A mai éjjel évek óta az első volt, amikor úgy tudtam nem feltétlenül pozitívat álmodnik, hogy reggel emlékeztem is rá. Ráadásul egyszerre kettőt is. Hihetetlen, de az este tízkor betermelt kukorica tényleg megteszi a hatását, ha szeretnék egy kicsit rosszabbat álmodni. El sem tudjátok képzelni, mennyire selejtesnek érzem magamat amiatt, hogy sem rendszeresen visszatérő álmamim nincsenek, és a rossz álmok is nagy ívben elkerülnek az esetek kilencven százalékában. Na, nem mintha tele lennék boldog álmokkal. Inkább olyan semleges az egész éjszakai életem. A dolgok csak úgy történnek, én meg sodródom az árral, fel sem igazán fogom az eseményeket, csak ha néha utólag végiggondolom, hogy mi történt velem, amíg az álomfelhőben úszkáltam. De tegnap végre megtört a varázs, és elsőre sikerült egy remekbeszabott világvégét rittyentenie az agyamnak (és most megcsillogtattam szókincseim legízesebb darabjait. ígérem, nem lesz ilyen gyakran). Nagyon érdekes volt az egész, mert igazából egyáltalán nem ijedtem meg, sőt inkább ilyen megváltásnak éreztem az egészet. Egy budapesti parkban gyűlt össze rengeteg ember, senkit sem imsertem, de a célunk az volt, hogy hullócsillagokat nézzünk. Hihetetlen volt. Először csak egy-két csillag hullott lefelé, aztán egyre inkább azt éreztük, hogy valami nincs rendben, mert egy idő után több száz csillag hullot lefelé. A csillagok egyre csak hulltak, hulltak, mindent beborítottak fénnyel, és valami olyasmi hangot hallottunk, mint mikor a repülő motorjai beindulnak, csak sokkal-sokkal hangosabban. És éreztük, ahogy csillagok hullnak ránk, és valahogy éreztük, hogy nem csak ránk, hanem az egész földre, és egyszer csak elsötétült minden, teljes filmszakadás...és felébredtem. Ez volt egyébként a nagy szerencsém, különben nem hiszem, hogy emlékeznék erre az álmomra. Annyira valóságos volt... és valahol igazából megbékélnék azzal a tudattal, hogy így lesz majd vége a világunknak. De gondolom erre az esély meglehetősen kevés. A másik álmomban egyébként semmi említésreméltő nem történt, igazából a semmin veszett velem össze anyu (ami mostanában gyakran előfordul), és természetesen ismételten én voltam a hülye. Komolyan, már kezdek hozzászokni. És ezek után csodálkoznak (mármint a szüleim), hogy nincs önbizalmam, és mindig azt hiszem, hogy én rontottam el  a dolgokat. Annyira vicces, mert elméletben olyan tökéletesen tudják, hogy mit kell csinálni, meg hogyan, aztán mikor a gyakorlatra kerül a sor, akkor teljesen elbénázzák. Kicsit olyanok, mint én tesiórán. húszperces előadést tudnék nektek arról tartani, hogy hogyan is kell kötelet mászni, hogy kell tartani a kezed, milyen mozdulatokkal kell felfelé menned, vagy hogy épp a kislabdadobásnál mire kell figyelned, de mikor arra kerül a sor, hogy nekem kellene valamit bemutatnom, úgy kell kepesztenem a hármasért is. Na jó, nem mindenből, de speciel a fent említettekből és a fekvőtámaszokból bizony nem épp a legfigyelemreméltóbb a teljesítményem. Valahogy a mellizmaim meg a karizmaim nem szeretnek engedelmeskedni nekem.  A tesi kiskorom óta hatalmas kihívás, én nem erre lettem teremtve, de Isten látja lelkemet, rendesen igyekeztem magamból mindig kihozni a maximumot. A bejárati ajtó mesélhetne róla, hány hónapig estem neki folyamatosan, amikor minden egyes este legalább fél órát azzal töltöttem, hogy megtanuljak kézenállni. A fejállással is hasonló volt a helyzet, komolyan, a matracok is sokmindent túléltek már. Délutánonként néha bekéredzkedtem a tesiterembe a tornásokhoz, hogy legaláb egy négyes szintre feltornázzam a szekrénytudásom. Nálunk általánosban nagyon nagy hangsúlyt fektettek a tesire (amit egyébként nem éreztem nagyon értelmesnek, de nem vitatkoztam a tanárral, mert úgyis tudtam, hogy értelmetlen), és mivel én mindig a maximumra törekedtem, hajtottam rendesen az ötösért. A gimi aztán kellemes váltás volt, és azóta csak egy-két problémás dolog van, de egyébként kicsit jobban megy minden. Ettől függetlenül abszolút nem szeretem a tesit, és soha nem is lesz a kedvenc tantárgyam, azt hiszem (:

