Nem tudom, milyen elvetemültségnek a jele, hogy majdnem angolul kezdtem el írni ide, mindenesetre sürgősen le kell állítanom az idegennyelv receptoraimat, mert állandóan angolul vagy németül jutnak eszembe a szavak, és kezdem magam kényelmetlenül érezni magam emiatt. Most, hogy egy többsoros mondatot elszórtam itt nektek, ami tulajdonképpen semmiről sem szólt, talán valami olyanról is beszélhetnék, amiről érdemes is. Két napig rágtam magam, hogy miről írjak, mert vagy csak nagyon banális témák jutottak eszembe, vagy túlzottan elvont dolgok, amiket nem tudnék rendesen megfogalmazni és elmagyarázni. 
És, hogy őszinte legyek, még most is ugyanolyan tanácstalan vagyok, mint azt elmúlt másfél napban voltam. És ez elkeserít. Elkeserít, mert én nagyon fontosnak tartom, hogy kiírjam magamból a gondolataim, és amikor úgy érzem, hogy nincs semmi a fejemben, mindig megijedek, hogy valamit félrekapcsoltak, és már megint olyan állapotba kerültem, ami mindennek nevezhető, csak normálisnak nem. Ezen persze nem segít az sem, hogy egész hétvgén Coldplay-t hallgattam. Chris Martinéknak mostanában hihetetlen tehetségük van ahhoz, hogy teljesen megnyugtassanak, és egyszerűen egy radírral kiradírozzák a problémáimat és a gondolataimat. Ez persze egyrészről hihetetlenül szuper és kellemes érzés, másrészről viszont, ha nem problémázom semmin, akkor esélytelen, hogy ide íródjon valami értelmezhető szösszenet is. 
Aztán ott van az a problémám is, hogy mostanában még a szokottnál is jobban idegesít a saját írási stílusom. Egyszerűen annyira utálom magamban, hogy nem tudom elhagyni a milliárdnyi töltelékszavamat, és össze-visszacsavart mondatszerkezetemet, amiknek az égegyadtavilágon semmi értelmük sincsen és amik nélkül talán még képes is lennék néhanapján visszaolvasni azt, amit leírtam. De nem, az agyam feltétlenül ragaszkodik ezekhez a sajátos hülyeségeimhez, és én meg itt ülök, és írom őket le, mintha nem tehetnék semmit ez ellen, mintha ez így lenne elrendelve. Furcsa érzés, higgyétek el nekem. 
Ha már a Coldplayt említettem, talán a zene az egyetlen olyan téma, amiről most úgy hosszabban tudnék elmélkedni. Itt viszont  beleütközöm a saját magam által épített falba, ugyanis kezdem úgy érezni, hogy a zene túlzottan sok teret foglal el az életemben, és ha még itt is csak erről beszélnék, azt hiszem, megbillenne az egyensúly. Alapjáraton elképzelhetetlenül tudok rajongani mindenért, ami közel áll a szívemhez, legyen szó akár sportokról, emberekről, országokról vagy könyvekről. De amikor még nincs síugrás, a norvégmániám stagnál a megszokott szinten, hónapok óta nem láttam olyan filmet, ami igazán megérintett volna, és a könyvekkel is hadilábon állok valamiért mostanában, nos, olyankor csak a zene marad, ami azt jelenti, hogy a tartalék rajongóadagaimat is erre az egy pontra fordítom, ami viszont ijesztő dolgokat eredményez. Ráadásként a nyár megfordított bennem valamit, egy kicsit a zenei ízlésem megváltozott, mindenki eldöntheti, milyen irányba. És ha valami új, azt nyílván sokkal jobban lehet szeretni, mint a sokéves kedvenceket... Idegesítő, hogy ilyen értelmetlen rébuszokban beszélek, a lényeg inkább csak annyi, hogy napjaimnak nagy részét teszi ki mostanában az, hogy zenét hallgatok, ezekről a zenékről beszélgetek, vagy épp megpróbálom a dalokat megszerettetni másokkal. És emiatt meglehetősen betegesnek érzem magam. mint mindig. ne is törődjetek velem (:

Szóval van ez a furcsa világ, ami még akkor is képes csavarni az életemnek nevezett szörnyűségen, amikor azt hinném, ennél nagyobb katyvaszt már a homokozó kisgyerekek sem tudnának kavarni...Tudtam előre, hogy az októberem nem az a simén lazulós, pihenős hónapom lesz, mint amilyennek egy részem továbbra is szeretné, hogy legyen. Akármennyire szükségem van a szociálódásra és a kortársaim között eltöltött időre, valami itt belül még mindig azután a nyugalom után ácsíngózik, amit akkor érez az ember, amikor péntek esténként bekuporodik az ágyába egy jó könyv vagy egy izgalmas film és egy bögre tea társaságában, és egyszerűen élvezi a pillanatot. Na, ilyen nyugalomban nem igazán volt részem az elmúlt hónapban, úgyhogy ez az őszi szünet kb a megváltás szintjén érkezett el hozzám végre. 
