Enyhe szánalmat és már-már hollywoodi z kategóriát érzek abban a töbféleképpen megmutatkozó abszolút degenerált viselkedésben, ahogy görcsösen elkezdtem kapaszkodni a tőlem egyre távolabb kerülő gyerekkoromba, sőt, továbbmegyek, az egyébként rengeteg kellemetlenséget okozó tinédzserkorba és a fantasztikus gimis évekbe. Igen, a fantasztikusnál mindig van egy cseppnyi irónia. Mindegy, nem is az a lényeg, sokkal inkább az, milyen nevetségen viselkedek, mióta elkezdődött ez a nyári szünetnek hívott érzelmi hullámvasút. Rám sem ismernétek, ahogy konkrétan hisztizve ölelgetem a párnámat glee évadzárókat nézve (igen, nemsokára érkezik arra is a magyarázat, hogy ez most miért van), vagy épp plüssállatokat rendezek tornasorba, hogy elindítsam az első rénszarvashadseregemet. Nevetni nem ér, ezek a dolgok megtörténtek, és egy icipicit, azt hiszem, jogom is van hozzá. 

Emlékeztek arra a hülye időszakra, amikor mindenki azzal rágta a fületeket, hogy ne próbáljatok meg ilyen gyorsan felnőni, hogy csak azért, mert azt hiszed, később jobb lesz, ez még egyáltalán nincs garantálva, és gondolj inkább a jelenre? Én emlékszem, és akármennyire elmentek most nálam otthonról, ideje írásban is beismernem, hogy mindenkinek, beleértve a tanáraim, a szüleim, sőt még a nagyszüleimet is, igaza volt. Sajnálom, hogy tizennégy-tizenöt éves koromban túlérettnek tituláltam magam ahhoz, hogy igazi tinidolgokat csináljak. Nem éreztem az érettségi szintemnek megfelelőnek a fantasztikus tini romkomokat, és egy picit, tényleg csak egy picit lenéztem azokat, akik ennek éltek. 

Bár, nem hiszem, hogy ezért csak és kizárólag saját magamat hibáztathatom, maximum olyan tekintetben, hogy mint minden jólnevelt tinédzser, megpróbáltam alkalmazkodni a csodálatos környezetemhez és az ő elvárásaikhoz, szintjükhöz, whatever. Szörnyen haragszom magamra, amiért lemondtam egy csomó bugyutának és értéktelennek tartott dologról, csak azért, mert a társaságomban kb. az volt a menő, hogy ha nem ittál vagy ittál esetleg ittál, akkor csak és kizárólag "jó"-nak, "minőséginek" és "elvontnak" titulált filmeket nézhettél és zenéket hallgathattál, mert te nem alacsonyodhasz le olyan szintre, hogy... DE IGEN. Nem érzem úgy, hogy bármivel is kevesebb lennék attól, hogy szeretem a One Directiont, teszem azt. Butább lennék ettől? Igénytelenebb? Gyerekesebb talán, de héé, nem ez a lényege az egésznek? Én viszonylag későn jöttem rá arra, milyen értékesek és mennyit tudnak segíteni az úgynevezett bűnös élvezetek. És ha bárki amiatt bélyegezne meg idiótának, szánalmasnak, vagy nemnormálisnak, mert néha a High School Musical dalok járkálnak a fejemben, mert igenis néha meghallgatom a call me maybe-t és egy jót partizok rá a gondolataimban, mert néha az erős csajpopot választom a rock, a punk vagy mittudomén milyen fúúúdefúúúde jó zene helyett, ám legyen. 

