Olyan vicces, hogy szinte minden nap eszembe jutott mostanában, hogy írogassak ide, de az iskolának nevezett szörnyedményképző nem igazán engedte, hogy az ilyen kósza ötleteimet meg tudjam valósítani. Gondolom sokatoknak ismerős a történet, ilyenkor május derekán minden tanár hirtelen ráeszmél, hogy a nyakunkon az év vége, és se pénz se posztó, alias, a legtöbb jegyeknek kihagyott rubrika üresen áll, vagy az osztály háromnegyedénél a négyesek száma pontosan megegyezik az ötösével, és sehogy nem lehet eldönteni, merre billenjen a mérleg. Igen, elérkeztünk az év végi hajrának csúfolt holtponthoz, amikor minden egyes tanárnak dolgozatírási és feleltetési mániája lesz, és amikor még annyi időd sincs, hogy komolyabban elkezdj álmodozni a napodról, ugyanis szólít a rengeteg kötelesség. Én ezt az egészet még megfejeltem azzal is, hogy az elmúlt egy hónapban viszonylag keveset dugtam be a fejem a suliba, így a pótolnivalók kupaca is csak nőtt és nőtt. Lényeg a lényeg, hogy maradjunk a legidegesítőbb frázisoknál, ez a hetem, és a következő is, szépen kifejezve is ritka borzalmas. Nem volt olyan délután, amikor nem azt számolgattam, hogy holnap hány dolgozattal fenyegetnek, és amikor nem kellett volna leülnöm tanulni, pedig általában nem szeretek ilyen alantas cselekvéseket végezni (nyilván túlzok. mármint az alantassal. nem akarom senkinek az érzéseit megsérteni. és néha már majdnem nem utálok tanulni. néha). Szenvedtem a francia forradalom és a Napóleon elleni koalíciók felett, próbáltam belevésni az agyamba a szacharidok konfigurációs képleteit, vagy épp Az ember tragédiája elemzését tanulmányoztam hosszú percekig.  Bárki is említette nekem anno, hogy a tizedik nem könnyű falat, igazat kell neki adnom. Nem azt mondom, hogy nem lehet vele megbirkózni és nincsenek érdekes részei, mert nagyon sok anyagrészt imádtam az év során, de így a végére nagyon elegem lett mindenből.

Sokat gondolkodom egyébként ezen az egész oktatási rendszeren, hogy itt mennyire tönkre van téve minden. És hogy mennyire értelmetlen tizenkét évig olyanokkal kínozni az embert, amiket később semmire nem fog használni.  Mert oké, én azzal teljesen és totálisan tisztában vagyok, hogy mondjuk a mérnököknek és mindenféle ilyen gépes-szerelős emberkének szüksége van arra a rengeteg – számomra értelmetlen és összefüggéstelen – dologra, amit fizikán veszünk, de hogy én pár alapvető dolgon kívül – mint hogy ha elejtem az almát, akkor leesik…na nem mondják – én semmit nem fogok hasznosítani ezekből, az ezer százalék. És ez csak egy példa, gondolom, mindenki tudna legalább egy olyan tantárgyat vagy annak egy részét mondani, amit teljesen értelmetlennek tart. Hogy ne csak a szegény fizikát szapuljam, ami mostanában kap tőlem elég sok hideget, ott van a földrajz rengeteg teljesen értelmetlen és random dolga, a kémiai szerkezeti képletek, amik sokszor csak egy ágas-bogas izének tűnnek, aztán a nyelvtanórák csodái az ágrajzokkal, a töri órák, ahol megtanuljuk, hogy Rákóczi naponta hányszor ment pisilni.  És nem is ez a dühítő, hanem az, hogy e helyett egy csomó tényleg fontos dolgot nem tanulunk meg.  Lehet, hogy ez az egész világon csak engem idegesít, de muszáj megemlítenem például, hogy itt állok a tizenhat évemmel, és ha saját magam nem érdeklődnék a szüleimről, semmit, de semmit nem tudnék a magyar politikai helyzetről, vagy épp arról, hogy az Európai Uniót eszik vagy isszák. Aztán annyira vicces, hogy bármikor elmondom a marathóni csata menetét (ha nem hosszú óval írod, levonnak egy pontot az érettségin), de problémákba ütközöm egy hülye hivatalos papír kitöltésénél vagy egy levél feladásánál. Nem viccből mondom, de ha el is mondták nekem iskolai keretek között valaha, hogy mi a különbség az elsőbbségi meg az ajánlott levél között, rohadtul kiment a fejemből. És én még egy jobb eset vagyok, ne tudjátok meg, hány felnőttnek (!) okoz gondot egy szimpla kérdőív kitöltése meg mittudomén, ilyenek…  Persze itt a második esetnél felhozhatjuk érvként, hogy a szülők feladata lenne mindezt megtanítani, és lehet, hogy tényleg ez az igazság, elfogadom. De mi van a fogalmazási készségünkkel és a kiállásunkkal? Sok mindennel lehet vádolni az angolszász iskolarendszert, de azt be kell látnunk, hogy ilyen szempontból sokkal jobban állnak, mint mi. Lehet, hogy irodalomból síkhülyék maradnak, és alig pár könyv tartalmát ismerik tizennyolc éves korukra, de azokról véleményük lesz, és nem az előre megírt elemzéseket magolják be. Szerintem Magyarországon a fogalmazásokkal rettentő hadilábon állunk, sokan azt sem tudják az érettségi előtt, hogyan álljanak neki érveléseket írni, és azért, akárhogy nézzük, ez a későbbiekben sok problémát okoz. Az meg, hogy sokan még felnőtt korukban sem képesek közönség elé kiállni és beszélni, az számomra eléggé meghökkentő. Nem hiszem el, hogy valamilyen módon nem lehetne valami olyan tantárgyat bevezetni, ahol ebből egy pici gyakorlatot kapnánk. Én például nagyon sokáig bizonytalan voltam ilyen téren, bármilyen szóbeli előadásnál rettentően belekeveredtem, megakadtam, és amit el tudtok képzelni. Hogy mi segített? Általánosban a rengeteg szavalóverseny, később pedig a színjátszó kör, aminek tagja lettem. Most már igazából teljesen el tudok lazulni a színpadon, és szerencsére már az sem okoz problémát, ha egy kicsit improvizálni kell (kivéve, ha a németről van szó… az még egy pöppet necces). Viszont annyira látom, hogy ez sok emberből mennyire hiányzik, és most nem nagy dolgokról, vagy tehetségről beszélünk, ez egy tanítható dolog, és minél több tapasztalata van az embernek, annál egyszerűbben megy. Rengeteg olyan tantárgy van, ahol mi, diákok sokkal nagyobb részt vállalhatnánk az órákon ilyen „kiselőadások” keretében, de tapasztalataim szerint ezt viszonylag kevesen és ritkán használják ki. A csapatmunkákról meg ne is beszéljünk… Nem azt mondom persze, hogy négyesével álljunk neki másodfokú egyenleteket oldogatni, de a humán tantárgyakból és a nyelvekből sokkal, de sokkal több csapatmunkát be lehetne vezetni. Szerintem nem kell megemlítenem, hogy mennyire fontos lesz a felnőtt életünkben (legalábbis a legtöbbünknek), hogy jól tudjunk együttműködni. Ehhez pedig elengedhetetlen a gyakorlat. És különben is, szerintem sokkal jobban megmarad egy-egy anyagrész a fejedben, ha azt interaktív módon, a társaiddal dolgozod fel és próbáltok valami különlegeset alkotni. Egyébként ilyen szempontból nálam pozitív a mérleg, legalábbis magyar órákon, ott rengetegszer kapunk ilyen feladatokat, és szerintem ezek mindig nagyon izgalmasak és emlékezetesek. És, mint azt már feljebb egyszer megemlítettem, rengeteg olyan tapasztalattal szolgálnak, amiket később felhasználhatsz a munkád során. És még természetesen egy csomó hasonló hiányrészt felsorolhatnék…