Igen, teljesen tisztában vagyok azzal is, hogy a blogot hagytam itt az állóvízben posvadni, amíg én a folyókon hajókáztam. De, akármennyire furcsa tőlem ezt hallani, igazából annyira hiányzott a megfelelő mennyiségű hétvégenti lustulás, hogy teljesen le voltam eresztve agyilag is az elmúlt napokban, és egyszerűen  képtelen voltam írni. Az is nehezemre esett, hogy az iskolában ne aludjak el minden órán, és hogy legalább egy minimális mennyiségű anyagot felfogjon az agyam a tanárok magyarázatából. Arról meg aztán ne is beszéljünk, hogy a suliban mennyit kell beszélni, hallgatni, kombinálni, szervezkedni, köszönni, mosolyogni.... október utolsó két hetében annyi kávét ittam, mint szerintem egy évben szoktam. Túlzásnak hangozhat, de tényleg rettenetesen kimerültem. De most van egy hetem arra, hogy összeszedjem magam, feltankoljak energiabombákból, és novemberben emberibb fejjel és gondolatokkal kezdhessek neki az év legjobb időszakának. Mert, akárhogy is nézzük, közeledik a tél, ami számomra nagyon sok mindent. Eltekintve a tipikus dolgoktól, mint a hó, a hideg, a karácsony, és még a rénszarvasokat is leszámítva, ott virít előttem, hatalmas betűkkel a síugrás is. Mostanában kicsit másféle vizekre eveztem, a zene és a zene elirányított a síugrás mellől, úgyhogy éppen ideje lenne visszatérni a hülyeségeimhez, hiszen azok nélkül nem is lennék már fanni. Meg aztán ,telente sokkal több embert kell felvidítani. Mostanában, ha nagy ritkán elfelejtem a fáradtságomat, egészen jó kedvem van, és szinte kötelességemnek érzem ezt másokkal is megosztani. Nem tudom, miért van ez, és hogy hova tünedezett el a depressziós és magamba fordulós énem, mindenesetre ijesztően sokat mosolygok, és próbálok másoknak is mosolyt csalni az arcára. A sikerek változóak, vannak, akikkel könnyű a dolgom, de komolyan mondom, igazi kihívásokkal is találkoztam már a közvetlen környezetemben. 
Na jó, talán még most abba kellene hagynom ezt a semmiről írást, mielőtt valami olyanról kezdek el beszélni, ami még engem sem érdekel. Higgyétek el, jelenlegi állapotomban képes lennék rá. Inkább alszom egyet erre az egészre, és ígérem, holnap pötyögök valami értékelhetőt is. 

Ez tulajdonképpen egyáltalán nem igaz, sőt... Az én életem majd csak most kezdődik. Most, hogy végre a digitális hőmérőn úgy áltak be a számok, hogy amikor ránézek, ne az jusson eszembe, hogy el fogok olvadni a napon. Most, amikor mindenki más rosszul van attól, hogy rövidujjúban rohangálok az utcán, és észre sem veszem, hogy hideg lenne. Most, amikor mindenki nagykabátban jár le reggelizni, én meg ugyanúgy leugrok akár még egy topban és egy rövidnaciban is. Most, amikor mindenki más elkezd benti programokat szervezni, nekem pedig állandóan a szabadba kívánkozik a lelkem. El sem tudjátok képzelni, mennyire jól érzem én magam ebben az időben. Ahelyett, hogy eluralkodna rajtam a pesszimizmus és kedvetlen lennék, mint általában szoktam, ilyenkor még a szokásosnál is többet nevetek, szinte állandóan mosoly van az arcomon, és az iskolában sem tudok rendesen koncentrálni. Külön könyvet vezehtetnék lassan a "dolgozathibák, amiket az időjárás miatt vétettem" témakörben. De azt hiszem, a legsúlyosabb probléma mégiscsak a nevetéssel van. Vagyis, nemén hiszem így, hanem tulajdonképpen mindenki más a környezetemben. Érdekes, mert régebben egyáltalán nem voltam az a sokat nevetős fajta. Néha el-elkacagtam valamin, de nagy hahotákat, vagy gyakori felkuncogásokat ritkán láthatottt bárki is. Mostanában viszont... hát ez valami eszméletlen, néha már én magam is kezdem azt gondolni, hogy beteges. Tulajdonképpen bárhol, bármikor el tudom magam nevetni, és a legnagyobb gond ott van, hogy csak nagyon nehezen tudom abbahagyni. Ez még a koleszban és itthon nem is annyira vészes, itt mindenki megérti és tolerálja a hülyeségeimet...na de máshol... voltak már belőle érdekes szituációk. A legutóbb pont színjátszón, ahol egy olyan ötperces nevetőgörcs jött rám, hogy pár perc döbbenet után már mindenki rajtam nevetett, még a tanárok is, és utána mindenkinek sokkal jobb kedve lett. Igazából tényleg van ebben a nevetés dologban valami, engem például eszméletlen módon le tud nyugtatni. Ha ideges vagyok, vagy épp zavarban vagyok, általában nevetgélek. Egyesek szerint viccesen. Mások szerint aranyosan. De a legtöbb ember szerint csak szimplán nagyon furcsa és szokatlan a nevetésem. 
