Ismételten cunamivá duzzadt a lassan kéthavonta felbukkanó fülhallgató-problémám, és nem tudom eldönteni, hogy azért mennek tönkre ilyen gyorsan, mert nem veszek elég minőségi és méregdrága darabokat, vagy mert annyira béna, hanyag és szerencsétlen vagyok, hogy az ötezres fülhallgató is ugyanolyan gyorsan tropára menni. Lényeg a lényeg, a mostani, tipikus 1000 forintos media marktossal is már hetek óta trükközök, először az a fehér kis gumis rész vált le az egyikről, aztán arról simán levándorolt a műanyag is, amit ugye nem hagyhattam, mert úgy már életveszélyes a történet, ezért átraktam arra  a megmaradt gumis védőcuccot, erre most elkezdett arról leválni a rendes műanyag, ami most mindig leesik, de amíg nem veszik el, addig nincs gond, viszont ha egyszer szem elől tévesztem, kezdhetem előről a fülhallgató-hajszát. 

Márpedig fülhallgató nélkül nem élet az élet. Már attól a rosszullét kerülget, ha egyszer úgy kell megtennem a kolesztól a suliig tartó kb. húsz perces sétámat, hogy közben nem nyugtathatom le valamilyen muzsikával. De hogy ez rendszeresen, több egymást követő napon megtörténjen? Ez elképzelhetetlen? Arról ráadásul még nem is beszéltem, hogy amúgy is milyen lehetetlen sorsom van, a drága jack dugó ugyanis most már nem illeszkedik rendesen az édes, tündér, hibátlan, drága, egyetlen samsung telefonomhoz, így csak egy bizonyos szökben elforgatva, az ujjamat odaillesztve hallok egyáltalán valamit. Így tulajdonképpen úgy kell sétálnom, hogy a kezem végig a zsebemben, a telefonomon, a csatlakozónál tartom. Ami télen nem is okoz nagyobb problémát, most viszont, hogy már kabátom, de sokszor zsebes pulcsi sincs rajtam, egyszerűen megoldhatatlannak tűnik az egész. Arról meg ne is beszéljünk, amikor péntekenként még a bőröndömet is magam után kell húznom, akkor az egész logisztikát át kell szerveznem, és abba a kezembe kell raknom a zenegépet, amelyik vállamon a táska van, ami ennek eredményeként egész úton össze-vissza himbálózik, a másik kezemben viszont így legalább tudom húzni miszter bőröndkét. A hab a torta tetején már csak az szokott lenni, amikor olyan pulcsi, nadrág vagy felső van rajtam, amit kétpercenként meg kell igazítanom. Ilyenkor már olyan szinten felmegy bennem a pumpa, hogy ezt elképzelni sem tudjátok. De az egészet meg tudom fejelni még egy fantasztikus dologgal, sőt kettővel. Egyrészt a hatalmas melegben az egész még kilátástalanabbnak tűnik, másrészt, mire végre lecipelem az aluljáró lépcsőjén a cókmókom, ott pont nekiáll a harmonikás bácsi valamilyen jó kis magyar slágernek, ami pont annyira hangos, hogy elnyomja az én csoda zenémet, és én teljesen idegbajosan, és hullafáradtan vonszoljam be magam az iskolába, mikor az egész zenét azért iktattam be egyáltalán, hogy ezt elkerüljem. 

Lehet, hogy ezek égi jelek, és nem kellene ennyire függenem a fülhallgatóktól és a zenétől úgy általában, de az is megeshet, hogy ez is csak a szokásos fanni-jellegemhez tartozik, hogy körülöttem minden ilyen abnormális, zilált és bonyolult, míg mások vígan, és ilyen probléma nélkül tudnak zenét hallgatni utazás közben. Nekem is megtaníthatnák, hogy megy ez egyébként, mert ha így folytatom, még a végén tényleg az elromlott fülhallgatóimból eszkábált kötélre fogom felakasztani magam. (Nyílván nem. Ez költői túlzás volt. Ne ijedjetek meg. Amúgy sem írtam még végrendeletet. Anélkül meg semmi nem megy )