Épp azon gondolkodom, mennyire lehettem megbotránkoztató jelenség, amikor egy szál pólóban és bugyiban (mert normális ruhát felvenni ilyen melegben felesleges és lehetetlen) kitipegtem apu pár régi simpson családos boxeralósjával és egyesével kidobtam őket a kukába. Remélem, két napig ezen fog csámcsogni a fél orvosi rendelő (főleg az öreg nénis fele), és két hét múlva azt hallom vissza a fodrásztól is, hogy milyen kis gonosz lélek vagyok, hogy a (természetesen csak a kreatív nénik és bácsik képzeletében létező) expasijaim alsónadrágait kidobom a kukába. Na de mindegy is. Ez még úgyis jobb lenne, mint ami most megy, hogy konkrétan szétutálják a fejem, mert el mertem menni hatodik után az ország egyik legjobb gimijébe, és ki mertem jelenteni, hogy ott pár hónap alatt többet tanultam, mint az itteni iskolában a hat év alatt. És hogy én milyen nagyra tartom magam a semmire, és hogy fele olyan okos sem vagyok, mint azt én hiszem. Mindegy, érzékeny lelkem már képes feldolgozni ezt az egészet, és próbálom nem úgy kezelni a dolgokat, hogy még rosszabb legyen nekem. 

A hétvégém egyébként egészen kaotikusnak és bizarrnak mondható, ha így visszatekintek rá. Sok dolgomat nem értik az emberek és csak értetlenül néznek, de az egyik legfurcsábbak közé tartozik velem kapcsolatban, hogy félek a kisbabáktól. Nehéz megmagyarázni ezt az érzést. Nem olyan félelem, hogy úristen, meg fog harapni, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak teljesen tehetetlennek érzem magam, ha kettesben hagynak egy kisbabával, akkor meg pláne, ha a kezembe nyomják. Olyankor ahogy csak lehetőségem van rá, visszaadom, mert egyszerűen rettegek attól, hogy elkezd sírni vagy leejtem véletlenül, és valami baja esik. Ez nem jelenti azt, hogy nem szeretném őket, kifejezetten aranyosak, és édesek, és tényleg imádom őket... a megfelelő távolságból. Ezzel annyi probléma nem is lenne, mert öcsém babakorában két éves voltam mindössze, de az elmúlt három évben két unokatestvérem is született. Mindketten lányok, tündérien szőkék és édesek, de. Kisbabák. Az elején még volt ezzel kapcsolatban egy  rövid konfliktusom apuval, aki ezt az egészet nem értette meg, de anyu rögtön a pártomra állt, mert elmesélte, hogy fiatalkorában ő is hasonlóan érzett. (Ez legalább annyira megnyugtatott, hogy nem csak én vagyok félrekötve. ) A családban is voszonylag jól fogadták a dolgot, a kislányok szülei például a mai napig rettentő megértőek és mindig úgy viszonyulnak hozzám, ahogy nekem jó. Viszont a nagyszüleim nem igazán rajonganak ezért a tulajdonságomért, főleg, hogy nekik most a kiscsajok a világ közepe, és aki nem isteníti őket és tartja őket a világ legszebb, legokosabb és legtehetségesebb gyerekeinek, az nem is ember. Úgyhogy vigyázzatok, ha egyszer összefutnátok velük (: Tehát egy kicsit most mindenhol én vagyok a feketebárány. Öcsém meg nagyon ravasz, mert ő fiú, és tőle annyira nem várják el, hogy bügyörögjön a lányokkal, pedig ő még nálam is kevésbé van megbékélve ezzel az egésszel. Szóval. Arra szerettem volna kilyukadni, hogy a hétvégén meglátogattak nagybátyámék a két unokatesómmal (akikből