És nem is maga a nevetés idegesíti az embereket leginkább, hanem az a hülyeségem, hogy teljesen véletlenszerű helyzetekben, teljesen váratlanul, látszólag mindenféle ok nélkül képes vagyok nevetésbe kezdeni. A látszólag szót kiemelném, mert mondjuk ha színjátszón elnevetem magam azon, ha valaki benyögi, hogy répa, ott tényleg furcsán jön ki, a koleszban viszont mindenki velem együtt nevet, stb. De egyébként egészen jól kifejlesztettem már magamban azt a képességet, hogy bármikor nevetni tudjak. Ez mondjuk sok helyzetben hasznos lehet. Kicsit olyan az egész történet, mint a patrónus-bűbáj. Megpróbálok valami eszméletlenül vicces dologra gondolni, csak annyira, hogy egy kis kuncogást eleresszek, és  utána már igazából csak saját magamon nevetek, és a többieken, amiért rajtam nevetnek. Nem olyan egyszerű, de nagyon jól tud jönni, ha például olyan feladatot kapsz színjátszón, hogy legyél te a legfeltűnőbb. A nevetés általában beválik. Hiszen nevetni mindenki szeret. Olyankor egy kicsit elfeledkezünk arról, hogy milyen szarba süppedtünk éppen, és elfelejtjük azt is, hogy épp segítséget nyújtó kéz után keresgélünk eszeveszettül. És lássatok csodát, a nevetés felemel, és talán egyedül is képesek leszünk kikecmeregni a gödörből. 

A mai nap teljesen összekavart lelkileg meg gondolkodásügyileg is. Egyszerűen rengeteg olyan esemény történt, amit külön-külön is napokig tartana feldolgozni, és most egyszerűen nincs időm mindegyikkel eleget foglalkozni. Na, ne gondoljatok azért olyan rettentően fontos dolgokra, mindegyik egy apróságnak tűnhet egy ember számára, de számomra valamiért mindig pontosak. 
Nézzük a pozitív oldalát a napnak. Sebastian Vettel, most már végre hivatalosan is kétszeres világbajnok. El sem tudjátok képzelni, mennyire örülök ennek. Rettentően büszke vagyok rá, egyszerűen hihetetlen, amit véghez vitt. Azok után, hogy tavaly mennyire támadták az első győzelme után, hogy azt milyen lehetetlen helyzetből hozta vissza, és nem biztos, hogy ő érdemelte ki a leginkább, hogy mennyit vádolták a redbullt azzal, hogy még vert helyzetben is csak Vettelt támogatják... azok után tudott mutatni egy olyan szezont, ami előtt azt hiszem, illik fejet hajtani. Elképesztőek az eredmények, és elképesztő maga Seb, az a hozzáállás, amit még ilyenkor is mutatni tud, az a fajta elkötelezettség a sportág iránt, amit nála látok. Nagyon szerethető ember (szerintem), az évek során egyre szimpatikusabb lett, és hihetetlenül büszke vagyok rá, hogy ilyen fiatalon már ilyen sok minden van a háta mögött. Azt még el kell mesélnem, ha már Sebnél tartunk, mert valamiért azért nem gyakran jön itt szóba az F1, hogy megvan az a rossz szokásom, hogy azoknak a híres embereknek, akiket szeretek, buta beceneveket adok, amik amúgy általában nem is illenek a személyiségükhöz. Szegény Seb extra-extrán beleesett a csapdámba, és egy fél év Vetti-cicázás után most már csak simán Cicaként szerepel a szótáramban. És nem is ez a kínos, hanem hogy ma délelőtt apu csak annyit kérdezett tőlem: Na, és a cica nyert? Szóval, igen, vannak itt ilyen dolgok. 
Nem akartam ilyen gyorsan megint előhozni a síugrást, de erről írnom kell. Ma reggelt meghalt autóbalesetben Pavel Karelin, orosz síugró. Bár nem volt személyes kedvencem, épp a nyáron kezdtem el megszeretni, és a halálhíre sokként ért. Még most sem tudom felfogni, hogy ez valóban megtörtént. Huszonegy éves volt. Huszonegy. Csak hat évvel volt idősebb nálam, és még annyi minden állt előtte. Győztes versenyek, hazai rendezésű olimpia. Itt is szeretném elmondani, mennyire tisztelem és mennyire sajnálom, hogy ilyen hamar kellett elmennie innen. Nyugodjék békében. 