Csak a hét második felében kerül a magyar mozikba A nagy Gatsby, és ez az első film az évben, aminek megjelenését kifejezetten vártam, aminek egynél többször hajlandó voltam megnézni a trailerét, és amit biztos, hogy moziban fogok megnézni először. Próbáltam 10 pontban összeszedegetni, miért is ekkora durranás számomra. 
1. A könyv - Fitzgerald ugyanezen című regényének filmadaptációjáról van szó, és a könyv tavaly nyár óta a kedvencem közé tartozik. Nagyon megfogott az, ahogy Fitzgerald a mondatokkal bánik ( beleolvastam már az eredeti angol szövegbe is, nem csak a magyar fordítás zseniális), imádtam az egész történetet, teljesen bevonzott a Gatsby világa és így teljesen kapóra jött, hogy ilyen hamar megfilmesítik a sztorit. 
2. Leonardo DiCaprio - A film legnagyobb húzóneve Gatsby megtestesítője lett, akit nem, még mindig nem a Titanic alapján kell elhelyezni a színészvilágban. Leo az egyik kedvenc színészem, egyre több olyan filmmel jön ki ráadásul, ami egyből a megkellnézni listámra került. Én tényleg hiszek abban, hogy nem is találhattak volna tökéletesebb embert Gatsby szerepére. 
3. A soundtrack - A film egyik különlegessége lesz, hogy a jazz-korszakot mai zenei aláfestéssel jelenítik meg, amihez azért rendesen összegyűjtötték a könnyűzene krémjét. Emeli Sandé Crazy in love feldolgozásába egyből beleszerettem, de Lana Del Rey dala is tökéletesen passzolni fog szerintem A nagy Gatsby hangulatához. De lesz itt még Beyoncé, Florence + the Machine, és Gotye is. 
4. Baz Luhrmann - Bár engem speciel a Moulin Rouge egyáltalán nem nyűgözött le, és valószínűleg sosem fog a kedvenc filmjeim közé tartozni, és az Ausztrália sem volt ezért hatalmas was ist das, a Romeo és Júlia viszont, ciki nem ciki, az egyik kedvenc klasszikus mű adaptációm, tudom, hogy sokan szidják, szerintem viszont tök jó, és remélem, hogy Luhrmann a Gatsbyben ezt a formáját hozza majd. 
5. A dzsesszkorszak - Sokáig egyáltalán nem voltam képben azzal kapcsolatban, hogy egyáltalán ki élt és mi történt az 1920-as években, és igen, mint szerintem sok más fiatalnak, nekem is az Éjfélkor Párizsban volt az, ami egy kicsit elhelyezte egy idővonalon Fitzgeraldot ( TOM HIDDLESTON SOK-SOK FELKIÁLTÓJEL), Hemmingwayt és Picassot. Szóval nekem már ott megtetszett, ahogy visszarepültünk az időben, és várom, hogy ez a vásznon hogy valósul majd meg a héten. 
6. A díszletek - egy kicsit az előző kettőből idenyilazhatnánk, ugyanis egyrészt a korszak magával ragadó bája és Luhrmann mindig jellemző aprólékosan kidolgozott díszletei arra engednek következtetni, hogy az új film is elkápráztató lesz. Csak remélni merem, hogy nem esik költői túlzásokba az egész, a trailer alapján nálam még a pont elfogadható kategóriában van minden, és bízom abban, hogy ez így is fog maradni. 
7. A szereplők - Bár Leo már megkapta a maga külön pontját, muszáj kiemelnem az egész szereposztást. Ezzel a szerepével számomra tényleg Carey Mulligan lett a világ legnagyobb mázlistája ( HÁT KI A FÉRJE, HÁT KI??) , én bízom Tobey Maguire-ben is, és hát Isla Fischer sem hiszem, hogy csalódást okozna majd bármilyen tekintetben. 
8. Tom és Nick - Nem tudom, ezzel biztosan egyedül vagyok az egész világon, de én valamiért teljesen oda meg vissza voltam olvasás közben a narrátok Nick, és Daisy férje, Tom minden párbeszédéért, volt valami furcsaság az ő viszonyukban, olyan el sem tudtad igazán dönteni, milyen hangulat volt közöttük, és érdekel, hogy ez a filmben megjelenik-e majd egyáltalán. 
9. A trailer - Őszintén szólva nem szoktam előzeteseket nézni, számomra ezek általában semmit nem jelentenek, sosem a trailerek alapján választok magamnak filmet, de egyszerűen itt nem bírtam ki, és a létező összes előzetest megnéztem, hogy egy kicsit még jobban fájdítsam a szívem. Szóval számomra már ez a  pár perces összevágás is meggyőző és reménytkeltő volt, így biztos nem fogom sajnálni mozira a pénzt. 
10. A vegyes kritikák - az a paradicsomos oldal például egyáltalán nem írt szépeket az amerikai premier után, és úgy alapjáraton olvastam nem olyan szép véleményeket, de hát ettől szép az ember, nekem sokszor tetszettek már agyonszidott műremekek, és ugyanígy sok szerintem felülértékelt film okozott számomra csalódást. És ha valami megosztó, az már közelebb áll a szívemhez. 

Nézegettem a firkálmányokat, végiglapoztam a blogom archívumát, és rádöbbentem, hogy szinte nem is tettem említést a tavaly nyári, norvégiai nyaralásunkról. Helyesbítenék: találtam jópár piszkozatot, elkezdett oldalakat, részletes beszámolóterveket, de egyiket sem sikerült befejeznem és mindenki számára elérhetővé tennem. Most viszont már, több hónap távolságból, azt hiszem, sokkal tisztábban, tömörebben és reálisabban mesélhetem el életem eddigi legjobb egy hetét. Az idiótan sipítozós részről legalábbis lemaradhatunk. 