az egyik a fent említett kislány) és mamámmal együtt. Ez ugyan azt is eredményezte, hogy én egy szűk és rövid, egyszemélyes kanapén aludtam öt-hat órákat a nappaliban, mivel az utolsó tévéző éjjel kettőkor ment be aludni, az első pedig reggel hétkor vagy jobb esetben nyolckor kelt, és hogy alig tudtam a gépemhez jutni, mivel a kisbaba és szülei foglalták el az én szobámat, hanem azt is, hogy mamám, a kislány és én egy házban töltöttünk el három egész napot. Ez meg engem két részről is kikészített idegileg. Egyrészt, én rosszul vagyok az ilyen gügyögős, jajjdecukiédibéditündérke vagy dumáktól 0-24ben. Tényleg kikészítő egész nap azt hallgatni, ahogy a mamám eltorzított, magas hangon, PÖSZÉN értelmetlen dolgokat magyaráz annak a kislánynak. Ez a sok olyan nagyszülő-dolog egyike, amit nem érthetek meg. Sokáig apu azzal vádolt, hogy csak féltékeny vagyok, de miután rámutattam, hogy én annak örülök a legjobban, ha a nagyszüleim nem körülöttem ugrálnak, és hogy érdekes módon nem kizárólag azokban az esetekben irritál ez, ha az én nagyszüleim az én unokatestvéreimmel csinálják ezt, hanem úgy általában. Másrészt pedig, ha százszor nem hallottam mamámtól, hogy "gyere Fanni, nézd mit csinál az Emma" meg "Emma menj oda a Fannihoz" "Emma csináld ezt a Fannival, Fanni vidd el az Emmát ide", akkor egyszer sem. Egyszerűen rámerőltette szegény lányt, mindenképp azt akarta, hogy csak én foglalkozzak vele. Nem volt képes elfogadni, hogy szeretem én az Emmát, csak a magam módján, és nem úgy, ahogy ő, tehát hiába szeretné, hogy ott gügyörögjek meg becézgessem,nekem ez nem fog menni. És igen, zavart, mert tehetetlennek éreztem magam, és ezt anyuék is látták, csak egyszerűen nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. Annyira nem szeretem, amikor az emberek olyan tulajdonságaimon próbálnak változtatni, amikkel én épp csak megbékéltem. 

De, a hétvégén lassan vége, és ijesztően közeledik az a bizonyos szeptember. Eddig nem igazán gondoltam bele, mit is várok az idei tanévtől. Először is, jó lenne, ha az eléggé ingatag baráti kapcsolataim kicsit biztosabb lábakra állnának, valahogy ezt tudnám értékelni. Aztán, ez lesz az az év, amikor faktokat kell választanunk, ami tulajdonképpen életem második nagy döntése lesz, olyan döntés, ami elég erősen kihat majd a jövőmre. Valamikor a félév környékén fogunk németből nyelvvizsgázni, ami az első komoly próbatételem lesz ebből a nyelvből. Amellett, hogy járni fogok magyar és német színjátszóra, el szeretnék kezdeni egy harmadik nyelvet, és sportolni is. Angolból is kellene különórákra is járnom, hogy a nyáron vagy ősszel abból is legyen valami nyelvvizsga-szerűségem. Lesznek új tantárgyaink, visszajön a biosz, amin nem ártana figyelnem, ha tényleg érettségizni szeretnék belőle....szóval nem lesz egy egyszerű év, az biztos. Igazából, most nem várom annyira. Nem hiányzik az állandó nyomás, a rengeteg írás...oké, a tanulás maga egy kicsit hiányzik. Ne nézzetek hülyének, nem a magolás meg minden, csak hogy egy kicsit többet járassam az agyam, hogy legyenek olyan sikerélményeim, mint amikor rájövök egy kémiai összefüggésre vagy kijön egy matekpélda. És a kolesz - eszméletlenül fura kimondani -  szintén hiányzik. És a lányok. És a színjátszós közösség. És Győr. Nem lesz ez olyan rossz azért (:

Azt mondják az okosok, hogy arról ne igazán beszéljünk és írunk, amihez nem értünk. Mindez szép és jó, de ha ez a valami befolyásolja az életemet is, ráadásul egyáltalán nem olyan módon, ahogy én szeretném, akkor azt hiszem, igenis jogom van ahhoz, ha a magam módján is ugyan, de írjak erről. 