Amiről még mindenképp írnom kell, az az X-factor. És ne ijedjetek meg, a magyar verziót pár mondatban elintézem, az angol az, ami most igazán érdekel. De nézzük előbb a hazai pályát. Akinek mindenképp örülök, az Barczi Gergő, Alexa, és a 25 év felettiek. Nagyon sajnálom viszont Petrát. És aki rettentően felhúzott ma este, az Geszti Péter volt és a hajdúbojlerek. Igen, az ikerlányok számomra egyáltalán nem szimpatikusak. A hanguk teljesen átlagos, ha nem lennének szépek (?) és ikrek, a táborban már rég pakolhattak volna és húzhatnának haza. De ez élet nem mindig igazságos ugye. 
És ami a brit X-Factort illeti...teljesen rákattantam mostanában. Nagyon kíváncsi voltam az idei felhozatalra, és szerencsére sikerült magamnak már az élő show előtt kedvenceket választanom, így nagyon nagy várakozásokkal indultam neki a tegnap estének. Volt rengeteg érdekes dolog. Ott van például ez a Frankie gyerek. Van valami érdekes benne, abban, ahhoz a dalokhoz nyúl. És még ha sokak szerint tönkre is tette a The A Team-et, szerintem volt az ő verziójában valami egyedi, ami miatt tulajdonképpen többször is újra kellett hallgatnom. Nem, a közelében sem volt Ed-nek, hogy is lehetne, de őszintén szólva, ebben a srácban legalább látok fantáziát. A többi fiú is egész jó volt szerintem,  még James egyszerűsége is megfogott. Nagyon kellemes meglepetés volt számomra a The Risk, szerintem remekül mutatnak a színpadon, és a dalválasztás is jó volt. A többi csapat viszont kikészített, a Nu Vibe tömény unszimpátia, például. A huszonöt felettiekből nem sokra emlékszem, leginkább az maradt meg, hogy mennyire nem bírom Kittyt. És végül, de nem utolsó sorban a lányok. Alapjáraton már a mentoruk, Kelly is nagyon szimpatikus, amennyire nem bírtam régebben, annyira őt tartom most a legjobb zsűritagnak. Egyedül Sophie lóg ki nálam a sorból, őt nem igazán tudom hova tenni. Mischának például gyönyörű hangja van, bár én a rapet nem erőltettem volna egy rolling in the deep-be, tetszik a stílusa és az ötletessége. Amelia egyszerűen hihetetlen csajszi, teljesen elvarázsol, és a rózsasízn haját leszámítva mindent szeretek benne. De...egy valakiről még nem beszéltem. Egy lányról, aki utolsónak lépett színpadra, de higgyetek nekem, megérte rá várni. Tudtam, hogyx jó dalt fog majd választani, hiszen eddig is minden sikerült neki. De azt álmomban sem gondoltam volna, hogy Janet Devlin előáll az egyik kedvenc Coldplay dalommal, a Fix You-val. És tudjátok mit? Élveztem az ő előadását. Nem szeretném hasonlítani senkihez, gyönyörű volt, és teljesen janetes. Imádom ezt a lányt, és szurkolok neki, hogy minél tovább eljusson. Hihetetlen tehetség és igazán elbűvölő lány. Hogy ne csak a levegőbe beszéljek, napi zenének itt van a fix you, én meg most már igazán abbafejezem magam, mert tudom, hogy halálra idegesítettelek titeket.
 

Nem értem, hogy nem ijesztett el a cím annyira, hogy bele se kezdj az olvasásba. Tudom, hogy nagyon nem érdekel. Tudom, hogy valószínűleg vagy értelmetlen hülyeségnek tartod vagy nem is hallottál még róla. Azért fogok itt most nagyjából mindent összefoglalni, hogy ráhangolódjak a szezonra. Meg azért is, mert hála Charlottenak végre megvan a 30 napos tumblr kihívás. És egy icipicit azért is, hogy egy kicsit kedvet hozzak valakinek. Sosem lehet tudni. Kezdjetek rettegni, ez nem lesz rövid. 
1.  Az abszolút kedvenc síugróm: Gregor Schlierenzauer
hmmm...gondolom ezzel nem okoztam évezredes meglepetéseket. Higgyétek el, hosszasan tudnám sorolni, miért szeretten őt meg annyira, mi az, ami miatt még ma is körülbelül ájultan esnék össze (pedig még soha nem ájultam el), ha meglátnám. Szóval ezt a részét inkább kihagynám a dolognak, kisebb részletekben úgyis olvashattatok már erről, bővebben meg a tumblr-közösség jobban befogadja (remélhetőleg).