A teljesen indokolatlan és megmagyarázhatatlan szerelmem a skandináv ország és lakói iránt jópár éve elkezdődött már, így természetesen akárhányszor szóba jött családunkban a nyaralás téma, nálam mindig ez volt az elsőszámú ötlet. Anyagilag viszont egyáltalán nem vagyunk úgy eleresztve, hogy egy ilyen típusú nyaralás, ráadásul egy ennyire drága országba csak úgy pikk-pakk megoldható lett volna, így tiszteletben tartva ezt, meg a családom más tagjainak igányeit, évekig vártam, hogy egyszer megnyerjük a lottót, csoda történjen, vagy valami jótevő dzsinn kijöjjön a teáskannámból. Pontosan tudom, hogy a "nagyon kedvező ajánlat" és a temérdek akció és árkedvezmény ellenére ez az egész kiruccanás még mindig egész borsos árban volt, ezért örökké hálás leszek apuéknak, hogy megteremtették számomra a lehetőséget, hogy tavaly nyáron végre eljuthassak álmaim országába. Ez volt a szülinapi ajándékom, előre legalább három évre, és engem most már ha sehova nem visznek el nyaralni, akkor is boldogan halok meg. 

A történetnek a pikantériája, hogy ez az egész norvégiai út egy ilyen hajós kirándulás keretein belül jött létre, azaz felszálltunk egy akkora hajóra, amit el sem tudtok képzelni ( de tényleg, hatalmas volt. Én féltem. Meg eltévedtem, meg hasonlók), körbejárjuk Norvégiát, mindenhol megállunk, körülnézünk, és visszatérünk. Persze ez az én, alaposan mindent felfedezős városnéző természetemnek nem felelt meg tökéletesen, de kit érdekelt ez akkor, mikor az eddigi legkomolyabbnak és tartósabbnak tűnő álmom beteljesült. Most már abban is biztos vagyok, hogy valamikor vissza fogok térni, hogy még egyszer bejárhassak mindent, ami akkor, augusztus elején kimaradt. 

A hajónk a dán fővárosból, Koppenhágából indult, addig pedig repülővel tettük meg az utat, amszterdami átszállással. Mivel viszonylag korán, még a délelőtti órákban megérkeztünk a koppenhágai reptérre, már itt egy több órás városnézésen vehettünk részt a magyar, kb. harminc fős csoportunkkal. Nagyjából már itt kiviláglott, mégis mennyire kilógtunk mi ebből a közegből, az öcsémen és rajtam kívül egyetlen, kb. 25 éves lányka tartozott hozzánk, a többiek mind ötven és hatvan között tengődtek valahol. Állandó idegenvezetőnk egy, a harmincas éveit taposó szőke nőszemély volt, olasz vőlegénnyel ( aki viszont sajnos nem tartott velünk), Koppenhágában viszont kaptunk még egy, kb. 40-es éveinek közepén járó, több évtizede ott kint élő nénit is. Koppenhágáról röviden, tömören annyit, hogy egyszerűen gyönyörű, és abszolút élhetőnek tűnt a város ezalatt a pár óra alatt. Szerintem Magyarországon egy év alatt nem láttam annyi biciklist, mint itt egy nap alatt, és minden olyan nyugodtnak tűnt. Körbejártuk az óvárost, megnéztük a Parlamentet és a Tőzsdét, szerelmes lettem abba a kikötőbe, lefényképeztem a kishableányt, láttuk a királyi család házait, így maradt bennem egy tömör és felszínes "csodakép" Koppenhágáról, ami szintén csábít arra, hogy egyszer rendesen körülnézzek Dániában. Ahogy odaértünk a monstrumunk kikötőjéhez, hát engem azért rendesen megijesztettek. Olyan fegyelem és figyelem volt, elvették a csomagokat, végigmentél a korlátokkal körülkerített részen, becsekkolták, barbadosi portásfiúnál, akinek az angol akcentusa imádnivaló volt, aztán beléptél a hajóra és... TITANIC. de egy az egyben. Aranyozott korlátok, hatalmas étkezők, mindenfelé futkározó felszolgálófiúk, satöbbi. A tizediken kaptuk meg a szobánkat, ami, ha jó, ha nem jó, leginkább  egy kétszemélyes kínai családnak lett volna elegendő, szóval hiába volt gyönyörűen berendezve, azért elég szűkösre sikeredett, és tényleg csak aludni lehetett megmaradni benne. Viszont az erkélyre is ki lehetett ülni, és emberek...ott történtek ám a csodák. Arról az erkélyről láttam meg először Oslo partjait, az első pillantásomat onnan vethettem a kedvenc síugrósáncomra, és a havas hegycsúcsok is tündöklöttek előttem valamelyik reggel. Első este pont arra volt időnk, hogy feltérképezzünk mindent (illetve...majdnem mindent) ezen a csodahajón. A kedvencem természetesen a fedélzet lett, egyszerűen imádtam, ahogy szétfújta a szél a hajam, miközben bámultam a hullámokat, teljesen romantikusan filmbeillő volt az egész. De volt itt minden, medencék, bárok, kaszinó, edzőterem, szusibár, szalonok, diszkó, tényleg csak azért imádkozott az ember, hogy ne tévedjen el ( ami azért nekem sikerült. Természetesen. )