Ott van persze az a másik kérdés is, hogy ki miben tehetséges és mihez van érzéke, és meddig kell azzal a tantárggyal szenvednie, ami a legtávolabb áll tőle. Nem egy olyan ismerősöm van, aki kilencvenöt százalék körüli magyar vagy filozófia érettségivel büszkélkedhet, és mellette x évig szenvedett azért, hogy megszerezze matekból a kettest. Ugyanúgy ismerek olyanokat, akik a nyelvekből zseniálisak, de kémiából képtelenek a fejükbe verni az ábrákat. Vannak, akik minden matekversenyen elsők, de a töri témazárókkal rendesen megszenvednek, ahogy mondjuk pár ismerősöm rajong a bioszért, de a halálba kívánja a németet. A kérdés persze az, hogy mit lehet ilyenkor tenni? Röviden semmit. Persze, ha szerencséd van, a föci vagy a kémia lett halálos ellenséged, és akkor tizedik után felszabadulsz minden tehet alól, de ha a pechesebb csoportba kerültél, akkor még érettségizned is kell belőle. Lehet persze mondani, hogy ezek az alapkövetelmények, az általános műveltségnek nevezett valamicsoda részei, és még sorolhatnám. Ez mind szép és jó, és totálisan igaz, a baj csak ott kezdődik, hogy tényleg nem érzem úgy, hogy ezen dolgok egyes részei bármilyen szinten is előresegítenék a jövőmet. Magyarul, nem épp a megfelelő dolgokat tanuljuk, és ahogy haladunk előre az időben, ez egyre inkább zavar.

Anyu persze mindig azzal jön, hogy ha már ennyire okos vagyok, és ennyire tudom, hogy mi hibádzik ebben a rendszerben, akkor gyerünk, találjak ki ennél jobbat. Ha igazán gonosz akarnék lenni, akkor mondanám, hogy ezt ott fenn északon már régen kitalálták, és nem is hazudnék. Elfogultságmentesen, csak a statisztikákra hivatkozva, a skandinávok ott fenn nagyon eltalálhattak valamit, és úgy látszik, a gépezet ott működik is rendesen. Hogy ehhez nálunk csak a pénz hiányzik? Kötve hinném. A legtöbb felsorolt dologhoz nincs szükség arra, hogy megváltsuk a világot, sokszor egy papír és ceruza is elég lenne. Akkor mi a probléma? Miért nem tudunk változtatni? Hiszen próbálkozunk is, és sok hibája ellenére, azért az oktatási reformok között van egy-kettő, amiben látok realitást, csak szerintem az egyik legfontosabb gond, hogy a politikusok nem is látnak bele tisztán ebbe a helyzetbe. Nem is nagyon tudják, mi folyik a mai általános és középiskolákban, vagy teljesen más szemmel látják az egészet, mint mi, akik benne élünk. Ez persze természetes, és ha most megkérdeznénk egy középiskolai tanárt, neki is egy harmadik véleménye lenne a dolgokról, de az a probléma, hogy ezeket a véleményeket nincs lehetőség egyeztetni, nincs lehetőség kompromisszumokat kötni. Lehet, hogy egy utópista álomnak hat az egész, de én igenis fontosnak tartanám, hogy kikérjék a véleményünk. És talán efelé nem nekünk kellene tenni az első lépéseket. (a problémák négyzete mondjuk, hogy a mai magyar fiatal ilyen helyzetben egyrészt lusta, másrészt nem tudja mit és hogyan mondjon. de álmodozni jó. )

Hogy gondoltam-e volna, hogy ez az egy hét ennyire meghatározó lesz számomra, és ennyire hiányolni fogom minden egyes pillanatát? Nem, nem hiszem, mindenesetre nagyon örülök, hogy minden úgy alakult, ahogy, és tényleg hálát adok minden létező görög istennek (és akkor most különösen Apollónak), amiért msáfél-két éve hagytam magam rábeszélni, hogy a németszínjátszó társulat tagja legyek. Eddig is rengeteg különleges élménnyel és találkozással ajándékozott meg, de ez a majdnem egy hét Potsdamban aztán tényleg csak a kakaópor volt a tejszínhab tetején. 