2. Hogyan és mikor kezdett el érdekelni a síugrás?
Nem is  emlékszem már pontosan, hiszen lassan már három éve volt. Az egész...micsoda meglepetés, Norvégiával függ össze. Apu kezdett el viccből az eurosportra kapcsolgatni télen, és mutogatta nekem a síugrást. Én meg eleinte jól kiröhögtem, hogy hogy a francba lehet ilyen hülyeséget nézni, és ez micsoda baromság. tehát nem nevezhetném szerelemnek első látásra. Aztán valahogy mégis ottragadtam, főleg egy vicces nevű, csúnya,de fiatal és mosolygós osztrák fiú meg egy hosszú hajú, és fura arcú, de norvég fiú miatt, aki egyszer megnyert egy kvalit, és így meg tudtam jegyezni a nevét. de erről majd később....
3. Az első síugró, akiért szorítottál: Tom Hilde
Igazából saját magam is meglepődtem, de be kell látnom, hogy tényleg nem Schlieri volt az első kedvencem. Mivel akkoriban éppen elhatalmasodóban volt a norvégok iránti szeretetem, csak úgy vadásztam a norvégokra. Az első versenyek egyikén pont a kvalifikációt néztük, amit Hilde nyert meg. Könnyen megjegyezhető neve volt, norvég is volt, így még a haja sem tántorított vissza attól, hogy megszeressem. 
4. Kedvenc csapat: Austria Ski Team
Annyira nem meglepő, de egy kicsit azért titkon még én is a norvégokat vártam ide. Sokáig gondolkodtam, hogy őket, vagy esetleg a fiatal szlovéneket írjam ide, de ha mélyen magamba nézek, azért erősen az osztrákok felé billen a mérleg. Nem csak Schlieri miatt, ehhez hozzátartoznak Morgenstern elálló fülei és facebook-kommentjei, Kofler rendőregyenruhája és manneres sisakja, és ha Koch lófejét nem is számítom ide, Loitzl sértődékenysége, és a fiatalok vidámsága is megfogott. És aki kulcsszereplő a történetben, az Alexander Pointner, az edző, aki egyszerűen hihetetlen fazon, és aki nélkül ez a csapat nem lenne olyan, amilyen. 
5. Kedvenc sírepülő sánc: Vikersund, Norvégia
Bár ez a legújabb sírepülősánc, egyszerűen annyi jó emléket hozott az utolsó szezonban, hogy teljesen a szívemhez nőtt. Beszélhetünk akár Evensen világrekordjáról, arról, hogy hosszú idő után (számomra hosszú idő)  itt szerepelt Schlieri a legjobban, de a legmeghatározóbb mégis a norvég síugrók tánca... hát az eszméletlenül hihetetlen. 
6. Egy pillanat, ami nevetésre késztet
Úgy döntöttem, azért nem megyek el addig, hogy teljesen idegbajt kapjatok, és nem hozakodok elő a kedvenc rettentően hosszú és német Schlieri videóimmal. Úgyhogy egy tizennégy másodperces szösszenetet választottam a vancouver-i olimpiáról. Ez titpikusan egy olyan pillanat volt, amiért megéri síugrást nézni. a videó magáért beszél. 

7. Ha bárhová elmehetnél egy versenyre, hova mennél és miért?
Nehéz kérdés, két kedvencem között vacilálok...De, azért mindenképp a Holmenkollen lenne az, Osloban. És nem csak azért, mert a síugrás központja, és nem is csak azért, mert Norvégia fővárosában van. Érzemileg rengeteg minden köt ahhoz a sánchoz, és nagyon szeretnék oda eljutni. Vagy ott lakni valahol a közelében. 
8. A jelenlegi kedvenc síugród: Gregor Schlierenzauer
Hát igen, vannak dolgok, amik sosem változnak. Szerintem velem most már történhet bármi, el vagyok kötelezve mr. schlierenzauer mellett. Eddig még nem érkezett olyan ugró, aki, ha egy pillanatra is, de le tudta volna körözni. A stabil első helyet kb. minden listámon kibérelte. 
9. A leglenyűgözőbb győzelem: 
Megint csak annyira nehéz választani..de ha már emlegettem Vikersundot, legyen talán az a nap, amikor Johan Remen Evensen világcsúcsot ugrott, és Schlierenzauerrel együtt arattak győzelmet. Annyira szívszorítóan boldog pillanat volt, amikor együtt láttam őket mosolyogni, és a dobogó legtetején állni. Mindkettejük számára nagyon fontos volt az a győzelem, és érdekes módon én élőben nem is láttam a közvetítést, hiszen épp németszínjátszós-programon voltam. A telefonomra csak hárman küldtek susmust egyszerre....életemben csak a szülinapomkor kaptam eddig több smst. 