Az második napunk nem máshol kezdődött, mint a varázslatos Oslóban, Norvégia fővárosában. Reggel épp ironikusan a Muse Starlightja ment a rádióban, amikor érweztük, hogy lassítani kezd a hajó, kikászálódtam a meleg és puha ágyikómból, és kiültem a hideg és szeles erkélyünkre. Nézelődtem, nézelődtem, először csak kisebb szigetcsoportokat és a hegyeket láttam, aztán felsejlettek a város határai, és ott volt valami, egyelőre csak mikrométeres nagyságban, ami bizony egy síugrósánchoz hasonlított. Igen, ez  volt a kedvenc síugrósáncom, a Holmenkollen, amihez később ugyan nem sétáltunk fel, de már csak innen látni is maga volt a csoda. A város kellős közepére érkeztünk meg, kiszállva pont látszott a városháza épülete is, innen egy buszra szálltunk így jó magyarcsoportostul, és megismerkedtünk idegenvezetőnkkel, egy izraeli nőcivel, aki a spanyol barátjával költözött ki Oslóba pár évre. Nagyon sok érdekességet mesélt a városról, meg a norvég mentalitásról is, a buszról körbejártuk a belvárost és a  Frognert, majd a Vigelund Szoborparkban kötöttünk ki. Ez egyébként valami csoda, Vigelund az emberi élet körforgását örökítette meg több szoborcsoportban, és az egészet egy gyönyörű parkba telepítette, teljesen lenyűgöző látvány. Ezután egy skanzenbe mentünk, amit nekem nem kellett volna élveznem, mivel ha ugyanez itthon történik meg, valószínleg végig szenvedek, itt viszont szívtam magamba minden egyes információt, körbejártam minden házat és templomot. A belvárosban is kaptunk egy kis időt körülnézni, lenyűgözött a sétálóutca is. Amellett, hogy tele volt minden turistákkal, láttam azért rengeteg norvég fiatalt is, náluk sokkal inkább jellemző volt az, hogy mindenki a legutóbbi ismertebb trend szerint öltözködik, ami persze nagyon csinos, de egy idő után unalmassá vált ( ennyi volt a divatblog kitekintésem, ennél több információval sajnos nem tudok szolgálni). Visszafelé pedig ismételten hatalmas mázlink volt, mivel pont őrségváltásra értünk oda, ahova akartunk, és így láttuk a fess norvég katonafiúkat elvonulni. Ez egy külön élménynek számított nálam. Késődélután viszont vissza kellett másznunk a hajónkra, és már indultunk is tovább, és igen, a szívem megszakadt, hogy ott kellett hagynom Oslót. Természetesen egyből felkerült a bakancslistámra a visszajutni Oslóba! pont. 

A hajón aztán nem nagyon pihenhettünk, részt vettünk egy x fogásos gálavacsorán, ahol nekem már az előétel is bőven sok lett volna, de csak jöttek a rizottók, a lazacok, és egyéb különlegességek, nekem meg jó magyar módjára mindent végig kellett kóstolnom. A hajó személyzete olasz volt nagyjából, így a jó kis itáliai séfek gondoskodtak arról, hogy minden remek legyen. Estére kinyitottak a boltok is a hajón - ne, ne kérdezzétek, minek - ahol a gumicukron kívül tulajdonképpen minden ilyen elérhetetlen kategória volt, de ez minket akkor nem érdekelt. Később aztán egy gálaműsort is végigültünk, na ezt nem kellett volna azért, az olasz operaénekesek, orosz balettáncosok és artisták annyira nem voltak az én világom. 