Pedig az elején azért nem úgy tűnt, hogy életünk legjobb programjára érkeztünk. A kísérők nélküli utazást Berlinig egészen jól túléltük, egyikünk sem veszett el, és még a csomagjaink is előkerültek a repülőgépből. Egy kicsit aggódtunk ugyan, hogy milyen család fog ránk várni a reptéren (ha vár ránk egyáltalán valaki), de kicsit alábbhagyott az aggódásunk, amikor kiderült, hogy barátnőmmel egy családhoz, egy Lisa nevű lánykához és famíliájához kerültünk. Az este aztán annyira mégsem sikerült überfantasztikusra, nagyon igyekeztünk, hogy szóval tartsuk a német lányt, ő viszont valószínűleg nem tartotta annyira fontosnak, hogy mélyebben belemenjünk bármilyen témába is, így minden feltett kérdésre adott félmondatos válasza után már másféle fogódzokat kellett keresnünk. Azért megmutogatta a nyuszikáit meg a madarát, megnézhettük a posztergyűjteményét a szobájában. (nem mondom, a zenei ízlése meglehetősen érdekes volt. Bruno Mars, Jason Derülo, Rihanna és Katy Perry mellett ott ficánkolt Miranda Cosgrove és Justin Bieber, a kedvenc együttese mégis a Linkin Park volt...a franc aki megérti ezeket a tizenöt éveseket). Vacsorát is kaptunk (lelövöm a poént. ez ritkaságszámba fog menni. nem mintha az egész napi sürgés-forgás után vacsira vágytam volna, úgyhogy ez így pont jó volt.). A pizza mindenesetre eszméletlenül finom volt, és azért bár ha a kommunikáció viszonylagos hiánya miatt kicsit már csalódottan, de azért bizakodva vártam az elkövetkező pár napot.

Ha már a családnál vagyunk, ragadjunk is egy kicsit le náluk. Mint már említettem, a lánykát Lisának hívták, tizenöt éves volt, de sokkal idősebbnek nézett ki, a magassága és a kiélt arca miatt. Rövid, pinkes-lilás haj, szemüveg, egy lazacszínű pulcsi, farmewr rövidnadrág, és fekete harisnya, kb. ennyiben le tudnám írni a csajszit. Eleinte nem volt túl közvetlen, a végére viszont meglepően jóban lettünk. Az apukája nagyon aranyos volt, tesitanárként dolgozik egy szakközépben, de nagyon közvetlen, és ahogy láttam, a lányával is jó a kapcsolata. Az anyuka is tanár, alsósokat tanít, és bár szigorúbbnak tűnt, akkora poénjai voltak, hogy csak néztem. A családhoz tartozott még a 13 éves öcsike is, Lukas, aki egy fejjel magasabb volt az apjánál, és nagyon nem nézte jó szemmel, hogy elfoglaltuk a szobáját, konkrétan alig akart nekünk bemutatkozni, és a héten egy szót nem szólt hozzánk. A házuk egy teljesen átlagos házacska volt, a földszinten konyha, nappali és dolgozószoba (itt mondjuk teljes mértékben megmutatkozott a németek híres precízsége. Az alsós tanítónő olyan rendszert vezetett, hogy csak néztem. el sem tudjátok képzelni). az emeleten pedig a szobák és a fürdőszoba. Feltűnően sok volt a mindenféle elektromos kütyüjük, minden szobában hatalmas plazma tv, és amit el tudtok képzelni. Ez amúgy, ahogy észrevettem, alapjáraton jellemző az olttani emberekre, mindenki iphone-okkal és hasonló tömör gyönyörökkel mászkál. Igazából teljesen otthonos volt a házikó, és nagyon tipikus. Összességében amúgy nagyon jól jártunk a családunkkal, azzal, hogy ketten egy helyre kerültünk, és azzal is, hogy a lánykánknak viszonylag aktív szociális élete volt, így nem kellett azon aggódnunk, hogy minden esti mulatságból kimaradunk. 

Ugorjunk talán a színjátszás részre. Bocsi, egyszerűen képtelen vagyok mostanában arra, hogy összefüggően írjak, ami eszembe jut, azt inkább egyből leírogatom, nehogy később elfelejtsem. (oké, ez nem százszázalékosan igaz, mert ha így lenne, akkor minden második mondatom az lenne, hogy A NÉMET FIÚK ANNYIRA CUKIK. de próbálom magam tűrtőztetni). Szóval...a színjátszás. A koncepció a következő volt: fogtak egy potsdami iskolából egy kilencedikes évfolyamot, konkrétan 44 főt. Emellé hozzákevertek 5 cseh, 5 lengyel, 5 szlovák, 5 litván és 5 magyar fiatalt, majd az egészet azzal bolondították meg, hogy szerencsétleneket négy csoportba bontották, lehetőleg úgy, hogy a közép-kelet-európaiak rendesen megkeveredjenek. Így történhetett, hogy a 16 fős csoportunkban egyedüli magyarként eleinte meglehetősen foreveralone-nak és szerencsétlennek éreztem magam. Eleinte. Nem is tudtam, mit csináljak, kihez szóljak. Eredetileg úgy lett volna, hogy minden németet ahhoz a gruppéhoz sorolnak, ahol a cserediákja van, de nálunk ugye necces volt a helyzet, így aztán teljesen egyedül maradtam. Az sem segített, hogy a cseh lányok a szlovák csajszival a kezdetektől fogva a hülye szláv nyelvükön beszélgettek, így esélyem sem volt, hogy odacsapódjak, a németek az első nap tökéletesen elvoltak a saaját kis brancsukkal, így a litván lányka maradt az egyetlen reménységem, akivel már anno Csehországban is találkoztunk, és az első reggel egy ilyen kis kevert angol-német nyelven egész jól elbeszélgettünk. Aztán a színjátszós tanárunk (aki az előző darabunkon is dolgozott) pár ismerkedős játékkal próbálta oldani a feszültséget, de ezeknek a germánoknak olyan idióta neveik voltak, hogy kb. senkiét nem tudtam megjegyezni. (csak csemegézek... Jannis, amit az elején konkrétba Jánosnak hallottam, Quentin...alias ifjabb Tarantino, Kenya, és Jurende). Aztán páros feladatok következtek, ahol mindig némettel kellett párban lennünk. Szerencsémre valahogy általában fiúkhoz kerültem (akik köztudottan klasszisokkal jobb színjátszók ilyen korban, mint a lányok), és így viszonylag jól átvészeltem minden feladatot. AMi már ekkor is feltűnt, és később csak erősödött, hogy a németek milyen roppantul segítőkészek, és figyelmesek. Amint látják rajtad, hogy valamit nem értesz, kérdés nélkül átváltanak angolra, tök mindegy, hogy a kisboltban veszel sört, vagy a parlament előtt vizsgálják át a táskád.  Szóval a német srácok a csoportomban tényleg figyelmesek voltak, hússzor megkérdezték, hogy megértek-e mindent. Másrészről pedig, az emberek, akikkel összekerültem, általában véve eszméletlenül kreatívak voltak, és nem ragadtak le minden problémánál órákig. Azt hiszem, talán ez volt a legfontosabb, amit megtanultam az egy hét alatt. Hogy tök mindegy, milyen feladatot kapsz, ne kezdj el hisztizni és problémázni, inkább gondolkozz egy kicsit, keress egy egyszerű megoldást, és vidd végig. Nem tudom, ők ezt honnan tanulták meg ilyen eredményesen, de rászoktathatnák a magyarokat is (: De akkor visszatérve a színjátszásra. AZ első két napban egy teljesen átlagos színjátszós tréningnek tűnt a történet, tele a szokásos feladatokkal és szituációkkal, de ahogy teltek a délelőttök, egyre több érdekes dolog került előtérbe. Minden apróságot nem fogok azért leírni, nyugi, de a fontosabbakat muszáj megemlítenem. Például azokat a "bizalomfeladatokat", amiktől eddig rettegtem. Tudni érdemes rólam, hogy mindennek mondható vagyok, csak modellalkatnak nem, magas is vagyok, meg van is rajtam minden, amit el tudtok képzelni, úgyhogy ja, az olyan feladatok, ahol már csak szóba is kerül a másik megtartása, na azok nálam gyenge pontok. Erre már a második nap reggelén szembesítettek minket ilyesmi problémákkal, csütörtökön pedig már ott tartottunk, hogy hat fiú hordozott körben a magasban, és igazából ijesztő volt elsőre, de a végére tényleg teljesen biztonságban éreztem magam. Aztán emlékezetes marad az a rész is, ahol mindenkinek a saját nyelvén kellett kiabálni...elég érdekes, hogy te tudod, mit mond neked a másik, nekik viszont fogalmuk sincs, mit ordítasz a fejükhöz. Csütörtökön megkaptuk az egyik legtipikusabb színjátszós feladatot is, azaz kiállítottak minket a terem közepébe, és két percet kaptunk, hogy mi legyünk a legfeltűnőbbek. Régebben nem tartozott ez a történet a kedvenceim közé, most viszont mindent beleadtam, sikítoztam, ugráltam és nevettem egyszerre, amivel - életemben talán másodszor - meg is nyertem a feladatot, úgyhogy...azért volt sikerélményem is. Péntekre igazából egy előadás-féleséggel kellett volna ugye előállnunk. Mi ezt nem egy összerakott darabbal oldottuk meg, hanem több kisebb résszel és jelenettel, egy igazi kollázst alkottunk. Először is volt egy táncos-mozgásos jelenetünk az idegenekről klasszikus zenére, itt szerencsére nem volt túl fontos szerepem, mert az egész színpadi létben egyedül a táncos-mozgós részeket utálom. Aztán a csoportunk egyik fele készített egy jelenetet a drogokról és az alkoholokról a stégnél, ami szerintem egészen vállalhatóra sikerült. Amíg ők ezen dolgoztak, mi egy orvosi várószobában készítettünk jelenetet, ahiol különböző furcsa karaktereket jelenítettünk meg. Örültem, hogy ehhez a csoporthoz kerültem, mert nálunk a srácok tényleg rengeteg ötlettel rendelkeztek, és utolsó napra írt nekem a tanár egy szöveget is. Egy monológ volt a rákról, egészen nehéz volt megtanulnom, és furcsa volt komoly és zaklatott szöveget előadni, mivel itthon általában a vicces jelenetekre gyúrtunk. ez az orvosos jelenet amúgy belülről jónak tűnt, kívülről ötletem sincs, milyen lehetett. Aztán készítettünk egy kisfilmet, ahol a németek közül ketten úsztak, valami laza romantikus jelent volt, nekem ehhez közöm sem volt, viszont...most jön az izgalmas rész. Még két kisebb elem maradt hátra...Ha nekem valaki egy héttel ezelőtt azt mondja, hogy én ezeket önként és dalolva végigcsinálom, vagy hogy épp velem ez fog történni, biztosan megmosolyogtam volna. Nem is tudom, melyikkel kezdjem..oké. talán azzal, hogy csütörtök reggel, miközben épp arról beszélgettünk, hogy mit csináljunk pénteken, Jens előállt azzal, hogy írt egy tíz-tizenötmondatos monológot, amit megtanultatna valakivel, és felvenné egy filmre. Majd egy jól irányzott mozdulattal rám mutatott, és a kezembe nyomta a szöveget. Egy viszonylag nagyon durván komoly szöveg volt a bevándorlókról és idegenekről, ami ugye a németeknél örökké aktuális téma. Én meg csak így néztem, hogy ezt meg miért én? mikor tényleg annyi tehetségesnél tehetségesebb ember volt a csoportunkban, egyáltalán nem éreztem indokoltnak a választást. Mindegy, csütörtök éjjel olyan 5 perc alatt benyaltam a szöveget, pénteken pedig Jens beültetett egy besötétített asztal alá, a képembe nyomott egy olvasólámpát, én pedig felmondhattam párszor a szöveget. Azt éreztem, hogy borzalmasan ment, többször is belesültem, meg amúgy is, ennyi idő alatt nem lehet rendesen értelmezni és megtanulni a szöveget...ő viszont meglepően meg volt velem elégedve, és azt mondta, minden szuper lesz. Délutánra végzett is a vágással, és mindannyian megnézhettük, hogy mit alkottam. Hogy is fogalmazzak? Ijesztő volt. Mintha nem is saját magamat láttam volna. Más volt a hangom, a képet pedig nem is mertem nézni. Még mindig nagyon bénának éreztem, a többiek viszont mondták, hogy ez szuper lett, és nagyon jól sikerült. (nem sikerült meggyőzniük 100 százalékosan). Jajj, akit esetleg érdekelne a szöveg németül, érdeklődjön nyugodtan, megkaptam emailben is :D A másik dolog pedig...ehhez csak annyi előismeret szükséges, hogy én eszméletlenül szeretek énekelni, viszont a szobatársaim, a zuhanyzó meg a családom is mesélhetne róla, hogy ez mennyire nem megy (ezért b variációnak kitaláltam,hogy rapper leszek :D). Na mindegy. Valamelyik nap három csoportra kellett osztódni, és azt hittem, az énekes csoport annyiban ki fog merülni, hogy közösen eléneklünk valami német dalt, ezért hozzájk csapódtam. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. Gondolom mindannyian ismeritek a János bácsi, János bácsi, keljen fel című gyönyört. Eredetileg francia  dal, de mint kiderült, minden nyelven elénekelhető. És pont ez volt a cél... odaálltam a kis hét fős csoporthoz, ők pedig mondták, hogy énekeljem el nekik magyarul, én teljesen gyanútlanul végigdalolásztam a magyar verziót, erre kijelentették, hogy jóó, akkor ezzel indítunk. Én meg csak álltam, mondom mit mikor hova hogyan? Szóval igen, kiálltam egy színpadra, egyedül énekelni. Ez nagyon durva. És a litván lány szerint (aki utánam jött és akinek igen durván jó hangja van), teljesen jó volt, amit csináltam. Aztán persze elénekeltük angolul meg németül is, a végén pedig mindenkinek más nyelven kellett. Istenem, egy élmény volt megtanítanom szegény német lánynak a magyar szöveget. Nagyon édesen tolta. Tehát összességében a színjátszás részét is imádtam az utunknak, nem kellett volna tőle ennyire tartanom, mert mindenki annyira édes volt (: Jens amúgy fenyegetőzött valami olyannal, hogy feltenné youtubera az elkészült filmet, ha ez megtörténne, neeem, akkor sem tudna senki erről a linkről :D
 