10. Ha feltalálhatnál egy új szabályt, mi lenne az? 
az első, ami beugrott, az volt, hogy a nyári versenyeken félmeztelenül kelljen ugrani....de komolyra fordítva a szót, ezen azelőtt még sosem gondolkodtam. Egy kicsit talán az zavar, hogy egy-egy országból nem indulhat annyi ember, amennyit szeretnék. tehát mondjuk az osztrák és norvég hetedik-nyolcadik ember nem világkupázik, csak a hazai versenyeken, viszont mondjuk ilyen random országok első versenyzőinél sokkal jobb eredményt tudnának elérni. ezt egy kicsit megmuherálnám. talán. 
11. kedvenc síugró sánc: Bergisel - Innsbruck
sokmindent lelőttem már, és Innsbruckról még egyáltalán nem írtam, úgyhogy kénytelen leszek. Bár ez a sánc is több, mint hatszáz kilométerre van tőlem, valamiért közelebbnek érzem. Talán Ausztria miatt, talán, mert ezt a sáncot láttam a legtöbbet fényképeken és videókon. Meg mert rengeteg ugrós élmény kötődik hozzá, arról nem is beszélve, hogy ha úgy vesszük, Schlierenzauer otthonáról van szó. Innsbruck meg egyébként is gyönyörű város, Tirolt imádom. Jajj. 
12. A kedvenc idézeted:
Egy német és egy angol idézettel is jövök, mert mindkettő közel áll a kicsi szívemhez, és mert nem tudnék dönteni. 
"I guess many of you have the idea that the skin taste like crap and will make your throat itch. Well, it dont taste anything, you almost can feel the difference, but you can eat them without a spoon, plate and napkin to take care of the mess."
Tom Hilde a kiwikről
"Wie immer ist es in Norwegen sehr cool. Es ist einfach meine Welt, wo ich mich irrsinnig wohl fühle."
Gregor Schlierenzauer Norvégiáról
13. Ha bármelyik síugrótól kérdezhetnél egy kérdést, mi lenne az?
Ezekben a kérdéses dolgokban sosem voltam jó, mert egy kérdéssel szerintem annyira semmit nem lehet kezdeni. De mondjuk megkérdezném tőle, hogy milyen zenét szeret. Na jó, ez hülyeség, de nem biztos, hogy jobbat ki tudnék találni. 
14. Kedvenc edző: Alexander Pointner
Hát, nem kerülhetek meg mindenféle ismétlést, muszáj Pointner bácsit mondanom. Szerintem hatalmas dolgokat vitt végbe ezzel az osztrák csapattal, nagyon jó munkát végez, és a nyilatkozatait és a viselkedését a versenyeken is imádom. Az meg csak egy plusz hozzávaló, hogy azt még meg is tudom érteni általában, amiket ő mond. 
15. Legkevésbé kedvelt síugró: Adam Malysz
Bár már egyetlen olyan ugrót sem tudtok mutatni nekem, akit képes lennék utálni, vagy bármiféle negatív érzéseket táplálni iránta, Malysz sosem volt a kedvenc ugróm, valamiért nagyon ellenszenves az arcberendezése, és félek tőle. Komolyan. Elismerem, hogy hatalmas sportember, és tisztelem az eredményeiért, de valahogy sosem érhet fel a többi kedvenc ugrómhoz. 
16. Voltál már síugró versenyen? Ha igen, hol és mikor?
Hála annak, hogy valahol Narnia Narniájának ruhásszekrényében élek, nem , nem sikerült még eljutnom egyetlen versenyre sem. Most már úgy vagyok, hogy bárhova nagyon szívesen elmennék akármikor, akárkivel. VIszont erre szerintem sajnos a közeljövőben elég kicsi az egész. De álmodozni mindig ér, ugye (: Na jó, ha bárki feláldozná magát a hülyeségem oltárán, és vállakozna egy ilyen kalandra velem, az jelentkezzen. Innsbruckba megy közvetlen vonat, de Planica sincs messze annyira. Vagy esetleg Zakopane. 
17. Legizgalmasabb verseny
Igazából mindegyik verseny izgalmas, és mindegyik másképp. Mindenhol más az atmoszféra, a hangulat, a körülmények is sokat módosítanak, de a lényeg, hogy a szívem az ugyanúgy sprintbe vált, bárhol is ugrálnak ezek az emberek. Talán azért mondom Innsbruckot, mert tudom jól, hogy Gregornak ez mindig egy külön kihívás, hiszen hazai közönség előtt ugrani, és esetleg megnyerni egy versenyt, mindig hatalmas élmény. Amikor innsbrucki versenyt nézek, nekem is egy kicsit jobban összeszorul a gyomrom, és idegesebb leszek. 