A következő reggel ismételten nem mindennapi látványra ébredtem, kinézve ugyanis fehér faházak mosolyogtak rám, ezzel is jelezve, hogy mgeérkeztünk Stavangerbe. Ez a kisváros több dologról is nevezetes, egyrészt ezekről a pofátlanul a képembe bámuló kis házakról, másrészt meg arról a nagy szikláról, ami minden Norvégiát ábrázoló összeállításban benne van, na ez az, amit nem néztünk meg, így egyértelműen bakancslista-jelölt lett. Mindent nem lehet elsőre, ugye... Viszont eljutottunk egy középkori kolostorhoz is, ami csodálatosan zöld környezetben volt, és a csepergő eső sem vette el a kedvem. Az idegenvezetőnk itt egyébként egy magyar hölgy volt, aki Spanyolországba költözött ki, itt találkozott a spanyol férjével és együtt jöttek ki Norvégiába.  A fehér házak környéke egyszerűen gyönyörű volt, tényleg, mintha egy mesében vagy egy film díszletei között járkált volna az ember, minden pillanatot az emlékeimben őrzök. Csodálatos napunk volt, és még egy kis szabadidőt is kaptunk, ami alatt - dobpergés - megtaláltam a tökéletes plüsrénszarvast. Még a buszsofőrünk ablakába volt kitéve egy iszonyat édes szarvas, és én elhatároztam, hogy ha beledöglök is találok ilyet. Meg is lett az eredmény, egy kis kézműves boltban találkoztam Vele, kis kötött pulcsijában és nadrágjában csak rám várt. Nem mondom, hogy nem volt nagyon drága, de  mentségemre legyen szólva, egész út alatt szinter csak ezt kértem, és azóta is nagy becsben tartom. Konkrétan imádom. Stavanger is bennhagyta a nyomát tehát a szívemben és emlékeimben, és bármikor, kérdés nélkül visszautaznék ide is. 

Ha még eddig úgy éreztétek, hogy csak kicsi túlzással kezelem én ezt a Norvégia témát, alig viselkedtem fanatikusként a városok leírásánál...Na, ez pontosan azért van, mert még nem írtam Bergenről, ahova az ezt követő napon érkeztünk. Bergen..az én vagyok. Az a város, minden épületével, minden mozdulatával, minden rezgésével vonzott magához, és az az egy nap elég volt ahhoz, hogy menthetetlenül kötődjek hozzá, és azóta is minden nap eszembe jusson, hogy visszamenjek. Ráadásul az itteni idegenvezetőnk, Bálint, a huszas éveit taposó srác volt, akinek nyílván sokkal jobb  a szövegét hallgatni, mint egy öreg néninek. Apropó, Bálint amúgy itt Pesten volt japán-szakos, de kiment egy évre Spanyolországba, itt tanult meg norvégul, és így került ki később Bergenbe. A városban először felmentünk egy ilyen felvonó-cuccal (olyasmivel, ami ott Pesten talán a Gellért-hegynél van. Hatalmas kérdőjelek, mert nem ismerem a fővárosunkat), hogy a magasból nézhessük végig az egész várost. Ami tényleg valami eszméletlen látványt nyújtott, én csak álltam, és néztem, és nem hittem el, hogy itt vagyok. Minden annyira tökéletesnek és sebezhetetlennek tűnt. Az már persze olaj a tűzre, hogy apukám nagyon előretekintően és felettébb tapintatlanul elkotyogta a kis idegenvezetőnknek, hogy én mennyire imádom ezt az országot, aki innentől kezdve kötelességének érezte, hogy állandóan meséljen nekem valamit, sőt azt is felajánlotta, hogy norvég gyorstalpaló órákat ad nekem. ( oh yeah) Miután fotózkodtunk pár trollal (nem, nem internetes trollal, az igazi trollok Norvégiából jönnek), meglátogattuk Bergen híres kikötőjét, a Bryggent, ami, ha még nem mondtam volna, a világ legeslegszebb környéke. Nem bírom nem szeretni, annyira gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű. Nem messze tőle pedig adta magát a halpiac is, ahol olyan gasztronómiai élményekben lehetett részem, mint a bálnahús-kóstolás (furcsa és zsíros, de nem kifejezetten rossz), valamint a jávorszarvas és rénszarvaskolbász. Ettünk még természetesen lazacot, meg mindenféle halat, de, és itt jön kirándulásunk legmeglepőbb része, itt ettem életem legfinomabb, legédesebb eprét és málnáját. El nem hinnétek, dea norvég gyümölcsök isteni finomak. Mivel azonban nem sok helyen terem meg az országban, nem olcsó mulatság, ráadásul ugye augusztus közepén jártunk, és ekkor értek be igazán... de maga volt a mennyország. A halpiacon amúgy nem kellett elővennünk semmilyen norvégtudást, az eladók többsége ugyanis spanyol volt, így angolul is megszólaltak. Jajj, de hát Bergen... egyszerűen imádtam. Volt még szabadidőnk, körbejárhattuk a belvárost rendesen, találtam groteszk Ibsen szobrot, minden tökéletes volt. VISSZA VISSZA VISSZA AKAROK MENNI

Az este pedig még viccesebben sikerült, ugyanis lecsaltam az egyáltalán nem partiképes családomat a Zebra Bar nevezetű helyre (igen, ezt Győzike rendezte be. minden négyzetcentiméter zebramintás volt), hogy igyunk már egy koktélt és nézzük meg az animátorok műsorát. A koktél kellően kellemes volt, a program pedig... na az megint külön misét érdemel. Történt ugyanis, hogy aznap a meglehetősen édes és markáns olasz kis animátorok Beatles estet tartottak, ami abból állt, hogy négyen beöltöztek a zenekarnak, a lányok és még egy srác ( egy alacsony, harmincas, olasz, napbarnított joseph gordon-levitt hasonmás) pedig a főhangulatember kis kopaszszemüveges olasz csávókának (asszem Roberto) segítettek a műsor levezetésében, ami annyiból állt, hogy kitettek a színpad közepére egy széket, elindítottak random Beatles dalokat, aki felismerte, annak meg oda kellett futnia a székhez és bemondania a válazt. Először jót röhögtünk az egészen, aztán anyuék elkezdtek heccelni, hogy úgysem merek kimenni, stb. erre megszólalt a Help!, én fogtam magam, kifutottam és lecsüccsentem a székhez. Roberto odajött, megkérdezte németül, hogy mi a nevem, meg hogy honnan jöttem. Mondtam neki, hogy Ungarn, erre átváltott angolra, és nem értette, miért beszélem mindkét nyelvet. Jól van mondom, mindegy. A kezembe nyomott egy cd-tartót, mint nyereményt, majd elmagyarázta, hogy akkor most táncoljak a kis joseph gordon-levitt sráccal a help!-re. Ja mondom okay, erről nem volt szó, de nem ellenkezem. Lejtettünk valami nyomiságot, másnapra pedig én lettem a magyar csoport kedvence, mert hogy én milyen egy talpraesett kis lányka vagyok, és hasonlók. 

A hosszú nap éjszakája után ( látjátok szellemességem, ugye?) pedig egy kicsit adóztunk a természetnek is, és a Geiranger-fjordhoz látogattunk el... Ami ismételten lélegzetelállító volt. Gyerekek, nem hiszitek el,m hogy ilyen gyönyörű hely a földön létezik. Az idegenvezetőnk egy helyi norvég bácsi volt (ezaz, végre),vele jártuk körbe a környéket. Megálltunk több vízesésnél (gyönyörűek!), egy tipikus norvég étteremben ettünk (szőke norvég kiszolgálósrácok, ugye), majd többször is kiszálltunk, hogy így, augusztusban hógolyózhassunk egy kicsit. A magasság engem ugyan megszédített, de egy hosszú és kanyargós út után végre felértünk a kilátóhoz, ahonnan megnézhettük az egész vidéket, és úristen, tényleg minden elmesélhetetlenül fantasztikus volt. Itt már azért volt annyira hideg, hogy hajlandó legyek, ha csak egy rövid időre is, de felvenni a tavaszi kabátomat. 

Másnap újabb izgalmak leselkedtek ránk, nem máshol, mint a hajón. Igen, ez a napunk utazással telt, elhagytuk életem kedvenc országát, és én, ha nem azzal töltöttem az időt, hogy bámultam ki a fedélzetről, és integettem a tájnak, akkor vagy öcsémmel jártam felfedezőúton, vagy ettem. Olyan olasz pizzákat sütöttek ezek a kis szakácsok, istenem. Öröm volt ránázni is. Ráadásul az ebédlőből is ki lehetett látni a parta, szóval ennek is megvolt a maga hangulata. Estefelé anyu elcsalt, hogy menjünk el a konditerembe, fel is ültünk a szobabiciklikre, közben bámultuk a tengert (ezek imádják az ablakokat), meg tévéztünk, így például pont belefutottunk Gyurta Dani olimpiai aranyába is. Este aztán, most már anyuék nélkül, a fent említett egyetemista és pár másik magyar társaságában ismét a Zebra barban kötöttünk ki, a Jacko-est megint jól sikerült, plusz az egyik magyar pár még egy táncversenyen is részt vett. Olyan tizenegy körül úgy gondoltuk, felnézünk a diszkóba is, na az mondjuk meglehetősen üres volt, pár német fiatal üldögélt a szélén a székeken, meg ketten, ha táncoltak. Próbáltunk több embert bevonni, a végére egész jó buli sikeredett, de semmi extra. Azért ezt is ki kellett próbálni ugye. A legjobb egyébként a dj volt, aki öt percig vagy semmit téve állt a monitorja előtt, vagy kint cigizett, más variáció nem  volt. És ezért kapja a nemtudomhányszázezres fizetését. 

Az utolsó megállónk a németországi Kiel volt, ahol úgy döntöttünk, nem tartunk a magyar csoporttal valami skanzenbe, hanem az én némettudásomra hagyatkozva körbejártuk a várost. Söröztünk, vásárolgattunk, a Starbucksban is otthagytam a lábnyomom. ( Külföldön kell Starbucksozni. Nincsenek miértek, egyszerűen szükségem van rá. ) Kiel egyébként hangulatos kis német város, én eddig csak a kézilabda miatt ismertem, de egyszer idei is érdemes ellátogatni. Mondjuk Norvégia ilyenkor még annyira élt bennem, hogy nem igazán kötött le semmi, és állandóan az elmúlt napokon agyaltam. Az utolsó napon pedig visszatértünk Koppenhágába. Már reggel megérkeztünk, és egyből elszállítottak minket a reptérre, ahonnan a repülőnk viszont csak este hatkor indult. Aggódtunk, hogy egy egész napot ott kell dekkolnunk, de szerencsére feladhattuk a bőröndjeinket, és ezek nélkül, az egyetemista lánnyal és szüleivel családostul visszametróztunk a városba. Itt így volt még rengeteg időnk körülnézni, körbejártuk a boltokat, a bevásárlónegyedet, beültünk egy sörre ismételten, csak hogy még jobban megszeressük a várost. A hazaút is tartogatott izgalmakat, még a reptéri kávézóban tudtuk  meg, hogy Berki Krisztián is aranyérmes lett, aztán mikor Pestre hazaértünk, már mindenki Pars Krisztiánról beszélt...Nem csak nekünk volt sűrű a nap. 

Hogy összességében mit tudnék mondani? Hogy Norvégia gyönyörű, maga a csoda, és semmit sem lankadt a lelkesedésem, sőt, tavaly nyár óta csak még jobban imádom az én kis skandinávjaimat. Ha egyszer úgy hozza a sors, mindenképp látogassátok meg, mert felejthetetlen élményben lesz részetek. 

Barackos pitét akartam sütni, de a süni átgyalogolt az úttesten, és ez a hülye nem vette észre, hogy nálunk ilyen kényszerített keresztpályán működik csak ez az életbevágóan fontos átkelés-téma, és hogy a sokkal barátságosabbnak és kiegyensúlyozottabbnak tűnő, a Naptól legalább nyolcvanhárom egész hét tized Celsius fokra felmelegedett aszfaltút helyett a bizonytalan, kétszínű, ráadásul a süntüskéktől rettegő, nem mellesleg az állatkertben oroszlánokkal barátkozó zebrát kellett volna választania. Elhamarkodott döntésének következményeként egy kék kartonruhában tekerő sárgabiciklis, kékfonatos, B pozitív vércsoportú lány hatalmasat fékezett, s ezzel ugyan megmentette jószándékú, a  veszélről mit sem sejtő sünbarátunkat, őt magát azonban legyőzte ez a gravitációnak meg mindenféle erőknek hívott átláthatatlan, baráti körökben csak fizikának hívott izé, és fejét beverve az útpadkába, gyorsabban terült el, mint azt a filmek lassításai alapján képzelné az ember. Ha egy filmben lettünk volna, persze sokkal tökéletesebb háttérzenét is választhatott volna szerencsétlen lány, mint a Sárika egy kicsikét butácska kezdetű örök klasszikust, de ilyen az élet, a csikorogva fékező kabrió rádiója pont ezt üvöltötte. Az okos, tehetséges, szorgalmas huszonegy éves jóvágású fiúcska, aki a kabrió kormánya mögött ült, s aki nyílvánvalóan csak úgy tehetett szert erre a potom pénzért megvásárolható négykerekű csodára, hogy éjt nappallá téve dolgozott, hogy összegyűljön rá a pénz, a sokk hatása alá került, hiszen ha egy picit is jobban nyomta volna a gázt pár perccel előbb, ha nem elégedett volna meg a 180-as sebességgel városon belül, akkor órák kérdése, és már egy rendőrörörsön üthetné el az idejét. Így azonban megszállta az a különös nyugalom, ami akkor ér el minden átlagembert, amikor kikerül egy minden szempontból necces szituációból. Észre sem vette, hogy amíg saját magának épphogy, de sikerült lefékeznie járgányát, a mögötte lévők már nem voltak ilyen szerencsések, s két-három autónyi távolságban már kezdődött is az anyázások és a szebbnél-szebb mocskok szétszórása. A kopaszkigyúrt ÁLLAT (szigorúan nagybetűkkel) kikászálódott a szintén legalább húszmilkát érő fekete négykarikásból (négykarikás-négykerekers, egyremegy) és fenyegetve közelített a hátulról az Audit koccoló családi kisautó szerencsétlen tulajdonosához, egy, a negyvenes éveiben járó általános iskolai tanítónőhöz. A nő percekkel ezelőtt még azon gondolkodott, hogy fogja Sárikát rávenni, hogy a tanórák alatt ne próbálja meg kiverni a mellette ülő Emese fogát, s hogy mikor váltak egyáltalán a kislányok ilyen agresszívvá, meg különben is, a mai szülők már rég nem nevelik úgy a gyerekeiket, ahogy kellene. Ezért vette csak későn észre, hogy az úton torlódás van, s már nem fékezhetett időben. A fenyegetően közelítő kidobóembertől azért különösebben nem rettent meg, ő még mindig hitt abban, hogy szép szavakkal is el lehet intézni a konfliktusokat, biztosan ez a fiatalember is meg fogja érteni, hogy csak egy pillanatnyi figyelemhiányról van szó, s hogy elképesztően sajnálja a történteket. Komótosan tekergette le az ablakot, amikor azon az ÁLLAT türelmetlenül kopogtatni kezdte azt, s már épp elkezdte volna mondókáját, amikor betettem a barackos helyett az epres pitémet a sütőbe, annak legalább úgyis szezonja van. 