És azért azt sem mondhatom, hogy semmit sem konyítok a politikához. Sajnos, valami miatt nálunk valamikor úgy tizenhét-tizennyolc éves korunkban adnak először tájékoztatást arról, hogy mi is folyik ma Magyarországon (ha jól informáltak, töriórákon azért remélhetőleg lesz erről szó). Ha annál fiatalabb vagy, maximum a hírekből, a szüleidtől, és egyéb helyekről informálódhatsz. De ha megkérdezik tőled, hogy mi tartozik az alkotmánybíróság feladatai közé, szerintem azért erősen bambulsz, keresgélsz egy darabig az emlékeid között, majd rájössz, hogy nem, ilyenről tényleg nem tanultam. Tavaly részt vettünk egy európai uniós csapatversenyen, és mivel a csapatban én voltam az egyedüli, akit tényleg érdekelt a téma, és egy semmittevős hétvégémen még időm is volt, elég rendesen belemerültem a témába. Egy mappában ott csücsül kb. harminc-negyven oldal saját kézzel kijegyzetelve, és a szüleim HVGit is előszeretettel lapozgatom azóta. Bár a tudásom eléggé sekélyes, azért szerintem többet tudok erről az egészről, mint egy átlagos korombeli. Legalábbis itt Magyarországon. Mivel Európa több országában is van középiskolában olyan óra, ahol ilyenekről tanulnak. (Most hirtelen nem jut eszembe a neve. Ajj. pedig régebben tudtam). Na mindegy. Nem is ez a lényeg, bár ez is megérne egy misét. 

Amiről igazából írni szerettem volna, az a mostani oktatási reformok, vagy micsodák. Egyszerűen hihetetlen, miket lehet olvasni. Egyik döbbenettől a másikba esem, és nem tudom elhinni, hogy komolyan elhiszik egyesek, hogy ezzel valamit is meg tudnak oldani. Aztán, mire rájöttek, hogy nem mindenkinek tetszik, amit kitaláltak, kezdik a mentegetőzést. Annyira látszik az egészen, hogy csak nem tudnak egy épeszű rendszert kialakítani, és helyette jönnek ezek a pótcselekvések, amiknek meg aztán tényleg nem sok értelmük van. Egyrészt, nem tudom, miért nem lehet hozzáértő embereket odaállítani. Nekem ne magyarázzák be, hogy nincsenek okos emberek az országban, biztos olyanok is vannak, akiknek a narancssárga a kedvenc színük, szóval nem hiszem, hogy ezzel lenne a baj. Másrészt, nem hiszem el, hogy az ezeken a fenomenális ötleteken dolgozó embereknek nincsenek iskoláskorú gyerekei, vagy nem emlékeznek a saját gyerekkorukra. Harmadrészt meg, ennél sokkal nagyobb problémái is vannak az országnak, sőt, az oktatásnak is, nem hiszem, hogy azzal kellene ennyit foglalkozni, hogy tanulhat-e a gyerek angolul elsőben, vagy nem. Egyébként, miért ne tanulhatna? Annyira vicc kategóriába esik ez az egész. Meg amennyit a szünetekkel szórakoztak. Igen, azzal egyetértettem, hogy a nyári szünetből el lehetne csippenteni egy kicsit a téli szünet javára (igazán botrányos, hogy mostanában már a másfél hetes karácsonyi szünetnek is örülni kell). Ha megnézzük, Magyarországon az egyik leghosszabb a nyári vakáció, viszont az összes többi pihenőnk hossza azért az átlag alatt van. És igen, ez engem zavar. De ennél nagyobb hülyeséget, mint hogy az amúgy is rövid őszi és tavaszi szünetet  kurtítsák tovább...elképzelni nem tudok. Most nem ezért, vagy azért, de hogy egy gonosz példával éljek, hát hogy fogja így elvinni a milliókat kereső politikus a gyerekeit tavasszal vagy ősszel a Bahamákra, vagy Dubaira? Sehogy. Szegény gyerek örülni fog, hogy otthon lehet egy kicsit, és nem kell a suliban gubbasztania. 

Igen, jogos a kérdés, hogy hogy a francba jövök én ahhoz, hogy ilyenekről írjak és véleményt alkossak? De könyörgöm, ez az egész elméletileg rólam, rólad, rólunk szól. Nem Orbán Viktorról, nem Hoffmann Rózsáról, nem Fideszről és MSZPről, hanem rólunk, diákokról, akiknek a feje fölött olyan döntéseket hoznak, amikről semmit nem sejtenek. Abba már bele sem merek gondolni, hogy hányszor fognak még változtatni az érettségi követelményeken, mire én odakerülök, és az egyetemen hány milliárdnyi problémám lesz a legújabb rendeletek miatt. 

Sok mindent gyűlölök magamban, és érzem úgy, hogy változtatni kellene rajta, többek között azt is, ahogy hozzáállok az emberekhez. Egyszerűen nem tudom elhinni, ha valakinek tényleg szimpatikus vagyok. Alapjáraton úgy vagyok bekódolva, hogy mindenkiről, aki nekem szimpatikus, úgy gondoljam, hogy a, le se szarja a pici fejem b, rendesen és teljes szívéből utál. Ez elég kellemetlenül tud jönni, ha véletlenül arra kerülne a sor, hogy beszélgetnem kell ezekkel az emberekkel. Higgyétek el, szörnyű érzés, hogy még a legnagyobb témázás közben is az jár a fejedben, hogy "jajj, biztos teljesen hülyének tart" meg " ezt nem kellene mondanom, mert tuti idiótának tart majd". És pont emiatt a gondolatok miatt nagyon nehezen tudom leengedni a falat magam körül, és megmutatni, hogy milyen vagyok valójában. Még itt, írás közben is sokszor végiggondolom, hogy mi az, amit le szeretnék-e írni, van-e annak egyáltalán bármiféle értelme, és hogy kell-e nekem az, hogy utána értetlenül nézzetek rám. Bár itt azért gyorsabban megoldom a dolgokat, mert fogom magam, nem nézek oda, nem olvasom el újra a mondatokat, és rányomok a küldés gombra. Az esetek kilencvenkilenc százalékban egy-egy elküldött blogbejegyzést soha az életben nem olvasok újra. Még a megírás után sem nézem át, hanem automatikusan rányomok a küldésre. Rossz szokás, gondolom emiatt lehet benne tömérdeknyi apró helyesírási hiba, meg érthetetlenség, de egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy komolyan végiggondoljak mindent. Bár lehet, hogy így jártok sokkal-sokkal jobban, különben harmadennyi hosszúak lennének ezek az írások. 

Na de visszatérve az igazi világba, erősen dolgozom azon mostanában, hogy kevesebb legyen bennem ez a megfelelési kényszer, és képes legyek elhinni, hogy a külvilág nem csak egy szerencsétlen idiótának tart. De, nem tudom, tapasztaltátok-e már, iszonyatosan nehéz tudatosan változtatni az ilyen gondolatokon és érzéseken. Mintha akármennyire próbálnál elhallgattatni egy zenét, de akkor is ott dörömbölne a fejedben. Próbálom magam elengedni, és egy beszélgetés közben nem azon agyalni, hogy mit mondhatok ki és mit nem - de ez eléggé nehéz vállalkozásnak tűnik egyelőre. Mindig Albert Györgyi könyve jut eszembe, amikor arror írt, hogy egyszerűen képtelen volt rávenni magát, hogy elmenjen a boltba és bevásároljon. Hiába tudta az agya egy része, amelyik még tisztán gondolkodott, hogy semmi különös nem vár rá odakint, és teljesen normális dolog bevásárolni menni, a depresszióját nem tudta ez a rész legyőzni. Nem akarok erre a szintre eljutni. Szeretném a kezemben tartani az irányítást, szeretném, ha végre megmutathatnám az ismerőseimnek, milyen is vagyok valójában. És azt meg rohadtul nem szeretném, hogy ezt  - mint a mai fiatalok nagy többsége - alkohollal és egyéb tudatmódosító szerekkel tudnám csak elérni. Szeretnék erős lenni, és magamtól átlendülni ezeken a mélypontokon, amik az iskolaidő közeledtével egyre inkább megjelennek egyre nagyobb hullámokban. De ahogy Kiss Ádám mondaná, Hero vagyok, hős vagyok, majd sikerülni fog. Hát, reméljük a legjobbakat (:

Ha valami engem igazán megdöbbentett a sokéves blogolási periódusaim során, az az volt, ha valaki érdeklődött az iránt, amit írtam, ha valakinek tetszett egy-két leírt gondolatom, aztán meg tényleg lesokkolódtam, ha pár kedvenc blogomat olvasgatva az én nevemet olvashattam, olyan mondatokban, mint " fanninál láttam" "fanni legutóbbi írása után eszembe jutott" és hasonlók.  Amellett, hogy ezek a kis utalások egy kicsit dobtam az amúgy nem túl magas egomon, egyben teljesen összezavartak. Egyszerűen képtelen voltam elhinni az egészet.b Sosem hittem magamban igazán, sosem tartottam magam különlegesnek vagy akármi, ezt a blogot is csak azért csináltam/csinálom, mert semmi mást nem tudok írni. Versekkel próbálkozok néha, de valljuk be, azok rendesen szint alattiak. Mivel pedig problémám van azzal, hogy hogyan fejezzek be valamit, sem a novellákban, sem a regényekben nem találtam meg eddig az én világom. Uhh, de most nem erről akartam beszélni. Hanem arról a két esettől, ami aztán már mindennek a teteje volt számomra, és még mindig nem tudok rajtuk túllépni.  Általában megpróbálkozok mindig valami egyedi szöveget ide oldalra kiírni, mert a sablonos idézeteket már unom, az ilyen sziaa, fanni vagyok szintű pattogás pedig nem az én stílusom. Úgyhogy maradnak azok a félszavak és félmondatok, amiket magaménak érzek. Csak, úgy látszik, ezzel mások is így vannak. Nem tudom, emlékeztek-e rá vagy sem, egyszer ez volt a bal oldali első modul szövege még a dk6o.gp-n. 