De a színjátszást sem lehet örökké csinálni, csak délután kettőig voltunk "tanulni és dolgozni", délután jöhetett a tényleges szórakozás. Mint már említettem, a lánykánk eleinte nem tűnt túlzottan kedvesnek, ezért a hétfői rövid városnézés és mozi kombónál még nyögvenyelős volt a minden. Egy kanadai művészfilmet néztünk amúgy, nem volt vészes, de volt már jobb moziélményem is. Utána visszacaplattunk a városba, hogy a németek baráti körével találkozzunk, viszont eleinte nagyon elhanyagoltak minket, és mi nem is nagyon tudtunk mit kezdeni a helyzettel. Aztán mikor kevesebben lettünk és elsétáltunk a potsdami kastélyhoz, valamint előkerült fejenként egy üveg narancsos sör, kicsit oldottabb lett a hangulat, és már majdnem jól éreztük magunkat. Apropó, a narancsos sör...viszonylag fiatal germánokhoz kerültünk ugye, így bepillantást nyerhettünk a tizenöt éves németek mindennapjaiba. Nem részletezném, hogy nálunk általában mit csinálnak ennyi idősen az emberek, és az is lehet, hogy mi is csak a kivételek kivételébe botlottunk bele, mindenesetre az ottaniak italozási szokásai nekünk nagyon nagyon furcsán hatottak. Először is, imádták az ízesített söröket, tudjátok, ezeket a 2 százalékos izéket. Sokkal szélesebb náluk a kínálat ezekből, a klasszikus citromostól kezdve, a tequiláson át egészen a kólásig...jópárat megkóstoltunk ,de igazából annyira nem hatottak meg..ők viszont szinte ezen élnek, a bort általában nem kultiválják. Egyedül az édes gyümölcsborok azok, amikkel még elvannak. 
Második nap aztán elhatároztuk, hogy bevonatozunk Berlinbe. Két német lány jött velünk, amit rettentően értékeltünk, mert én sem szívesen áldoztam volna arra a délutánom, hogy négy idióta magyar lányt kísérgessek Berlinben. Megnéztük a Bradenburgi Kaput, sétálgattunk a főutcán, kaptunk EU-s lufikat, amiket aztán felengedtünk egy hídról, majd bementünk a Reichstagba és felsétáltunk a kilátóba. Gyönyörű volt onnan egész Berlint belátni, igazából a város elbűvölő, bár ha választanom kellene, sokkal inkább Potsdamban élnék, az olyan kis emberi. Berlin pedig hatalmas, és itt már tényleg sok turistával találkoztunk. Estére azért rendesen elfáradtunk, a potsdami vasútállomáson bevágtunk egy pizzát, vettünk a lánykáinknak sört, és megint sétáltunk egy kicsit a városban még, de nem maradtunk sokáig. 
Igazából teljesen tanácstalanok voltunk csütörtök délelőtt, hogy mivel töltsük majd a délutánt, végül ismételten úgy döntöttünk, hogy Berlin felé vesszük az irányt. Most már kicsit nagyobb brancsban indultunk el, a megállíthatatlan négy magyar lányon (alias rajtunk) kívül velünk jött még a magyar srác a németével (aki tudott magyarul), még egy random német srác, illetve egy litván lány és egy litván srác. Leginkább most is csak sétálgattunk a városban, beszélgettünk, a litván sráccal eljátszottuk a szokásos "és ez mi litvánul?" "és ez mi magyarul?" köreinket, aztán vásárolni is szerettünk volna, meg egy Burger Kingbe is betértünk kajálni. Tényleg egész jó volt a hangulat, sört is sikerült vennünk ajándékba a családainknak, és ugyan majdnem lekéstük a vonatunkat, azért kellemes délutánt töltöttünk Berlinben. Visszatérve Potsdamba megint nem hazafelé vettük az irányt, hanem a már megszokott német társasággal bandáztunk, most már viszont sokkal jobb hangulatban, mint első este. 
A legnagyobbat aztán természetesen az utolsó este durranta. A hivatalosan szervezett búcsúbuli azért, ahogy az várható volt, nem számítható az év partijának. A németek jöttek a borzalmas techno/dubstep zenéikkel, de még táncolni sem táncoltak rá, így kénytelenek voltunk mi magyarok megteremteni a hangulatot pár szlovák lánnyal...utánunk már aztán tényleg egyre többen jöttek a parkettre, és tíz, mire a végéhez közeledett a buli, már egész jó volt a hangulat. Innen a központi buszmegállóhoz mentünk, vagy mi volt ez. Itt szépen lassan elfogyott hármunk között egy üveg bor, illetve valami random vodka a szlovák srácról és a ballentines is besegített abban, hogy olyan cefetjó hangulatunk legyen. Onnantól kezdve pedig igazából teljesen mindegy volt, mit csinálunk, már meg sem érintett, a huszonötödször elsütött. "fanni, is everything funny with you?" kérdés, és az sem, hogy villamoson kellett eljutnunk egy német srác házibulijába, ahol ismételten mi lettünk a partifelelősök, mert mindenki punnyaodozott rajtunk kívül. Olyan éjfél körül az akkor még viszonylag józan lánykánk kitalálta, hogy ideje lenne hazaindulnunk, mert soha nem találunk el a házukig.Annyira nem rajongtunk azért az ötletért, de vele, plusz a legjobb barátjával, egy tizenhét éves sráccal elindultunk négyesben haza. Útközben aztán kiderült, hogy a srácnál van még alkohol, úgyhogy...hmmm..lekéstünk egy buszt, és laza két és fél, három órát gyalogolhattunk, mire tényleg hazaértünk. Szóval igen, az utolsó esténk viszonylag jól sikerült, és micsoda jellemző, pont eddigre lettünk úgy-ahogy jóban mindenkivel.