18. Kedvenc síugrással kapcsolatos kép
Inkább nem mondom meg, hogy hány kép található a síugrás elnevezésű mappában, mert szerintem kisebb rosszullét vagy szívroham követné. Higgyétek el, teljességgel lehetetlen ezek közül a képek közül egyetlen egyet kiválasztani, hogy tessék, akkor nekem ez A kedvenc képem. Amit választottam, érzelmi alapon választottam, és mert rengeteg minden rajta van, ami fontos nekem. Furcsa, tudom, de ettől a képtől a mai napig elérzékenyülök. Ne aggódjatok, később ki fog még derülni, miért. 

19. Legmeghatóbb pillanat
Na, annyira akkor nem is csigázlak titeket. Nem tudom, eredetileg mit terveztem ide írni, de azt tudom, hogy jelen pillanatban egyetlen dolog jár a fejemben. 2011 februárja, Oslo, Holmenkollen. Gregor Schlierenzauer világbajnok lesz nagysáncon. VILÁGBAJNOK. Fel tudjátok ezt fogni? Mert én először nem tudtam? Abban a pillanatban, ahogy feltűnt a képernyőn az, hogy Morgenstern csak második, egyszerre kezdtem el ugrálni, sikoltozni, nevetni, és igen, sírni is. Ez a cím nem csak Schlieri álma volt, én is arra vártam, hogy az övé legyen. Ez olyan nehéz időszak, annyi sérülés és probléma után így talpraállni...példaértékű. Egyszerűen. lehetetlen szavakba önteni ezt. 
20. A legrosszabb verseny
Nem tudom, mennyire lesz érthető, amit leírni próbálok, de a legkevésbé szeretett versenyeim mindig a Japán versenyek voltak. Nem elég, hogy olyan lehetetlen időpontokban vannak, amikor képtelen odafigyelni vagy csak szimplán ébren maradni, a kedvenceim általában el sem utaznak, fura a közvetítés, más a pálya, más a hangulat, a közönség sem az igazi. De természetesen mindig úgy jön ki a lépés, hogy ezeknél a versenyeknél tudok otthon lenni és nézelődni, és a legjobbakról lemaradok. 
21. Kedvenc weboldal: 
Egy kicsit visszanyal a fagyi, mert ezt a kérdést én javasoltam Charlottenak. Vicces, mert nem szoktam síugrós weboldalakt látogatni. A saját fejemből, a tvből, facebookról, tumblrről, és a síugrók honlapjairól (érts a blogokból) általában minden információt megtudok, amire szükségem van. Úgyhogy, szánalmas vagy nem, a hivatalos oldalt, a fis-ski.com-ot választottam, hiszen még itt tartózkodom a legtöbb időt, mivel itt vannak meg leggyorsabban legpontosabban az eredmények, és a versenynaptár is teljesen logikus. 
22. Kedvenc síugró pillanat
Nem tudom, itt pontosan mire gondoljak, úgyhogy lehet, hogy kicsit egyedien közelítem meg a dolgot, de még az is megeshet, hogy tényleg ez a feladat. A síugráson, mint mozdulatsoron belül a kedvenc pillanatom talán az, amikor a síugrók elindulnak a fémrúdról, és lejönnek az asztalon. Talán a hanghatások miatt, amiket lehetetlen nem szeretni, talán amiatt, mert mindenki máshogy tartja a fenekét, de még annak is köze lehet hozzá, hogy milyen vicces fejeket látunk ilyenkor. Olyan vihar előtti csend, amikor még fogalmad sincs, mi fog történni az ugróval. nagyon érdekes. 
23. Kedvenc dobogó összeállítás
Hmm... nem is olyan egyszerű, mint elsőre hangzik. Az aranyérem nyílván Schlierihez jutna, de hogy a másik két helyen kit látnék szívesen? Tulajdonképpen majdnem mindenkit. De akkor jövök két új névvel, hogy ne mindig csak ugyanazokat ismételjem. Éljenek a fiatalok, a második helyre tenném Andreas Stjernent, a harmadikra pedig Peter Prevcet. Esetleg Kamil Stochot (:
24. Kedvenc interjú
Kivételesen nem fogok ide videót linkelni, több okból is. Először is, interjúkkal viszonylag hadilábon állok, angol vicces interjú nem sok van, az osztrákkal meg a norvéggal meg nyílvánvaló okok miatt viszonylag sok problémám van. Másrészt pedig, nem szeretnélek titeket ezzel fárasztani, mert az a kevés interjú, amit szeretek, eszméletlenül fárasztó. Úgyhogy íme, az első és talán utolsó kérdés, amit szépenelegánsan passzolok. 
25. Kedvenc verseny
Azt hiszem, nem lenne tőlem túl szép, ha mégegyszer ellőném a világbajnokságot, úgyhogy inkább egy szintétn viszonylag friss emléket választok, a 2011es vikersundi hétvégét. Kevés olyan jó síugrós-élményem van, mint amikor Evensent és Schlierenzauert együtt láttam mosolyogni a pódium tetején. Nagyon örültem a norvég srác világrekordjának, és büszke voltam Schlieri, aki "annyi balszerencse közt, oly sok viszály után" (bocsi, túl sok volt a Vörösmarty mostanában), így összeszedte magát, és ilyen szépeket ugrált. 