 Van egy lány. Tele hatalmas álmokkal. Kételyekkel. Félelmekkel. Aggodalommal. Bizonytalansággal. Érzelmekkel. Hangulatokkal. Hamis mosolyokkal. Igaz mosolyokkal. Könnyekkel. Határozott véleményekkel. Furcsa szavakkal. Iróniával. Gondokkal. Szeretettel. Küzdelemmel. Kitartással. Élettel.. 
Igen, ezt én írtam le, én találtam ki, meg minden ilyesmi. Azért is nem tüntettem fel sehol forrást, mert én magam voltam az. Csak valahol félrecsúszhatott a dolog, valamit nagyon félrenézhettek. Valaki úgy gondolta ugyanis, hogy ez egy idézet. És azóta rengeteg helyen viszontláthatjátok. Facebook adatlapokon, hotdog profilokon, blogokon bemutatkozásként. Sőt, még idézetes oldalakon is, mondjuk két GG idézet között. És ez engem roppantul frusztrál. Mármint, egyrészről megtisztelő érzés, hogy le tudtam írni olyan gondolatokat, amiket mások is a magukénak éreznek, annyira, hogy azt képesek másokkal is megosztani. És nehogy azt higgyétek, hogy az a problémám, hogy a nevem nem szerepel az egész mögött. Isten mentsen. Ide is csak azért írtam le, mert a témába vágott meg nem is tudom. Nem akarok én itt semmit ettől az egésztől. Csak tényleg megijeszt, mennyi mindent el lehet érni a blogolással. 
A másik dolog, szintén hasonló jellegű, de egy kicsit még megdöbbentőbb. Nem tudom, volt-e valaki olyan elvetemült, aki olvasta már a hosszú bemutatkozásom. Ha nem, most itt van, olvassatok bele. Semmi szükség arra, hogy az egészet elolvassátok, igazából egy értelmetlen zagyvasz az egész. Valaki mégis annyira értelmesnek találta, hogy fogta, átalakította a saját életére, pár dolgot megváltoztatott, és felrakta a hotdog profiljára. Ja igen. Egy huszonegy éves fiú. Ööö... igen, ez aztán meg még furcsább. Mármint. Könyörgöm, amikor írtam az egészet, egy tizennégy éves lány voltam. Ő meg jóindulattal is legalább húszéves. Én lány, ő fiú. És ő mégis annyi hasonlóságot talált bennünk (gondolom én), hogy úgy érezte, megéri a fáradtságot, ha egy-két dolgot megváltoztat benne. Annyira bizarrul hangzik az egész, nem? Itt van a hotdog profil, annak, aki azt gondolná, hogy biztosan csak haosnlóan fogalmazunk.  
Nem is tudom, mit mondjak. Ezt a két esetet azért hoztam fel, hogy megértsétek, miért hagytam abba a blogolást egy rövid időre. Igen, többek között ennek is köze volt hozzá. Tulajdonképpen az egyik legnagyobb húzóindok volt azon kívül, hogy nem igazán tudtam miről írni, illetve hogy hiába voltatok naponta százötvenen az oldalon, úgy éreztem, a senkinek írom azt, amit írok.