Hogy miért szerettem annyira ezt a hetet? Szerintem ez a beszámoló elegendő magyarázatot adott. Mindenesetre az biztos, hogy azóta is nagyon hiányzik mindenki, ha tehetném, most azonnal felülnék egy gépre, és visszarepülnék. Rengeteg élményt adott ez a majdnem egy hét, örülök, hogy megint ennyire remek embereket ismerhettem meg, és wow, még a német és angoltudásom is fejlődött valamennyivel, annyival legalább biztos, hogy most már bátrabban fogok megszólalni németül. De az élet nem áll meg, egy tömérdeknyi dolgom van még, ezért azt hiszem, tényleg abbahagyom. Még egy csomó apróság eszembe fog jutni később, amiről most nem írtam, de annyi baj legyen. Remélem, nem raboltam el túl sok időtöket ezzel a kisregénnyel (:

kaptam ilyen díjacskát (juhúúú. nagyon rég nem kaptam már ilyet), szóval ezer hála és köszönet, danke schönök milliárdjai repülnek mayya és borcsa felé. 

Szabályok:
Köszönd meg attól, akinek kaptad, és linkeld is be. 
Írj magadról 7 különböző dolgot. 
Add tovább tizenöt bloggernek.

1. A plüss répámnak két neve van, egyrészről RéPatrik, másrészről pedig Jimmy. 
2. A matekkal kapcsolatban két dologgal van egyelőre problémám, a geometriával és a függvényekkel. minden mást szeretek. 
3. imádok autóval utazni, ha van zene. Zenehallgatással akár a világ végéig is elmennék. 
4. Nagyon sokáig a narancssárga volt a kedvenc színem, a szobám színösszeállítása még ezt a korszakomat őrzi. 
5. Ha először találkozom valakivel, kétféle lehetőség van. Vagy meglehetősen csendes leszek, és alig lehet belőlem kipréselni valamit (főleg akkor, ha nagy társaságban vagyunk) vagy mindenféle random hülyeségről kezdek beszélni, sokat nevetek, és alig lehet megállítani. 
6. kiskoromban nem volt kedvenc babám, vagy kedvenc állatkám vagy akármim. 
7. Képtelen vagyok nyerős csokikat vásárolni. egyszerűen képtelen. 

és majd egy kicsit később továbbküldöm, tényleg. 

Röpke két óra múlva indul a vonatom Pest felé, és olyan hat óra körül már Berlinben leszek, úgyhogy megragadom az utolsó alkalmat is, hogy írjak még nektek ide. Nem igazán tudom, hogy mit várjak az elkövetkezendő héttől. Bevallom őszintén,. hogy egy kicsit (nagyon) félek, és kivételesen nem csak attól, hogy a szállásadó családom nem jön ki értem a reptérre, és egyedül bolyongok majd egy többmilliós városban. Azért ez is egész ijesztőnek hangzik, nem? De ami még ennél is sokkal inkább félelemmel vegyes izgalommal tölt el, az a projekt, amin részt veszünk. Elég régen volt már, hogy rendesen elő kellett vennem a színjátszós tudásomat, mivel az elmúlt pár hónapban nem ez volt a legfontosabb része életemnek. Csak remélni tudom, hogy azért nem felejtettem el semmit, mert nem szeretném a nap huszonnégy órájában bénának és tehetségtelennek érezni magam. Arról meg ne is beszéljünk, hogy mindent németül kellene prezentálnom...mióta meglett a középfokú nyelvvizsgám, egyszerűen az összes némettudás kiszállt a fejemből. Utána ugyanis németórán is lazíthattunk egy kicsit, és mire el kezdtük volna a rendes munkát, én elutaztam Angliába, ami természetesen szintén nem a némettudásomat fejlesztette. Így jelen pillanatban azért is imádkozom, hogy meg tudjak szólalni, és a szókincsem ne annyiból álljon, hogy ja, nein és danke schön. De ezeket az apróságokat leszámítva nagyon várom az egész hetet, és remélhetőleg tényleg jól fog sikerülni, és olyan maradandó élmény lesz, mint az angliai út volt.

Amúgy lehet mély levegőket venni és megnyugodni, Németország után egy kicsit lenyugodnak a kedélyek körülöttem, a nyári szünetig megpróbálok már sehova sem vándorolni, és egy kicsit a tanulásra koncentrálni. Mivel legalább másfél-kéthétnyi aktív iskolaidő kimaradt az életemből, rengeteg a pótolnivalóm, és az év végi hajrá is a nyakunkon. Szerintem ez a május-júniusom nagyon hajtós és húzós lesz, valószínűleg ki sem látszom majd a dolgozathegyek közül, de azért igyekszem majd normálisan beosztani az időmet, és mindenre elég energiát hagyni. Hogy ez mennyire fog sikerülni, azt én magam sem tudom, de legalább próbálkozom majd.

Aztán hogy nyáron mi vár rám, azt még én magam sem tudom. Ha minden a terveim szerint alakul, akkor izgalmas és mozgalmas szünetnek nézek elébe, tele csodás városokkal, találkozókkal, és imádnivaló emberekkel. Ehhez viszont az kell, hogy mindent időben össsze tudjak szervezni, hogy semmi ne ütközzön, és hogy a spontán programok is jól sikerüljenek. Egyelőre két fix pontot tudok a három meleg hónappal kapcsolatban: egyik a családi nyaralásunk július végén, majd az ezt követő héten a gólyatábor, amit már csak azért is illene meglátogatnom, mert az öcsém idén  fogja elszenvedni mindazt a tömény szivatást, amit a szervezők és a mentorok kitalálnak nekik. Arról meg, hogy esténként mit fogunk csinálni, inkább nem beszélnék, mert borzalmas és illúzióromboló :D. És hogy ezen kívül mit szeretnék? Elsősorban eljutni az általam öt legszebbnek talált magyarországi városba fényképezni egy kicsit. A sorrend nem számít, mert nem tudnám őket sorba állítani, de csak a pontosság kedvéért, Pécsről, Veszprémről, Szegedről, Kőszegről és Sopronról beszélek. Az ötből igazából négy abszolút bevállalható, Pécsett unokatesóómék is el tudnának szállásolni, Sopron, Veszprém és Kőszeg pedig emberi távolságon belül van. De hogy Szegedre hogy jutok le, na arról még fogalmam sincs. Tervben van az is, hogy unokatesómmal dolgozni mennénk (mint  minden rendes tizenhat éves), méghozzá Ausztriába. Jól hangzik, nem? Csak ahhoz egyelőre még ilyen életrajz-szerűséget kellene írnom, és fogalmam sincs, hogy álljak hozzá, úgyhogy lehet, hogy semmi nem lesz belőle, akkor viszont anyuval kell kerítetnem valami egyszerűbb munkahelyet, de mindenképp szeretnék egy kis pénzt szerezni nyáron. Mire szeretnék még időt? A találkozókra. Nyaranta egy kicsit mindig rámjön az egyedüllét élvezete, imádok csak otthon ülni, zenét hallgatni, olvasgatni és pihenni. Ezzel nincs is semmi gond, és ezt a jó szokásomat meg is szeretném tartani, csak mellette próbálnék időt szánni a barátaimra, ismerőseimre, osztálytársaimra...és úgy alapjáraton mindenkire, akit szeretek. Úgyhogy, ha minden úgy alakul, ahogy elterveztem, akkor csodálatos nyárnak nézek elébe, és nem csak azért, mert július végén az álmaim közepén találom majd magam.