Életemben először sikerült belenéznem ebbe az Éjjel-nappal Budapest című abszolút értékes és minőségi műsorba. Na, nem mintha nem lett volna ennek már előzménye. Amikor anno dazuma ősszel egy hétig Németországban dekkoltam ilyen cserediákprogramnak hívott "mindenkijóljárdeénalegjobban" programban, drága egyetlen tünemény lánykám, Nicole hatalmas rajongója volt a számomra akkor ismeretlen " Berlin Tag und Nacht" című tv programnak, és mint jó rajongó, velem is próbálta megszerettetni az egészet. A német verzió javára szóljon, hogy valamennyivel kevesebb volt a buta tyúk az általam látott két részben, vagy épp nem értettem őket annyira németül, hogy egyáltalán rendesen felmérjem az agyi  képességeiket. Azért megnyugtattam magam, hogy Nicole nélkül nem vetemedtem volna ilyenre, és soha nem is hiányzott volna, hogy újra belecsöppenjek a Berlin Tag Und Nacht világába. Erre, pár héttel ezelőtt hallom a beharangozó reklámokat, hogy húúú de vadiúj sorozattal indít az rtl, Budapest éjjel-nappal, ez lesz aztán itt a móka... Na nálam már a cím is gyanús volt, de megnyugodtan konstatálhattam, hogy az intro grafikája is dettó a német másolata volt, így számomra már ekkor nyílvánvalóvá vált, hogy ha valamit, ezt biztosan nem fogom nézni. Nem szeretnék újabb rosszmájú, de teljesen jogos kritikával előállni, megtették ezt már sokan előttem és helyettem, csak annyit jegyeznék meg, hogy fél órája hallgatom a fantasztikus drámai szituációkat, de szerintem több agysejtemet elveszítettem mint egy jó házipálinkás este során. 

A címben beharangozott érettségiről.. Abszolút korrekt volt és könnyen megoldható lett volna, ha nem lennék olyan kis béna és fanni, hogy néhány helyen a jót átjavítom a rosszra, vagy csak simán rosszul tippelek. Nem panaszkodom, semmi nem volt nehezebb annál, mint amire számítottam, sőt, a hallásértés és a szövegértés szemtelenül könnyű volt. Talán mindent elmond az, hogy a szövegértésnél, amire egy óránk volt, félkor már az egész terem a kétszer átnézett feladatlapja felett ült, és próbálta valamivel elütni az időt. A nyelvhelyesség fogott ki rajtam egy kicsit, de tényleg inkább a fanni-faktornak tudhatóak be a hibáim, nem a bonyolult feladatoknak. Eszméletlenül jó érzés túllenni rajta, már most látom, mekkora könnyebség lesz ezt jövőre is átélni. A furcsa egyedül az volt, hogy egyáltalán nem izgultam, végig nagyon nyugodt voltam, talán túlzottan is. Sosem hittem abban, hogy gyakrabban kellene magam vizsgahelyzetbe hozni, mert segít leküzdeni a gyomorideget, de az élet megint megcáfolt. Ha ugyanezt az érettségit tavaly írtam volna meg, sokkal idegesebben álltam volna neki. Idén azonban, mindenféle nyelvvizsgák és oktv-k után sokkal jobb érzés volt odaülni az érettségihez. Tehát igen, ha középszintű nyelvről van szó, az érettségi tényleg nem megoldhatatlan, de természetesen minden apró hibámra haragszom. Éljen a maximalizmus. 

Annyi jó tavaszi-nyári hangulatos dallal találkoztam mostanában, olyan szívesen megmutatnám nektek is, ha lenne rá igény. Meg szívesen írnék arról is, hogy miért hallgatok én nyáron mindig halálosan más zenét, mint máskor, aztán Simon Mártonról meg a Polaroidokról is kell majd szót ejtenem, arról, hogy hogyan nem sikerült megtanulnom gitározni, hogy mennyire tönkretesz a front, mint olyan, hogy miért nincs az én blogomon soha "haul" meg hasonló fantázianévre keresztelt poszt, hogy miért cseréltem le a csengőhangomat a telefonomon, hogy miért gondolom azt, hogy a mai sztárocskák közül messze Bruno Mars énekel a legjobban, hogy mennyire epedezve várom a nagy gatsby megjelenését, hogy idén nem volt elég időm az eurovízióval foglalkozni, hogy byealexre irigy vagyok a Munch kiállítás meglátogatása miatt, meg hasonló semmiségekről, de érdeklődés hiányában ezek elmaradnak.