Nem hiszek abban, hogy bárki is át tudná vészelni a tiniéveit, főleg egy kicsit kegyetlenebb középiskolát valamilyen "gyenge pont" nélkül. Hogy drága kedvencemet, Hádészt idézzem a Herkulesből: Valahol mindenkinek van gyenge pontja. Pandorának például az a fránya doboz volt a gyengéje, szegény trójaiak pedig rossz lóra tettek. A lényegi különbség inkább ott van, hogy vagyunk-e elég bátrak ahhoz, hogy felvállaljuk ezeket. Akármennyire vagyunk fúú de szókimondóak és kegyetlenek és nagyszájúak, én ezt sokkal inkább gyávaságnak tartom. Mi sem egyszerűbb annál, mint lenézni valakit és ezt kifejezésre is juttatni amiatt, hogy ő milyen szart néz, hallgat. Sokkal több kurázsi kell ahhoz, hogy bárki kérdezi, a szemébe mondjuk, hogy  szerettük Justin Bieber babyjét, hogy általában tudunk nevetni a Hannah Montanás poénokunk, vagy hogy már vagy tízszer néztük meg ugyanazt a mesét és még nem unjuk. 

És hogy erre miért csak most jöttem rá? Mert egy idióta vagyok, azért. 

A hetvenes évek nagy filmjeiből valamiért mindig azok ragadnak meg leginkább, akik mintha célnak tűzték volna ki, hogy a lehető legabsztraktabb és furcsább helyszíneket kreálják, s mindezt egy sokszor kétértelmű, de mindenképp többféleképpen értelmezhető cselekménnyel fűszerezzék meg. A Rocky Horror Picture Show azért nem ma akadt fenn először a jó filmek után kutató horgászbotomon a képzeletbeli tóban, de mivel a napokban ismételten kedvet kaptam ahhoz, hogy végignézzem, úgy gondoltam, akkor már írok is róla. 

Polgárpukkasztás, a  határok feszegetése... Legtöbbször ezeket a szavakat rántják elő azok, akik a RHPS-ról beszélni vagy beszélgetni próbálnak, és ha engem kérdeztek, teljesen jogosan. Nem győzöm csodálni azt a bátorságot, ami a rendezőben, a forgatókönyvíróban és nem utolsó sorban a színészekben megfigyelhető. A szereposztás finoman szólva is parádés. Bár sosem rajongtam Susan Sarandonért, itt még ő is csak csillogni tudott, Tim Curryről pedig ódákat lehetne zengeni, olyat alakított itt, amilyet tőle máshol még egyáltalán nem láttam. 

A történet maga az elején még teljesen követhető. Janet (Sarandon) és Brad (Barry Bostwick) eljegyzésüket megünnepelvén szeretnék meglátogatni Dr. Scott-ot, de az éjjel eltévednek és egy igen különleges kastélyba keverednek, ahol Dr. Frank N Furter (Tim Curry), egy transzvesztita lakik. Az ő varázsvilágába csöppenünk hát hőseinkkel együtt, hiszen a ház ura/hölgye meginvitálja a szerelmeseket, hogy nézzék meg legújabb kreálmányát, Rockyt (Peter Hinwood). Innentől persze az események egyre furcsább és bizarabb fordulatokat vesznek, és a másfél órás film végére egyszer csak arra eszmélünk, hogy fogalmunk sincs, mi történt velünk eddig. 

Persze az is megeshet, hogy teljesen és totálisan elveszünk az apró részletekben, mert, mint azt már a bevezetőben is említettem, a helyszínek egyszerűen fantasztikusok. De mindenképp hatalmas hurrá a jelmeztervezőknek is, az összes hacukának megvan a maga hangulata és abszolút kifejezi az adott szereplő egyéniségét. Ami viszont a sminkeket illeti, azokat lenne a legnehezebb überelni. Tim Curry transzi-arca valami mese, de a körülötte sertepertélő alkalmazottak is rendesen el lettek maszkírozva. Itt ragadnám meg az alkalmat, és jegyezném meg azt is, hogy az inast alakító Richard O'Brien a show egyik forgatókönyírója volt, valamint a dalok megírásában is nagy szerepet  játszott. 

Ó, de van itt ám még egy csavar. A dalok. A Rocky Horror Picture Show ugyanis musical is. Nálam ez egy elég visszahúzó erő volt, amikor először hallottam a filmről, ugyanis nagyon-nagyon kevés olyan musical van, amit végig tudnék ülni, és nem szenvednék húsz perc után. A RHPS azonban itt is mindenre rácáfolt, a címben ígéretesnek tűnő Rocky ugyanis abszolút visszaköszön minden egyes dalban. Ha kínoznának se tudnám eldönteni, hogy a közben kisebb kultusszá váló Time Warp vagy a Dammit Janet a dögösebb, de az Eddie-ként feltűnő Meat Loaf által előadott Hot Patootie is mindenképp megér egy misét. A Perks of being a wallflower filmből talán mindenkinek ismerősnek tűnő Touch-a touch-a Touch me is belemászott gyorsan a fülembe. Ritkaságszámba megy nálam, hogy olyan zenés filmet találjak, ami elsőre is megfog, de a RHPS ezek közé tartozik. Ajánlom mindenkinek, aki vágyik egy kicsit is a hetvenes évek lázadó hangulatára, meg egy kis rock and rollra.

Továbbtanulás? Akármennyire akarjuk így nyár elején elkerülni a hülye kérdéseket azzal kapcsolatban, hogy ugyan milyen jövőt képzelünk el magunknak, csak bennünk ragad az átkozott döntésképtelenség, vagy a végső stádiumban bemutatott megfutamodás, és megint álmatlan éjszakák és agyalással töltött hétköznapok tömkelege vár ránk, gimnazistákra, teljesen függetlenül attól, hogy épp a negyven fokos kánikulában poshadunk vagy épp tizenöt fokban fagyoskodunk. 

Pedig érdekes módon azzal csak nagyon ritkán szembesítenek minket szüleink, tanáraink, vagy akármilyen szedett-vedett ismerőseink, hogy mennyire vaktában lövöldözünk csak. Igazából teljesen mindegy, mit választunk, teljes és tiszta képünk még nem lehet arról, mit és hogyan fogunk tanulni, az meg, hogy milyen munkát, lelki és fizikai erőt igényel mondjuk az, hogy orvosok, ügyvédek vagy mérnökök legyünk, szintén nincs megírva egyetlen nagykönyvben sem. Mármint, persze, könnyen vagyok én, mondják az osztálytársaim, hiszen már viszonylag régen eldöntöttem, hogy a pszichológia iránt érdeklődök, és megpróbálok mindent megtenni, hogy ott is kezdhessem majd az egyetemet. De tudom én egyáltalán, hogy mire vállalkozom? Tudja bármelyik kortársam, hogy mit is választottam tulajdonképpen? Ugyan már... Akárkinek megemlítem ezt a pszichológus vágyamat, rögtön el is képzelnek, ahogy egy hangulatos rendelőben ülök a fehér köpenyemben, szemüveggel az orromon, a kezemben egy elegáns mappával és épp jegyzeteket készítek kedves betegemről, aki, csak a klisék kedvéért is, egy kanapén fekszik, és épp próbáljuk megfejteni az elfojtott agressziójának múltbeli okait. Pedig, akármennyire nehéz is ezt sokaknak elfogadni, a pszichológia ennél sokkal összetettebb, és nekem, amikor az a célom, hogy pszichológus legyek, ez egészen más képekben jelenik meg, mint  a fent említett sztereotípia. Ezernyi ötletem van: Lennék én kriminálpszichológus, túsztárgyaló,. sportpszichológus, a legújabb kutatásait publikáló sikerszerző, újságoknak és értelmes tv-műsoroknak nyilatkozó szakértő, bármi. 

De ez csak egy történet a sok közül. Mert még ha meg is állapodok saját magammal, hogy én márpedig teszem azt sportpszichológus leszek, közelebb jutok-e bármivel is ahhoz, hogy megtudjam, mivel fognak telni felnőtt napjaim? Dehogy. Soha nem találkoztam még sportpszichológussal, hogy esetleg megkérdezhessem, mit csinál, de még ha ez meg is történt volna, sem biztos, hogy közelebb lennék a kérdés megoldásához. Mert hiába végzett pista és misi is villamosmérnökként, már csak akkor is rengeteg mindenben különböznek a munkakörülményeik, ha ugyanazon gyár más részlegén kaptak állást. Minden annyira relatív, minden foglalkozás, szakma, amit választunk egy hatalmas kérdőjel. Hát hogyan is várhatná így el bárki is, hogy olyan egyszerű legyen ez a döntés? Hogy egyszer csak véglegesen kimondjuk: Orvos leszek. Tanár leszek. Építész leszek. Mert mi történik akkor, ha félrelövünk? A felnőttek hajlamosak úgy beállítani ezt az egész pályaválasztást, mintha ténylegesen az egész életünk múlna rajta. Pedig természetesen mindig van b megoldás és c is, kell lennie. De nem, pakoljuk csak magunkra annak a terhét, hogy egy életreszóló, véglegesdöntés vár ránk így tizenhét-tizennyolc-tizenkilenc évesen, hogy még inkább elbizonytalanodjunk, és az olykor még sziklaszilárdnak tűnő terveinket is teljesen összeroppantsa ez a hatalmas nyomás. Tényleg, ettől sokkal jobb lesz... 

Nem tudom, mit is akartam kihozni ebből az egészből. Talán azt, hogy ha velem hasonlóan közelítetek már a pályaválasztás, a továbbtanulás és hasonló hülyeségek felé, próbáljatok meg lazítani egy kicsit. Tudom, pontosan tudom, hogy már a tanáraitok is azzal zaklatnak titeket, hogy lassan ideje dönteni, ne higgyétek, hogy minden, a boldogságod és a boldogulásod ezen egy döntésedtől fog függni. 

Sosem tartottam különösebben nagy hacacárénak a cirkuszt, kisgyerekkoromban egyszer elvittek anyuék, mert akkor még  állítólag valamennyire legalább öcsémet érdekelte, de aztán rendesen ki is ábrándultunk belőle, azóta pedig évekig eszembe sem jutott, hogy egyáltalán betegyem a lábam egy cirkuszba. Az, amit itt mi itthon, Magyarországon manapság cirkusznak hívunk, félreértés ne essék, a mai napig nem került fel vágyálmaim listájára, viszont mostanában akarva-akaratlanul szembejött velem ez a jelenség könyvek, filmek, és egyéb művészeti ágak terén. Ezeket próbáltam egy kicsit összegyűjtögetni, hátha ezzel magamat is ráveszem arra, hogy legalább még egy esélyt adjak a cirkusznak, és valahogy sort kerítsek arra, hogy eljussak egybe. 
A legnagyobb löketet Erin Morgenstern regénye adta, az Éjszakai cirkusz, amivel valószínűleg már ti is összefuthattatok a könyvesboltok polcain, mivel olyan fantasztikus kiadásban jelent meg a librinél, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az én kezembe is így került, és tökéletesen megbabonázott ez a könyv, valamikor még a tavalyi évben, de azóta beleivódott az emlékeimbe. Egyszerűen teljesen magával vitt az a világ, amit az írónő teremtett, annyi varázslat és csoda volt ebben a regényben, hogy egy pillanatra még én is elgondolkodtam azon, hogy gyorsan lefogyok 500 kilót, felszedek valahonnan egy adag bátorságot és rengeteg hajlékonyságot és beállok valami szedett-vedett cirkuszi társulathoz. Ezt természetesen azóta már elfelejtettem, de a könyvet ezúton is szeretném MINDENKINEK ajánlani, az egyik legjobb regény, amit az elmúlt pár évben olvastam. 
Hasonlóan nagy élmény volt a 2006-os Christopher Nolan film, a nálunk Tökéletes trükként ismert The Prestige. Bár ez nem kapcsolódik annyira szorosan a cirkuszhoz, sokkal inkább a trükkökhöz, megtévesztéshez és mágiához, ám hangulatában mégis annyi minden olyan apróságot hordoz, ami előidézi bennem a cirkuszi világot, hogy képtelen voltam kihagyni a listából. Mint a Nolan filmeknél általában, itt is rengeteg gondolkodnivalót kapunk ajándékba, minden apró részletre figyelve is napokig a filmen rágódtam azután, hogy először megnéztem. De másodszorra sem hagyott nyugodni a film, mind maga a történet, mind a színészek teljesen elvarázsoltak. A történet egyébként egy könyv alapján készült, amit magyarul is kiadtak már, így a Tökéletes trükk már az olvasólistámra is felkerült. 
Kicsit vidámabb vizekre evezve, tavaly nyáron került mozikba a Madagaszkár harmadik része. Kevés olyan animáció van, ami engem még így, tizenhét évesen is teljesen kikapcsol és elszórakoztat, de a madagaszkár közöttük van, épp ezért érdekelt annyira, képesek-e még harmadszor is meglepni valamivel. Ebben a részben ezek az őrültek Európában kötnek ki, és egy cirkuszhoz társulnak. Az egésznek annyira barátságos és vidám hangulata van, teljesen eltér az előző két történet sötétségéről és komolyságáról, de ugyanannyira képes elbűvölni, minden szinten. A látványvilág is egyszerűen káprázatos, és még harmadszorra is elő tudtak rukkolni új poénokkal, ami azért animációs filmeknél már eléggé ritkaságszámba megy. 
Sem könyvben, sem filmen nem szakítottam még időt sajnos arra, hogy megismerkedjem a Vizet az elefántnak történetével, de úgy érzem, nem maradhat ki a listámról. Itt is természetesen egy cirkusz adja a sztori pikantériáját. Ehhez aztán persze társul a fájdalmasan alulértékelt Robert Pattinson szomorúan szerelmes pillantása, azaz egy valószínűleg különleges szerelmi történet, plusz, már csak a címből kiindulva, az is lehetséges, hogy van egy csodálatos elefántot is megismerhetünk. Mindenképp várólistás nálam tehát ez a film is. 
 

Találtam megint egy olyan tumbli challenget, amin viszonylag értelmezhető, nem túl átlagos kérdések vannak. Talán ritkábban kellene ezeket a kérdéssorokat helykitöltőként használnom, de az utolsó egy-két poszt igazából beletelt egy kis időbe, mire megszületett, ezért most szükségem volt egy-egy könnyebb projektre. 
1. A különbség az internetes és a valós életed között.
Nem hiszem, hogy túlzottan sok lenne. Mindkét helyen az emberek többsége vagy figyelembe sem vesz, vagy, jobb esetben totális idiótának néz. Átmenet, és más megoldás sajnos nincs. Annyi talán megjegyezhető, hogy interneten keresztül nem tudok énekelni, ami azért mindenképp csökkenti az idegesítőfaktoromat, viszont ennek ellenére sem hiszem, hogy én lennék a sokak által szeretett fiatal lányok mintapéldánya. Néha szarkasztikus vagyok, itt is, ott is, de ez minden. Nem vagyok menő, de legalább igyekszem kedves lenni mindenkivel, na. A különbséget egyedül azok tudnák megmondani, akik ismerik mindkét "én"-emet. (Először azt hittem, hogy ez a szám nagyon kicsi, de így belegondolva... jesszusatyamária), de szerintem ők is azt hiszik, hogy mindenhol ugyanolyan hülye vagyok. 
2. Mit gondolsz arról, hogy a gyerekek elszöknek otthonról?
Nálam ez a korszak valamiért kimaradt, sosem volt bennem nagy a késztetés, hogy elszökjek. VAlószínűleg azért, mert tudtam, hogy innen, a világvégén pihenő senkiházi faluból nem jutnék túlságosan messzire. Pedig nagy kalandot hagyhattam ki... Természetesen megértem a lázadozni vágyó kis törpeszeket, akik úgy gondolják, megváltják a világot, és elindulnak egy hátizsákkal otthonról, amíg az egész ilyen komolytalanul játékos világban marad. Ha igazi szökésről van szó, akkor már inkább megijedek... 
3. Sorolj  fel pár helyet, ahol már jártál és írj egy-két jellemzőt az adott városról/országról!
-Bergen/Norvégia: a kikötő egyszerűen csodálatos, és az igazi trollok menők. 
-Barcelona/Spanyolország: Finom a sárkánygyümölcsital és egymást érik a Zara üzletek. Na jó, egyébként meg Gaudi, natürlich. 
-Brüsszel/Belgium: GOFRIT MINDENKINEK. Van wifi az egyik templomban
4. 15 000 dollárt nyertél. Mire költöd el?
Hirtelen nincs kedvem kiszámolni, ez mennyit is jelent forintban. AZ viszont biztos, hogy elutaznék Norvégiába, illetve hogy annyi könyvet vennék magamnak, hogy azt elképzelni is nehéz. Belőlem gazdagodna meg a könyvesbolt.
5. Öt hely, ahova szívesen költöznél
Bergen/Norvégia: Indoklás nélkül. Vagyis. Indoklással. Már jártam ott, és gyönyörű hely. Imádom, ahogy spanyolokkal van tele a halpiac, imádom a szökőkutat, meg a kilátót, imádom, hogy nyáron milyen fesztiválokat rendeznek ott. Abszolút élhető városnak tűnik fantasztikusan gyönyörű környezetben. 
Berlin/Németország: Abszolút lenyűgözött egyébként a német főváros, ráadásul németül még tudok is, vagy mi a fene. Valamiért Berlin  hiába nagy, ki lehet benne igazodni, és még zöld területtel is találkozol viszonylag sokszor.
Oslo/Norvégia: Mindig is szerettem volna valahol a frognerben élni, ehhez viszont konkrétan annyi pénzre lenne szükségem, hogy belegondolni is rossz :D
Innsbruck/Ausztria: Mert Tirol alapjáraton egy csoda, mert ott a síugrósánc, és mert Ausztria igenis egy menő ország. 
Göteborg/Svédország: IDK man, I just like Scandinavia. Tulajdonképpen ez az indok, mert hogy itt még egyáltalán nem láttam, viszont a svédekben is van azért hajcihő rendesen. 
6. Véleményed a magasságodról.
Szerintem teljesen átlagos vagyok a magam 172 centijével, örülök, hogy azért nem ragadtam meg 160nál, mert mindig is szerettem volna értelmesen magas lenni, viszont így égimeszelő sem vagyok. ezzel kivételesen kibékültem, mármint a magasságommal. 
7. Írj hét érdekes tényt magadról
1. gyerekkoromban egyszer felszippantottam egy tic-tacot
2. az első négyesemet külalakra kaptam
3. még nem láttam egyetlen superman, vasember, pókember, x-ember, jaaa az men, satöbbi filmeket és guess what nem is érdekelnek
4. imádom a corn flakest cukorral és tejjel
5. nem tudok kedvenc karaktert választani a skinsből
6. tegnap kiöntöttem egy üveg átlátszó körömlakkot a szőnyegemre.
7. sokszor álmodok random hírességekkel
8. Híres filmek, amiket még nem láttál
A keresztapa filmek, a gyűrűk ura filmek, a batman filmek, az összes ilyen vadnyugatos film, folytassam még? 
9. Honnan jött az oldalad címe?
A rudolph the rednose reindeer című karácsonyi dalból. Tök komoly magyarázata van. Egyrészt imádom a rénszarvasokat. Aztán imádom a telet és a karácsonyt, és ezt a dalt  mindig ahhoz kötöm. Harmadrészt pedig, ez pont az a rész, ahol ugye szegény rudit nem hagyják a többiek játszani, ez utal az én kis világban elfoglalt szerepemre :D
10. Egy dal, ami nem megy ki a fejedből. 
A glees cucliknak a hit me with your best shot/one way or another mash-upja, mert beleragadt teljesen az agyamba.