Most viszont lassan itt a búcsú ideje, mert Németország csak rám vár. Az angliai recept mostanra is érvényes, mindenki nagyon fog hiányozni és vigyázzatok magatokra. Már szombat délután megérkezünk elvileg, úgyhogy most nem kell olyan hosszan nélkülöznötök. Mindenkinek fantasztikus hetet, az érettségizőknek meg így sokadszorra is sok sikert kívánok. Tschüss Leute.

Kedves Érettségiző Diákok!

Azért gyűltűnk itt ma össze, hogy... oké, abbahagytam, nyugi, csak egy rossz vicc volt.  Uhh..de remélem a célt elértem vele, és most már akkor is végigolvassátok ezt a posztot, ha belehaltok is az unalomba, vagy épp még az utolsó pillantásaitokat szeretnétek venni a "novellaelemzés szempontjai" jegyzetetekre. (képzeljétek, velünk ezt már hetedikben leiratta a magyartanárunk, hogy majd az érettségire milyen jól fog jönni... mintha az emberek kilencven százaléka nem az érvelést választaná...na mindegy) Mert ezt az egész gondolathömpölyeget (értsd: semmiséget) tulajdonképpen teljesen és százszázalékosan nektek írom, úgyhogy...figyeljetek nagyon jól ide. 

Igazából azt sem nagyon tudom, mivel kezdjem, mert egy évszázados idiótának érzem magam az egész ügy miatt. Azzal próbálom nyugtatni magam, hogy ti ezt már eddig is tudtátok rólam, és tulajdonképpen bármit is csinálok, nem fogtok sokkal hülyébbnek nézni, mint eddig, úgyhogy...inkább csapjunk a lecsóba. (nem is szeretem a lecsót. legyen inkább valami pizza. ) Szóval...mivel a jövő hetet ismételten az országhatárokon kívül fogom tölteni, ti viszont erőteljesen eddigi életetek egyik legfontosabb eseménysorozatán vesztek részt, ezért úgy érzem, muszáj valahol elmondanom, hogy mennyire szorítok értetek, és mennyit fogok rátok gondolni meg küldeni az erőt a jövő héten. Normális esetben ugye úgy működne a történet, hogy még ma este hússzor elmondanám nektek, hogy minden rendben lesz, hogy bízom bennetek, és hogy ügyesek lesztek. Aztán szépen sorban, minden egyes nap, minden egyes tantárgy után letámadnálak titeket a kérdéseimmel, és meghallgatnám minden érzéseteket és történeteket, mert...hogy miért? Mert igazából rohadtul érdekel. (meg olvassátok el az előző posztot, kinda sok mindent megmagyaráz ez is). De idén erre nem lesz lehetőségem, ami majd tuti feszélyezni fog, és majd Németország közepén is az jár majd az eszemben, hogy jóságos szőrgombócos bolondgomba, ezek ma írták meg a töriérettségit, és semmit nem tudok róla. 

Ööö... ja. Röviden tömören ennyivel el lehetne intézni a történetet, de nem fogom, mert imádok a semmiről órákig fecsegni, meg ha már csak egyszer is egy ici-pici mosoly húzodott az arcotokra, mialatt olvasgattatok, már megérte az egész történet. Tehát...én tudom, hogy über über über stresszes állapotban vagytok at the moment, és még a kínai nagy fal története is jobban érdekel titeket, mint az én firkálmányaim, de... Áá, a francba, soha nem leszek jó ebben. Lényeg a lényeg, én tényleg nagyon fogok nektek szorítani és tudom, hogy mindenkinek sokkal-sokkal jobban fog ez az egész történet sikerülni, mint ahogy most érzitek. Ha nagyon elkeseredtek, vagy épp rohadtul örültök valaminek a héten, azt jelezhetitek az illetékes félnek (alias nekem) a twitter nevű mütyörőn, vagy hosszabb kiáltozások esetén a facebook nevű fertőn, a következő hét bármelyik napján bármelyik időpontban, én meg amint tudom, olvasom, válaszolok, és amit csak szeretnétek. Sőt, igazából meg is szeretnélek titeket kérni, mivel minden este nem tudom majd megtenni, hogy minden egyes átszenvedett délelőtt után annyit jelezzetek nekem, csak egy mondatban, hogy mi a helyzetszituáció. 

Tulajdonképpen ezt az egészet sokkal cukibbra és személyesebbre terveztem, de lassan tényleg fogalmam sincs, mit mondhatnék még. Talán még annyit kérek, hogy ne nézzetek kilométeres idiótának az egész miatt, és ha nagyon frusztrál titeket, hogy ennyire érdekel a téma, akkor inkább hallgattasatok el egy a szám felé irányított, erősen odacsapott étkezőasztallal. Szóval just to know alapon fanni egész jövő héten, meg azután is, sőt még azután is szorít nektek. Próbálhatnék jó tanácsokat adni, de az úgy sem menne, mivel még soha nem érettségiztem. De... maradjatok nyugodtak, minden pörfikt lesz, bízzatok a sorsban, meg az agytekervényeitek működésében, meg a csokiban, és a szerencsében. Azt hiszem, másra nagyon nem lesz szükségetek. (mármint ha a számológépet és a töriatlaszt nem vesszük. és a tollat. a toll viszonylag fontos. a madarak sem tudnak nélküle repülni). Aztán csak ügyesen! Kéz és lábtörést, meg miket szoktak ilyenkor mondani.