26. Leglátványosabb bukás
Hmm, az első, ami eszembe jutott, Romoeren hatalmas esése volt (igen, igen, az a lécleesős, amit talán még azok is láttak, akik egyébként nem túl síugrósak, mint olyan). De aztán szinte rögtön eszembe jutott Ville Larinto. Alapjáraton szimpatikus a finn emberek habitusa és életthez való hozzáállása, ráadásul Ville még a mosolyával is külön megnyert. Nagyon szépen indult neki ez az utolsó szezon, az első pár versenyen remekül szerepelt, és ki tudja, mi jöhetett volna még, ha...ha nem bukik egy óriási ugrás után az újévi versenyen, garmischban. Szurkolok neki, hogy kiheverje ezt a traumát, és az idei év legalább annyira jól sikerüljön neki. 
27. Egy ugró, akit szerettél, de most már utálsz
Kicsit csavarok a dolgon, mert ilyen nem nagyon jut eszembe, viszont olyan, akit utáltam, de később megszerettem, annál inkább. Ő pedig nem más, mint Simon Ammann. Első pár alkalommal nem indult túlzottan jól a "kapcsolatunk". Először is, svájci volt, ami Federer után nálam nem épp a legbíztatóbb, másodszor folyton keresztbetett az elképzeléseimnek, harmadrészt pedig nem is tudom...nem volt szimpatikus. Aztán rájöttem, hogy nem hibáztathatom csak azért, mert egy versenyen jobban összejönnek neki a dolgok, mint Schlierinek. Elkezdtem jobban megismerni, rájöttem, hogy remek ember, nagyon tehetséges, és azóta szeretem és tisztelem. 
28. Kedvenc videó EZ ITT
Na, nem ússzátok meg több videó nélkül. SOkáig kellett válogatnom, annyi minden van a fejemben, annyi annyi jó videó, sok-sok összevágott részlet, dalok, amiket azóta is szeretek, táncoló norvégok, cukin mosolygó és pislogó osztrákok, furcsa nevetések, vicces mozdulatok...de inkább egy olyat választottam, ahol mindenkinek jut egy kis szerep. Egy magyar youtube-felhasználó által készített videóról van szó, a willingeni csapatverseny előtti pillanatokat mutatja be a Neon trees-animaljére. Imádnivaló benne minden, tetszenek a cspatok sajátos hülyeségei. (nézzétek meg például, a norvégok milyen kis bolondok. hozzájuk képest viszont a németek mennyire komolyan veszik a dolgokat).a szívem közepe a hóban röpizés, azért külön pirospont jár. 
29. A legjobb csapatösszeállítás egy csapatversenyre
Itt ugye lehet olyat csalni, hogy különböző országokból válogatom össze a top négyemet? Mert hogy én így fogok tenni, az biztos. Morgensternnel kezdenék, ő megadná az alaphangot, azt hiszem. Utána mindenképp szeretném még a csapatomban tudni Hildét, ő lenne a második, harmadikként mondjuk jöhetne Ammann, és a végén megspékelném az egészet még Schlierenzauerrel. Húú, de az eredményre mentem, ugye szörnyű vagyok? Pedig tényleg mindannyiukat annyira szeretem. A második kedvenc csapatom egyébként a Prevc - Gangnes - Morassi - Stjernen négyes lenne, mindannyian annyira kis fiatalok, szívesen látnám őket együtt. 
30. Kit vársz az első három helyre a következő versenyen?
Érdekes, hiszen ez lesz az idény első versenye. Mindenki mást vár ilyenkor, valaki szerint egyáltalán nem releváns, viszont vannak olyanok is, akik szerint az egész évre kihat az első pár verseny. Én személy szerint reménykedem most egy erősebb Schlieri-behatású idényben, (olyan durván azért nem kell, mint Vettelnél, de..na mindegy), és szerintem az osztrákoknál Morgi is oda fogja tenni magát. Meglepetés eredmény is születhet, valamelyik német (mondjuk Freund), vagy norvég is végezhet elől. Ammannról sosem szabad elfeledkezni, és Stoch is jó lesz idén. Huhhúú. Akkor mondjuk legyen egy Schlieri-Morgi-Stoch. Ennek még örülnék is (: 
Ha ezt mind elolvastad, rettentően köszönöm. Nem hiszem, hogy bárki is vállakozott rá, de szeretnélek megkérni, hogy ha már ennyi időt szántál rám, azt jelezd nekem valamilyen komment szinten, mert sokat számítana. Hát, remélem kedvet hoztam egy kicsit a síugráshoz (: