munka után beugrik hozzám az igazolással. Elrendezzük a papírokat, és megkérdezem, kis naivan, hogy ugye az lesz a szobám, amit év végén megbeszéltünk. Nos, ez még egyik évben sem jött be. Mindegy, szó nélkül lenyelem az újításokat, elbattyogok az ügyeletes lakhelyem felé. Itt két variáció lehetséges: vagy van ott már valaki, akinek a nyakába ugorhatok és együtt visítozhatunk percekig (szüleink legnagyobb örömére), vagy nincs még senki, akkor elfoglalhatom a legjobb ágyat, és várhatok arra, hogy valaki a nyakamba ugorjon. Ilyenkor még babonából nem pakolok ki semmit. Mikor már anyuék látják, hogy elboldogulok valahogy, szépen lelépnek a színről, mi pedig pakolás közben végigbeszéljük az időt. Félúton megakadok, és rájövök, hogy .... 1. verzió: nem hoztam pizsamát (nyolcadikas történet). 2. verzió: nem hoztam törülközőt (tavalyi sztori). Azok után, hogy agyonátkozom magam a hülyeségem miatt, természetesen kapok valakitől kölcsönbe dolgokat, anyuéknak meg meg sem merem említeni a történteket (ők háromszor elmondták, hogy mindent alaposan gondoljak át). a Pakolás után aztán meg nincs megállás, kifulladásig beszélgetünk a nyárról, nevetgélünk, és olyan vidámak vagyunk, mint ritkán szoktunk (: Valamikor az éjszaka közepén eszünkbe jut, hogy nekünk holnap iskolába kellene menni, de valahogy ez minket akkor még nem zavar....reggel már annál inkább (: 

Olyan érdekes, mert azt a tényt, hogy kollégista vagyok, mindenki lereagálja valahogy. Ha egy másik koleszosnak említem meg, egyből lesz beszédtémánk, és hihetetlen, milyen sztorikat tudunk megosztani egymással. Illetve ráébredhetek, hogy mennyire jó, hogy nálunk minden szobához tartozik fürdő, és hasonlók. Ha egy nem koleszos korombelivel találkozom, akkor szintén adott a beszédtéma, hihetetlen, mennyire érdeklődőek az emberek, amikor ez jön elő. Mindenki kíváncsi, hogy bírom, jó-e, szeretem-e. Az idősebbek pedig szinte minden esetben az ő régi koleszos történeteikkel jönnek elő. Ezekre egyébként nagyon érdemes odafigyelni, mert hihetetlen például, nagypapámnak is milyen kóteres dolgai vannak. Egyre inkább kezdek ráébredni, hogy mennyire szeretem én ezt az egészet, és mennyit segített nekem abban, hogy az legyek, aki most vagyok. Rengeteg önállóságot szereztem, új tapasztalatokat, talpraesettebb lettem, nyíltabb, és új ismerősöket és barátokat találtam. A kolesz nekem abszolút jót tett, és most már egyáltalán nem bánom, hogy emellett maradtam. Nem mondom, az eleje istentelenül nehéz volt. tizenkét évesen belecsöppenni ebbe a világba, önbizalom nélkül, félénken, ismeretlenekkel körülvéve....mondhatjuk, hogy nehéz feladat. De ezen a részén már túlvagyok, és így utólag, örülök, hogy akkor ilyen erős voltam, és nem adtam fel (: Mert mondhat bárki bármit, a KÓTER JÓ :D